91. A látogatóba érkező gyerekek

A látogatóba érkező gyerekek...

Ők a hétvégi gyerekek (a hétvégi apukák mintájára), ugye, milyen rossz ezt hallani?? Na de nem erről szeretnék írni, hanem röviden arról, hogy mit is csináltok ti együtt a pár hete látott gyerkőccel? És azt is hogyan?

Csak mert ahhoz, hogy ennek az amúgy – valljuk be – természetellenes kapcsolattartási módnak mégis valami, a jövőre nézvést pozitív kifutása legyen, pl. a gyerek számára egészséges párkapcsolat kialakítására való képesség, szorongás nélküli felnőtté válás, a szülő számára remény egy kiteljesedett utódra, stb…, szóval ehhez már a jelenben tenni kell, s nem elég azt gondolni, hogy majd „elmondom neki, ha nagy lesz, mit hogyan kell(ene) csinálni”.

Talán meglepő lesz, amit mondok: de ahhoz, hogy a fentebb felsoroltak teljesüljenek, elsősorban arra van szükség, hogy a gyerek gyerek lehessen, mi, szülők pedig merjünk mellette felnőttek lenni. Nem annyira evidens ez, mint talán néhányan gondolnák, hiszen mit is jelent mindez?

A gyerek akkor lehet gyerek: ha

1., nem rángatjuk bele a mi felnőtt, párkapcsolati (válási, bírósági, vagyonmegosztási stb.) dolgainkba

2., megengedjük neki, hogy beszéljen a másik szülőjéről, az ott töltött időről, élményeiről, egyáltalán: megengedjük neki, hogy szeresse szülőjét, és akár jóban legyen annak új partnerével.

A szülő akkor felnőtt, ha:

1., korlátokat, határokat IS szab a gyereknek, melyek által az biztonságban érezheti magát. Tévedés, ha azt hisszük, hogy ha valamire nemet mondunk, azzal megbántjuk őt, vagy elriasztjuk magunktól. Pont fordítva: ha mindent megengedünk neki, azzal azt mondjuk: „tök mindegy, mit csinálsz, nekem aztán mindegy, oldd meg a dolgaid úgy, ahogy akard”)

2., korának megfelelő elvárásokat támasztunk felé, és feladatokkal bízzuk meg: vagyis segítjük az önállósodásában, amivel egyúttal a kompetenciaérzését is növeljük. Más szóval: ha megbízzuk azzal, hogy ez vagy az az ő feladata, ezt vagy azt elvárjuk tőle, akkor azt üzenjük neki, megbízom benned, hogy erre képes vagy.

Mindez azt jelenti egy mozaikcsaládban hogy bár ritkábban találkozunk csemeténkkel, azért nem kell vele hímes tojáskánt bánni, akit mindössze etetünk, itatunk és szórakoztatunk, hanem minél inkább be kell vonni a családi életünkbe, hogy érezze, nem vendég, hanem igenis, családtag. Első hallásra ez talán kegyetlenül hangzik, és kivitelezhetetlennek tűnik, de azt javaslom, próbálkozzatok vele!

Kicsit olyan ez, mint a kistesó érkezése: ha azt akarjuk, hogy ne nagyon élesedjen ki a féltékenység (vagyis a gyerek ne érezze magát a baba miatt kirekesztettnek), minél jobban be kell vonni a vele való foglalkozásba, s minél inkább természetesnek venni a jelenlétét, az új, közös életet, ahol mindenkinek helye van, s mindenkinek megvan a helye.

90. Mozaikcsaládban az élet… és a nyaralás

Nemrég kaptam egy levelet, amelyben egy kedves olvasóm azt kérte, írjak arról, hogy lehetne egy mozaikos nyaralást jól csinálni. A levelét – az engedélyével – megosztom, és a válaszomat is, amiből jól kivehető, mennyire nincs egyféle recept erre a helyzetre. Azért pár gondolatot mégis hozzáfűznék, hátha segít…

Az első és legfontosabb, egyben legnehezebb is, amikor közös programra készülünk, hogy elengedjük azt a hiedelmünket, hogy a mozaikcsalád pont olyan, mint egy hagyományos család, „mindössze” kicserélődött néhány szereplő.  Könnyen beszippanthat ez a gondolat, hiszen másra sem vágyunk egy rosszul elsült előzmény, egy kudarcos házasság és válás után, mint egy végre jól működő családra, ahol a párunkkal összhangban vagyunk, egy hajóban evezünk. Ezzel nincs is gond, de amint az olvasói levélből is kiderül, nem minden az új páron múlik. A gyerekek nagy valószínűséggel máshol tartanak a múlt feldolgozásában, és a másik szülőjüknél minden bizonnyal másféle rendszerben is élnek. Ezt az évközbeni kapcsolattartások során is megtapasztalhatjuk, és egy nagyobb közös kirándulásnál sem lesz másként. Ha tudomást sem akarunk róla venni, az éppúgy csapdahelyzet, mintha emiatt bele sem akarunk vágni a nyaralásba, mert félünk, nem jöhetünk ki jól belőle.

 

Minden család más, ezért fontos, hogy mindenki kitapasztalja, neki és az egyes családtagoknak mi a jó. Ez lehet, hogy azt jelenti, lesz egy pár kevésbé jól sikerült nyaralás, hogy kiderüljön, kinek hol is vannak a határai, mennyire képes a komfortzónájából kilépegetni a többiek javára. Hozzáteszem, ahhoz, hogy egy nyaralás feszültségekkel, összezörrenésekkel legyen megterhelve, nem feltétel a mozaikosság. Szóval az is fontos, hogy ne írjunk mindent ennek a számlájára, hanem a rázósabb pillanatokban tegyük fel magunknak a kérdést: valójában kiről és miről is szól az adott helyzetkezelés, reakció.

 

Ahogy az évek telnek, mindenki változik. Évközben igyekszünk minél közelebb kerülni egymás gyerekeihez, közben megadva a szükséges figyelmet a sajátjainknak is, pont annyira, amennyire életkorukból és az új, mozaikos változásokból fakadóan igénylik. Eleinte többet a sajátnak, és finom érdeklődést a párunk gyerekének. A bizalom apránként, sok befektetéssel épül ki, és nem mindig csak rajtunk múlik, ezért fontos, hogy ne vegyük magunkra, amiről nem tehetünk. Lehet, hogy az egyik gyerek az összeköltözés első évében még nehezen nyílt meg, még kereste a helyét az új családban, de pár év alatt kapott annyi megerősítést, hogy bátrabban indul útnak veletek. Meg az ellenkezője is lehel: kiderül, neki valamiért nehéz beilleszkednie. Lehet e mögött lojalitáskonfliktus a szülőkkel, vagy testvérkonfliktus, pl. a testvérsorrendben történt változás miatt, vagy a régi család veszteségének feldolgozatlansága, esetleg a kamaszkori természetes eltávolodás a felnőttektől, stb. Valami, ami megnehezíti a felszabadultságot egy olyan helyzetben, amikor azt elvárnánk.

 

Ne várjátok el. Helyette figyeljetek, hallgassátok, miről beszélnek a gyerekek, mit kérdeznek, mit kérnek, és beszélgessetek velük sokat. Próbáljátok nem támadásnak venni, ha mást szeretnének, inkább igyekezzetek nyitott szívvel meghallani, és megérteni, mi lehet mögötte. Sokszor az is elég, ha azt érzik, tényleg számít a véleményük, még ha nem is értetek velük egyet.

 

Ha elengeditek a „mi jó család vagyunk”, „nálunk mindenki egyet akar” eszméjét, könnyebb lesz úgy szervezni a nyarat, hogy kevesebb görcs legyen benne. Megengedhetitek magatoknak például, hogy akár több részletben történjen a kikapcsolódás, többféle felállásban: pl. 3 nap közösen, 3 nap gyerekek nélkül, 2 csak a vér szerintiekkel. Ez csak egy példa, de érdemes kísérletezni. Néha úgy tűnik, visszalépés, ha változtatunk a közös programmal kapcsolatos elképzeléseinken, de mindig azt kell nézni, mi lesz a jó hosszabb távon. Ha egy ilyen program során több vagy maradandóbb a negatív érzés, mint a családösszehozó élmény, akkor miért is erőltetnétek, miért ne próbálnátok ki valami mást, vagy valahogy másképp, mint eddig? Ha a változás biztonságot ad a család egyik-másik tagjának, akkor az apró lépésekkel biztosabban érhetitek el a célotokat, mintha újra és újra megpróbálnátok ugyanazt, ami nem, vagy túl döcögősen működik.

 

Van esetleg saját megoldásotok, ami megosztható? Küldhetitek privátban is, szívesen megosztom név nélkül is.

88. Miért ne mondhatnám meg a párom gyerekének...?

„Miért ne mondhatnám meg a párom gyerekének, hogy pakoljon el maga után?” 

