87. Mostohatesó, mozaiktesó, tesó?

Gyakori kérdés, mikor egyedülálló szülők egymásba bonyolódnak, és már az összeköltözést fontolgatják, hogy hogy is lesz a gyerekekkel: bírni fogják-e egymást vagy inkább ölni, bíráskodni kell-e majd folyton közöttük, vagy rájuk hagyni, mi van, ha rossz lesz a hangulat…

Van itt pár fontos kérdés, amit érdemes feltenned magadnak:

- Te, amikor aggódsz, akkor pontosan mi az, amitől félted a gyermeked? Kiről is szólnak ezek az aggodalmak, az ő jóllétéről vagy a Te lelkiismeretfurdalásodról, bűntudatodról, vagy kudarcélményedről?

- Hogy nyugtattad meg az egyszülős időszakodban, amikor mondjuk valamelyik ovis vagy osztálytársával összebalhéztak, és mi változott (benned) azóta, amiért másként kell szerinted megtámogatni ilyenkor a szomorúságában?

- Ha édestesók lennének, miben tekintenél másként a kakaskodásukra? Kivételeznél-e az egyikkel a másik kárára?

- Ha édestesók lennének, szövetkeznél-e az egyikkel a másik ellen?

A mozaiktesók kezdetben, mikor még csak randizgattok, a legtöbb esetben nagyon jól elvannak egymással, de minimum semleges a viszonyuk. Ahhoz, hogy elkezdjenek egymással természetesen viselkedni, értsd: merjenek konfliktusokba belemenni egymással, klikkesedni, undokoskodni, szükség van a tartósabb együttéléshez, ezért ez inkább az összeköltözést követően mutatkozik meg a maga szépségében. Örüljetek neki, mert ez azt jelenti, már nem idegenkednek annyira egymástól, vannak egymás iránt érzéseik, elvárásaik. Hagyjátok őket megvívni a csatáikat, mint az édestestvérek esetében is, ne helikopterezzetek a vér szerinti csemetétek felett megmentőként. És ami legalább ennyire fontos: ne kezdjétek el a gyereketekkel kibeszélni a párotok gyerekét, mintha ez lenne a vigasztalás egy igazságtalannak érzett helyzetben. Ezzel ugyanis egyfelől ti magatok ássátok az árkot a gyerekek között is, és ezzel együtt a gyerekek és a párotok között. Merthogy összekapcsolódnak ezek az érzelmi szálak.

Végül: a szabályaitok vonatkozzanak minden gyerekre egyformán, arra is, aki csak kéthetente jön pár napra. Ettől lesztek egy család, ettől nem fogja vendégként érezni magát a ritkán jövő, és így kerülhetitek el, hogy kivételezés miatt legyenek – jogos – feszültségek a gyerekek között és persze a gyerekek-mozaikszülők-szülők között is.

Szóval: elsősorban rajtatok múlik, a gyerekek milyen testvérei lesznek egymásnak: mostoha- vagy mozaiktesói. Megéri az utóbbiért dolgozni - magatokon és egymással.

83. Remények, próbálkozások, kudarcok - kiút

Ezen az oldalon főleg arról van szó, hogy bár válás után nem könnyű újra működő családot kialakítani, de megvan a módja, hogy miként lehet mégis elérni.

Ugyanakkor szólni kell arról is, hogy sajnos sokszor akkor is bennemaradunk egy kapcsolatban, ha az igazából nem is ad elegendő örömet, akkor is erőltetjük a családozást, ha abban több a fájdalom, mint a megelégedettség.

Ha az ember válás után rászánja magát az újrakezdésre, és egyszercsak már azon kapja magát, hogy a saját és párja gyerekeivel egy fedél alatt él, azon iparkodik, hogy ez a közös élet minél jobb legyen. Valószínű, hogy Te is így vagy ezzel, aki itt és más hasonló oldalakon gyűjtesz muníciót és megerősítést, hogy ezt minél jobban csináld.

De azt is érzed, hogy valamiért elég döcögős ez az egész. Próbálsz beszélgetni a pároddal, aki a kezdeti lelkesedés után egyre távolságtartóbb és kritikusabb a gyerekeddel. Átbeszéltek jó pár éjszakát, próbálod megérteni az álláspontját, majd meggyőzni arról, hogy a gyereked viselkedése nem neki szól, hanem a helyzetnek, a másik szülőjével kapcsolatos lojalitásának, ezért ne vegye magára. Próbálod a válás és a mozaikos témájú írások tanulságait megosztani vele, de visszapattansz. Újra és újra. Nem tudsz mit mondani a gyerekednek sem, akinek látod a vívódását, kedvelheti-e a szülei mellett az új partnert is, akihez időről időre megpróbál mégis a maga természetességével közeledni, de ő is ugyanúgy visszapattan, mígnem feladja, és hozza, amit „kell”: bezárkózik, minél jobban záró ajtók mögé, fizikai és lelki értelemben is.

A meleg családi együttlétek helyett feszült, egymást inkább kerülő, egyre hidegebb légkör uralkodik el, és alattomosan szívja el a levegőt a párkapcsolatodból is, ami így lassan egyre fojtogatóbb lesz. Nem tudsz meghasonlani, nem tudsz ketté szakadni, mégis valami ilyesmit követel ez a helyzet, mert a két legfontosabb kapcsolatodban kényszerít választás elé, természetellenes magatartást követelve. Legalábbis így éled meg.

Szereted a párod, érkezése új reményeket és perspektívát adott. Láttad, hogy vele megélheted mindazt, amiről a válás sokkjában lemondtál, és azt hitted, sosem lehet már a részed. Társad lett, akivel újra lehet tervezni, aki felelősséget vállal veled, érted, értetek. És látod azt is, milyen remek szülő, a saját gyerekeivel gondos, odafigyel rájuk, vagy ha nem, elfogadja a segítséged, megbízik benned. Ezért még jobban fáj, hogy ezen a téren nem számíthatsz a kölcsönösségre, valami közétek áll. A párod szerint a gyereked, szerinted pedig a párod viselkedése. 22-es csapdája.

