77. Apakulcsok - könyvajánló a kapcsolódás eszközeiről, nem csak apáknak

Rég nem jelentkeztem, aminek személyes okai vannak.

Hosszú szünet után hogy is lehetne újra kezdeni? Kicsit olyan ez most, mint válás után: van a veszteség, a tehetetlenség, a lehangoltság, és hiába érzed, hogy tenni kéne valamit, tenni a dolgod, nem megy. A válás hasonlóképpen gyászreakciót vált ki belőlünk, mint a tényleges, végleges emberi veszteség. Idő kell hozzá, hogy magunkhoz térjünk, megrázzuk magunkat és továbblépjünk.

Így vagyok/voltam én is hetekig. Olvastam Süveges Gergő Apakulcs című könyvét, amiről már fogalmazgattam magamban az ajánlót Nektek, mikor nagylányom édesapja megbetegedett, és pár hét leforgása alatt elveszítettük őt. Mindeközben az én édesapám is megbetegedett, ő érte is aggódni, szorítani kellett.

Apák – a lányok életében első férfiak, kiemelkedően jelentős személyek az életünkben. Vagy azért, mert rendkívüli kapcsolatban vagyunk velük, vagy azért, mert csak vágyakoztunk erre. Mindenképp meghatározó ez a kötelék, akár jó, akár nem annyira. Mintánk lesz így vagy úgy a párválasztásunkban, az életszemléletünkben, a munkához való viszonyulásunkban. De nagyon nem mindegy, hogy „így” vagy „úgy”.

Ha apa vagy, azért olvasd el Süveges Gergő könyvét, hogy mindaz, ami ebben a szerepedben a gyereked számára lenni szeretnél, a leghatékonyabban megvalósíthasd. Talán azt gondolod, megy ez ösztönösen is, de gyakorló szülőként mondom, mindig van hová fejlődni, ez a könyv pedig pont azért nagyon jó, mert praktikusan megmutatja azokat a konkrét lépéseket, amikkel egyre közelebb és közelebb kerülhetsz a gyerekedhez úgy, hogy az belőled és belőle is a legjobbat hozza ki.

Nem számít, hogy édesapja, mozaik/mostohaapja, nevelőapja vagy a gyereknek: a kapcsolódás számít, amivel ebben a szerepedben ki akarsz teljesedni. Nagyon nem magától értetődő, kell hozzá önismeret, szándék a fejlődésre, és bátorság a komfortzónán kívülinek látszó lépések megtételére. A könyv mindehhez úgy teszi az olvasó elé az egyes alkatrészeket és szerszámokat, ahogy az asszisztens dolgozik a mester kezére. A Te dolgod, hogy használd.

Három fontos kulcsot ad a kezedbe ez a könyv a gyerekeidhez: a tudás, a szövetség és a jóakarat kulcsait, és megmutatja, hogy a gyerekneveléssel járó kihívásokra hogy lehet velük jól válaszolni. Nem elméletben, nem okoskodva mondja ezt el, hanem nagyon élő, mindennapi példákon keresztül, párbeszédekbe foglalva, amelyek között mindannyiunk találhat jó pár ismerős helyzetet.

Számomra az egyik legérdekesebb felismerés az volt a könyv olvasásakor, hogy engem anyaként ugyanúgy megszólít, kimondatlanul, mert mindaz az iránymutatás, szemlélet, eszköz, amiről szól, az én szülői kompetenciáimat is gazdagítja. Nem tudom, erre a szerző mennyire gondolt már, de biztos vagyok benne, hogy az anyák legalább akkora hasznát vehetik ennek a tudástárnak, mint az édesapák. Szóval én át is keresztelném szülőkulcsokra ezeket a kapcsolaterősítő gyakorlatokat, de tisztában vagyok vele, hogy marketing szempontból jobb, ha az apák vannak a fókuszban, mivel való igaz, hogy az ő szerepükkel, a gyerekhez való kapcsolódásukkal sokkal kevesebb irodalom foglalkozik, mint az anyasággal. Szóval nincs ezzel gond, de a tartalom, állítom, unisex 😊

Csak pár gondolatot ragadok ki, ami bennem megragadt, nem feltétlen idézetként. Még én is ízlelgetem, és gyakorlom, hogy beépüljenek a mindennapjaimba.