„Miért nem szólhatok rá, hogy most már hagyja abba ezt a viselkedést?” 

„Miért nem kérhetem meg, hogy este 10.00 után már ne hallgasson hangosan zenét?” 

Talán találkoztatok már ti is ezekkel vagy ezekhez hasonló kérdésekkel, estleg ti magatok is feltettétek már egyiket-másikat valamikor. 

A kérdés nem az itt, hogy miért ne mondhatnád meg a gyereknek, hanem hogy miért te mondanád meg neki? 

A másik kérdés az, hogy mikor teszed fel ezt a kérdést, a harmadik pedig, hogy mit és kivel beszéltetek meg a házirendről a családotokon belül. 

Hagyományos családban nem merülnének fel ezek a kérdések, ám a mozaikosban nagyon is érthetően jelen vannak. 

Figyelembe kell venni néhány dolgot: 

- A gyerek elsősorban a vér szerinti szülőjétől fogad el iránymutatást, aminek megvan az a „történelmi” megalapozottsága, hogy őt ismeri születésétől fogva, hozzá kötődik, vele van bizalmas kapcsolatban. 

Ha óvodába, iskolába kerül, ott normális esetben szót fogad a nevelőinek, akik pozíciójukból fakadóan tekintélyt képviselnek. De megfigyelhető, hogy ez a kapcsolat, ha jó a pedagógus, idővel bizalommá fejlődik, amiben a gyerek szinte a kedvére akar tenni nevelőjének, igyekszik, hogy amit kérnek tőle, azt a legjobban teljesítse. Ezért dicséretet, elismerést is kap viszonzásul, ami tovább erősíti a kapcsolatukat. A pozícionális tekintély kapcsolativá fejlődik. De a jó pedagógus tudatosan készíti ezt elő. Van egy ismerkedési fázis, ahol elsősorban ő érdeklődik, feltérképezi a gyerekek személyiségét, temperamentumát, félénkségét, terhelhetőséségét, akár a szülői értekezlet révén a szükséges háttérinformációkat. Innen indul a dolog. A gyerek megismerésével, amihez aztán hozzárendelhető a legjobban passzoló közeledési forma, kommunikációs stílus. 

Amikor új párunk belép a család életébe, valami hasonló utat kell végigjárnia ahhoz, hogy a gyerek elkezdjen benne bízni, majd kötődni. Minél kisebb a gyerek, annál könnyebben megy ez, de pusztán elvárásként nem fog sikerülni. 

- Eleinte nagyon fontos, hogy a vér szerinti szülő levegye a számonkérés/fegyelmezés terhét a párjáról, és a nevelési feladatokat továbbra is ő vigye egyedül. Ahogy idővel elkezd kialakulni a bizalom a gyerek és az új társ között (az együtt töltött pozitív idők, a közös élmények, az érzékelhető érdeklődés és az elismerések következtében), el lehet kezdeni a szabályok közös képviseletét. Vagyis a pár megbeszéli, mit szeretnének otthon, majd azt elmondják a gyerekeknek, és megbeszélik, hogy ha a vér szerinti szülő esetleg nincs otthon, a párja is ezeket fogja képviselni, neki is ugyanúgy szót kell fogadni. Végül a gyerekekkel együtt azt is jó megbeszélni, mi lesz a következménye, ha valami nem teljesül. Tiszta sor, mindenki tudja, mi vonatkozik rá. Enélkül nem fog menni. 

- Időben ez eltarthat jó néhány hónapig vagy akár egy-két évig is, az új családtagok hátterétől függően: milyen volt a válás, milyen a külön élő szülővel a kapcsolat, vannak-e személyes (pszichés) terheltségek stb. És függ a gyerekek korától is: egy kiskamasz-kamasz gyerek, aki egyre inkább a kortársai felé kacsingat és a szülőkről való leválás útjára kezd lépni, nem biztos, hogy valaha is tud olyan közel kerülni a mozaikszülőjéhez, mint egy olyan gyermek, aki kisgyermekként „kapta” szülője társát. Ezt számításba kell venni, amikor ellenállásba ütközünk, ahelyett, hogy személyes sérelemként fognánk fel a távolságtartást. 

Tekintélyt elvárni felesleges, a jó kapcsolatért dolgozni viszont érdemes. Mind a saját belső békénk érdekében, mind az egész családi klíma, nem utolsó sorban a párkapcsolati harmóniánk érdekében. Merthogy egy feszültségektől terhelt mozaikos viszony minden kapcsolatra kihatással van, és ha nincsenek erőfeszítések a kezelésére, nem tud megoldódni magától. Az első lépés tehát a vér szerinti szülőé, a második a társáé, a gyerek pedig a saját tempójában fog tudni felzárkózni, amihez mindkettejüktől türelemre, rugalmasságra és jó adag humorra/lazaságra van szükség.

87. Mostohatesó, mozaiktesó, tesó?

Gyakori kérdés, mikor egyedülálló szülők egymásba bonyolódnak, és már az összeköltözést fontolgatják, hogy hogy is lesz a gyerekekkel: bírni fogják-e egymást vagy inkább ölni, bíráskodni kell-e majd folyton közöttük, vagy rájuk hagyni, mi van, ha rossz lesz a hangulat…

Van itt pár fontos kérdés, amit érdemes feltenned magadnak:

- Te, amikor aggódsz, akkor pontosan mi az, amitől félted a gyermeked? Kiről is szólnak ezek az aggodalmak, az ő jóllétéről vagy a Te lelkiismeretfurdalásodról, bűntudatodról, vagy kudarcélményedről?

- Hogy nyugtattad meg az egyszülős időszakodban, amikor mondjuk valamelyik ovis vagy osztálytársával összebalhéztak, és mi változott (benned) azóta, amiért másként kell szerinted megtámogatni ilyenkor a szomorúságában?

- Ha édestesók lennének, miben tekintenél másként a kakaskodásukra? Kivételeznél-e az egyikkel a másik kárára?

- Ha édestesók lennének, szövetkeznél-e az egyikkel a másik ellen?

A mozaiktesók kezdetben, mikor még csak randizgattok, a legtöbb esetben nagyon jól elvannak egymással, de minimum semleges a viszonyuk. Ahhoz, hogy elkezdjenek egymással természetesen viselkedni, értsd: merjenek konfliktusokba belemenni egymással, klikkesedni, undokoskodni, szükség van a tartósabb együttéléshez, ezért ez inkább az összeköltözést követően mutatkozik meg a maga szépségében. Örüljetek neki, mert ez azt jelenti, már nem idegenkednek annyira egymástól, vannak egymás iránt érzéseik, elvárásaik. Hagyjátok őket megvívni a csatáikat, mint az édestestvérek esetében is, ne helikopterezzetek a vér szerinti csemetétek felett megmentőként. És ami legalább ennyire fontos: ne kezdjétek el a gyereketekkel kibeszélni a párotok gyerekét, mintha ez lenne a vigasztalás egy igazságtalannak érzett helyzetben. Ezzel ugyanis egyfelől ti magatok ássátok az árkot a gyerekek között is, és ezzel együtt a gyerekek és a párotok között. Merthogy összekapcsolódnak ezek az érzelmi szálak.

Végül: a szabályaitok vonatkozzanak minden gyerekre egyformán, arra is, aki csak kéthetente jön pár napra. Ettől lesztek egy család, ettől nem fogja vendégként érezni magát a ritkán jövő, és így kerülhetitek el, hogy kivételezés miatt legyenek – jogos – feszültségek a gyerekek között és persze a gyerekek-mozaikszülők-szülők között is.

Szóval: elsősorban rajtatok múlik, a gyerekek milyen testvérei lesznek egymásnak: mostoha- vagy mozaiktesói. Megéri az utóbbiért dolgozni - magatokon és egymással.

83. Remények, próbálkozások, kudarcok - kiút

Ezen az oldalon főleg arról van szó, hogy bár válás után nem könnyű újra működő családot kialakítani, de megvan a módja, hogy miként lehet mégis elérni.

Ugyanakkor szólni kell arról is, hogy sajnos sokszor akkor is bennemaradunk egy kapcsolatban, ha az igazából nem is ad elegendő örömet, akkor is erőltetjük a családozást, ha abban több a fájdalom, mint a megelégedettség.

Ha az ember válás után rászánja magát az újrakezdésre, és egyszercsak már azon kapja magát, hogy a saját és párja gyerekeivel egy fedél alatt él, azon iparkodik, hogy ez a közös élet minél jobb legyen. Valószínű, hogy Te is így vagy ezzel, aki itt és más hasonló oldalakon gyűjtesz muníciót és megerősítést, hogy ezt minél jobban csináld.

