54. Három törvényszerűség, amikor elvált apával/anyával alapítasz családot

Mit tehetnék még??? Hány nőtől-férfitől hallani, mikor elfogy az energia, a lélek, amivel mozaikcsaládjukat menedzselik, mert:

1., párjuk gyermekei semmibe veszik minden igyekezetüket, minden törekvésüket a kiegyensúlyozott családi életért

2., gyermekünk úgy érzi, párunk a saját gyermekeivel sokkal elnézőbb, s alapjában véve is kedvesebb.

 

Annyira kimerítő tud ez lenni, hogy sokszor az ember inkább kiszállna az egészből, amit egyébként jó páran meg is tesznek, és inkább a szingliséget választják a reménytelennek tűnő erőfeszítések helyett.

Ugyanakkor néhány törvényszerűséget érdemes végiggondolni ebben a helyzetben.

Az egyik, hogy amikor mozaikcsaládban „landolunk”, önkéntelenül is viszünk magunkkal élményeket a szülőségről, akár a saját szüleink mintáit, akár a saját, korábbi kapcsolatunkból származó tapasztalatokat. És ehhez akár még hozzá is olvashatunk innen-onnan, amit valahogy megpróbálunk beépíteni a gyerekeink életébe. És mindehhez jön a párunk hasonlóan színes csomagja minderről. Ezt kéne összehangolni. Úgy, hogy vannak már gyerekek is ebben az aktuális kapcsolatban, akiknek szintén megvannak a maguk tapasztalatai, nagyobbak esetében elképzelései is a családi életről, a szülőkhöz, egymáshoz való viszonyról. És mivel még gyerekek, biztos, hogy ragaszodnak is hozzájuk.

Vagyis számolnunk kell azzal, hogy több elképzelést kell összehangolni valami működőképessé.

A másik törvényszerűség, hogy a mozaikcsaládban alapvetően két felnőtt kapcsolódik. Ők alkotják a „mozaikkép” alapját, s ehhez kapcsolódnak a gyerekek, teljessé téve a nagy egészet. Ez azért fontos, mert valójában amíg ezt nem tudatosítjuk, addig megragadunk a korábbi élethelyzetünk szintjén, amikor egyedül voltunk a gyermekünkkel. Így viszont nem tudunk megfelelően kapcsolódni társunkhoz. Mindig lesz valami (valaki), ami aktuálisan fontosabb, mint a kapcsolatunk.

Nem tudunk szülőtársak sem lenni, hiszen a saját gyermekünk viszonylatában meg akarjuk tartani a kizárólagos kompetenciánkat (pedig a közös családi élet tekintetében szükséges meghozni néhány közös szabályt, amit be is kellene tartatni), s párunk gyerekét ebben a helyzetben amolyan vetélytársként kezelhetjük, folyamatosan összehasonlítgatva a sajátunkkal, ami aztán a párunkkal való összeütközésekben manifesztálódik. Egy hagyományos családban nem versenyeztetjük a gyerekeinket, sőt, inkább segítünk nekik megtalálni a saját erősségeiket, illetve a fejleszteni valót; és a fegyelmezésben, elvárásokban sem teszünk kivételt. 

A harmadik rendkívül fontos törvény, hogy ebben az új családi helyzetben a gyerekek egyetlen felelőssége, hogy ami tisztelet minden embernek kijár, azt meg tudják adni egymásnak és a körülöttük élő felnőtteknek, így szülőjük új partnerének is. Ezt elvárni nem túlzás, de az biztos, hogy a megvalósulásában sokat jelent a mi hozzáállásunk, a mi viselkedésünk is a gyerekek felé. Vagyis a mintánk.

A mozaikosság az egyik legnehezebb vállalkozás, amiben két felnőtt ember részt vehet. Nincsenek instant megoldások, gyors válaszok a felmerülő kérdésekre. Ugyanakkor már rendelkezünk e téren annyi tapasztalattal, ismerettel, hogy iránymutatást, javaslatot remélhessünk.

A következő bejegyzésben a fenti két kérdésre keressük a használható válaszokat.

50. Ha mást gondolunk a gyerekek mobilhasználatáról

Gyakori probléma mozaikcsaládokban, hogy eltérő véleményen vagyunk párunkkal a csemeték kütyüidejét illetően. Vagyis, míg egyikünk korlátozni szeretné ezt az időt, a másikunk a gyerekekre bízná. Főleg akkor van ez így, ha a gyerekek nem velünk laknak, csak látogatóba jönnek hozzánk. 

Amikor erről elkezdünk vitatkozni, könnyen beleeshetünk a hibába, hogy szigorúnak vagy épp felelőtlennek címkézzük a másikat. Előrébb leszünk-e ezzel?

Aligha. Inkább tovább szítjuk a feszültséget, amit nyilvánvalóan a gyerekek is érzékelnek, s a legjobb, amit tehetnek ekkor, hogy még jobban bebújnak a monitor mögé, csak hogy ne minket halljanak. 