-        nem mindegy, hogy odafordulsz vagy odamordulsz

-        a gyerek sokáig tökéletesnek gondolja, csodálja az apját, de kapcsolódni az emberihez tud

-        az elismerés nem dicshimnusz, és nem jutalom, hanem támogatás, ami megelőzi a korrigálást

-        az ösztönzés nem elvárás

-        a gyerekkel való kapcsolódás fontosabb, mint a teljesítménye

-        nem az a fontos, mekkora egy ügy jelentősége, hanem hogy a gyerek aktuálisan mekkora jelentőséget tulajdonít neki

-        jelen lenni nem csak a küzdelemben, hanem az örömben is

A kulcsok tehát: „Ismerd, támogasd, szeresd!” 

S a karika, amely tartja őket: „Nézz rá!”

59. Anyák napjára. Lehetsz-e anyja a párod gyermekének?

Lehetsz-e anyja más szülöttének? 

Kell-e, szabad-e? Igény van-e rá? 

Nem. És nincs.

Akkor hát mi lehetsz, aki gondoskodsz róla, míg az édese távol van? Ételt készítesz neki, mosol rá, takarítasz utána, gondolkodsz a gondjain, irányítod a fejlődésében, vigasztalod, mintát adsz neki így-úgy.

Ajándéka lehetsz, mint ő neked. Nem kértétek egymást, kaptátok. S mint ilyet, visszautasítani nem nagyon lehet. Mindaz, ami menet közben nyom, elkeserít, ha jól csinálod, a végén beérik. 

Nem kell nevelned. Nem kell sajátodként szeretned. 

De: szeretheted!

Növelheted.

Széppé, naggyá, aztán ereszd el!

33. Anyák, édesek, mostohák

Sokféle érzés anyának lenni. Talán a legjellemzőbb az aggodalom, a féltés, ami valójában már akkor elkezdődik, mielőtt gyermekünket először karjainkba fognánk. Még magzatkorában megtapasztaljuk ezt a nyugtalanító érzést, amely tolakodóan furakodik a szeretet, majd az elfogultság elé, s amely ezentúl soha nem múlik, legfeljebb kegyelmes időszakokra csillapodik, esélyt adva időnként a gondtalan örömnek, büszkeségnek is.

Amikor első gyerkőcöm vártam, azt kívántam, hogyha megszületik, s anyai feladataim visszavonhatatlanul megkezdődnek, egy dolgot végig tartsak szem előtt: a gyermekem bár az enyém, de nem a tulajdonom. Figyelni akartam arra, hogy vele egy megbízást kaptam: neveljek belőle embert – ám nem a magam képére, hanem a maga egyedülálló személyiségének kiteljesedését segítve. Ez olyan szép feladatnak tűnt, és olyan megindító volt ennek a felelősségnek megízlelése! 

De azt kell  mondjam, lassan tizennégy év próbálkozásai alapján: az egyik legemberpróbálóbb küldetésről van szó, mely során az érzések legszélesebb skáláját élheti át az ember lánya a szépségestől, felemelőtől a gyötrelmesen keresztül a csalódottig, és még lehetne sorolni az anyalét megannyi árnyalatát. Siker- és kudarcélmények, melyek egy tőről fakadnak: AZ ÉN GYEREKEM, aki ilyen vagy olyan, vagy épp nem ilyen meg olyan... És tessék, itt az ősfélelmem teljes egészében: a magam elképzeléseit hajtom be vagy épp kérem számon rajta és nevelésemen, elfelejtve az alaptételt: minden ember egyedüli példány (Kosztolányi milyen szépen írt erről!), s ennek az egyediségnek a kifejlődésében kell végigkísérnem, közben életképessé, önállóvá nevelnem. Nem több, de nem is kevesebb. Éppen elég életfeladat. Kell hozzá jócskán önbizalom, magabiztosság, erő, önismeret – és szív, nagy. Nem könnyű, mikor mindezek elhagyják az embert, de az elbizonytalanodás után újra neki kell veselkedni – hiszen a feladat személyre szabott, nem átadható, mondhatjuk: küldetés.