De azt is érzed, hogy valamiért elég döcögős ez az egész. Próbálsz beszélgetni a pároddal, aki a kezdeti lelkesedés után egyre távolságtartóbb és kritikusabb a gyerekeddel. Átbeszéltek jó pár éjszakát, próbálod megérteni az álláspontját, majd meggyőzni arról, hogy a gyereked viselkedése nem neki szól, hanem a helyzetnek, a másik szülőjével kapcsolatos lojalitásának, ezért ne vegye magára. Próbálod a válás és a mozaikos témájú írások tanulságait megosztani vele, de visszapattansz. Újra és újra. Nem tudsz mit mondani a gyerekednek sem, akinek látod a vívódását, kedvelheti-e a szülei mellett az új partnert is, akihez időről időre megpróbál mégis a maga természetességével közeledni, de ő is ugyanúgy visszapattan, mígnem feladja, és hozza, amit „kell”: bezárkózik, minél jobban záró ajtók mögé, fizikai és lelki értelemben is.

A meleg családi együttlétek helyett feszült, egymást inkább kerülő, egyre hidegebb légkör uralkodik el, és alattomosan szívja el a levegőt a párkapcsolatodból is, ami így lassan egyre fojtogatóbb lesz. Nem tudsz meghasonlani, nem tudsz ketté szakadni, mégis valami ilyesmit követel ez a helyzet, mert a két legfontosabb kapcsolatodban kényszerít választás elé, természetellenes magatartást követelve. Legalábbis így éled meg.

Szereted a párod, érkezése új reményeket és perspektívát adott. Láttad, hogy vele megélheted mindazt, amiről a válás sokkjában lemondtál, és azt hitted, sosem lehet már a részed. Társad lett, akivel újra lehet tervezni, aki felelősséget vállal veled, érted, értetek. És látod azt is, milyen remek szülő, a saját gyerekeivel gondos, odafigyel rájuk, vagy ha nem, elfogadja a segítséged, megbízik benned. Ezért még jobban fáj, hogy ezen a téren nem számíthatsz a kölcsönösségre, valami közétek áll. A párod szerint a gyereked, szerinted pedig a párod viselkedése. 22-es csapdája.

Szereted, zsigeri szinten kötődsz a gyerekedhez, akinek a veszteségeiért felelőséget vállalsz, és kötelességednek érzed, hogy kárpótold, és olyasmit nyújts neki, amivel visszakaphat valamit abból, amit a család felbomlásával elveszített. Valamit, nem mindent, mert azt Te is tudod, hogy az lehetetlen. De azt gondolod, hogy ha nem állsz az exed és a gyereked közé, valamint ha Te boldog vagy, akkor a pároddal közösen alkotott új családban nagyjából újra helyére kerülhetnek a dolgok. Megélheti, hogy a válás után is élhettek családban, két felnőttel, akik törődnek vele, és ahol újra vannak közös vacsorák, hétvégi nagy ebédek, közös játék, kirándulások, beszélgetések. Mint régen. És ez nem zárja ki, hogy a másik szülőjével is jóban legyen.

Ezt képzelted, aztán pedig megtapasztalod, hogy ez egyáltalán nem is olyan magától értetődő. Nem akarod elhinni, hogy nem tudnátok jobban csinálni, de telik az idő, és nem lesz jobb, sőt, a gyerek növekedésével inkább nehezebb lesz minden. Már meg is szokjátok, hogy ilyen a légkör, már nem is gondoljátok, hogy ezen lehet változtatni, és mindenki kezd alkalmazkodni a helyzethez. Általában elvonulással, a közös programok ritkításával, végül a beszélgetések korlátozásával (minél kevesebb kontaktus, annál kisebb esély a konfliktusra). Jól bepáncélozzátok magatokat, a sérülésektől félve. Ezzel együtt erőteljes védelmet építetek ki a valódi érzések ellen is, és a reményteli boldog családi életből egy felszínes, legfeljebb udvariaskodó, de inkább hideg együttlakás lesz.

A rendszer működik, egyensúlyra törekszik. Csak nem jól. A család diszfunkcionális, konzerválódnak az egymásról kialakított, torzult képek, állandósulnak az előzetes negatív feltételezésekből fakadó félreértések. De a kibillent egyensúlyt őrzöd, hogy ne essen darabjaira a család újra. Már nem kérdezgeted a párod, hogy miért így vagy úgy szólt a gyerekedhez, vagy épp miért nem szólt hozzá, és már nem is próbálkozol, hogy megmagyarázd a szitut, hiszen csak magadat fárasztanád, eredmény nélkül. Elvonulsz te is, hogy távolodj a valóságtól. De így egymástól is egyre távolodtok. Kérdés, hogy az eredendő probléma megoldása nélkül visszatalálhattok-e valaha egymáshoz…?

Ez nem túlzás, sajnos ez a valóság. Akik óva intettek az elvált szülővel való kapcsolattól, a  mozaikcsaládos élettől, azok valami ilyesmi miatt tették. Te hol tartasz a saját történetedben? Mit teszel, hogy másképp alakuljon?

Engem nagyon elkeserít, hogy sok jó ember, vétlen gyerek hogy sodródik bele egy ilyen romboló dinamikába. Azért írok erről a témáról annyit, hogy reményt adjak: NEM KELL, hogy a fenti forgatókönyv teljesüljön.

Lehetőséged van az Újrakezdés tréning programban való részvételre, amely a kezdetektől vezet végig azon az úton, amely kizárja ezt a verziót. Megvan a módja, hogyan kerülhető el, ám ehhez a személyes befektetésed kell. Nem elég olvasgatni, dolgozni is kell magadon, a félelmeiden és a hiedelmeiden, hogy befolyásolni tudd az eseményeket, ne csak szemléld azokat. Kapkodás és beletörődés helyett tudatosságot ajánlok. Mindezt azért, mert tudom, hogy MEG LEHET CSINÁLNI, és azt is, hogy MIKÉNT lehet megcsinálni.

Tedd meg az első lépést, a következőket pedig közösen fogjuk megtenni, hogy mire véget ér a nyár, érezhetően tudatosabb legyél a gyerekeddel, a (majdani) pároddal és az exeddel való kapcsolatodban.

Hajrá!

82. Válás után hogyan tovább?

Miért van szó ezen az oldalon olyan sokszor a párkapcsolatról és a válás feldolgozásáról? Miközben a blog neve: Mozaikosok (értsd: mozaikcsaládosok), válás után újrakezdés…

Ha elváltál, mi történik veled? Milyen a jövőképed? Ha van…

Képzeld el, hogy mindaz, amit a válás elvett Tőled és a gyerekedtől, egyszercsak nem fog annyira fájni. Nemhogy nem fog fájni, de előfordulhat, hogy még hálás is leszel érte, mert olyan újabb esélyt kapsz az élettől, ami, ha benne ragadsz egy romboló kapcsolatban, sosem adatik meg.

De akkor sem adatik meg, ha, bár a kapcsolatból jogilag ugyan kiléptél, de érzelmileg, lelkileg továbbra is benne vagy, mélyen, és még kapaszkodsz is belé, mert olyan nehéz elengedni az álmokat…

Közben határozott léptekkel közeledik feléd Valaki, aki látja, hogy magad alatt vagy, szeretne megvigasztalni, támogatni, beléd is szeret közben, és egy kicsit te is megszereted. De kit is? Kit látsz belőle, miközben éppen szeded össze a darabjaira hullott életed? Ki lehet az Neked, aki lehajol, hogy veled együtt szedegesse fel a diribdarabkáidat…? A szíved választottja? Vagy inkább a megmentőd?

De nagyon jól tud esni ilyenkor az istápolás, a megerősítés, a kényeztetés! Mint a kisgyereknek, akit baleset ért. Csak öleljen, csak duruzsoljon, hogy nincs semmi baj, elmúlik, itt vagyok… Erre vágysz, és meg is kapod.

Aztán egyszercsak azon kapod magad, hogy már olyan jól vagy, és itt ez a drága ember, akinek ezt köszönheted, most már össze is költözhetnétek, a gyerek is jóban van vele…

Összeköltöztök, és ahogy lenni szokott, apránként kezditek megismerni egymást úgy, hogy már nem a megmentő és a megmentésre szoruló szerepében vagytok, hanem egyenrangú felekként.

Itt visszakanyarodnék az elejére: akár még hálás is lehetsz ezért az új kapcsolatért, új családért, mert kiteljesedhet benne mindaz az elképzelésed, amit a családi élettel kapcsolatban szőttél. Csakhogy a fenti esetben pont az előfeltétele nem történt meg ennek, vagyis átsiklottál egy fontos szakaszon: azon, hogy az új párod számára már a stabil önmagad tudd adni. Miért fontos ez? Mert amint úgy érzed, talpra álltál, és indulhat a mozaikosodás (merthogy válás után gyerekkel ez történik egy új kapcsolat esetén), akkor már nem csak Te és a párod lesztek ebben a kapcsolatban, hanem a gyerekek is, akik számára egy csapásra világossá válik, hogy ezek most már nem csak alkalmi közös időtöltések lesznek, hanem valódi együtt élés. Ami addig jól működött, könnyen előfordulhat, hogy a gyerekekben fellobbanó lojalitáskonfliktus miatt nehézzé válik. Ezt is kezelni kell, és mindeközben ott vagytok egymásnak ti is, akik új minőségetekben kell megismernetek, elfogadnotok egymást. Ha nem volt időd magaddal foglalkozni, csak a tüneti kezelésig jutottál, ez lesz a terepe a veszteségeiddel való szembenézésnek és a múltad egy fontos szakasza lezárásának. Megfelelő időzítés?