Szereted, zsigeri szinten kötődsz a gyerekedhez, akinek a veszteségeiért felelőséget vállalsz, és kötelességednek érzed, hogy kárpótold, és olyasmit nyújts neki, amivel visszakaphat valamit abból, amit a család felbomlásával elveszített. Valamit, nem mindent, mert azt Te is tudod, hogy az lehetetlen. De azt gondolod, hogy ha nem állsz az exed és a gyereked közé, valamint ha Te boldog vagy, akkor a pároddal közösen alkotott új családban nagyjából újra helyére kerülhetnek a dolgok. Megélheti, hogy a válás után is élhettek családban, két felnőttel, akik törődnek vele, és ahol újra vannak közös vacsorák, hétvégi nagy ebédek, közös játék, kirándulások, beszélgetések. Mint régen. És ez nem zárja ki, hogy a másik szülőjével is jóban legyen.

Ezt képzelted, aztán pedig megtapasztalod, hogy ez egyáltalán nem is olyan magától értetődő. Nem akarod elhinni, hogy nem tudnátok jobban csinálni, de telik az idő, és nem lesz jobb, sőt, a gyerek növekedésével inkább nehezebb lesz minden. Már meg is szokjátok, hogy ilyen a légkör, már nem is gondoljátok, hogy ezen lehet változtatni, és mindenki kezd alkalmazkodni a helyzethez. Általában elvonulással, a közös programok ritkításával, végül a beszélgetések korlátozásával (minél kevesebb kontaktus, annál kisebb esély a konfliktusra). Jól bepáncélozzátok magatokat, a sérülésektől félve. Ezzel együtt erőteljes védelmet építetek ki a valódi érzések ellen is, és a reményteli boldog családi életből egy felszínes, legfeljebb udvariaskodó, de inkább hideg együttlakás lesz.

A rendszer működik, egyensúlyra törekszik. Csak nem jól. A család diszfunkcionális, konzerválódnak az egymásról kialakított, torzult képek, állandósulnak az előzetes negatív feltételezésekből fakadó félreértések. De a kibillent egyensúlyt őrzöd, hogy ne essen darabjaira a család újra. Már nem kérdezgeted a párod, hogy miért így vagy úgy szólt a gyerekedhez, vagy épp miért nem szólt hozzá, és már nem is próbálkozol, hogy megmagyarázd a szitut, hiszen csak magadat fárasztanád, eredmény nélkül. Elvonulsz te is, hogy távolodj a valóságtól. De így egymástól is egyre távolodtok. Kérdés, hogy az eredendő probléma megoldása nélkül visszatalálhattok-e valaha egymáshoz…?

Ez nem túlzás, sajnos ez a valóság. Akik óva intettek az elvált szülővel való kapcsolattól, a  mozaikcsaládos élettől, azok valami ilyesmi miatt tették. Te hol tartasz a saját történetedben? Mit teszel, hogy másképp alakuljon?

Engem nagyon elkeserít, hogy sok jó ember, vétlen gyerek hogy sodródik bele egy ilyen romboló dinamikába. Azért írok erről a témáról annyit, hogy reményt adjak: NEM KELL, hogy a fenti forgatókönyv teljesüljön.

Lehetőséged van az Újrakezdés tréning programban való részvételre, amely a kezdetektől vezet végig azon az úton, amely kizárja ezt a verziót. Megvan a módja, hogyan kerülhető el, ám ehhez a személyes befektetésed kell. Nem elég olvasgatni, dolgozni is kell magadon, a félelmeiden és a hiedelmeiden, hogy befolyásolni tudd az eseményeket, ne csak szemléld azokat. Kapkodás és beletörődés helyett tudatosságot ajánlok. Mindezt azért, mert tudom, hogy MEG LEHET CSINÁLNI, és azt is, hogy MIKÉNT lehet megcsinálni.

Tedd meg az első lépést, a következőket pedig közösen fogjuk megtenni, hogy mire véget ér a nyár, érezhetően tudatosabb legyél a gyerekeddel, a (majdani) pároddal és az exeddel való kapcsolatodban.

Hajrá!

80. "Apa és anya szerelmesek" - miért fontos, hogy a szülők közötti szövetség látható legyen?

Miért olyan fontos, hogy a gyerek is lássa, jól vagytok, Ti szülők, együtt?

Négyéves kislányunk az alábbi rajzzal lepett meg minket nemrég:

 

Amikor férjemmel megkérdeztük, ki van a képen, azt mondta, apa és anya. És miért van a szívecske közöttük? Erre azt mondta, azért, mert szerelmesek. Fantasztikus érzés volt ezt hallani ettől a csöpp gyerektől! Aztán persze azt is megkérdeztük, ő hol van, merthogy nem látjuk a képen. Erre azt válaszolta, hogy a tesói vigyáznak rá, mert mi (a szülei) kirándulunk. Hát így 😊

De nem csak örömködéből osztom meg mindezt, hanem azért, hogy írhassak és meg is erősítselek Titeket arról, hogy:

-        a gyereknek biztonságot ad a köztetek tapasztalható egység

-        nyugalmat, hogy ketten együtt elég erősek vagytok ahhoz, hogy gondoskodjatok róla

-        érzelmi, lelki jóllétet biztosítotok neki, hiszen egymásnak is megadjátok

-        mintát szolgáltattok arról, hogy a család alapja a Ti szövetségetek

-        és hogy a szülők járnak elöl a családi hierarchiában, de úgy, hogy az jó szívvel követhető legyen az aprónép számára.

