38. Kinek a kije?

Mozaikcsaládban annyi mindenki lehetünk egymásnak, attól függően, hogy közössé alakuló életünk éppen melyik fázisában vagyunk…

Párunk gyerekének pl. lehetünk ismerőse, apja nője, anyja pasija, ha még nem tart ott, hogy a szülője párjának nevezzen, s nekünk sem lesz ő rögtön „gyerkőcünk”, idő kell, míg mindkét fél részéről kialakul a bizalom ehhez.

Lehetünk barátfélesége is, aki nem akar szülői feladatotokat semmilyen szinten, mondván, van a gyereknek apja, anyja. De ez a barátféleség kaphat elég tiszteletet tőle, mivel jó hozzá, segítőkész, és nem is akar szülője helyébe lépni, vagy őt túlszárnyalni. Könnyebben alakulhat ebből kvázi rokoni, nevelői státusz, mintha erőltetnénk.

Ellenségként is tekinthet ránk, betolakodóként, ha csak párunkra figyelünk, csak a vele töltött időt igyekszünk minőségivé tenni, s a gyerekre csak mint szükséges csatolmányra tekintünk. Vagy épp ellenkezőleg: egycsapásra „pótszülők” szeretnénk lenni, aki – igaz, a legjobb szándékkal – a nevelésébe kezd. 

Meg kell értenünk, hogy a mozaikcsaládban évekbe telhet, míg ahhoz hasonló családi kapcsolatok jönnek létre, mint eredeti családunkban, ahol a kezdetektől, együtt váltunk szülővé, s alakítottuk ki érték- és szokásrendszerünket.

Társunk számára is lehetünk az első idők nagy szerelméből akadékoskodó és megértésre képtelen idegen, aki tehetetlenül áll párja és annak exe és gyermeke elvárásainak kereszttüzében. Nem értjük, mit miért kér a másik, mit miért tart soknak vagy épp kevésnek, holott elvileg mind ugyanazt akarjuk: végre nyugalmat, egyetértést, harmóniát. 

Máshonnan, más élethelyzetből csöppenünk egymás életébe, és egy sokszereplős kirakós darabkáiként kell megtalálnunk a helyünket ott. Ez nem megy egycsapásra, de sikerülhet. Ha minden jól megy, idővel – sok-sok konfliktuson túl is akár – valóban családtagokként tekinthetünk egymásra, s ez a külvilág számára is egyértelmű lehet!

25. Vélt vagy valós igények? Apák kereszttűzben, esetleg a saját csapdájukban?

Kicsit hosszúra sikeredett a cím, de jól körvonalazza a téma sokszínűségét. Az előző bejegyzésben már érintettük a problémát, hogy nem egy esetben abból fakad a konfliktus mozaikéknál, hogy apa egyszerre próbál megfelelni a gyermekének és sokszor a gyermeke anyjának is, miközben az aktuális társ is ugyanezt várná – talán nem is jogtalanul. Ez is forrása lehet az elvált apák körében gyakori depressziónak (azon kívül, hogy megfelelni akarásuk mellett esetleg még azzal is meg kell küzdeniük, hogy mindeközben párjuk gyermeke kifejezetten elutasítja őket). 

Nem egy mozaiktörténet szól arról, hogy az "új asszony" szerepébe került nőknek elkeseredett tehetetlenségben kell nézniük, ahogy társuk küzd a régi családdal: 

- a volt feleséggel, aki követelőzik, egyre több gyerektartást szeretne, ami egyébként bizonyíthatóan nem is a gyerekre megy teljes egészében; 

- vagy ellene hangolja a gyereket; vagy nem ellene, hanem az új párja ellen (aki mellesleg a láthatások idején gondoskodik a gyerkőcről);

- esetleg olykor-olykor akadályozza a láthatásokat, pl. rászervez más programot stb.; kiszámíthatatlanná téve a látogatások rendjét;

- de olyan esetet is ismerek, amikor nő létére nem törődik felelősen a gyerekkel, nem segíti az iskolai előrehaladását, ellenben ha valami probléma akad, apát hívja segítségül;

- de a gyerek is borsot törhet az orra alá: pl. megpróbálhatja kijátszani a szülőket egymás ellen;

- azt mondhatja, hogy ha nem kap meg ezt vagy azt, ha nem tehet meg ezt vagy azt, akkor el sem megy hozzá legközelebb láthatásra;

- undokoskodhat a pótszülővel, stb.

(Zárójelben jelzem, hogy ezek a fenti küzdenivalók természetesen nem kizárólag az apákat sújthatják!)