Két dolgot tehetünk.

Az első, hogy ezt mindenképp kettesben beszéljük meg, ne a gyerekek előtt, és valóban hallótávolságon túl.

A második, hogy kérdezzük meg párunktól, kölcsönösen, mi a konkrét elképzelése, célja azzal, hogy korlátozni akarja/nem akarja a kütyühasználatot. 

Amikor lehetősége lesz elmondani, hogy:

– azért kellene korlátozni, mert különben nem lesz rendszer a gyerekek életében, s idővel nem is lesz igényük másféle tevékenységre, közös elfoglaltságra, 

illetve:

–        – azért nem szeretné őket korlátozni, mert ez jelenti számukra a kikapcsolódást, ettől érzik magukat igazán otthon és jól,

akkor egymás minősítése helyett valódi válaszokat kapunk valódi kérdésekre, s megvalósulhat az igazi kommunikáció közöttük. Ezáltal pedig elindulhat a közös gondolkodás arról, hogy lehetne valamiféle közös nevezőre jutni a kérdésben. Merthogy vannak érvek, ellenérvek, nem csupán kimondott vagy kimondatlan érzések és indulatok.

Alapvető tehát a valódi, tényeken és nem csupán érzéseken alapuló kommunikáció. Előfordulhat persze olyan helyzet is, amiben nem tudunk egyetérteni párunkkal, ebben az esetben bízzuk a nevelést a vér szerinti szülőre, ez az ő privilégiuma.

44. A nagyfiúk nem sírnak

A piac és a játszótér olyan, mint egy ingyen színház. Mindig történik valami szórakoztató vagy elgondolkodtató. Bár az elmúlt hétvégén a piacon is belefutottunk kis családommal érdekes történetekbe, ezúttal mégis a játszótéri élményemet osztom meg, mert az most jobban megérintett.

Ahogy a kis másfélévesemet beültettem a hintába, a mellettünk lengedező ötéves forma kisfiú rögtön szóba elegyedett velünk. Azzal kezdte, hogy a homokozóba nem szabad leülni, mert „pisztos” lesz a nadrágunk. Biztosan látta, ahogy a kicsi azelőtt önfeledten tapicskolt a homokban, és szórta, gyúrta, aminek persze jól látható jelei is lettek a ruháján. Hát, mondtam a kiskölyöknek, előfordul az ilyesmi a játszón. Majd a mosógép megoldja 😊

Aztán nem sokkal ezután, ki tudja, miért, azt találta mondani, hogy a nagyfiúk nem sírnak, csak a babák. Na, ezen már jobban meglepődtem. Bár valójában hozta a sok évtizedes nevelési mintát, mégis, az ember azt gondolná, hogy éppen eleget hallani arról, milyen káros, ha a kisfiúkat az érzelmeik elfojtására nevelik. Miért és kinek jó az, ha szorongó, lelki életében hazugságokra kényszerített fiúkat küldünk az életbe, hogy amúgy persze majd egészséges párkapcsolatra tegyenek szert? Mert az azért elvárás, nem? Hogy legyen majd lovagias, megértő, csupaszív fiatalember, aki a gondolatát is kitalálja szíve hölgyének. 

 

Hogyan? Hogyan, ha a legalapvetőbb érzelmeit, frusztrációit nem hagyjuk megélnie, és nem segítjük feldolgoznia akkor, amikor mindezeket még tanulnia kell?

Annyit mondtam ennek a hintázó kiskrapeknak, hogy szerintem egyáltalán nem gond, ha a nagyfiúk sírnak. Sőt, ha valami fáj, vagy szomorúak vagyunk, bárki sírhat, mert aztán elmúlik.

Szerencsére a kisfiú azzal zárta le, hogy ő is szokott sírni. Na mondom, látod, nincs ezzel baj. 

Az anyukája és az én bölcs másfélévesem meg csak hallgatott, figyelt, itt-ott elmosolyintotta magát. Remélem, jó helyre kerültek a mondatok.

Aki mozaikcsaládban él, az már megélte, vagy éppen mostanság éli meg, hogy az élet mennyi fájdalmat képes hordozni, mennyi hiányt, mennyi tehetetlenséget, mennyi miértet… És ezt a gyerekeknek is hamar meg kell tapasztalniuk. 

Engedjük meg nekik, fiúknak, lányoknak egyaránt, hogy éljék meg a fájdalmaikat, hiányaikat, akár a külön élő szülőjük vagy a régi otthonuk hiányát... Beszéljük meg velük, biztosítsuk őket afelől, hogy megértjük és átérezzük, ami nyomasztja őket.

Nem kerül semmibe, és nemhogy elrontani nem fogjuk őket, hanem inkább ezzel segítjük elő, hogy egészséges, érzelmeiket megélni és kifejezni képes felnőttekké váljanak.