Ugyanakkor már most leszögezem, hogy mi sem vagyunk ám „minta pár” abban az értelemben, ahogy talán néhányan elképzelik: szoktunk vitatkozni, sőt, veszekedni is, van időnként feszültség, ugyanakkor gondot fordítunk arra, hogy azt is megmutassuk, hogy alapvetően jól vagyunk egymással, szeretjük a másikat a hibáink ellenére (másképp fogalmazva: azokkal együtt), és ha néha nehéz is, kitartunk egymás mellett, nem dobjuk ki, amink már van, amit az évek alatt egymástól kaptunk: elismerést, figyelmet, tiszteletet, megerősítést, a valakihez tartozás érzését, stb.

Szóval nem magától értetődő, egyáltalán. Mozaikcsaládban még annyira sem. Ott vannak a mozaikgyerekek, akiknek mindig nehezebb lesz megélni azt, ami a közös kicsinek olyan kézenfekvő. Ők veszteséggel érkeztek a családba, nekik azzal is meg kell küzdeniük. Főleg a kapcsolat elején még meg is nehezítheti számukra az új helyzet elfogadását, ha a felnőttek „turbékolását” látják. Jobb, ha erre is odafigyelünk, mert teljesen más helyzet az ő megélésük, mint a miénk, és megint teljesen más a közös kicsié.

Ahhoz, hogy ez jól alakuljon, fontos a tudatosság, ami talán az egyik legnehezebb a mozaikozásban: úgy legyünk újra boldogok a válás után, hogy közben figyeljünk is egy csomó körülményre, háttérre, amelyek pedig a fékezést követelik.

Nem mondom, hogy mi mindent tudtunk, vagy ha tudtunk, úgy is csináltuk… Elkövettünk pár hibát, mert azt hittük, ránk nem vonatkozik ez vagy az a szabály. És így sokkal, sokkal nehezebb ez az út.

A jó hír, hogy most már látom a folyamatot, ismerem azokat a pontokat, ahol egy jól elhelyezett beavatkozással könnyebb lehet az út. Mit értek beavatkozás alatt? Ha az általánosan megfogalmazott, és alapvetően jó szándékú, ámde mégiscsak általános tanácsok helyett a konkrét szereplők jól körvonalazott nehézségére a két „főszereplő”, vagyis a pár a maga célirányos és MŰKÖDŐ megoldásait találja meg. Kérdezed, hogy miért? Mert csak ez fog működni: ha Te Magad jössz rá, akár segítséggel is, de Te Magad, hogy min kell változtatni, vagy mit kell tenned, mert azt meg is fogod tenni. Amíg ezt más mondja Neked, addig nem lesz Tiéd a tudás és az irányítás sem. Márpedig az életed és a családod életét Neked kell irányítanod!

77. Apakulcsok - könyvajánló a kapcsolódás eszközeiről, nem csak apáknak

Rég nem jelentkeztem, aminek személyes okai vannak.

Hosszú szünet után hogy is lehetne újra kezdeni? Kicsit olyan ez most, mint válás után: van a veszteség, a tehetetlenség, a lehangoltság, és hiába érzed, hogy tenni kéne valamit, tenni a dolgod, nem megy. A válás hasonlóképpen gyászreakciót vált ki belőlünk, mint a tényleges, végleges emberi veszteség. Idő kell hozzá, hogy magunkhoz térjünk, megrázzuk magunkat és továbblépjünk.

Így vagyok/voltam én is hetekig. Olvastam Süveges Gergő Apakulcs című könyvét, amiről már fogalmazgattam magamban az ajánlót Nektek, mikor nagylányom édesapja megbetegedett, és pár hét leforgása alatt elveszítettük őt. Mindeközben az én édesapám is megbetegedett, ő érte is aggódni, szorítani kellett.

Apák – a lányok életében első férfiak, kiemelkedően jelentős személyek az életünkben. Vagy azért, mert rendkívüli kapcsolatban vagyunk velük, vagy azért, mert csak vágyakoztunk erre. Mindenképp meghatározó ez a kötelék, akár jó, akár nem annyira. Mintánk lesz így vagy úgy a párválasztásunkban, az életszemléletünkben, a munkához való viszonyulásunkban. De nagyon nem mindegy, hogy „így” vagy „úgy”.

Ha apa vagy, azért olvasd el Süveges Gergő könyvét, hogy mindaz, ami ebben a szerepedben a gyereked számára lenni szeretnél, a leghatékonyabban megvalósíthasd. Talán azt gondolod, megy ez ösztönösen is, de gyakorló szülőként mondom, mindig van hová fejlődni, ez a könyv pedig pont azért nagyon jó, mert praktikusan megmutatja azokat a konkrét lépéseket, amikkel egyre közelebb és közelebb kerülhetsz a gyerekedhez úgy, hogy az belőled és belőle is a legjobbat hozza ki.

Nem számít, hogy édesapja, mozaik/mostohaapja, nevelőapja vagy a gyereknek: a kapcsolódás számít, amivel ebben a szerepedben ki akarsz teljesedni. Nagyon nem magától értetődő, kell hozzá önismeret, szándék a fejlődésre, és bátorság a komfortzónán kívülinek látszó lépések megtételére. A könyv mindehhez úgy teszi az olvasó elé az egyes alkatrészeket és szerszámokat, ahogy az asszisztens dolgozik a mester kezére. A Te dolgod, hogy használd.

Három fontos kulcsot ad a kezedbe ez a könyv a gyerekeidhez: a tudás, a szövetség és a jóakarat kulcsait, és megmutatja, hogy a gyerekneveléssel járó kihívásokra hogy lehet velük jól válaszolni. Nem elméletben, nem okoskodva mondja ezt el, hanem nagyon élő, mindennapi példákon keresztül, párbeszédekbe foglalva, amelyek között mindannyiunk találhat jó pár ismerős helyzetet.