Ezek némelyike (mindegyike...?) külön-külön talán a legtöbb egyszülős vagy mozaikcsaládban felüti a fejét, de olyan is van, hogy csupán az aggódó, frusztrálódó apa képzeletében születik meg és fertőz elképesztő rombolást végezve. 

Vannak feltételezések a férfiben, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy ne legyen balhé az exszel, hogy simán menjen a következő láthatás, hogy örömmel jöjjön a gyerek és jól érezze magát nála. Sokszor olyan mélyek ezek a feltételezések és olyan rögzültek, hogy ha rákérdeznénk, beszéltek-e már ezekről kettesben, megpróbálták-e tisztázni, kiderülne, hogy ez fel sem merült bennük. Mert minek? Úgysem értené meg a másik, úgyis csak a hibát keresné benne stb. Jobb megelőzni a bajt és ráhagyni a dogokat, vagy fizetni inkább, és nem megkérdőjelezni, hogy erre-arra szükség van, hogy ez vagy az a nevelési szabály úgy van jól, hogy ide vagy oda menjenek csak ők, a régi, közös család, és az új társ bele se szóljon semmibe, ami a gyerekkel kapcsolatos... 

EZEK SOKSZOR FELTÉTELEZÉSEK! NEM KOMMUNIKÁLUNK EGYMÁSSAL! ELEVE NEGATÍV DOLGOKAT FELTÉTELEZÜNK A MÁSIKRÓL!

Azt gondolom, hogy meg kell érjen annyit az új párkapcsolatunk, alakuló új családi életünk és a külön élő gyerekünkkel való viszonyunk, hogy merjünk feltenni volt házastársunknak fontos kérdéseket, mielőtt feltételezzük a válaszait, s merjünk javaslatokkal előállni a közös gyerekkel kapcsolatos elképzeléseinkről, merjünk határokat szabni a követelőzésnek és esetleges zaklatásoknak, merjünk ellenállni a manipulációnak és zsarolásnak. Merjünk beszélni, megbeszélni, nem meghátrálni az első vitánál!

Ha ezt nem tesszük meg, valaki be fogja dobni a törölközőt. Könnyen előfordulhat, hogy pont azzal fog megromlani vagy megszakadni a kapcsolatunk, aki végig a legfontosabb szereplő vagy támogató volt mellettünk.

24. EZT kéne másképp csinálni!

Ez most megint egy érdekes tapasztalat...  Az előző bejegyzés elég gyorsan bekerült a legolvasottabb 5 poszt közé, és páran klaviatúrát is ragadtatok, hogy kiegészítsétek a megkezdett (fekete)listát. Ez volt a lényeg, ugyebár, hogy láthatóvá váljék: egy mozaikcsaládban milyen problémás helyzetek fordulhatnak elő, s az is, hogy adott esetben nem egyedi gondokról van szó.

A tapasztalat pedig: hogy hiába a sokakat érintő/érdeklő téma, mégis elég érzékeny ahhoz, hogy akár az anonimitás ködébe burkolózva kitegyük erre a fórumra, ahol hasonló cipőben járó sorstársak szörföznek.

Kár. Remélem, előbb-utóbb bátrabb visszajelzések is jönnek a tetszésnyilvánításnál és a megosztásoknál, olyanok, amelyek továbbvivők, megoldást keresők!

Tehát a mozaikcsaládok nyűgjeit tartalmazó hevenyészett lista – ez idáig – az alábbiakkal bővült, kicsit általánosabb megfogalmazásba helyezve, mint ahogy a kommentben megjelentek:

• kirekesztődés a mozaikgyerek és a vér szerinti szülője közti beszélgetésekből és programokból

• párunk folyamatos hívogatása, keresése az exe által, aki rendszeresen érezteti vele, hogy hiányzik neki
  
  

• párunk és az exe négyszemközti találkozásai a gyerekek miatt, akikről egyébként a mozaikszülő is gondoskodik, pl. hozza őket az iskolából, de fel sem merül, hogy rá is tartoznának a gyerekek ügyei.

Ha csak ezeket nézzük, szembetűnik, hogy a három problémának van egy közös pontja, szereplője, aki nem más, mint a párunk (az nem derül ki, hogy férfiakról vagy nőkről van-e szó, de amennyire a személyes tapasztalataimból és a különböző fórumolvasmányaimból kikövetkeztethető, az ehhez hasonló eseteknél jellemzően férfiakról).

A párunk az, akit vegzál a volt házastársa – érzelmi zsarolás, manipuláció okán vagy a közös gyerekre hivatkozva –, a párunk az, aki nem meri jobban bevonni a gyereket érintő ügyekbe új társát, holott a gondoskodást természetesnek veszi (esetleg el is várja), s a párunk az, aki félve gyereke érzelmi reakcióitól, inkább kihagyja új partnerét a közös programokból.