Szóval csak azt szeretném mondani, hogy a mozaikcsaládba a válás feldolgozásán és az egyszülőségen át vezet az út. Nem biztos, hogy a legrövidebb, de a jövőt tekintve kétségtelenül a nagyobb reményekkel kecsegtető.

A Szolgáltatások menüpontnál ezért találsz kétféle konzultációs lehetőséget: egyet a mozaikosodásban elakadás kibogozásához, egyet pedig az újrakezdés hogyanjához. Nagyon összefügg a kettő, de míg az első a tűzoltást, a második a megelőzést szolgálja első sorban. Azt, hogy jól fogj hozzá, minél kevesebb hibalehetőséggel.

Amikor kételkedsz, hogy ez az egész működhet, akkor érdemes belegondolnod, honnan eredhet ez a kétség? A környezetedben tapasztalt negatív példákból? A „jó szándékú” tanácsadóktól, akik szerint úgysem sikerülhet? Vajon miért mondják ezt, és mit tudnak helyette ajánlani, ami elfogadhatóan pótolja, ami hiányzik az életedből? Költői kérdés volt…

És az is lehet, hogy a félelmek egész egyszerűen és természetes módon önmagadból, a megélt fájdalmas élményekből származnak. Mit kezdesz velük? Táplálod őket, eteted őket, hogy jó nagyra nőjenek, és eggyé válj velük, vagy megteszed a magad és gyereked érdekében a kivezető út felé az első lépést?

Szurkolok, hogy legyen benned elég akarat és bátorság, hogy ezt megtedd, mert ez a legnehezebb. Legyőzni a kételkedést és a tehetetlenséget, ami bénító. De ha megteszed az első lépést, a többit is meg fogod tudni lépni!!

Hajrá!!

77. Apakulcsok - könyvajánló a kapcsolódás eszközeiről, nem csak apáknak

Rég nem jelentkeztem, aminek személyes okai vannak.

Hosszú szünet után hogy is lehetne újra kezdeni? Kicsit olyan ez most, mint válás után: van a veszteség, a tehetetlenség, a lehangoltság, és hiába érzed, hogy tenni kéne valamit, tenni a dolgod, nem megy. A válás hasonlóképpen gyászreakciót vált ki belőlünk, mint a tényleges, végleges emberi veszteség. Idő kell hozzá, hogy magunkhoz térjünk, megrázzuk magunkat és továbblépjünk.

Így vagyok/voltam én is hetekig. Olvastam Süveges Gergő Apakulcs című könyvét, amiről már fogalmazgattam magamban az ajánlót Nektek, mikor nagylányom édesapja megbetegedett, és pár hét leforgása alatt elveszítettük őt. Mindeközben az én édesapám is megbetegedett, ő érte is aggódni, szorítani kellett.

Apák – a lányok életében első férfiak, kiemelkedően jelentős személyek az életünkben. Vagy azért, mert rendkívüli kapcsolatban vagyunk velük, vagy azért, mert csak vágyakoztunk erre. Mindenképp meghatározó ez a kötelék, akár jó, akár nem annyira. Mintánk lesz így vagy úgy a párválasztásunkban, az életszemléletünkben, a munkához való viszonyulásunkban. De nagyon nem mindegy, hogy „így” vagy „úgy”.

Ha apa vagy, azért olvasd el Süveges Gergő könyvét, hogy mindaz, ami ebben a szerepedben a gyereked számára lenni szeretnél, a leghatékonyabban megvalósíthasd. Talán azt gondolod, megy ez ösztönösen is, de gyakorló szülőként mondom, mindig van hová fejlődni, ez a könyv pedig pont azért nagyon jó, mert praktikusan megmutatja azokat a konkrét lépéseket, amikkel egyre közelebb és közelebb kerülhetsz a gyerekedhez úgy, hogy az belőled és belőle is a legjobbat hozza ki.

Nem számít, hogy édesapja, mozaik/mostohaapja, nevelőapja vagy a gyereknek: a kapcsolódás számít, amivel ebben a szerepedben ki akarsz teljesedni. Nagyon nem magától értetődő, kell hozzá önismeret, szándék a fejlődésre, és bátorság a komfortzónán kívülinek látszó lépések megtételére. A könyv mindehhez úgy teszi az olvasó elé az egyes alkatrészeket és szerszámokat, ahogy az asszisztens dolgozik a mester kezére. A Te dolgod, hogy használd.

Három fontos kulcsot ad a kezedbe ez a könyv a gyerekeidhez: a tudás, a szövetség és a jóakarat kulcsait, és megmutatja, hogy a gyerekneveléssel járó kihívásokra hogy lehet velük jól válaszolni. Nem elméletben, nem okoskodva mondja ezt el, hanem nagyon élő, mindennapi példákon keresztül, párbeszédekbe foglalva, amelyek között mindannyiunk találhat jó pár ismerős helyzetet.

Számomra az egyik legérdekesebb felismerés az volt a könyv olvasásakor, hogy engem anyaként ugyanúgy megszólít, kimondatlanul, mert mindaz az iránymutatás, szemlélet, eszköz, amiről szól, az én szülői kompetenciáimat is gazdagítja. Nem tudom, erre a szerző mennyire gondolt már, de biztos vagyok benne, hogy az anyák legalább akkora hasznát vehetik ennek a tudástárnak, mint az édesapák. Szóval én át is keresztelném szülőkulcsokra ezeket a kapcsolaterősítő gyakorlatokat, de tisztában vagyok vele, hogy marketing szempontból jobb, ha az apák vannak a fókuszban, mivel való igaz, hogy az ő szerepükkel, a gyerekhez való kapcsolódásukkal sokkal kevesebb irodalom foglalkozik, mint az anyasággal. Szóval nincs ezzel gond, de a tartalom, állítom, unisex 😊

Csak pár gondolatot ragadok ki, ami bennem megragadt, nem feltétlen idézetként. Még én is ízlelgetem, és gyakorlom, hogy beépüljenek a mindennapjaimba.

-        nem mindegy, hogy odafordulsz vagy odamordulsz

-        a gyerek sokáig tökéletesnek gondolja, csodálja az apját, de kapcsolódni az emberihez tud

-        az elismerés nem dicshimnusz, és nem jutalom, hanem támogatás, ami megelőzi a korrigálást

-        az ösztönzés nem elvárás

-        a gyerekkel való kapcsolódás fontosabb, mint a teljesítménye

-        nem az a fontos, mekkora egy ügy jelentősége, hanem hogy a gyerek aktuálisan mekkora jelentőséget tulajdonít neki

-        jelen lenni nem csak a küzdelemben, hanem az örömben is

A kulcsok tehát: „Ismerd, támogasd, szeresd!” 

S a karika, amely tartja őket: „Nézz rá!”

75. Az egységes szülői front kialakítása a mozaikcsaládokban

A szülői attitűdök különbözőségéből egy átlag nukleáris családban is simán adódhatnak nehézségek, hát még akkor, ha az új család két részcsaládból formálódik ki, ahol más-más szokások, értékek, rutinok alakultak ki, arról nem is szólva, hogy ezek a részcsaládok valamiféle veszteségből születtek, aminek feldolgozása ki tudja, kinél hol tart épp... Izmos kihívást jelent, amikor ilyen előzmények után összhangot, nyugalmat szeretnénk magunk körül. Ahhoz, hogy ezt elérjük, nélkülözhetetlen az egységes szülői front kialakítása.

Persze, mikor még a randizás szakaszában vagyunk, minden ideálisnak, vagy legalábbis jónak tűnik, ez természetes, hiszen ösztönösen a legjobb oldalunkat mutatjuk, és a kapcsolat fennmaradásáért azt tükrözzük vissza a párunknak, amit látni szeretne. Ha észre is veszünk néhány különbséget egymás értékrendjében, nevelési stílusában, apróságként kezeljük, abban bízva, hogy ezek nem fognak problémát okozni, s ha mégis, együtt majd mindent megoldunk, hiszen szeretjük egymást. Leginkább arra koncentrálunk, hogy párunk ne rendelkezzen olyan tulajdonságokkal, ami kudarcos előző kapcsolatunk felbomlásához vezetett, a komolyabb vitás kérdéseket pedig inkább kerüljük.

