60. Apák napjára – édesapa, elvált apa, mostohaapa, mozaikapa... APA!

Szülőnek lenni nem könnyű, de míg minket, anyákat többnyire egyfajta glóriás elismerés övez, addig az apák jelentőségét inkább csak az utóbbi évtizedben kezdték el pedzegetni. A sztereotípiák erősek, és a férfiakról sokáig jellemzően családfenntartóként, kenyérkeresőként hallhattunk, mint akik a munkával le is tudták atyai kötelességeiket. Közben meg a család eltartása már jó ideje nem kizárólagos feladatuk, mi, nők is kivesszük a részünket belőle, de ami ennél is lényegesebb: a férfiak maguk is kezdték megelégelni a nekik dedikált szerepet, felismerve és kiállva azért, hogy a gyereknevelés, a családi életben való minőségi jelenlét legalább annyira fontos része életüknek.

Kérdés, mi történik a derék férfiakkal, akik például egy válás miatt hirtelen elveszítik apaként mindazt a felelősséget, amit maguk vállaltak, önként, s abban örömüket lelve. S megkapják helyette – legalábbis nálunk, Magyarországon még ez a gyakoribb – a szórakoztató-rendezvényszervező hétvégi apuka szerepét, akinek a pénztárcájába szabad belenyúlni, jó mélyen, de gyereke mindennapjainak már ne akarjon része lenni.

Esetleg lehet pótapuka! Egyedülálló anyák megmentője, akitől csillogó szemekkel, reménytelve várják az elvesztett/elküldött vér szerinti pótlását, s vele a kereteket, a fegyelmet, amit egyedül, nőként nehéz megteremteni. Ha ez ironikusan hat, akkor jelentem: önirónia is van benne, hiszen magam is egyedülálló anyából lettem második feleség, nekem is voltak várakozásaim új társammal kapcsolatban a gyerekezés terén. Azt hiszem, ez megbocsátható, különösen, ha az együttélés során ki tudjuk alakítani a megfelelő viszonyulásokat egymáshoz. Ahol nem az elvárások dominálnak, hanem a kölcsönösség. Ahol nem a verseny, hogy ki a jobb, hanem valamiféle win-win felállás. S akkor máris kiderül, hogy szó sincs pótapukáról, hiszen az apákat nem lehet pótolni, ahogy az anyákat sem. Ám lehet adni a gyerekhez fűződő kapcsolatnak plusz tartalmakat, amely mind a férfi, mind a gyerek számára pozitív megerősítés lehet a szerepüket, helyüket illetően.

De visszatérve eredeti kérdésünkhöz: még ha új családot, mozaikost is alapítanak, vér szerinti gyermekük számára nem szűnnek meg apának lenni! Az apák és a mozaikapák (nemszeretem szóval élve: mostohaapák) közé nem tehetünk egyenlőségjelet, hiszen a vér szerinti szülőnek egyértelmű többlete van a gyerekéhez fűződő kapcsolatában: a vérkötelék, a leszármazottiság, ezzel együtt – jó esetben – a mély érzelmi kapcsolódás lehetősége. Ezt a gyerekek is zsigerileg érzik (ezért van az, hogy még a legnemtörődömebb, vagy akár bántalmazó apákhoz is ragaszkodni tudnak, akarnak). A legjobb tehát, amit tehetünk gyerekünkért, hogy engedjük kapcsolódni az apjához, őt pedig hagyjuk apjának lenni – értsd kapjon lehetőséget a gyerekről való gondoskodásra, a nevelésére, ügyeibe való beleszólásba is! S akkor a távolság, az időbeli korlát, vagy egy karantén sem állhat tartósan kettejük közé.

Végezetül, amiért ez az írás valójában megszületett: van jó néhány dolog, amiért az édesapáknak és a mozaikapáknak egyaránt hálásak lehetünk, és ennek a hálának a kifejezésére a gyerekeinket is rávezethetjük (míg maguktól nem megy). Ez itt az én lajstromom, de a sor folytatható kinek-kinek szíve, tapasztalatai szerint, és én örülnék, ha meg is osztanátok!