Számomra az egyik legérdekesebb felismerés az volt a könyv olvasásakor, hogy engem anyaként ugyanúgy megszólít, kimondatlanul, mert mindaz az iránymutatás, szemlélet, eszköz, amiről szól, az én szülői kompetenciáimat is gazdagítja. Nem tudom, erre a szerző mennyire gondolt már, de biztos vagyok benne, hogy az anyák legalább akkora hasznát vehetik ennek a tudástárnak, mint az édesapák. Szóval én át is keresztelném szülőkulcsokra ezeket a kapcsolaterősítő gyakorlatokat, de tisztában vagyok vele, hogy marketing szempontból jobb, ha az apák vannak a fókuszban, mivel való igaz, hogy az ő szerepükkel, a gyerekhez való kapcsolódásukkal sokkal kevesebb irodalom foglalkozik, mint az anyasággal. Szóval nincs ezzel gond, de a tartalom, állítom, unisex 😊

Csak pár gondolatot ragadok ki, ami bennem megragadt, nem feltétlen idézetként. Még én is ízlelgetem, és gyakorlom, hogy beépüljenek a mindennapjaimba.

-        nem mindegy, hogy odafordulsz vagy odamordulsz

-        a gyerek sokáig tökéletesnek gondolja, csodálja az apját, de kapcsolódni az emberihez tud

-        az elismerés nem dicshimnusz, és nem jutalom, hanem támogatás, ami megelőzi a korrigálást

-        az ösztönzés nem elvárás

-        a gyerekkel való kapcsolódás fontosabb, mint a teljesítménye

-        nem az a fontos, mekkora egy ügy jelentősége, hanem hogy a gyerek aktuálisan mekkora jelentőséget tulajdonít neki

-        jelen lenni nem csak a küzdelemben, hanem az örömben is

A kulcsok tehát: „Ismerd, támogasd, szeresd!” 

S a karika, amely tartja őket: „Nézz rá!”

75. Az egységes szülői front kialakítása a mozaikcsaládokban

A szülői attitűdök különbözőségéből egy átlag nukleáris családban is simán adódhatnak nehézségek, hát még akkor, ha az új család két részcsaládból formálódik ki, ahol más-más szokások, értékek, rutinok alakultak ki, arról nem is szólva, hogy ezek a részcsaládok valamiféle veszteségből születtek, aminek feldolgozása ki tudja, kinél hol tart épp... Izmos kihívást jelent, amikor ilyen előzmények után összhangot, nyugalmat szeretnénk magunk körül. Ahhoz, hogy ezt elérjük, nélkülözhetetlen az egységes szülői front kialakítása.

Persze, mikor még a randizás szakaszában vagyunk, minden ideálisnak, vagy legalábbis jónak tűnik, ez természetes, hiszen ösztönösen a legjobb oldalunkat mutatjuk, és a kapcsolat fennmaradásáért azt tükrözzük vissza a párunknak, amit látni szeretne. Ha észre is veszünk néhány különbséget egymás értékrendjében, nevelési stílusában, apróságként kezeljük, abban bízva, hogy ezek nem fognak problémát okozni, s ha mégis, együtt majd mindent megoldunk, hiszen szeretjük egymást. Leginkább arra koncentrálunk, hogy párunk ne rendelkezzen olyan tulajdonságokkal, ami kudarcos előző kapcsolatunk felbomlásához vezetett, a komolyabb vitás kérdéseket pedig inkább kerüljük.

Magam is hallottam már olyat, hogy az a jó párkapcsolat, amelyikben nincs nézetkülönbség, és ebből következően az a jó szülőpáros, akik mindenben egy véleményen vannak. Csakhogy ez nem „jó” kapcsolat, hanem idealisztikus kapcsolat, aminek ebből kifolyólag csekély a realitása. Ebben az értelemben az egységes front valami olyasmit jelenthet, hogy mindkét szülő mindegyik gyerekben ugyanazokat a vonásokat értékeli,  ugyanabban a hangnemben fegyelmezi őket, ugyanazokat a követelményeket támasztja feléjük, és ugyanazokat a következményeket helyezi kilátásba. Ez csak fokozódik, amikor mozaikcsaládba csöppenünk, és párunk elvárná, hogy úgy neveljük gyerekünket, ahogy ő a sajátját. Azért csak így kimondva-leírva is érzem, hogy ez mennyire necces… Mintha azt kérné párunk, mi magunk változzunk a kedvére. Nem szerencsés elvárás…

De hát akkor mit tehetünk? Mikor nevezhetjük magunkat egységesen működő szülőknek?

Akkor, amikor párunk mellé állunk a szülői erőfeszítéseiben, megmutatjuk a kis trónörökösöknek, hogy mi támogatjuk egymást = egy fronton vagyunk.

Nem biztos, hogy minden kérdésben egyetértünk, például ahogy párunk kezelt egy helyzetet. De nem a gyerekek előtt kezdjük azt megvitatni, hanem kettesben. Ha a gyerekek azt látják, mi magunk sem vagyunk biztosak egymásban, ők miért bíznának abban, hogy amit felnőttként mondunk, az jó lesz nekik? Miért fogadnák el párunkat hiteles felnőttnek az életükben?

A gyerekek nagyon rugalmasak, képesek jól alkalmazkodni a különböző nevelési stílusokhoz. Talán van másnak is olyan élménye, hogy édesapja másképp volt szigorú, mint édesanyja, tudta, mit lehet egyiknél, mit a másiknál – felnőttként visszagondolva pedig jó esetben rájövünk, hogy valójában mindketten jót akartak, csak ki így, ki úgy tudta elérni (természetesen az ilyen témáknál gyakran felemlegetett "atyai" pofonokat nem soroljuk ide!).