Magam is hallottam már olyat, hogy az a jó párkapcsolat, amelyikben nincs nézetkülönbség, és ebből következően az a jó szülőpáros, akik mindenben egy véleményen vannak. Csakhogy ez nem „jó” kapcsolat, hanem idealisztikus kapcsolat, aminek ebből kifolyólag csekély a realitása. Ebben az értelemben az egységes front valami olyasmit jelenthet, hogy mindkét szülő mindegyik gyerekben ugyanazokat a vonásokat értékeli,  ugyanabban a hangnemben fegyelmezi őket, ugyanazokat a követelményeket támasztja feléjük, és ugyanazokat a következményeket helyezi kilátásba. Ez csak fokozódik, amikor mozaikcsaládba csöppenünk, és párunk elvárná, hogy úgy neveljük gyerekünket, ahogy ő a sajátját. Azért csak így kimondva-leírva is érzem, hogy ez mennyire necces… Mintha azt kérné párunk, mi magunk változzunk a kedvére. Nem szerencsés elvárás…

De hát akkor mit tehetünk? Mikor nevezhetjük magunkat egységesen működő szülőknek?

Akkor, amikor párunk mellé állunk a szülői erőfeszítéseiben, megmutatjuk a kis trónörökösöknek, hogy mi támogatjuk egymást = egy fronton vagyunk.

Nem biztos, hogy minden kérdésben egyetértünk, például ahogy párunk kezelt egy helyzetet. De nem a gyerekek előtt kezdjük azt megvitatni, hanem kettesben. Ha a gyerekek azt látják, mi magunk sem vagyunk biztosak egymásban, ők miért bíznának abban, hogy amit felnőttként mondunk, az jó lesz nekik? Miért fogadnák el párunkat hiteles felnőttnek az életükben?

A gyerekek nagyon rugalmasak, képesek jól alkalmazkodni a különböző nevelési stílusokhoz. Talán van másnak is olyan élménye, hogy édesapja másképp volt szigorú, mint édesanyja, tudta, mit lehet egyiknél, mit a másiknál – felnőttként visszagondolva pedig jó esetben rájövünk, hogy valójában mindketten jót akartak, csak ki így, ki úgy tudta elérni (természetesen az ilyen témáknál gyakran felemlegetett "atyai" pofonokat nem soroljuk ide!).

Persze ez nem jelenti azt, hogy bátran éljünk a teljesen szembemenő nevelési elveinkkel, mert abból csak az sülhet ki, hogy a gyerek összezavarodik, és idővel mindig a könnyebb utat fogja választani, ami nem vezet jóra. De ha megismertük ezeket, dolgozzunk azon, hogy eljussunk egy mindkettőnk számára elfogadható keresztmetszetig, amit aztán már a magunk temperamentumának megfelelően tudunk képviselni. Ha a gyerekek azt látják, hogy köztünk összhang van, s hogy bízunk egymás értékítéletében, egyetértünk egymás helyzetkezelésével – amit egyébként jó is, ha időnként verbálisan kifejezünk – akkor egyrészt biztonságot adunk nekik, megalapozzuk a bizalmat párunk felé, másrészt elősegítjük, hogy rugalmasabban alkalmazkodjanak új helyzetükhöz, a megváltozott körülményekhez, legyen az a testvérsorrendben elfoglalt helyük megváltozása, a régi szokásaik kiegészülése frissekkel, vagy épp új családszabályok megjelenése stb.

Mindehhez persze hozzátartozik az is, hogy mi magunk is igyekezzünk megismerni a gyereket, feltérképezni a személyiségét – mert bármennyire lehetünk összhangban a párunkkal, ha nem tudjuk úgy képviselni, hogy az eljusson a szívéig. Ez is "munka" – de eredmények, ugye, csak munkából, befektetésből származnak…

A szülői egységfront tehát nem kell, hogy a teljes egyezést jelentse szülői mivoltunkban, magatartásunkban, hanem azt az erőt, ami gyerekeink számára is érezhető kell legyen: amit párunk képvisel, a mellé oda tudunk állni.

72. 5 hiba a válás utáni újrakezdésnél, és amit helyette tehetnénk

 Válás után nem az az első gondolatunk, hogy újabb párkapcsolatba kezdjünk, vagyis jó, ha nem ez az első - főleg ha van gyerkőcünk is. De előbb-utóbb eljön annak is az ideje, és jó, ha tudatosan fogunk hozzá, ha tartós kapcsolatban gondolkozunk. Íme néhány tipikus hiba, amit érdemes elkerülni, s rögtön utána az is, ahogy kiküszöbölhetjük. 

1., A válási veszteségünkkel nem foglalkozva idejekorán kezdünk új kapcsolatba.

HELYETTE

Elkerülhetetlen, hogy időt adjunk magunknak és gyerkőcünknek, hogy a csalódás, a fájdalom, düh elmúljon, mert ha nem tesszük meg ezt még az egyszülős időszakunkban, a fel nem dolgozott érzelmek az új párkapcsolatunkban fognak nehézségeket okozni. Nehezebb lesz akkor feldolgozni, amikor is már az új családi identitás kialakításán kellene dolgoznunk. A válás feldolgozása kb. egy évig tart, és akkor vagyunk rajta túl, ha már nincsenek bennünk erőteljes érzelmek, indulatok exünk (és esetlegesen az ő új párja, családja) iránt, ami meggátolná a higgadt kommunikációt a közös csemetével kapcsolatos ügyekben.

2., Egyedülálló szülőként a magányérzésünk megszüntetését gyermekünktől várjuk: túlságosan bevonjuk érzelmeinkbe, együtt alszunk vele, megosztjuk vele lelki problémáinkat, az ő jelenléte ad megnyugvást.

HELYETTE

Fontos, hogy „megengedjük” gyerekünknek, hogy gyerek maradhasson, neki való problémákkal, amikkel elbír. A szomorúságunkat, magányunkat nem tudja megoldani, és ez szorongást okozhat benne, hosszabb távon pedig magatartási problémákhoz vezethet. Keressünk olyan közösségeket, ahol sorstársakkal beszélhetjük meg az érzéseinket, és ne hanyagoljuk el barátainkat sem! Gyerekünknek is segítünk azzal, ha látja, anya és apa egymástól váltak el, nem az egész korábbi életüktől.

3., Az sem szerencsés, amikor a társkeresés során nem arra fókuszálunk, hogy nekünk nőként/férfiként kire lenne szükségünk, hanem hogy a gyerkőcünk kit tudna elfogadni, esetleg ki lehetne jó „pótszüleje”.

HELYETTE

Tudatosítsuk, hogy a gyerekünknek azzal teszünk jót, ha boldog apukája és anyukája van. Ehhez egyedüli szempont a saját legónk megtalálása, nem pedig rögtön egy mozaikdarabka, amihez a gyerkőcünk is illeszkedhet. A „kirakózás” egy következő lépés lesz, amit majd közösen fogunk megoldani. De először nekünk magunknak kell jól, biztonságosan illeszkednünk. Túl nagy teher egy gyereknek, ha neki kell „döntenie” szülei új párjáról, arról, hogy találkozhatnak-e ők közösen, ott alhat-e náluk az új partner, összeköltözhetnek-e stb. Ezek mind felnőtt döntések! Ettől még lehetünk, legyük is tapintatosak, figyelmesek a gyerek érzéseire, neki több idő kell ahhoz, hogy egy teljesen új élethelyzethez alkalmazkodjon. „Pótszülőt” pedig végképp ne keressünk – a válás nem jelenti azt, hogy vége a szülőségnek is, a gyereknek egyaránt szüksége van az apjára és az anyjára, bármit is gondoljunk exünkről (jól megoldott 1. pont fentebb segítségünkre lesz ebben). Ha jól alakulnak a dolgok, idővel kialakulhat egy szép, bizalmas kapcsolat is az új társ és gyermekünk között, érezheti úgy, hogy ő a második (ajándék) apukája, anyukája, de ez nem lehet célkitűzés a párválasztásnál.

4., Új társként belecsöppenve a gyerkőccel rendelkező szerelmünk életbe megpróbáljuk a körülményeket az általunk elképzelt ideálishoz igazítani – javaslatokat fogalmazunk meg, mit kéne másképp csinálnia neki és a gyereknek, milyen szabályok, házirend lenne működőképes, milyen érzelmeket és viselkedést lehet elfogadni egy gyerektől stb.

HELYETTE

Figyelünk, kérdezünk, meghallgatunk, érdeklődünk, én-üzeneteket közvetítünk (pl. zavaró nekem, hogy…; kirekesztettnek érzem magam, mert… stb.), igyekszünk kapcsolódni – beszélgetve, játszva, főzve, focizva stb. Ha ez jól megy hosszú hónapokon keresztül, és elég türelmesek vagyunk a nem várt reakciókkal is, akkor valószínűleg a mozaikgyerkőcnek elfogadhatóbb lesz a következő lépés: a közös élet új értékrendszerének, szabályainak kialakítása. Először párunkkal megbeszélve, majd bevonva a gyerekeket is. Apró lépésekkel előre haladva, nem felforgatva a korábbi szokásrendszerüket, időt hagyva a megszokásra, gyakorlásra. Ellenben ha egyből meg akarjuk mondani a tutit, merthogy biztosak vagyunk a dolgunkban, az elég nagy valószínűséggel kudarchoz vezet.