Tehát, köszönöm a mindenkori apáknak, köztük a sajátomnak és a gyermekeim apjainak is 😊:  a szeretetet, gondoskodást, a biztonságot, következetességet, a játékot, de a kereteket is, az értékrendet, a munkamorált, a szemléletmódot, de a lehetőséget is azt megkérdőjelezni, a türelmet, az érdeklődést, a kíváncsiságot, a szabadság és a humor szeretetét, a lazaságot és a fegyelmet, a mintát a szerelemre, a párkapcsolatok működésére, csakúgy, mint a hibákat, amelyekből tanulni lehet. Köszönöm, hogy megmutatták a kitartás, a tanulás, a fejlődés-önfejlesztés értékét, a változni-változtatni tudás jelentőségét, vagyis a rugalmasságot!

A jelenlétet és a részvételt az igazán fontos kapcsolatokban.

Köszönöm!

25. Vélt vagy valós igények? Apák kereszttűzben, esetleg a saját csapdájukban?

Kicsit hosszúra sikeredett a cím, de jól körvonalazza a téma sokszínűségét. Az előző bejegyzésben már érintettük a problémát, hogy nem egy esetben abból fakad a konfliktus mozaikéknál, hogy apa egyszerre próbál megfelelni a gyermekének és sokszor a gyermeke anyjának is, miközben az aktuális társ is ugyanezt várná – talán nem is jogtalanul. Ez is forrása lehet az elvált apák körében gyakori depressziónak (azon kívül, hogy megfelelni akarásuk mellett esetleg még azzal is meg kell küzdeniük, hogy mindeközben párjuk gyermeke kifejezetten elutasítja őket). 

Nem egy mozaiktörténet szól arról, hogy az "új asszony" szerepébe került nőknek elkeseredett tehetetlenségben kell nézniük, ahogy társuk küzd a régi családdal: 

- a volt feleséggel, aki követelőzik, egyre több gyerektartást szeretne, ami egyébként bizonyíthatóan nem is a gyerekre megy teljes egészében; 

- vagy ellene hangolja a gyereket; vagy nem ellene, hanem az új párja ellen (aki mellesleg a láthatások idején gondoskodik a gyerkőcről);

- esetleg olykor-olykor akadályozza a láthatásokat, pl. rászervez más programot stb.; kiszámíthatatlanná téve a látogatások rendjét;

- de olyan esetet is ismerek, amikor nő létére nem törődik felelősen a gyerekkel, nem segíti az iskolai előrehaladását, ellenben ha valami probléma akad, apát hívja segítségül;

- de a gyerek is borsot törhet az orra alá: pl. megpróbálhatja kijátszani a szülőket egymás ellen;

- azt mondhatja, hogy ha nem kap meg ezt vagy azt, ha nem tehet meg ezt vagy azt, akkor el sem megy hozzá legközelebb láthatásra;

- undokoskodhat a pótszülővel, stb.

(Zárójelben jelzem, hogy ezek a fenti küzdenivalók természetesen nem kizárólag az apákat sújthatják!)

Ezek némelyike (mindegyike...?) külön-külön talán a legtöbb egyszülős vagy mozaikcsaládban felüti a fejét, de olyan is van, hogy csupán az aggódó, frusztrálódó apa képzeletében születik meg és fertőz elképesztő rombolást végezve. 

Vannak feltételezések a férfiben, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy ne legyen balhé az exszel, hogy simán menjen a következő láthatás, hogy örömmel jöjjön a gyerek és jól érezze magát nála. Sokszor olyan mélyek ezek a feltételezések és olyan rögzültek, hogy ha rákérdeznénk, beszéltek-e már ezekről kettesben, megpróbálták-e tisztázni, kiderülne, hogy ez fel sem merült bennük. Mert minek? Úgysem értené meg a másik, úgyis csak a hibát keresné benne stb. Jobb megelőzni a bajt és ráhagyni a dogokat, vagy fizetni inkább, és nem megkérdőjelezni, hogy erre-arra szükség van, hogy ez vagy az a nevelési szabály úgy van jól, hogy ide vagy oda menjenek csak ők, a régi, közös család, és az új társ bele se szóljon semmibe, ami a gyerekkel kapcsolatos... 

