Az utóbbi hetekben sorra jelentek meg olyan cikkek, ahol a válás utáni kapcsolatok alakulása volt a téma: kapcsolat a volt házastársak között, kapcsolat az új partnerrel, az ő kapcsolata a mi gyerekünkkel... A Mozaiko-Sokk oldalán is megtalálható pár ezek közül, az oldalstatisztika szerint több száz olvasó volt kíváncsi rájuk.
Nagyon jó, hogy egyre többet hallani ezekről a témákról, és nem ragadunk le a negatív statisztikák ismételgetésénél meg a rossz tapasztalatok sorolásánál. Kell, hogy legyen más kifutása is a dolgoknak, mint a megkeseredett, önsajnáló befelé fordulás, vagy épp tüskenövesztő szurkapiszka. Rengeteg ilyenről hallani, olvasni, és legtöbbünk környezetében van ilyen család, ahol elmérgesedtek a kapcsolatok.
Egészen felüdítő, amikor pont az ellenkezőjéről hallunk: a volt házastársak nem ölik egymást, sőt, még normál decibelű beszélgetésbe is elegyednek a gyerek jelenlétében, mint akiknek közük van egymáshoz! Vagy: nem mennek át az út másik oldalára, ha szembejönnek exék kézenfogva, hanem mint általában az ismerősök, köszönnek egymásnak, netán pár sablonos-udvarias, mosollyal kísért mondat erejéig meg is állnak, főleg, ha a gyerekük is velük van. Aztán: hálásak, amiért az új asszony/ember foglalkozik a gyerekükkel, megtanítja őt valamire, vagy éppenséggel elviseli, ha mondjuk nehéz korszakát éli... Hát miért is ne lennénk hálásak?
És fordítva: miért is ne tennénk meg mindezt a szerelmünkért? Igen, pont őérte, ha netán spontán, belső meggyőződésből nem tennénk meg (ez utóbbi a nehezebb, többnyire idő kell hozzá, nem úgy, mint az előbbi, tudatos döntéshez).
Hogy lesznek a mostohákból tündérek? Mozaikanyuk, mozaikapuk?
Belőlünk vagy a volt párunk új társából?
Ha röviden akarnám megfogalmazni, így: SZERETJÜK A PÁRUNKAT, aki a mozaikgyerkőcünk szülője. Ez a legalapvetőbb. És nem evidens, sajnos! Nem nagyon esik le a jóleső bosszúvágy, esetleg irigység, vagy féltékenység (kinek-kinek mit dobott a belső motivációja) közepette, hogy ha mi ketten a párunkkal stabilak vagyunk, biztosak egymásban, akkor sem a gyerek nem állhat közénk, sem az ex, sem az ő partnere – tulajdonképpen senki. Ezen múlik a legtöbb, ezen kellene dolgozni akkor, amikor kétségbeesésünkben, reményvesztettségünkben már egymásban keressük a hibát.
Állítom, hogy bárkiből lehet édes mostoha, jó fej mozaikszülő, s olyan ex, akit meglátva a volt párja nem akar hátraarccal menekülni. De az is látszik a sok-sok élettörténetből, amivel találkozhatunk a médiában, hogy ehhez időt kell adnunk magunknak/egymásnak. Ahogy volt időnk a szerelemre annak idején, úgy az egymásról való leválásnak is időt kell adnunk, hogy utána magabiztosan és ellenségeskedés nélkül tudjunk együttműködni gyerekeink érdekében, nem utolsó sorban a közös múlt megbecsülésével.
Szóval röviden a recept a (mozaik)tündérséghez 👼:
1., Engedélyezzük egymásnak volt párunkkal, hogy mindenki "tombolhassa" ki magát/gyászolhassa el kapcsolatát! Csak arra figyeljünk, hogy ha egy mód van rá, minél kevesebb bántással a másik felé, s főleg ne a gyerek(ek)et bevonva!!
2., Éljük meg az egyedüllét (értsd: párnélküliség) minden örömét, teljességét, szabadságát, építkezzünk, töltődjünk, fonjuk szorosabbra a baráti-családi viszonyainkat, hogy ha itt az idő, önbizalommal telve nyitni tudjunk az új kapcsolatra.
3., Ha jó formánkban, vagyis nem túl korán, még göcseink és mizantróp állapotunk közepette, és nem túl későn, vagyis a kiéhezettségtől megkeseredve talál ránk új párunk (vagy mi őrá), akkor már "csak" át kell adnunk neki magunkat és ha van, kis csomagunkat (=gyerek), s ugyanígy nekünk is befogadni őt a kisebb-nagyobb csomagjaival.
Hehe, ennyi... 😀
De tényleg: ha rendben vagyunk, ha teszünk érte, hogy rendben legyünk a válás után, akkor a legfőbb dolgunk az új párkapcsolatban félelmek helyett szeretni, szerethetőnek lenni, ami megadja a szükséges szabadságot a jóféle mozaikosodásra is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Fontos a véleményed, mondd el, lehet, hogy épp a te tapasztalataid segítenek valakit át egy aktuális nehézségen!