Bár van, amikor a feladatot, vagy annak egy részét (akár nagy részét) mégis valaki más végzi. Nem az édes. S talán nem is "mostoha", de mégiscsak más. Nem az igazi. Ez az igazán nehéz – gyereknek, felnőttnek egyaránt. Anyai érzések ugyan kialakulhatnak egy nőben, szülnie sem kell feltétlenül hozzá, de egy gyerekben már közel sem alakulnak ki olyan jellemzően a gyermeki érzések, amiket csak szülei (akár a legelhanyagolóbbak) iránt érezhet. 

Talán vannak nők, nevelőanyák, akik így, anyák napja táján vágynak arra, hogy nevelt gyerekeiktől kapjanak egy kis figyelmességet, ami kifejezné a megbecsülésüket, hálájukat, amiért a mindennapokban gondjukat viseli, vagy ha már felnőttek, elismerve erőfeszítéseiket, amelyek hozzájárultak, hogy azokká válthattak, akik. Azt gondolom, utóbbit nagyobb eséllyel várhatjuk el, de még azt sem feltétlenül – a nevelőszülőség nem hálás szerep, ezt meg kell értenünk és emésztenünk. Minél kevesebb az elvárásunk, annál könnyebben fog menni. És ha jobban belegondolunk: nem is elődleges szerepünk, hiszen azzal, hogy gyermekes párt választottunk, még a párunk volt az első, vele kell elsősorban csapatot alkotnunk. A legtöbb, amit tehetünk, hogy e szövetséget a párunkkal úgy éljük meg, hogy "tartozékát" is csapattagnak tekintjük, ám nem a mi felelősségünknek – hiszen nem is az. Ha sikerül kialakítani ilyen módon egy némileg távolságtartóbb, ám valamennyire baráti kapcsolatot, akkor valószínűbb, hogy idővel a megbecsülés is megérlelődik, de sokat így se várjunk: édesgyermekünk sosem lehet, és ez így van rendjén.

Mindamellett elismerés minden anyának, mozaikanyának, nevelőnek, aki nap mint nap nekiveselkedik e szerepnek és helytáll!

16. Lányok apa nélkül II. – az első 7 tudnivaló

Lányokat nevelni nem teher, hanem kiváltság - 15 dolog, amit egy lányos apának tudnia kell

Kérdés, hogy a 15 dolog, amiről a fenti cikkben szó van, mennyire alkalmazható egy mozaikcsaládban. Ahol ugyan van férfi, de nem édesapaként van jelen – legalábbis párja gyerkőcének nem. Beszéljünk  most róluk, hiszen rajtuk is sok múlik a gyerek – jelen esetben a mininőci – alakulásában.

Érdemes megnyitni a cikket, ha valaki nem olvasta volna még, mert én csak a pontokat veszem sorra, a kiegészítések már ránk, mozaikosokra lesznek hangolva. 👍

1. "Azt akarja, hogy szeressék": persze, hogy azt akarja, de pont ez az, amit egyáltalán nem lehet elvárni egy nevelőapától, legfeljebb nagyon-nagyon hálásnak lenni a sorsnak, ha ez így alakult. Sőt: kölcsönösen nem elvárható, hogy a gyerekkel szeressék egymást. A szeretet nem elvárható, az egymásnak kijáró tisztelet viszont megkövetelhető. És ez nem kevés a jó kapcsolat megalapozásához. A szeretetet pedig lehet tanulni, fejleszteni (és drága szülőtársak: átadni a képességet rá!), ami nem elhanyagolható olyan kapcsolatok esetében, ahol az együttélés adott, a közös múlt viszont nem. Ahogy én látom, jobb egy görcsök nélküli, még akár távolságtartóbb, de egymást különösebben nem piszkáló mosti-kölyök kapcsolat, amiben ott az elfogadás esélye is, mint egy erőltetett, merev-rideg, feszült-illedelmes viszony. Előbbi hamarabb szelídülhet, melegedhet szeretetté, utóbbi még nagyobb űrt üthet az amúgy is sebzett lánykaszívbe.