EZEK SOKSZOR FELTÉTELEZÉSEK! NEM KOMMUNIKÁLUNK EGYMÁSSAL! ELEVE NEGATÍV DOLGOKAT FELTÉTELEZÜNK A MÁSIKRÓL!

Azt gondolom, hogy meg kell érjen annyit az új párkapcsolatunk, alakuló új családi életünk és a külön élő gyerekünkkel való viszonyunk, hogy merjünk feltenni volt házastársunknak fontos kérdéseket, mielőtt feltételezzük a válaszait, s merjünk javaslatokkal előállni a közös gyerekkel kapcsolatos elképzeléseinkről, merjünk határokat szabni a követelőzésnek és esetleges zaklatásoknak, merjünk ellenállni a manipulációnak és zsarolásnak. Merjünk beszélni, megbeszélni, nem meghátrálni az első vitánál!

Ha ezt nem tesszük meg, valaki be fogja dobni a törölközőt. Könnyen előfordulhat, hogy pont azzal fog megromlani vagy megszakadni a kapcsolatunk, aki végig a legfontosabb szereplő vagy támogató volt mellettünk.

24. EZT kéne másképp csinálni!

Ez most megint egy érdekes tapasztalat...  Az előző bejegyzés elég gyorsan bekerült a legolvasottabb 5 poszt közé, és páran klaviatúrát is ragadtatok, hogy kiegészítsétek a megkezdett (fekete)listát. Ez volt a lényeg, ugyebár, hogy láthatóvá váljék: egy mozaikcsaládban milyen problémás helyzetek fordulhatnak elő, s az is, hogy adott esetben nem egyedi gondokról van szó.

A tapasztalat pedig: hogy hiába a sokakat érintő/érdeklő téma, mégis elég érzékeny ahhoz, hogy akár az anonimitás ködébe burkolózva kitegyük erre a fórumra, ahol hasonló cipőben járó sorstársak szörföznek.

Kár. Remélem, előbb-utóbb bátrabb visszajelzések is jönnek a tetszésnyilvánításnál és a megosztásoknál, olyanok, amelyek továbbvivők, megoldást keresők!

Tehát a mozaikcsaládok nyűgjeit tartalmazó hevenyészett lista – ez idáig – az alábbiakkal bővült, kicsit általánosabb megfogalmazásba helyezve, mint ahogy a kommentben megjelentek:

• kirekesztődés a mozaikgyerek és a vér szerinti szülője közti beszélgetésekből és programokból

• párunk folyamatos hívogatása, keresése az exe által, aki rendszeresen érezteti vele, hogy hiányzik neki
  
  

• párunk és az exe négyszemközti találkozásai a gyerekek miatt, akikről egyébként a mozaikszülő is gondoskodik, pl. hozza őket az iskolából, de fel sem merül, hogy rá is tartoznának a gyerekek ügyei.

Ha csak ezeket nézzük, szembetűnik, hogy a három problémának van egy közös pontja, szereplője, aki nem más, mint a párunk (az nem derül ki, hogy férfiakról vagy nőkről van-e szó, de amennyire a személyes tapasztalataimból és a különböző fórumolvasmányaimból kikövetkeztethető, az ehhez hasonló eseteknél jellemzően férfiakról).

A párunk az, akit vegzál a volt házastársa – érzelmi zsarolás, manipuláció okán vagy a közös gyerekre hivatkozva –, a párunk az, aki nem meri jobban bevonni a gyereket érintő ügyekbe új társát, holott a gondoskodást természetesnek veszi (esetleg el is várja), s a párunk az, aki félve gyereke érzelmi reakcióitól, inkább kihagyja új partnerét a közös programokból.

Jajjj…

Azért érdekes ez amúgy, mert az a közhiedelem, hogy a mozaikcsaládban a fő problémát a gyerek jelenti: enyém, tiéd, miénk… (több opció szerencsére nincs 😀 ). De lehet, hogy ez csupán egy kényelmes megközelítés, annak elfedésére, hogy valójában a párkapcsolatban van valami megoldandó. Itt vissza is kanyarodhatunk az kezdeti blogbejegyzésekhez, ahol már néhányszor érintettük a témát: hogy alapvető a mozaikcsalád (meg tulajdonképpen bármilyen család) stabilitásában a párkapcsolat szilárdsága, egyben rugalmassága, illetve az előző kapcsolat lezárása, s az azzal való megbékélés.