Persze ez nem jelenti azt, hogy bátran éljünk a teljesen szembemenő nevelési elveinkkel, mert abból csak az sülhet ki, hogy a gyerek összezavarodik, és idővel mindig a könnyebb utat fogja választani, ami nem vezet jóra. De ha megismertük ezeket, dolgozzunk azon, hogy eljussunk egy mindkettőnk számára elfogadható keresztmetszetig, amit aztán már a magunk temperamentumának megfelelően tudunk képviselni. Ha a gyerekek azt látják, hogy köztünk összhang van, s hogy bízunk egymás értékítéletében, egyetértünk egymás helyzetkezelésével – amit egyébként jó is, ha időnként verbálisan kifejezünk – akkor egyrészt biztonságot adunk nekik, megalapozzuk a bizalmat párunk felé, másrészt elősegítjük, hogy rugalmasabban alkalmazkodjanak új helyzetükhöz, a megváltozott körülményekhez, legyen az a testvérsorrendben elfoglalt helyük megváltozása, a régi szokásaik kiegészülése frissekkel, vagy épp új családszabályok megjelenése stb.

Mindehhez persze hozzátartozik az is, hogy mi magunk is igyekezzünk megismerni a gyereket, feltérképezni a személyiségét – mert bármennyire lehetünk összhangban a párunkkal, ha nem tudjuk úgy képviselni, hogy az eljusson a szívéig. Ez is "munka" – de eredmények, ugye, csak munkából, befektetésből származnak…

A szülői egységfront tehát nem kell, hogy a teljes egyezést jelentse szülői mivoltunkban, magatartásunkban, hanem azt az erőt, ami gyerekeink számára is érezhető kell legyen: amit párunk képvisel, a mellé oda tudunk állni.

72. 5 hiba a válás utáni újrakezdésnél, és amit helyette tehetnénk

 Válás után nem az az első gondolatunk, hogy újabb párkapcsolatba kezdjünk, vagyis jó, ha nem ez az első - főleg ha van gyerkőcünk is. De előbb-utóbb eljön annak is az ideje, és jó, ha tudatosan fogunk hozzá, ha tartós kapcsolatban gondolkozunk. Íme néhány tipikus hiba, amit érdemes elkerülni, s rögtön utána az is, ahogy kiküszöbölhetjük. 

1., A válási veszteségünkkel nem foglalkozva idejekorán kezdünk új kapcsolatba.

HELYETTE

Elkerülhetetlen, hogy időt adjunk magunknak és gyerkőcünknek, hogy a csalódás, a fájdalom, düh elmúljon, mert ha nem tesszük meg ezt még az egyszülős időszakunkban, a fel nem dolgozott érzelmek az új párkapcsolatunkban fognak nehézségeket okozni. Nehezebb lesz akkor feldolgozni, amikor is már az új családi identitás kialakításán kellene dolgoznunk. A válás feldolgozása kb. egy évig tart, és akkor vagyunk rajta túl, ha már nincsenek bennünk erőteljes érzelmek, indulatok exünk (és esetlegesen az ő új párja, családja) iránt, ami meggátolná a higgadt kommunikációt a közös csemetével kapcsolatos ügyekben.

2., Egyedülálló szülőként a magányérzésünk megszüntetését gyermekünktől várjuk: túlságosan bevonjuk érzelmeinkbe, együtt alszunk vele, megosztjuk vele lelki problémáinkat, az ő jelenléte ad megnyugvást.

HELYETTE

Fontos, hogy „megengedjük” gyerekünknek, hogy gyerek maradhasson, neki való problémákkal, amikkel elbír. A szomorúságunkat, magányunkat nem tudja megoldani, és ez szorongást okozhat benne, hosszabb távon pedig magatartási problémákhoz vezethet. Keressünk olyan közösségeket, ahol sorstársakkal beszélhetjük meg az érzéseinket, és ne hanyagoljuk el barátainkat sem! Gyerekünknek is segítünk azzal, ha látja, anya és apa egymástól váltak el, nem az egész korábbi életüktől.

3., Az sem szerencsés, amikor a társkeresés során nem arra fókuszálunk, hogy nekünk nőként/férfiként kire lenne szükségünk, hanem hogy a gyerkőcünk kit tudna elfogadni, esetleg ki lehetne jó „pótszüleje”.

HELYETTE

Tudatosítsuk, hogy a gyerekünknek azzal teszünk jót, ha boldog apukája és anyukája van. Ehhez egyedüli szempont a saját legónk megtalálása, nem pedig rögtön egy mozaikdarabka, amihez a gyerkőcünk is illeszkedhet. A „kirakózás” egy következő lépés lesz, amit majd közösen fogunk megoldani. De először nekünk magunknak kell jól, biztonságosan illeszkednünk. Túl nagy teher egy gyereknek, ha neki kell „döntenie” szülei új párjáról, arról, hogy találkozhatnak-e ők közösen, ott alhat-e náluk az új partner, összeköltözhetnek-e stb. Ezek mind felnőtt döntések! Ettől még lehetünk, legyük is tapintatosak, figyelmesek a gyerek érzéseire, neki több idő kell ahhoz, hogy egy teljesen új élethelyzethez alkalmazkodjon. „Pótszülőt” pedig végképp ne keressünk – a válás nem jelenti azt, hogy vége a szülőségnek is, a gyereknek egyaránt szüksége van az apjára és az anyjára, bármit is gondoljunk exünkről (jól megoldott 1. pont fentebb segítségünkre lesz ebben). Ha jól alakulnak a dolgok, idővel kialakulhat egy szép, bizalmas kapcsolat is az új társ és gyermekünk között, érezheti úgy, hogy ő a második (ajándék) apukája, anyukája, de ez nem lehet célkitűzés a párválasztásnál.

4., Új társként belecsöppenve a gyerkőccel rendelkező szerelmünk életbe megpróbáljuk a körülményeket az általunk elképzelt ideálishoz igazítani – javaslatokat fogalmazunk meg, mit kéne másképp csinálnia neki és a gyereknek, milyen szabályok, házirend lenne működőképes, milyen érzelmeket és viselkedést lehet elfogadni egy gyerektől stb.

