„Miért nem szólhatok rá, hogy most már hagyja abba ezt a viselkedést?”
„Miért nem kérhetem meg, hogy este 10.00 után már ne hallgasson hangosan zenét?”
Talán találkoztatok már ti is ezekkel vagy ezekhez hasonló kérdésekkel, estleg ti magatok is feltettétek már egyiket-másikat valamikor.
A kérdés nem az itt, hogy miért ne mondhatnád meg a gyereknek, hanem hogy miért te mondanád meg neki?
A másik kérdés az, hogy mikor teszed fel ezt a kérdést, a harmadik pedig, hogy mit és kivel beszéltetek meg a házirendről a családotokon belül.
Hagyományos családban nem merülnének fel ezek a kérdések, ám a mozaikosban nagyon is érthetően jelen vannak.
Figyelembe kell venni néhány dolgot:
- A gyerek elsősorban a vér szerinti szülőjétől fogad el iránymutatást, aminek megvan az a „történelmi” megalapozottsága, hogy őt ismeri születésétől fogva, hozzá kötődik, vele van bizalmas kapcsolatban.
Ha óvodába, iskolába kerül, ott normális esetben szót fogad a nevelőinek, akik pozíciójukból fakadóan tekintélyt képviselnek. De megfigyelhető, hogy ez a kapcsolat, ha jó a pedagógus, idővel bizalommá fejlődik, amiben a gyerek szinte a kedvére akar tenni nevelőjének, igyekszik, hogy amit kérnek tőle, azt a legjobban teljesítse. Ezért dicséretet, elismerést is kap viszonzásul, ami tovább erősíti a kapcsolatukat. A pozícionális tekintély kapcsolativá fejlődik. De a jó pedagógus tudatosan készíti ezt elő. Van egy ismerkedési fázis, ahol elsősorban ő érdeklődik, feltérképezi a gyerekek személyiségét, temperamentumát, félénkségét, terhelhetőséségét, akár a szülői értekezlet révén a szükséges háttérinformációkat. Innen indul a dolog. A gyerek megismerésével, amihez aztán hozzárendelhető a legjobban passzoló közeledési forma, kommunikációs stílus.
Amikor új párunk belép a család életébe, valami hasonló utat kell végigjárnia ahhoz, hogy a gyerek elkezdjen benne bízni, majd kötődni. Minél kisebb a gyerek, annál könnyebben megy ez, de pusztán elvárásként nem fog sikerülni.
- Eleinte nagyon fontos, hogy a vér szerinti szülő levegye a számonkérés/fegyelmezés terhét a párjáról, és a nevelési feladatokat továbbra is ő vigye egyedül. Ahogy idővel elkezd kialakulni a bizalom a gyerek és az új társ között (az együtt töltött pozitív idők, a közös élmények, az érzékelhető érdeklődés és az elismerések következtében), el lehet kezdeni a szabályok közös képviseletét. Vagyis a pár megbeszéli, mit szeretnének otthon, majd azt elmondják a gyerekeknek, és megbeszélik, hogy ha a vér szerinti szülő esetleg nincs otthon, a párja is ezeket fogja képviselni, neki is ugyanúgy szót kell fogadni. Végül a gyerekekkel együtt azt is jó megbeszélni, mi lesz a következménye, ha valami nem teljesül. Tiszta sor, mindenki tudja, mi vonatkozik rá. Enélkül nem fog menni.
- Időben ez eltarthat jó néhány hónapig vagy akár egy-két évig is, az új családtagok hátterétől függően: milyen volt a válás, milyen a külön élő szülővel a kapcsolat, vannak-e személyes (pszichés) terheltségek stb. És függ a gyerekek korától is: egy kiskamasz-kamasz gyerek, aki egyre inkább a kortársai felé kacsingat és a szülőkről való leválás útjára kezd lépni, nem biztos, hogy valaha is tud olyan közel kerülni a mozaikszülőjéhez, mint egy olyan gyermek, aki kisgyermekként „kapta” szülője társát. Ezt számításba kell venni, amikor ellenállásba ütközünk, ahelyett, hogy személyes sérelemként fognánk fel a távolságtartást.
Tekintélyt elvárni felesleges, a jó kapcsolatért dolgozni viszont érdemes. Mind a saját belső békénk érdekében, mind az egész családi klíma, nem utolsó sorban a párkapcsolati harmóniánk érdekében. Merthogy egy feszültségektől terhelt mozaikos viszony minden kapcsolatra kihatással van, és ha nincsenek erőfeszítések a kezelésére, nem tud megoldódni magától. Az első lépés tehát a vér szerinti szülőé, a második a társáé, a gyerek pedig a saját tempójában fog tudni felzárkózni, amihez mindkettejüktől türelemre, rugalmasságra és jó adag humorra/lazaságra van szükség.