Hű, ezt visszaolvasva egy kicsit csernusos hangvételűre sikeredett a gondolat, pedig nem volt célom. Csak azt szeretném röviden jelezni, hogy a mozaikosodás sűrűjében néha olyan elveszettnek érezzük magunkat, olyan egyedül, miközben azt is érezzük, hogy annyi mindent megteszünk ezért a családért, erőn-érzéseken felül is, hogy el is felejtjük, hogy mi egy párt alkotunk, akik szövetségesei egymásnak, segítői, támaszai, boldogítói. Férfi vagy nő – mindegy abból a szempontból, hogy ha gond van, akkor jó, ha mellettünk áll a párunk.

Ami nem mindegy: hogy a mozaikcsaládban ki az, akitől távol él a gyermeke, s így csak ritkán csatlakozhat be a gyerek életébe. Ők többségében a férfiak, s a már emlegetett fórumok személyes történetei is aláhúzzák a mi fenti eseteinket, tudniillik, hogy nehezen birkóznak meg a távol élő gyerek és a volt házastárs képzelt avagy valós igényeivel. 

Ó, hány történetet olvastam arról, hogy nemcsak a gyerekek, de az ex is előnyt élvezett az aktuális társ kárára! És ha ezt szóvá tette, akkor még ő volt az elégedetlen és megértésre képtelen, követelőző… Pedig eléggé érthető, ha valaki hónapokon, sőt éveken át azzal van félreállítva, hogy "ez csak ránk tartozik", "erre neki szüksége van", "ez jár neki", "ebben egyeztünk meg vele"…, akkor kirekesztettnek érzi magát.

Mintha nem lenne változás az életben, mintha ugyanabban a helyzetben maradnánk a válás után, s nem lehetne adott esetben újra leülni egymással, s beszélni arról, hogy ennek meg annak vége van, máshogy kell viszonyulni a dolgokhoz, tovább kell lépni,

• adott esetben nem fogjuk felvenni a telefont, ha nem lényeges dolgot akar megbeszélni a gyerekkel kapcsolatban
• amikor a gyerek viselkedési-tanulási problémáit beszélik meg, ott lesz az új társ is, akivel napi kontaktusban van, és fontosak a meglátásai;
• és a gyerek számára is érthetővé kell tenni, hogy mindig lesz lehetőség arra is, hogy csak kettesben legyen apával/anyával, de mivel ehhez a családhoz a szülője párja is hozzátartozik, így többször lesz, hogy tágabb családi körben töltik el az időt.

 Lehetne még folytatni, és fogom is, de most még várok, hátha lesz ehhez véleményetek, hátha folytatódik a sor, jönnek az érvek, ellenérvek...

 Írjatok!

18. Tündéri mostohák? Hogyan???

Az utóbbi hetekben sorra jelentek meg olyan cikkek, ahol a válás utáni kapcsolatok alakulása volt a téma: kapcsolat a volt házastársak között, kapcsolat az új partnerrel, az ő kapcsolata a mi gyerekünkkel... A Mozaiko-Sokk oldalán is megtalálható pár ezek közül, az oldalstatisztika szerint több száz olvasó volt kíváncsi rájuk.

Nagyon jó, hogy egyre többet hallani ezekről a témákról, és nem ragadunk le a negatív statisztikák ismételgetésénél meg a rossz tapasztalatok sorolásánál. Kell, hogy legyen más kifutása is a dolgoknak, mint a megkeseredett, önsajnáló befelé fordulás, vagy épp tüskenövesztő szurkapiszka. Rengeteg ilyenről hallani, olvasni, és legtöbbünk környezetében van ilyen család, ahol elmérgesedtek a kapcsolatok. 

Egészen felüdítő, amikor pont az ellenkezőjéről hallunk: a volt házastársak nem ölik egymást, sőt, még normál decibelű beszélgetésbe is elegyednek a gyerek jelenlétében, mint akiknek közük van egymáshoz! Vagy: nem mennek át az út másik oldalára, ha szembejönnek exék kézenfogva, hanem mint általában az ismerősök, köszönnek egymásnak, netán pár sablonos-udvarias, mosollyal kísért mondat erejéig meg is állnak, főleg, ha a gyerekük is velük van. Aztán: hálásak, amiért az új asszony/ember foglalkozik a gyerekükkel, megtanítja őt valamire, vagy éppenséggel elviseli, ha mondjuk nehéz korszakát éli... Hát miért is ne lennénk hálásak? 