HELYETTE

Figyelünk, kérdezünk, meghallgatunk, érdeklődünk, én-üzeneteket közvetítünk (pl. zavaró nekem, hogy…; kirekesztettnek érzem magam, mert… stb.), igyekszünk kapcsolódni – beszélgetve, játszva, főzve, focizva stb. Ha ez jól megy hosszú hónapokon keresztül, és elég türelmesek vagyunk a nem várt reakciókkal is, akkor valószínűleg a mozaikgyerkőcnek elfogadhatóbb lesz a következő lépés: a közös élet új értékrendszerének, szabályainak kialakítása. Először párunkkal megbeszélve, majd bevonva a gyerekeket is. Apró lépésekkel előre haladva, nem felforgatva a korábbi szokásrendszerüket, időt hagyva a megszokásra, gyakorlásra. Ellenben ha egyből meg akarjuk mondani a tutit, merthogy biztosak vagyunk a dolgunkban, az elég nagy valószínűséggel kudarchoz vezet.

5., Az is előfordul, hogy a fenti hibalehetőségeket valaki mind teljesíti, és ennek következtében nem úgy alakul a mozaikosodás, amiben igazán jól érezné magát. A közös baba jó ötletnek tűnik a problémák áthidalására, és az idő is sürget, ha most nem lépjük meg, mikor…?

HELYETTE

Legyen a bébi önmagáért – ne értünk, ne a családért, ne a mozaiktesókért! Aztán lehet, hogy mindenkire nagyon pozitívan fog hatni, de ne adjunk neki még születése előtt feladatot, ráadásul ilyen felelősségtelit, hogy hozza rendbe a családi zűröket! Csak ha biztos a kapcsolatunk, akkor vállalhatjuk biztonsággal a közös kicsit, aki így tényleg mindenkihez kapcsolódhat, lehet a legkisebb közös többszörös, örömforrás, szeretetcsomag.

Ez az új család más lesz, mint az előző, vagy akár a származási családunk. Nem kell úgy tenni, mintha mi sem történt volna, sőt, jobb belegondolnunk abba, mi az, ami nem működött, mert minek erőltetnénk a régi, be nem vált utat, inkább nézzük meg, mit tudnánk másképp csinálni, amitől ezúttal sikerülhet, komfortosabb lehet, a lényegünk elvesztése nélkül. Ezért van ez a blog is, hogy segítséget adjon mindehhez. Lájkold, ha tetszett, és csatlakozz a Mozaikosok közösségéhez! Ha pedig ennél konkrétebb segítségre van szükséged, vedd fel velem a kapcsolatot a blogon található elérhetőségek valamelyikén!

71. Szülősítés - amikor a gyerek a felnőtt

 Van, hogy úgy érzed, téged igazán csak a gyereked tud megérteni? Hogy vannak azok a családi szituk, amikor bárhogy mondod, a párod is csak a magáét hajtogatja, és nem megy át az üzenet, csak távolodtok egymástól; míg ha a fiadnak, lányodnak beszélsz róla, látod, érzed, hogy ő veled van, számíthatsz rá? Hogy előtte sírhatsz is, nem fog elítélni, nem fog ellenkezni, hanem azt az önzetlen szeretetet és elfogadást kapod tőle, amire mindig is vágytál, és amit talán a szüleidtől sem kaptál meg?

Ahogy az embernek gyereke lesz, egy egész életre szóló, különös kötelékkel gazdagodik. Sokféleképpen viszonyulhatunk ehhez a kapcsolathoz attól függően, mi magunk mit tapasztaltunk gyerekként. Felfoghatjuk áldásként, ajándékként, az élet természetes velejárójaként, de érezhetjük tehernek is, vagy kipipálandó életfeladatunknak, esetleg lehetőségnek a saját beteljesületlen céljaink megvalósítására. Nem könnyű megtalálni azt az egyensúlyt, amiben a gyereked megélheti az elfogadó hozzáállásodból fakadó szabadságot is a saját életével kapcsolatban, meg azt is, hogy te vagy a felnőtt, aki tudása, tapasztalatai jogán segíti az útján mind az ilyen-olyan szabályokkal, mind az érzelmi és anyagi háttértámogatással.

És valahol itt a lényeg: légy bármilyen elfogadó is, de te vagy a családi hierarchia tetején: pontosabban te és a párod. Sosem cserélhettek helyet a gyerekkel. Márpedig ha egy konfliktus esetén, vagy tartósan rossz családi légkörben a gyerekedhez fordulsz megértésért, melegségért, neki panaszkodsz, akkor épp őt teszed párod helyére. És ebben a helyzetben tökéletesen mellékes, hogy a párod aktuálisan mennyire nem nyitott a problémádra, vagy te magad mennyire szomjazod a szeretetet, amit mástól úgy érzed, nem kaphatsz meg: ha a felnőtt énednek hiányzó érzelmeket a gyerkőcödtől várod beteljesíteni, azzal szülősíted őt. Szülősítés az, amikor egy gyerek felnőtt (szülő) szerepbe kerül, és az ő dolga felnőtt szülőjének vigasztalása, megnyugtatása, lelki megsegítése, az érzelmi biztonság megteremtése – mindaz tehát, amit a szülőnek kellene biztosítania gyermeke felé. A szülősített gyerekekből válhatnak a későbbiekben alacsony önértékelésű felnőttek, hiszen folyamatosan szembesülnek azzal, hogy szüleik problémáit nem tudják megoldani; a magányosságtól tartó társfüggők; és azok a konfliktusos párkapcsolatban élő emberek, akik a maguk betöltetlen hiányosságait görgetik tovább, amint azt „tanulták”.