5., Az is előfordul, hogy a fenti hibalehetőségeket valaki mind teljesíti, és ennek következtében nem úgy alakul a mozaikosodás, amiben igazán jól érezné magát. A közös baba jó ötletnek tűnik a problémák áthidalására, és az idő is sürget, ha most nem lépjük meg, mikor…?

HELYETTE

Legyen a bébi önmagáért – ne értünk, ne a családért, ne a mozaiktesókért! Aztán lehet, hogy mindenkire nagyon pozitívan fog hatni, de ne adjunk neki még születése előtt feladatot, ráadásul ilyen felelősségtelit, hogy hozza rendbe a családi zűröket! Csak ha biztos a kapcsolatunk, akkor vállalhatjuk biztonsággal a közös kicsit, aki így tényleg mindenkihez kapcsolódhat, lehet a legkisebb közös többszörös, örömforrás, szeretetcsomag.

Ez az új család más lesz, mint az előző, vagy akár a származási családunk. Nem kell úgy tenni, mintha mi sem történt volna, sőt, jobb belegondolnunk abba, mi az, ami nem működött, mert minek erőltetnénk a régi, be nem vált utat, inkább nézzük meg, mit tudnánk másképp csinálni, amitől ezúttal sikerülhet, komfortosabb lehet, a lényegünk elvesztése nélkül. Ezért van ez a blog is, hogy segítséget adjon mindehhez. Lájkold, ha tetszett, és csatlakozz a Mozaikosok közösségéhez! Ha pedig ennél konkrétebb segítségre van szükséged, vedd fel velem a kapcsolatot a blogon található elérhetőségek valamelyikén!

71. Szülősítés - amikor a gyerek a felnőtt

 Van, hogy úgy érzed, téged igazán csak a gyereked tud megérteni? Hogy vannak azok a családi szituk, amikor bárhogy mondod, a párod is csak a magáét hajtogatja, és nem megy át az üzenet, csak távolodtok egymástól; míg ha a fiadnak, lányodnak beszélsz róla, látod, érzed, hogy ő veled van, számíthatsz rá? Hogy előtte sírhatsz is, nem fog elítélni, nem fog ellenkezni, hanem azt az önzetlen szeretetet és elfogadást kapod tőle, amire mindig is vágytál, és amit talán a szüleidtől sem kaptál meg?

Ahogy az embernek gyereke lesz, egy egész életre szóló, különös kötelékkel gazdagodik. Sokféleképpen viszonyulhatunk ehhez a kapcsolathoz attól függően, mi magunk mit tapasztaltunk gyerekként. Felfoghatjuk áldásként, ajándékként, az élet természetes velejárójaként, de érezhetjük tehernek is, vagy kipipálandó életfeladatunknak, esetleg lehetőségnek a saját beteljesületlen céljaink megvalósítására. Nem könnyű megtalálni azt az egyensúlyt, amiben a gyereked megélheti az elfogadó hozzáállásodból fakadó szabadságot is a saját életével kapcsolatban, meg azt is, hogy te vagy a felnőtt, aki tudása, tapasztalatai jogán segíti az útján mind az ilyen-olyan szabályokkal, mind az érzelmi és anyagi háttértámogatással.

És valahol itt a lényeg: légy bármilyen elfogadó is, de te vagy a családi hierarchia tetején: pontosabban te és a párod. Sosem cserélhettek helyet a gyerekkel. Márpedig ha egy konfliktus esetén, vagy tartósan rossz családi légkörben a gyerekedhez fordulsz megértésért, melegségért, neki panaszkodsz, akkor épp őt teszed párod helyére. És ebben a helyzetben tökéletesen mellékes, hogy a párod aktuálisan mennyire nem nyitott a problémádra, vagy te magad mennyire szomjazod a szeretetet, amit mástól úgy érzed, nem kaphatsz meg: ha a felnőtt énednek hiányzó érzelmeket a gyerkőcödtől várod beteljesíteni, azzal szülősíted őt. Szülősítés az, amikor egy gyerek felnőtt (szülő) szerepbe kerül, és az ő dolga felnőtt szülőjének vigasztalása, megnyugtatása, lelki megsegítése, az érzelmi biztonság megteremtése – mindaz tehát, amit a szülőnek kellene biztosítania gyermeke felé. A szülősített gyerekekből válhatnak a későbbiekben alacsony önértékelésű felnőttek, hiszen folyamatosan szembesülnek azzal, hogy szüleik problémáit nem tudják megoldani; a magányosságtól tartó társfüggők; és azok a konfliktusos párkapcsolatban élő emberek, akik a maguk betöltetlen hiányosságait görgetik tovább, amint azt „tanulták”.

Bármikor, akár ebben a pillanatban is eldöntheti bárki, aki felismeri a fentiek alapján ezt a működésmódot, hogy szakít vele. Sosincs késő, és minél hamarabb történik meg, annál hamarabb kezdhetünk el azon is gondolkodni, hogy mi lenne helyette a nehézségeinkre a megoldás: a párkapcsolatunk szervizelése? A baráti (kortárs) kapcsolataink megerősítése? Az önismeretünk fejlesztése? Szüleinkkel való viszonyunk rendezése? Bármi jobb, mint a parentifikáció (szülősítés), mert mindegyik olyan erőforrás, ami által anélkül kaphatunk, hogy elvennénk azt, amit később már vissza nem adhatunk: a gyerekkort.

A parentifikáció egyébként a hagyományos családokban is bőven előfordul, egyáltalán nem mozaikos jelenség, de ahol házastársi nehézségek vagy válás van/volt, ott gyakrabban megjelenhet. Ezért fontos odafigyelni rá, odafigyelni magunkra, és ha szükséges, segítséget kérni. A családkonzultáció során ezeknek a jelenségeknek is mögé lehet nézni, és olyan irányba terelni a családi működést, amiben senki sem kényszerül korának, életfeladatának nem megfelelő szerepbe.

64. Egy mozaikcsalád mindennapjai, és ami mögötte van – e-kiadvány a mozaikos gyerekkönyv feldolgozásához

 

Egy mozaikcsalád mindennapjai, és ami mögötte van

Segítő kérdések, beszélgetésötletek, mozaikcsaládos ismeretek a

Kedves Apu! Egy mozaikcsalád mindennapjai c. 

könyv feldolgozásához

 

UPDATE

Október elején elkészült a kiadvány, 23 oldalnyi okosság, jóság, kérjétek itt: baranyaiszilvia@mozaikosok.hu.

Íme egy kis ízelítő a készülő elektronikus kiadványból, amellyel egy kis támogatást adhatunk gyerekeinknek,  miközben nem könnyű élethelyzetről, nem habkönnyű kalandokról olvasnak A kedves Apu! c. mozaikcsaládos gyerekkönyvben. 

A kiadvány felépítése: a naplószerű könyv fejezeteit veszi sorra, már amelyikhez érdemes kommentárt fűzni, s a konkrét oldalakon felmerülő témát, problémát igyekszik kiegészíteni szakirodalmakon alapuló ismeretanyaggal, alkalmasint pedig beszélgetésötleteket javasol, melyekkel segíthetünk a gyerkőcnek a - valószínűleg olykor nagyon is ismerős, esetleg kellemetlen - témák feldolgozásában.

Örülnék, ha kommentben elmondanátok a véleményeteket róla!

 1. nap

            6. o.: Az óvónéninek magyarázni kell, kicsoda Zoli, aki erre csak ingatja a fejét

 Bár egyre többen élnek ma egyszülős vagy mozaik-családban, még mindig van egy kis zavar, értetlenkedés, amikor szembesülnek a helyzettel az ismerősök, pl. az óvodában, iskolában a pedagógusok. Érdemes az új viszonyokat, már a válással kezdődően megosztani a gyerekkel sűrűn kapcsolatban álló személyekkel, hogy ne legyenek ehhez hasonló kínos szituációk. Az óvodában, iskolában szólni, hogy a gyerkőcért esetleg más is mehet, s neki mi a viszonya a családhoz, illetve, ami ennél is fontosabb: hogy lesz, amikor a másik szülőjétől megy az intézménybe. Ez azért is fontos, hogy a pedagógusok helyén tudják kezelni az esetleges magatartásbeli nehézségeket, pl. túlzott izgatottságot, esetleg levertséget stb., ami adódhat az eltérő otthoni környezetből, annak ingereiből. Ha tud ezekről a családi változásokról a pedagógus, nagyon sokat segíthet a gyerkőcnek helyzete és új életkörülményei elfogadásában, feldolgozásában.