És fordítva: miért is ne tennénk meg mindezt a szerelmünkért? Igen, pont őérte, ha netán spontán, belső meggyőződésből nem tennénk meg (ez utóbbi a nehezebb, többnyire idő kell hozzá, nem úgy, mint az előbbi, tudatos döntéshez).

Hogy lesznek a mostohákból tündérek? Mozaikanyuk, mozaikapuk? 

Belőlünk vagy a volt párunk új társából?

Ha röviden akarnám megfogalmazni, így: SZERETJÜK A PÁRUNKAT, aki a mozaikgyerkőcünk szülője. Ez a legalapvetőbb. És nem evidens, sajnos! Nem nagyon esik le a jóleső bosszúvágy, esetleg irigység, vagy féltékenység (kinek-kinek mit dobott a belső motivációja) közepette, hogy ha mi ketten a párunkkal stabilak vagyunk, biztosak egymásban, akkor sem a gyerek nem állhat közénk, sem az ex, sem az ő partnere – tulajdonképpen senki. Ezen múlik a legtöbb, ezen kellene dolgozni akkor, amikor kétségbeesésünkben, reményvesztettségünkben már egymásban keressük a hibát. 

Állítom, hogy bárkiből lehet édes mostoha, jó fej mozaikszülő, s olyan ex, akit meglátva a volt párja nem akar hátraarccal menekülni. De az is látszik a sok-sok élettörténetből, amivel találkozhatunk a médiában, hogy ehhez időt kell adnunk magunknak/egymásnak. Ahogy volt időnk a szerelemre annak idején, úgy az egymásról való leválásnak is időt kell adnunk, hogy utána magabiztosan és ellenségeskedés nélkül tudjunk együttműködni gyerekeink érdekében, nem utolsó sorban a közös múlt megbecsülésével. 

 Szóval röviden a recept a (mozaik)tündérséghez 👼:

1., Engedélyezzük egymásnak volt párunkkal, hogy mindenki "tombolhassa" ki magát/gyászolhassa el kapcsolatát! Csak arra figyeljünk, hogy ha egy mód van rá, minél kevesebb bántással a másik felé, s főleg ne a gyerek(ek)et bevonva!!

2., Éljük meg az egyedüllét (értsd: párnélküliség) minden örömét, teljességét, szabadságát, építkezzünk, töltődjünk, fonjuk szorosabbra a baráti-családi viszonyainkat, hogy ha itt az idő, önbizalommal telve nyitni tudjunk az új kapcsolatra.

3., Ha jó formánkban, vagyis nem túl korán, még göcseink és mizantróp állapotunk közepette, és nem túl későn, vagyis a kiéhezettségtől megkeseredve talál ránk új párunk (vagy mi őrá), akkor már "csak" át kell adnunk neki magunkat és ha van, kis csomagunkat (=gyerek), s ugyanígy nekünk is befogadni őt a kisebb-nagyobb csomagjaival. 

Hehe, ennyi... 😀

De tényleg: ha rendben vagyunk, ha teszünk érte, hogy rendben legyünk a válás után, akkor a legfőbb dolgunk az új párkapcsolatban félelmek helyett szeretni, szerethetőnek lenni, ami megadja a szükséges szabadságot a jóféle mozaikosodásra is.

13. Váltott elhelyezés

Facebook-oldalunkra is felkerült a Díványon nemrég megjelent cikk a gyerekek válás utáni váltott elhelyezéséről:Bréking: jobb, ha válás után fele-felében van a gyerek.

Azért tartottam fontosnak posztolni, mert egyrészt ez pont az a téma a válás után, ami nálunk kevés figyelmet kap, miközben sokféle pozitív hozadéka lehet, másrészt pedig látom a Facebook-oldalakon, a különféle szülői érdekvédelmi csoportokban milyen nagy visszhangot kapott – sokan beszélnek róla, osztják tovább, vagyis nem hagyja hidegen az egyedülálló szülőket: apákat, anyákat egyaránt.