Jajjj…

Azért érdekes ez amúgy, mert az a közhiedelem, hogy a mozaikcsaládban a fő problémát a gyerek jelenti: enyém, tiéd, miénk… (több opció szerencsére nincs 😀 ). De lehet, hogy ez csupán egy kényelmes megközelítés, annak elfedésére, hogy valójában a párkapcsolatban van valami megoldandó. Itt vissza is kanyarodhatunk az kezdeti blogbejegyzésekhez, ahol már néhányszor érintettük a témát: hogy alapvető a mozaikcsalád (meg tulajdonképpen bármilyen család) stabilitásában a párkapcsolat szilárdsága, egyben rugalmassága, illetve az előző kapcsolat lezárása, s az azzal való megbékélés.

Hű, ezt visszaolvasva egy kicsit csernusos hangvételűre sikeredett a gondolat, pedig nem volt célom. Csak azt szeretném röviden jelezni, hogy a mozaikosodás sűrűjében néha olyan elveszettnek érezzük magunkat, olyan egyedül, miközben azt is érezzük, hogy annyi mindent megteszünk ezért a családért, erőn-érzéseken felül is, hogy el is felejtjük, hogy mi egy párt alkotunk, akik szövetségesei egymásnak, segítői, támaszai, boldogítói. Férfi vagy nő – mindegy abból a szempontból, hogy ha gond van, akkor jó, ha mellettünk áll a párunk.

Ami nem mindegy: hogy a mozaikcsaládban ki az, akitől távol él a gyermeke, s így csak ritkán csatlakozhat be a gyerek életébe. Ők többségében a férfiak, s a már emlegetett fórumok személyes történetei is aláhúzzák a mi fenti eseteinket, tudniillik, hogy nehezen birkóznak meg a távol élő gyerek és a volt házastárs képzelt avagy valós igényeivel. 

Ó, hány történetet olvastam arról, hogy nemcsak a gyerekek, de az ex is előnyt élvezett az aktuális társ kárára! És ha ezt szóvá tette, akkor még ő volt az elégedetlen és megértésre képtelen, követelőző… Pedig eléggé érthető, ha valaki hónapokon, sőt éveken át azzal van félreállítva, hogy "ez csak ránk tartozik", "erre neki szüksége van", "ez jár neki", "ebben egyeztünk meg vele"…, akkor kirekesztettnek érzi magát.

Mintha nem lenne változás az életben, mintha ugyanabban a helyzetben maradnánk a válás után, s nem lehetne adott esetben újra leülni egymással, s beszélni arról, hogy ennek meg annak vége van, máshogy kell viszonyulni a dolgokhoz, tovább kell lépni,

• adott esetben nem fogjuk felvenni a telefont, ha nem lényeges dolgot akar megbeszélni a gyerekkel kapcsolatban
• amikor a gyerek viselkedési-tanulási problémáit beszélik meg, ott lesz az új társ is, akivel napi kontaktusban van, és fontosak a meglátásai;
• és a gyerek számára is érthetővé kell tenni, hogy mindig lesz lehetőség arra is, hogy csak kettesben legyen apával/anyával, de mivel ehhez a családhoz a szülője párja is hozzátartozik, így többször lesz, hogy tágabb családi körben töltik el az időt.

 Lehetne még folytatni, és fogom is, de most még várok, hátha lesz ehhez véleményetek, hátha folytatódik a sor, jönnek az érvek, ellenérvek...

 Írjatok!

20. Karácsony válás után, mozaikban

Az adventi koszorú harmadik gyertyáját is meggyújtottuk, közeledik karácsony. Örülünk? Örülhetünk, érezhetjük magunkénak a békés, boldog karácsonyt kívánó üzeneteket? Merhetünk arról ábrándozni, hogy szétrebbent családunk apraja-nagyja a karácsonyi fényekben elfelejtkezik a hiányairól egy rövid időre? Átengedjük-e magunkat a kegyelemnek? 

Az első a legnehezebb, az első alkalom, amikor valaki hiányzik az ünnepi díszletek közül. Apa, aki hazahozza, majd a szent napon beleilleszti a tartóba a fát, vagy anya és a gyerekek, akiknek hála napok óta mézeskalács illatú a lakás... – ahonnan nézzük. Senkinek sem könnyű.

Áldott egy helyzet, ha ilyenkor ezt átérezzük. Hogy nem csak nekünk fáj. Ezt,  és nem a megkeseredettség, megbántottság szülte keménységet.