Bármikor, akár ebben a pillanatban is eldöntheti bárki, aki felismeri a fentiek alapján ezt a működésmódot, hogy szakít vele. Sosincs késő, és minél hamarabb történik meg, annál hamarabb kezdhetünk el azon is gondolkodni, hogy mi lenne helyette a nehézségeinkre a megoldás: a párkapcsolatunk szervizelése? A baráti (kortárs) kapcsolataink megerősítése? Az önismeretünk fejlesztése? Szüleinkkel való viszonyunk rendezése? Bármi jobb, mint a parentifikáció (szülősítés), mert mindegyik olyan erőforrás, ami által anélkül kaphatunk, hogy elvennénk azt, amit később már vissza nem adhatunk: a gyerekkort.

A parentifikáció egyébként a hagyományos családokban is bőven előfordul, egyáltalán nem mozaikos jelenség, de ahol házastársi nehézségek vagy válás van/volt, ott gyakrabban megjelenhet. Ezért fontos odafigyelni rá, odafigyelni magunkra, és ha szükséges, segítséget kérni. A családkonzultáció során ezeknek a jelenségeknek is mögé lehet nézni, és olyan irányba terelni a családi működést, amiben senki sem kényszerül korának, életfeladatának nem megfelelő szerepbe.

68. Végre vége a "csodásan kerek" 2020-as évnek! Juhhé!

 

Mozaikcsaládban az élet… és a tavaly ilyenkor még fantasztikusan kereknek és szépnek ígérkező 2020-as év vége

 Végre! Komolyan, ennyire még nem vártam egy év végét sem, mint ezt az ideit. Talán nem is vagyok ezzel egyedül. A járvány betett a világnak, és legjobban mindenki a maga bőrén érzi, mi mindent vesztett, mi mindent kellett kihagynia emiatt. Terveket, célokat, kapcsolatokat húzott keresztül, eseményeket, amelyek csak ritkán vannak az életben, és családokat tett próbára, ki meddig bírja a távolságtartást (vagy épp az összezártságot). Sokszor kellett a belső kontrollunkra is hagyatkoznunk, a meglévő szabályok ellenére, sőt, nem ritkán azokat fölülbírálva, mint a szenteste alkalmával is, hogy ne nyújtsuk tovább ezt a kéretlen, nehéz időszakot.

Azoknál a mozaikcsaládoknál, ahol az egyik szülő távol él, még nehezebb lett a látogatások megoldása, ahogy a közösen töltött nagyobb vakációzások is. A be- és összezártság felerősítette sokaknál a feszültségeket, ellenérzéseket, ami sok szülőben, mozaikszülőben kelthetett szorongást, lelkiismeret-furdalást, sok mozaikgyerekben tehetetlenségérzést, bánatot. Pozitív érzésekből valahogy kevesebb jutott idén.

DE alapvetően optimista beállítottságú vagyok, ezért igyekszem megtalálni még ebben a nyavalyás időszakban is azt, aminek örülni lehet, igaz, kicsit azért erőltetnem kell magam (mindeközben épp Kepes A boldog hülye és az okos depressziós c. remek könyvét olvasom…, köszi, Feri! J).

Például nekem személy szerint nagy fejlődés volt a mozaikosságomban a családkonzulensi tanfolyam, amely révén egy csomó mindent más szemmel látok a saját családi működésünkben. Azért kezdtem bele ebbe a kurzusba, hogy mindazt a saját tapasztalatot, élményt, amit mozaikcsaládunkban megéltem, alá tudjam támasztani, ki tudjam egészíteni a szakirodalmakon alapuló ismeretekkel, és olyan fogódzókat, módszereket tudjak kínálni itt, és majdan egy privát felületen, amelyek megsegítik a mozaikcsaládokban élő felnőtteket és gyerekeket a jobb, nyugodtabb, boldogabb élet elérésében.

Ennek a tanfolyamnak köszönhetem például, hogy megismertem a családtagok közötti adás-kapás mérlegének jelentőségét, ami pofonegyszerű, de általában nem tudatosítjuk. Arról van szó, nagyon tömören fogalmazva, hogy ha nem kapjuk meg gyerekként azt a törődést, ami eredendően, emberlétünkből fakadóan jár nekünk (valamint nem tanítottak meg bennünket a viszonzására), akkor magunk sem tudjuk azt továbbadni a gyermekünknek; vagy esetleg a párkapcsolatunkban próbáljuk majd behajtani azt; netán „túl adunk”, annyira, hogy a másiknak lehetősége sem lesz viszonozni. Egyik se jó, mert nem az egészséges egyensúly megteremtését segíti elő. Hogy kapcsolódik mindez a mozaikcsaládokhoz? Hát úgy, hogy ha állandóan visszatérő konfliktusaink adódnak pl. a mozaikgyerkőcünkkel, vagy a párunkkal, akkor előfordulhat, hogy a méltányos „jussát” valaki nem vagy nem jól kapta meg, és ennek a hiányát nyögi és próbálja pótolni, miközben konfliktusokat konfliktusokra halmoz. Pl. mikor egészen kicsi gyermekkel válunk, akinek egyik szülőjét nélkülöznie kell, mert mondjuk elmérgesedett a felnőttek viszonya, s a gyerek „problémássá” válik; vagy pl. ha a mozaikszülő képtelen kapcsolódni párja gyermekéhez, mert maga sem élhette meg az igazi elfogadást gyermekként, stb. Persze ezt most nagyon leegyszerűsítettem, de a lényeg, hogy ezeket a nehézségeket fel lehet fejteni, kezelni lehet, ha az emberben megérlelődik a változtatás igénye. Márpedig előbb-utóbb megérlelődik az, csak sajnos sokszor a könnyebbnek tűnő, mégis tartósan fájdalmasabb utat választjuk: az elválást, a helyzet megoldása helyett. Például egy néhány alkalmas, szakember vezette beszélgetés helyett, ami a családunkban rejlő erőforrások feltárásában tudna segíteni, hogy elindulhassunk a magunk személyes, egyedi megoldása felé.