A cikk kommentjeit is érdekes elolvasni, jól látszik, hogy mennyire másként látja ezt az, akinek kapcsolata nem mérgesedett el volt házastársával, s az, aki csúnyán megégette magát. Utóbbiak hajlamosak azt gondolni, hogy ha volt férjük másik nő miatt hagyta ott a családot, a gyereket sem érdemli meg. Arról nem esik szó, hogy a gyerek ugyanakkor megérdemelné apját, különösen, ha az még szeretne is foglalkozni vele...

A szerző egy közel százötvenezer gyerek megkérdezésével készült svéd kutatásra hivatkozva mutatja be a váltott elhelyezés lényegét, pozitívumait, s hívja fel a figyelmet, hogy természetesen csakis abban az esetben ajánlott ez a megoldás, ha egyik szülő sem bántalmazó. 

A cikk tartalmának ismétlése nélkül csak egy kis gondolatébresztő: 

- ha a gyerek még nagyon kicsi, azt mindenképp érdemes végiggondolni, szakemberrel (védőnővel, óvodapedagógussal, pszichológussal) megbeszélni, hogy mikortól érdemes a váltott elhelyezést elkezdeni, hogyan felkészíteni rá a gyereket, akinek valószínűleg nem magától értetődő az új rendszer

- ha már nagyobb a gyerek, el is  lehet mondani neki, hogy nem szeretnénk, ha a válást követően bármelyikünkkel nem tudna eleget lenni, hiszen ő nem tehet semmiről, ami köztünk történt. Meg lehet kérdezni tőle, hogy mit szólna hozzá, ha némi kényelmetlenség árán ugyan, de apánál és anyánál ugyanannyit lehetne, vagy amennyit szeretne - ez már a szülők egyéni lehetőségeitől is függ, persze

 - lehet, hogy nem is olyan nagy kényelmetlenség, csak nekünk tűnik annak, elsőre. Még a kéthetenkénti látogatásoknál is bevezethető, sőt nagyon ajánlott, hogy a gyereknek mindkét szülőjénél legyenek meg a legszükségesebb holmijai, amiket nem kell újra és újra hátizsákba rakni: pizsama, egy-két váltás ruha, fogkefe, fésű, személyes csecsebecsék, tárgyak, amikhez kötődik, s azoknak lehetőleg hely is, legalább egy polc, vagy ha engedik a körülmények, akár egy kis saját kuckó, ággyal, szekrénnyel. Ezek rengeteget segítenek a gyereknek, hogy érezze, neki mindig van helye szülőjénél, nem tőle költözött az el, s fontos számára, hogy itt is, ott is otthon érezze magát. Ha pedig sikerül megoldani a váltott láthatást, akkor kifejezetten ajánlott erre berendezkedni, hiszen pont ezzel kerülhetjük el a folyton ki-be pakolás kényelmetlenségeit, miközben mégis valamifajta állandóságot, biztonságérzést vihetünk csemeténk életébe. Bár nyilvánvalóan sarkosan, mégis megható egyértelműséggel ábrázolja ezt a nemrég megjelent IKEA-reklám

- a váltott láthatás jóval nagyobb teret ad a gyerek életében, fejlődésében való részvételre, ami szülőnek-gyereknek egyaránt jó. Normális esetben mindkét szülőnek – annak is, akit faképnél hagytak, lecseréltek. Na jó, talán a szükségszerű mosolyszünet érthető, de azért az nem tarthat örökké, s ha valaki szereti a gyerekét, hogyne okozna örömet neki, ha boldognak látja őt? Fontosabb lenne az önsajnálat vagy a bosszú vagy a versengés? Én legalábbis örülök, ha a gyerekem jól érzi magát apjával, együtt tudok vele örülni, ha valami közös jó élményüket újságolja. 