Ha le tudjuk csendesíteni a szívünket, ha figyelni tudunk az ünnepre, rövid percekre, órákra legalább, és ezzel az életünkön átutazó röpke nyugalommal gyerekünket is be tudjuk burkolni, mint egy finom, meleg takaróval. 

Ez nagyon sok irányból ütközik akadályba – persze, leginkább önmagunk felől, akik ugyanazon a szemüvegen keresztül akarunk látni, nem merjük lejjebb csúsztatni az orrunkon, hogy egy kicsit a zsigereinknek adjuk át a teret, még ha így kicsit homályosabban, bizonytalanabbul (sebezhetőbben?) szemlélődhetünk is. Talán nem látjuk a másik minden hibáját, talán összemosódnak az egyébként élesen körvonalazódó tulajdonságok, amik annyira szembeötlőek, annyira elviselhetetlenek...

De nehéz nyugodtan szólni! De nehéz előzékenynek lenni. Vele??? Ahh...

Merni megkérdezni, hogy legyen most? Nálam? Nálad? Most így, aztán jövőre fordítva? Vagy karácsonykor velem, szilveszterkor veled? Vagy hogy? De nehéz...

S a verseny az ajándékokkal. A "csak a gyereknek meglegyen az öröme" mögé bújtatott győzi akarás: én veszem a jobbat, a drágábbat, énhozzám akarjon majd jönni... És nemcsak a győzni akarás, de félelem is egyszersmind, ideges aggodalom, hogy ha nem kapja meg, ha nem tőlem kapja meg, akkor nem érzi majd elég jól magát, nem örül annyira, nem szeret majd annyira... Pfhh.... Ezek a gondolatok léteznek. És ezek hogy át tudják színezni a hófehérre, fenyőzöldre, gömbpirosra készülődő lelkünket valami nehézkes, művi sárgára, pocsolyabarnára...

Magunknál kell kezdeni. A tükörben meglátni azt, aki döntött így vagy úgy, megérteni, s ha kell, megbocsátani, de belátni, hogy most már egy új úton kell megtanulni közlekedni. És van még egy nagy felelősség ezen felül: megtanítani a gyereket is erre. Ez a nehezebb. S ha jól akarom csinálni, akkor belátom, hogy nem hagyhatom ki belőle a másik szülőt. Ha ő akar kimaradni belőle, az más, az az ő döntése, felelőssége, neki kell elszámolnia vele, de mi jó ha tudjuk, a gyerekért a legtöbb, amit tehetünk, hogy ha már nem is szeretjük a másik szülőjét, de legalább hagyjuk, ő szerethesse, úgy és annyira, amennyire szüksége van rá.

Legyen a másikat megszólítani merő, a hol legyen-hogy legyent bátran és szelíden megbeszélni tudó, görcsök nélküli, szívmelengető karácsonyi készülődésetek!

4. Megosztani és tanulni

Minap, ahogy utaztam a villamoson, egy megálló erejéig akaratlanul fültanúja voltam egy telefonbeszélgetésnek.

Harmincas nő édesanyjának panaszkodik. Egyértelműen mozaikos történet, melynek a rövid beszélgetésidő ellenére két ága is kibontakozott:

1., a mostohagyerek, vagy ahogy nekem szimpatikusabb: a mozaikgyerek hazalátogatásaival adódó problémák. Kb. negyedévente érkezik hozzájuk párja gyereke, s akkor párja "egy nap alatt meg akarja váltani a világot". "Egy kamasz gyerekkel amúgy is egy csomó gond van, nem még a mostohagyerekkel...!" – így a nő. Nem derültek ki a részletek, de arról lehetett szó, hogy a ritka látogatások miatt kevésbé van hatása az apának gyereke nevelésére, s így valószínűleg nehezebben találják meg a hangot, másrészt talán elégedetlen a gyerek édesanyjának nevelésével is. Erre abból is lehet következtetni, hogy:

2. a nő szinte magából kikelve bírálja párját, aki állítása szerint durván kritizálja volt feleségét. A nő nem érti, miért van az, hogy az emberek több évnyi, évtizednyi együttélés után képesek kígyót-békát kiabálni egymásra, mintha nem is az ő választottjuk lett volna valaha...

Számomra nagyon megerősítő volt ez a rövid, illetlen belecsöppenés mások magánéletébe. 

Abban erősített meg, mennyire fontos lenne, hogy sajátos helyzetben lévő férfiak-nők, például válás után egyedülállóként vagy mozaikcsaládot "foltozgatóként" találjanak hasonló szituációban lévő társakat, akikkel megbeszélhetik sokszor közös problémáikat, helyzeteiket. Az ember hajlamos azt gondolni, hogy gondja egyedül a sajátja, megoldani is csak ő tudhatja, s ehhez nincs szüksége másokra.