10. o.: Ki kicsoda? – Ki mindenki tartozik a családhoz, ki kinek a kije…

Amint valaki elvált szülővel alakít párkapcsolatot, s az komolyra fordul, összeköltöznek, új család: mozaik-család alakul. Mozaik, mert mint a kirakós darabjai, együtt alakítanak egy egészet. Család: mert egy háztartásban élnek vér szerinti és nem vér szerinti, de valamiféle érzelmi kötelékben mégiscsak egymáshoz tartozó gyerekek, felnőttek. Ez az érzelmi kötelék lehet éppúgy szeretetteljes, elfogadáson alapuló, mint ellenérzésekkel teli, s akár ellenséges, féltékenységen alapuló, vagy olyan, amit a külön élő szülővel érzett lojalitás korlátoz be.

A lényeg: a párt alkotó két felnőtt és a hozzájuk tartozó, együtt és külön élő gyerekek együttesen alkotják a szűk mozaikcsaládot. A tágabba pedig beletartoznak az „igazi” nagyszülőkön kívül az új, „kapott” nagyszülők, rokonok… Ugyanakkor gyermekünk számára az exünk, az ő új párja és gyermekei, is a szűk családját jelenti. Mármint a másikat, hiszen abból neki a válás óta kettő is van.  Láthatjuk, hogy egy kibővült nagycsaládról beszélünk, akik nem ugyanattól lesznek egy család, amitől az eredeti. Itt szinte egyik pillanatról a másikra lesznek „készen kapott” gyerekek, mozaikapák vagy -anyák és -testvérek. A megszokott kifejezéssel élve: mostohagyerekek és    -szülők, -testvérek, de ennek az előtagnak van némi negatív felhangja, nem biztos, hogy tovább kellene éltetni a közbeszédben, bár kétségkívül hamarabb megértjük, mintha a (most még) idegenül hangzó „mozaikot” használnánk. Ha van közös gyermek is, ő a többi gyerkőc féltestvére – de ez is elég ridegen hangzik, semmi baj, ha simán tesónak, huginak, öcsinek nevezik a gyerekek, nem kell erőltetni a hivatalos megnevezést.

Itt a legfontosabb, hogy tudatosítsuk, és a gyerekeket is biztosítsuk afelől, hogy így gondoljuk: egyetlen apjuk, anyjuk van, nem pótolhatja őket senki, ám új családjukban is szeretve vannak, s kötődhetnek ők is gyermeki érzésekkel szüleik új párjához. Ettől még nem kell apunak, anyunak szólítaniuk őt, de ha érzéseik szerint szeretnék, akkor azt se tiltsuk meg. Különösen abban az esetben fordulhat ez elő, ha egészen kicsi koruktól élnek együtt a mozaikszülővel. És még egy gondolat ehhez: jó hallani, mikor valaki a sajátjaiéhoz sorolja párja gyermekeit, pl. a „fiaim, gyerkőceim” kifejezéssel, szépen támogatja ez a családi egység formálódását, nem utolsó sorban a mozaikcsaládok társadalmi elfogadottságát is.

 2.      nap

16. o.: Az összeköltözés

Csak akkor érdemes összeköltözésen gondolkozni, ha már mi magunk elég biztosak vagyunk a kapcsolatunkban, és a gyerekek számára is egyértelművé tettük az összetartozásunkat. Ez azért nagyon fontos, mert ez az alapja annak, hogy elfogadják a gyerekek az új helyzetet. Ha bizonytalanságot érzékelnek, maguk is elbizonytalanodnak, pedig nekik szilárd háttérre, otthonra: családra van szükségük a kiegyensúlyozott nevelkedés, és a jövőbeni tartós kapcsolataik érdekében.

 👉Amit ennél a résznél megkérdezhetünk a könyvet olvasó gyerkőctől: vajon Zoli miért várt olyan sokáig a költözéssel, s az apuka miért nem? A beszélgetést érdemes afelé terelgetni, hogy talán azért, mert Zoli és az anyuka szerette volna, ha minél jobban megismerik egymást Zoli és a gyerekek. Talán nem akarták, hogy úgy érezzék, az apukájuk helyére jött egy számukra idegen bácsi. Így volt idejük jobban megismerni egymást, és talán még jóban is lettek…

         18. o.: A „beetetés”: átvitt értelemben, és szó szerint, a dínós csokival

 Nehéz megállni a családhoz költözőnek, hogy eleinte ne akarjon kérve-kéretlenül kedvében járni a gyerekeknek, hogy ezzel megkönnyítse kicsit az új helyzetet. Sajnos számítani lehet arra, hogy a gyerekek ettől függetlenül némi idegenkedéssel fogadják az eseményt, vagy akár meg is nehezítik a folyamatot. Például egy, a könyvbeli ok miatt: attól tartanak, külön élő szülőjük helyére akar lépni – minden értelemben, ami szorongást válthat ki bennük, a szorongás pedig ellenséges viselkedést.

 👉Amit ennél a résznél megkérdezhetünk a könyvet olvasó gyerkőctől: vajon tényleg apukájuknak gondolta magát Zoli? Vagy csak simán jóban akart velük lenni, mert innentől együtt fognak élni? Terelgessük a beszélgetést afelé, hogy Zolinak már vannak gyerekei, miért akarna másoknak is apukája lenni? Meg egyébként is: mindenkinek csak egy apukája és anyukája lehet. Attól még gondoskodni, jó dolgokra megtanítani és szeretni más is szokott, ott vannak pl. az óvónénik, tanító bácsik, stb… Talán a gyerekek nem is gondoltak arra, hogy Zoli nem is őmiattuk költözött hozzájuk, hanem az anyukájuk miatt – vele szeretne minél többet együtt lenni, és ez nem jelenti azt, hogy a gyerekek fölött főnökösködni akarna. Sőt, amint látszik is, inkább jó fej szeretne velük lenni.

👉Azt is megkérdezhetjük, mit gondolnak, milyen lehetett Zolinak ez az „átverés”? Itt beszélhetünk arról, hogy sosem csak egy valakin múlik, hogy megkedveljük-e egymást, vagy sem. Mert itt Zoli érezhette volna jól is magát attól, hogy kedvében járt a gyerekeknek, s akár szívesen meg is ismételte volna máskor, máshogy, mert az jó érzés mindenkinek. De kiderült, hogy behúzták a csőbe, és akarata ellenére tett rosszat. Emiatt akár el is mehetett volna a kedve a további próbálkozásoktól, hogy jól kijöjjön a srácokkal, ami viszont senkinek sem lenne jó.

             19. o.: Az „Apa-fotel” elfoglalása: a régi rend megsértése

 Amikor mozaikcsalád alakul, s el kell dönteni, hol legyen az új, közös otthon, ha csak egy mód van rá, az legyen egy mindenki számára új lakás. Ott ugyanis senki sincs kitéve annak, hogy nap mint nap eszébe jut egy emlék, egy élmény a korábbi életükből, vagy – mint esetünkben – nem tud beleütközni az elköltözött szülő, ex használati tárgyaiba, amelyek ugyancsak sok-sok érzelmi töltetet hordozhatnak. A lakás legyen egy tiszta lap, amit közösen lehet kiszínezni, feldíszíteni, ahol mindenkinek van minimum egy saját zuga/polca stb., amit maga rendezhet be.

 👉Megkérdezhetjük, vajon Zoli szándékosan akarta-e megbántani a gyerekeket, mikor a fotelbe ült? Majd azt is, miért borultak ki a gyerekek ezen olyan nagyon? Mit érezhettek? A beszélgetés során jó, ha rávilágítunk: Zoli annyira összezavarodott a gyerekek viselkedésétől, attól, hogy nem tudhatja, a jó szándéka mikor okoz galibát, hogy ezúttal nem figyelt a fotelre, bár egészen addig ügyelt rá, hogy ilyesmivel ne bántsa meg őket (hozzátesszük, a valóságban hasonló helyzetben tapintatosan, de értésükre kell adni a gyerekeknek, hogy az elköltözött szülő a régi szokásait is „elköltöztette”, s apránként újak lépnek érvénybe). A gyerekek féltékeny viselkedése is érthető, hiszen ha különösebb előkészítés nélkül történik egy „szabályszegés” (apa foteljét a beköltöző „idegen” foglalja el), az félelemmel töltheti el őket attól, hogy végleg elvész az apukájuk visszatérésének reménye. Tiltakozásukkal lojalitásukat fejezik ki édesapjukkal, de a szülő jó, ha együttérezve velük elmondja, az apukájuk örökké az apukájuk marad, akkor is, ha máshol lakik, s akkor is, ha az itthagyott tárgyait más is használja.

61. Végre gyerekeknek szóló magyar könyv a mozaikcsaládokról!

Czernák Eszter

Kedves Apu!