2. Befolyással vagyunk a jövőbeni partnere kiválasztásában: naná! Hát látja, milyen egy jó pasi – meg a rossz is, persze, hiszen nem vak, nem süket! Ha semmi mást nem teszel, drága férfiú, mint hozod a formád dolgozó/önmagára adó/magával is törődő/hobbival, sporttal is foglalkozó úriemberként, anélkül is példakép leszel, hogy nekünk, anyáknak különösebben magyaráznunk kéne a férfierényeket. Jól ki van ez találva! 👌

3. Hallgasd az ő zenéjét: ezt valószínűleg a legkönnyebb megoldani, csak egy icipici jófejség kell hozzá, és talán többet lehet haladni ilyesmivel a közeledésben, a tisztelet kivívásában, mint egy atyai (vagy anyai) szentbeszéddel. Meddig tart időnként megengedni, hogy betegyen két-három friss kedvencét...?

4. Figyeli, hogyan bánunk az édesanyjával: azért ez sem egyoldalú szerintem. Szóval az igaz, hogy ahogy szerelmünk velünk bánik, az lesz a minta (a jó is, rossz is!!), de ha igazán jót akarunk neki, akkor nem árt, ha magunknak is azt akarjuk, s teszünk érte! Tehát mi is dolgozunk a kapcsolatért, nem várjuk el, hogy magától (= egyedül a fehér lovon ülő hercegtől várva) jó legyen – és egyáltalán nem baj, ha a kölcsönös törődésnek, finom szeretetmegnyilvánulásoknak, gesztusoknak gyerekeink is tanúi. Egy ölelés, egy apró ajándék, kedves, elismerő szavak, egymás segítése a házimunkákban, figyelmes beszélgetés, de akár egy vita, balhé okos megoldása is mind-mind üzenet arról, hogyan működik egy elég jó kapcsolatban a férfi és a nő.

5. Ne riadjunk meg attól, hogy felnő: nna, ez valószínűleg nem fenyegeti a nevelőszülőket 😊 Inkább megkönnyebbülés, hogy túlvagyunk rajta, megúsztuk, átvészeltük, nem váltunk el (újra...), SZABADSÁÁÁG!

6. Tanítsuk meg a lányunknak, hogyan kell helyesen végezni a fekvőtámaszt: bevallom, én mozaikgyerekként nem örülnék ilyesminek... De értem, és tulajdonképpen valami hasonló azzal is elérhető, ha pl. a családdal közösen túrázunk időnként, bicajozunk, focizunk, ilyesmi, amiben van egy kis erőnléti kihívás is, fejlődési lehetőség, próba, amit együtt csinálunk, valamennyire közösen aratható le a babérkoszorú. Mi pl. megkerültük a Balcsit ötösben, és ez mindannyiunk számára egy meghatározó élmény volt! Egyszerre volt kalandos, és tanított kitartást és együttműködést is.

7. Gyűjtsünk közös emlékeket: ez is kicsit olyan, mint az előző: van rá egy csomó lehetőség, de leginkább közösen, az egész családdal – ugyanis (erről is szólni kell) az apa-lánya programok főleg az édesapa-lánya kapcsolatban működhetnek biztonságosan mindkét fél számára, egyébként a nemi különbségek miatt óvatosságot igényel. Kivéve, ha nagyon kicsi korában "kapja" meg a kislány a nevelőapucit, mert akkor jól is alakulhat ez a kvázi szülői kötődés.


Nna, ne nyújtsuk hosszúra, a többi pont néhány nap múlva következik. 

Írjátok meg a pontokról a véleményeteket!

1. Mozaikok

Egyedülálló szülők

Párok gyerekkel - anyák a sajátjukkal/apák a sajátjukkal

Nők, gyerek nélkül

Férfiak, egyedülállók
 
Gyerekek - enyém, tiéd, közös

Apa nélkül, anya nélkül, mozaikapával, mozaikanyával

Féltestvérek

Mostohatestvérek (mozaiktestvérek)

Fogadott nagyszülők 

M O Z A I K CS A L Á D