Sokan szégyellik is a családi zűröket, pedig pont ez az a terep, ahol szinte kivétel nélkül rendszeresen padlót fogunk – vagy azért, mert annyira jó dolgunk volt gyerekként, hogy családunkban idilli mintát sajátítottunk el, ami működésképtelen a mai világban (ez elég valószerűtlen, lássuk be), vagy mert pont hogy túl sok gondunk volt a szüleinkkel, amit aztán görcsösen meg akarunk javítani a saját családunkban, csak hát az nem megy olyan könnyen, mint képzelnénk. Jó, jó, ezek szélsőségek, valóban, és ha szociológiailag-pszichológiailag megvizsgálnánk a válások okait, akkor láthatnánk, hogy ennél nyilvánvalóan jóval összetettebb a kérdés. De szerintem azzal nem túlzok, hogy senkinek sem könnyű kialakítani a maga jól működő családját, ahol "anya, apa, gyerekek, csupa szív, szeretet", ahogy dr. Szabó-Tóth Kinga, a Miskolci Egyetem Szociológiai Intézetének igazgatója mondta egy interjúban, tervezett kutatása kapcsán.

Rengeteget számít, hogy nyitottak vagyunk-e a gondjaink feltárására, megbeszélésére, nem utolsó sorban, akarunk-e tanulni, akarjuk-e jobban csinálni, ami ugye, munkával jár.

Sorstársakkal beszélgetve például megnyugodhatnánk, hogy válás után nem csak nekünk okoz nehézséget a gyerekünkkel (vagy új párunk gyerekével) való jó kapcsolat kialakítása, ami alatt a kényeztetés- és játszmamentes kapcsolatot értem, s amelyben a gyerek nem lesz a szülők postagalambja, netán pingponglabdája. Elég gyakori jelenség, hogy a szülők amolyan eszközként használják gyereküket volt házastársuk ellen, a legkülönfélébb taktikákkal keresztbe téve egymásnak, nem törődve a gyerek érzéseivel. Vagy épp túlkompenzálás történik, tehát bűntudattól vezérelve ajnározzák a gyereket, s egymást túllicitálva vesznek meg neki mindenféle szükségtelen, ám lehetőleg drága holmit, "hadd lássa a gyerek, ki törődik vele jobban..." Amit persze az élelmesebb gyerekek jól ki is használnak, nemegyszer kijátszva egymás ellen a szülőket. Az olvasók körében is biztosan van néhány saját élmény a témában... Megosztva ezeket talán tippeket is kaphatnánk olyan helyzetekre, amelyeket mások már megéltek és megértettek.

Persze nem lehet általánosítani, sőt, van, ahol a nehéz körülmények miatt nemhogy túlkompenzálás merül fel, hanem kemény nélkülözés, és esetleg a volt házastárs teljes eltűnése miatt a hatalmi harcok sem kapnak szárnyra feltétlenül. Ebben az esetben is meg vannak a veszélyei, hogy "félremenjenek a dolgok", de hát egy hagyományos családban, két szülővel sem működik mindig minden tökéletesen, ugye. /Az egyszülős családokról, arról, hogy miként lehet a legjobbat kihozni ebből a formációból, alig egy éve jelent meg egy átfogó könyv, Nagy Anna tollából: Egyedülálló Szülők Könyve/

A lényeg, hogy nem egyedi esetekről van szó, mégis olyanokról, amelyek letörhetik az embert, elvehetik a kedvét a családozástól, s félbeszakadhat valami, ami valójában úgy igazán még el sem kezdődött. Statisztikák szerint jóval nagyobb az esélye a fölbomlásra egy mozaikcsaládnak, mint egy hagyományosnak – azonban igyekezhetünk, hogy legalábbis a mi családunk ne gyarapítsa ezt az arányt!

Ha kicsit jobban értenénk a gyerekeink viselkedésének lélektani hátterét, ha nem tekintenénk a volt házastársunkra ellenségként, mintha soha semmi közünk nem lett volna az ő értékrendjéhez, szemléletmódjához, s ha nyitottak tudnánk lenni az együttműködésre a személyes ellentétek ellenére is, akkor mindenki egy kicsit jobban érezhetné magát...

Bréking: erre a jó kis cikkre ma bukkantam, egy nappal a poszt közlése után, és felcsillant a szemem: nahát, nagyon hasonlót szeretnénk... Felhívás gyermekes, elvált anyukákhoz