Egy mozaikcsalád mindennapjai

2020 Pagony

Czernák Eszter könyvéről, a Kedves Apu! Egy mozaikcsalád mindennapjai c. nemrég megjelent gyerekregényről már hírt adtam itt, a Látni, olvasni érdemes menüpont alatt, és most örömmel teszem közzé a szerzővel készült interjút is, hogy kicsit betekinthessünk egy hagyományos családban élő író motivációiba a mozaikcsaládokkal kapcsolatban, nem utolsó sorban az alkotási folyamatba, és persze a könyvbe. Fogadjátok szeretettel!

- Több gyerekkönyv szerzőjeként hogy illik a Kedves Apu! a műveid a sorába?

Szeretek olyan helyzetekről írni, amik gondot jelenthetnek egy gyereknek, amikről jó lenne beszélgetni, amiket jó lenne megvitatni, csak hát hogyan kezdjünk hozzá… Ilyen volt a költözés, az óvodakezdés, és szerintem ilyen a családok sokszínűsége is.

- Arról már beszéltél egy interjúban, hogy Te magad nem élsz mozaikcsaládban, ugyanakkor nem lehet nem észrevenni, milyen sokan élnek a hagyományostól eltérő családformákban, s ezáltal milyen sok gyereket érint ez a helyzet, amivel foglalkozni kell. Hogy írnád le a pillanatot, amikor elhatároztad, hogy erről beszélni kell, s te fogsz?

Láttam egy reklámot, amiben gyerekek szaladgáltak a tökéletesre nyírt füvön, fülig érő mosollyal, patyolattiszta ruhában, miközben anya – szintén széles mosollyal – vasalt fehér blúzban készítette a reggelit a konyhában, apa pedig néha elcsent egy-egy falatot az asztalról. Semmi különös, semmi megdöbbentő, csak a szokásos klisék, mégis valami nagyon fura volt benne. Már sokadszorra láttam a reklámot, amikor leesett, hogy az a furcsa, hogy három gyerek van a családban. Annyira hozzá voltam edződve, hogy egy reklámban mindig anya, apa, kisfiú, kislány (széles mosoly, patyolattiszta ruha…) jelenik meg, hogy már a három gyerek is hatalmas lázadásnak tűnt. Innentől kezdve rettentően elkezdtek idegesíteni a csak „hagyományos” családképet mutató reklámok. Később ugyanezt tapasztaltam a mesekönyvekben is, és rádöbbentem, mennyire egyoldalú képet látnak a gyerekeim mindenfelé, és mennyire jó lenne ezen változtatni.

- Voltak-e esetleg kétségeid, hogy belefogjál-e, vagy hogy milyen fogadtatása lesz – lévén, hogy ilyen témájú gyerekkönyv nincs még a hazai piacon.

Rengeteg kétségem volt. Nem is azért, mert nincs ilyen könyv a piacon, hanem mert én magam nem ilyen családban nőttem fel, és jelenleg is teljesen „hagyományos” családban élek (apa, anya, kisfiú, kislány…😊 ). Milyen alapon akarok pont én erről írni?

- Mennyire érezted magadénak a témát, ami elegendő magabiztosságot adott ahhoz is, hogy megírd ezt a könyvet, miközben nem igazán lehet megjósolni a lélektani hatásait úgy, mint mondjuk egy hagyományosabb gyerekkönyvnek? Vagy ilyesmin nem is nagyon gondolkodtál…

Minél többet gondolkoztam azon, hogy jó lenne könyvet írni egy mozaikcsaládról, annál több ezzel foglalkozó cikk, könyv és kutatás jött velem szembe. Hirtelen egy csomó emberről kiderült, hogy ilyenben él, és minél többet olvastam a témáról, annál több ötletem támadt. Végül úgy döntöttem, hogy nem az számít, hogy tökéletesen pontosan leképezzem a mozaikcsaládok problémáit, hanem hogy egy olyan könyvet írjak, ami kedvesen, viccesen mutatja be ezt a különleges családtípust, és kiindulópont lehet egy beszélgetéshez. Hogy aztán ki mit és mennyit szeretne elmondani a témáról, vagy milyen kérdéseket szeretne megvitatni a gyerekeivel, az éppolyan különböző, mint minden mozaikcsalád.

- A könyv alapján nagyon jól látod, mik a tipikusan felmerülő nehézségek, konfliktushelyzetek a mozaikcsaládokban. Beszélj kicsit a történet ötletéről, és hogy miként formálódott kerek egésszé? Az események a bonyodalmaktól terhelt összeköltözéstől szép ívben haladnak a családtagok összecsiszolódásán keresztül a közös nyaralás gondolatáig.

Igazából elkezdeni volt a legnehezebb, utána már szépen formálódott magától. De aztán kiderült, hogy annyi gyerek van a családban, hogy a főszereplő Ági nagyon a háttérbe szorult, ezért ahányszor visszaolvastam, amit írtam, mindig kicsit hozzáadtam Ági tulajdonságaihoz. Így került be tulajdonképpen Zsömi, a plüss kutyusa, és a plüsskutyus-sétáltatás hagyománya is a könyvbe – utólag – ami azért különösen vicces, mert végül az lett az egyik kedvenc részem.

- Voltak-e esetleg alternatív verziók, amelyeket valami miatt elvetettél?

Igen, mindig vannak. Például beszéltünk róla a kiadóval, hogy túl sok a gyerek, le kellene csökkenteni a számukat. El is kezdtem az első pár fejezetet átírni, de aztán úgy döntöttem, hogy úgy nem lesz jó, valahogy úgy nem működött a dolog, és visszacsináltam. Igen, nagyon sok lett a gyerek, a legtöbb mozaikcsaládban nyilván nincs ennyi, de ez egy mese, nem tanulmány, nem szakmai cikk, szóval élek a túlzás lehetőségével 😊

- Személyes ismerőseid, akik esetleg érintettek, tudtak-e segíteni a konfliktusos szituációk pontosításában, vagy teljesen a saját ötleteidre, elképzeléseidre hagyatkoztál?

A saját elképzeléseim alapján írtam, de előfordult, hogy megkérdeztem valakit, hogy ő, mint elvált szülők gyereke, ezt vagy azt a jelenetet nem érzi-e bántónak. És persze Hanna, a szerkesztő is nagyon sokat segített a tanácsaival.

- Mesélj kicsit a szereplőkről! Milyen szempontok szerint alakítottad ki a karaktereket?

Azt tapasztalom a gyerekeknél, hogy nagyon könnyen alakítanak ki barátságokat, nagyon könnyen játszanak együtt akár vadidegen gyerekek is, de nem mindenkivel szeretnek ugyanazt játszani. Pontosan megvan, hogy kivel a legjobb bújócskázni, kivel legózni, kivel társasozni stb. És ez nekik teljesen természetes. Ezt akartam átvinni ebbe a különleges helyzetbe, megmutatni, hogy a különböző „új testvérekkel” is meg lehet találni a közös hangot, azt, amit a legjobb közösen csinálni, csak túl kell jutni a kezdeti ellenálláson. Valószínűleg nem ugyanazok lesznek a közös pontok, mint a többi testvérükkel, és az „új apukával” sem ugyanazokat szeretik majd csinálni, mint az igazi apukájukkal, de ez így van jól.

- Van-e kedvenc szereplőd a könyvből? Ha igen, miért pont ő(k)?

Ági áll hozzám a legközelebb, mert pont olyan makacs tud lenni, mint én 😊

- Könyveidet szoktad-e „tesztelni” a közeli hozzátartozóid körében? 😊 Ebben az esetben volt/lesz-e ilyen?

Szoktam, elsősorban a gyerekeimen, de ez a könyv kicsit nagyobbaknak szól, szóval nem tudtam tesztelni rajtuk, ezért nagyon várom a visszajelzést az olvasóktól!

- Elképzelhetőnek tartod-e a történet folyatását?

Ezen még nem gondolkoztam…

- Mi azért bizakodunk, hogy folytatódhat! Köszönöm az interjút!

59. Anyák napjára. Lehetsz-e anyja a párod gyermekének?

Lehetsz-e anyja más szülöttének? 

Kell-e, szabad-e? Igény van-e rá? 

Nem. És nincs.

Akkor hát mi lehetsz, aki gondoskodsz róla, míg az édese távol van? Ételt készítesz neki, mosol rá, takarítasz utána, gondolkodsz a gondjain, irányítod a fejlődésében, vigasztalod, mintát adsz neki így-úgy.

Ajándéka lehetsz, mint ő neked. Nem kértétek egymást, kaptátok. S mint ilyet, visszautasítani nem nagyon lehet. Mindaz, ami menet közben nyom, elkeserít, ha jól csinálod, a végén beérik. 

Nem kell nevelned. Nem kell sajátodként szeretned. 

De: szeretheted!

Növelheted.

Széppé, naggyá, aztán ereszd el!