- Ha nemcsak kéthetente hétvégén találkoznak, több lehetőség van a tanulásban való segítségre is, az iskolai, szakköri logisztikában való részvételre, a barátok megismerésére (szemmel tartására! :)), az egyéni értékrend átadására, s nem utolsó sorban az együtt nevetésre, birkózásra, focizásra, bármire... A kapcsolat elmélyítésére, hogy amikor eljön az elengedés ideje, meglegyen a biztonságot adó kötődés, a szükség esetén segítséget kérni merő bizalom

- azért ne feledkezzünk meg magunkról sem! Drága szülőtársak, egyedülálló vagy a mozaikosodásban néha (gyakran...) megfáradt apák, anyák, mondja valaki, hogy nem esik jól néha kis időre egyedül maradni, mármint  a gyerekgondozás 24 órás felelőssége nélkül! Nem esik jól uzsonnakészítés, noszogatás-sürgetés, leckeszámonkérés nélkül csak úgy csöndben lenni vagy épp hangosan énekelni (ami nem Kaláka és Alma együttes), Anna Peti Gergő nélkül lefeküdni, vagy épp a saját könyvünkön elaludni, kimozdulni, nem hazasietve sétálni, barátokkal találkozni, randevúzni, szerelmesnek lenni újra, legalább pár napra csak magunkért lenni?

Ez megbotránkoztató? Pedig ezek az apák-anyák a leglelkesebbek, mikor újra magukhoz ölelik gyerkőcüket, és azzal a tudattal, hogy jó helyen volt a gyerek, mert látszik rajta a kiegyensúlyozottság, és nem kell attól tartania, hogy ha kimutatja érzéseit, a másik szülőnek csalódást okoz. Mert rendben tud lenni mindenki, ha nem egyedül kell a gyereknevelés megannyi feladatát vinnie, ha tud osztozni azzal, akivel a gyereket vállalták, akarták. De ehhez az is kell, hogy merjük átadni ezeket a feladatokat, merjünk bízni a másik szülőségében – természetesen most is hangsúlyozva, hogy kifejezetten a nem bántalmazó szülőkről van szó!!

Megosztanátok személyes tapasztalataitokat a váltott elhelyezésről? 

Vagy dilemmáitokat?

Friss hír november 8-án: az Apák az Igazságért Egyesület lefordította a svéd kutatásról szóló tanulmányt, itt olvashatja, akit érdekel: http://www.apakazigazsagert.org/cikk/ket-szulovel-jobb-a-gyereknek.

8. Apák, elérhetők / távoliak I.

Az apák csodálatos lények. Akkor is nagyok maradnak, ha felnövünk. Hiányuk fájó tud lenni.

A népszámlálás nem mostanában volt, 2011-ben, akkor az egyedülálló szülők népes, bő félmilliós csoportjából közel 72 ezer édesapa nevelte egyedül gyermekét. Ma vajon hol tart ez a szám? 

Mindenesetre jó távol az anyás családokétól. Körülbelül egymillió (!) gyerek él távol édesapjától, s van kitéve a szülők vagy a bíróság döntésének, hogy mikor, mennyi ideig találkozhat vele.

Az egyedülálló és a gyermeküket egyedül nevelő apák helyzetéről, sokszor kudarcba fulladó erőfeszítéseikről a gyermekelhelyezés és láthatás kapcsán, vagy a gyámhivatalokkal vívott harcaikról egyre többet hallani manapság, különösen az egyes érdekvédelmi közösségek fórumain. De ugyanígy kezd beszédtéma lenni, hogy apának lenni jó, tevékenyen részt venni a gyerek életében igazi, férfias kihívás, s nem ciki apaként elmenni szülői értekezletre, orvoshoz vinni a csemetét stb. S a gyerekkel közös apaprogramot szervezni külön élményteli tud lenni, legyen az játszóterezés, kertészkedés, bicajozás vagy akár palacsintasütés. Már nem "csak" a család eltartásának nyomasztó szerepe társul az apákhoz, különösen, hogy ebből a feladatból jócskán igyekszünk kivenni a részünket mi, anyák is. Külön jó hír a mindenkori és bármilyen formációjú családban élő apuciknak, hogy mostanában dobták piacra az első Apa magazint, még friss, ropogós, és igazán ígéretes, én már kézbe is vehettem, a mi családunk mozaikapuja jóvoltából.

De most azokról írnék, akik kifejezetten olyan nagyon bevállalósak, hogy gyermekét egyedül nevelő  anyával új család alapítására adják fejüket. Ez igazán bátor dolog, tekintve, hogy többnyire ők vannak bizonyos értelemben hátrányban egy ilyen családban. Róluk szeretnék a következő részekben írni, mert azok a férfiak, akik egymaguk nevelik a gyerkőcüket, ők eleve bajnokok a szememben, ők már kiálltak egy nagy próbát, nekik talán nem olyan nagy kihívás, ha új választottjuk hozzájuk költözik – bár nyilván ezt is nehezítheti, ha a hölgy nem egyedül érkezik, vagy mondjuk a pár nem tud mit kezdeni a helyzettel, hogy a férfiú figyelme közel sem csak szerelmére irányul...

 Na de akik maguk is apák, csak nem velük él gyerkőcük, s így kerülnek egy anyás családba, hát azért az is egy izmos kaland, megmérettetés a javából...

Gondoljunk bele:

- a saját gyermekük nincs a közelükben, nem tudnak rá hatni, új partnerüké ugyanakkor velük él, de vele más szerepbe kényszerülnek ebben a családformában, ami azért nem megy ösztönösen

- az apa is mint olyan, teljes jogú szülő, még sincsen meg minden joga, beleszólása, hatása saját, külön élő gyermeke nevelésére; leginkább az időfaktor miatt, illetve nem egyszer a volt házastárs különféle akadályozása miatt (attól most tekintsünk el, hogy vannak persze olyanok is, akik nem is nagyon törekszenek élni ezzel a jogukkal, de sajnos ez mindkét szülő esetében előfordulhat).

 Ebbe nem nagyon szoktunk belegondolni. Valahogy a közbeszéd úgy alakult, hogy ha bekövetkezik a válás (márpedig sajnos hazánkban kb. minden második házasság így végződik), akkor a szerencsés másik oldal megnyugodva mázlista sorsában kicsit sajnálkozik és/vagy magában egy picikét kárörvend, s ezzel egy időben jól megmondja a véleményét, hogy bezzeg ez azért meg azért alakult így, mert hogy nem törődött a családdal, az asszonnyal, csalta a zembert stb... Megy az okosság, amivel semmivel sem lesz előrébb senki az ég világon. S a közbeszéd, hogy visszakanyarodjak, úgy alakult, hogy többnyire a férfiak a csúf gonoszak, semmirekellők, apának meg végképp nem jók.

Na most én ehhez képest – összhangban a bevezetővel – azt látom, hogy bizony nagyon sok elvált férfi valóban úgy gondolja, hogy feleségétől vált el, ám apának nem szűnt meg lenni, s nem is áll szándékában. Sőt! Ha a magyar joggyakorlattól nem lenne ennyire idegen, mint ma, jóval több apa gondoskodhatna gyermekéről, nem csak kéthetente hétvégén, ahogy ez manapság jellemző.

Tőlünk nyugatabbra nem egy országban már evidencia a közös szülői felügyelet, ami a gyerek szempontjából a leghumánusabb megoldása a válás utáni gyerekelhelyezésnek. Nem mellesleg mindenki szempontjából, hisz nemcsak a gyerek nyer ezzel – bár kétség kívül ő a legtöbbet, de a szülők is, akiknek így egy jól követhető és egyikük számára sem túlzottan megterhelő életritmus alakítható ki. 

Szóval az elég jellemző nálunk, hogy az alakuló mozaikcsaládban az anya gyerekei az állandó tagok, az apáéi pedig többnyire csak kéthetente csatlakoznak be. Ilyen helyzetben hogy alakulnak a hétköznapok, hogy alakulnak a szülői szerepek, az egymás felé támasztott elvárások, megoldható-e minden konfliktusforrás, vagy el kell fogadni, hogy nincs mindenre befolyásunk...

Ezekről lesz szó a következőkben.

1. Mozaikok

Egyedülálló szülők

Párok gyerekkel - anyák a sajátjukkal/apák a sajátjukkal

Nők, gyerek nélkül

Férfiak, egyedülállók
 
Gyerekek - enyém, tiéd, közös

Apa nélkül, anya nélkül, mozaikapával, mozaikanyával

Féltestvérek

Mostohatestvérek (mozaiktestvérek)

Fogadott nagyszülők 

M O Z A I K CS A L Á D