Aztán annak is örülhettem ebben az évben, hogy elkészült egy egészen pofás kis e-kiadványom és még pofásabb könyvjelzők Czernák Eszter: Kedves Apu! c. mozaikos gyerekregényéhez, és utóbbiak a Pagony Kiadó boltjaiba is eljutottak. Itt, a blogon megtaláljátok a kiadványt, amely nem csak a kisregény ismeretében olvasható, és abban segít, hogy felismerjük, biztos mozaikos nehézséggel állunk-e szemben, s ha igen, hogy lehetne elkerülni, ellene tenni, beszélgetni róla a gyerkőcünkkel. Olvassátok!

És az kifejezetten örömmel tölt el, hogy év elejétől mostanáig csaknem megháromszorozódott a Mozaikosok Facebook-oldala követőinek száma: a januári 327-ből decembe rre 947 lett, csakúgy, mint az oldalhoz tartozó zárt csoport taglétszáma: az év eleji 66 fő 215 főre gyarapodott, ami a csoportban megjelenő beszélgetések számát és mélységét is jelentősen növelte. Köszönet ezért mindazoknak, akik csatlakoztak, és maguk, illetve a hasonló cipőben járó mozaikos társaik érdekében megosztották tapasztalataikat, problémáikat, sikereiket, örömeiket!

Azt kívánom Nektek, magunknak, hogy legyen sokkal jobb év a 2021-es, benne sok valódi kapcsolattal, jó kapcsolattal, örömmel, sikerrel, és persze egészség is legyen hozzá! Azt is kívánom, hogy akarjunk jövőre is fejlődni, mind a személyes (családi) életünkben, mind a hivatásunkban, hogy örömünket leljük benne, és minél többekkel meg is oszthassuk ezt – legfőképp persze gyerekeinkkel, családunkkal, hogy együtt növekedjünk! Boldog új évet!! 

67. Karácsony a mozaikcsaládban

Mind hozunk valamilyen emlékeket gyerekkorunk karácsonyaiból: szépeket, felejtőseket, illatos hangulatokat, bánatosakat… Hogy miként éljük meg felnőttként, és szülőként mit adunk, mit tudunk átadni mindebből, ezeken is múlik. Ideges készülődést, feladatokkal terhelt adventi estéket, versengő költekezést – vagy nyugodt együttléteket, lelassult hangolódást, közös és a másiknak megadott magánidőket…

Nem könnyű az évtizedeken át rögzült családi mintákból párunkkal újakat kialakítani, és ha mindez egy mozaikcsaládban történik, na, az még szebb mutatvány. Hiszen ez már minimum eggyel több ismeretlent rejtő egyenlet, ha csak az egyik fél érkezett egy felbomlott párkapcsolatból, s ha mindketten, gyerekekkel kiegészülve, hát, az igazán szép kihívás.

Jó, ha belegondolunk, hogy a mozaikcsaládok létrejöttét valamilyen veszteség előzi meg: a korábbi kapcsolatnak válás vagy halál vetett véget. Az ebből fakadó rossz érzés, szomorúság vagy kudarcélmény megmarad, amit időtávlattól függetlenül az ünnepek feléleszthetnek. Akkor is megjelenhet egy napokig tartó hullámzó hangulatban vagy a gyerekek problémás viselkedésében, amikor a legkevésbé várnánk.

Engedd meg a kedvetlenséget is az ünnep részeként, ügyelve a szerepére, de segítve is a túllendülést rajta. Kezeld a helyén, légy rugalmas. Mint egy igazán jó barát.

A mozaikosok ünnepei ritkán mennek a tervek szerint. Lehet, hogy mozaikgyerkőcöd tőletek vár segítséget az iskolai ajándékozáshoz az utolsó pillanatban, amit eredetileg a másik szülő vállalt. Vagy kiderül, mégsem nálatok lesz szenteste, mert a másik családnál egy sokadik hozzátartozó miatt borult a program. Bármi lehet.

Az ünnepek megterhelőek a saját és a mozaikgyerekek számára is. Nálunk pl. évek óta órákat kell egyedül vonatoznia gyermekemnek karácsonykor, hogy egyik szülőjétől elérjen a másikhoz, hogy aztán pár nap múlva újabb órákat utazzunk együtt a még távolabb élő nagyszülőkhöz. Idén persze utóbbit fölülírja a járványhelyzet, de az ingázás marad (nemcsak neki, a mozaiktesójának is), és el kell ismerjem, nekem felnőttként sem lenne valami várva várt program az ünnepnek ez a része. Át kell érezni a gyerekeknek ezt a kétlakiságát, amennyire lehet, megkönnyíteni nekik ezt a rendszert, és segíteni nekik abban, hogy mégis a jó, a nyereség érzése maradjon meg bennük.

Az is fontos, hogy bűntudat nélkül mehessenek a másik otthonukba, és ha akarják, hadd vigyék magukkal az új kedvenc játékukat, bármijüket is – ha ezt szabályozni akarod, óhatatlanul stresszeled őket, és egy természetes igényüket vonod kétségbe.  Mozaikgyerekeidnek pedig akár segíthetsz ajándékot készíteni a család többi tagja részére. Ezzel egyfelől a vele való kapcsolatodat erősíted meg, másfelől közvetetten a pároddal valót is…

Huh, hát a mi hét mozaikos évünk alatt volt ilyen is meg olyan is a karácsony, pont mint gyerekkoromban. Most jobb lesz. Annyi minden nehezítette ezt az évet, hogy kell a feltöltődés, kell a szeretet-tankolás. Jobban odafigyelünk. Én meg előre megfőzök-sütök mindent, amit lehet, lefagyasztom, és csak akkor megyek ki a konyhába, ha fel kell melegíteni. Addig pedig játszunk, olvasunk, fényképeket nézegetünk. Ilyesmi. Erre készülök. Majd elmondom, hogy sikerült.

Akkor most elmondom, röviden. 2021 februárja van, régen túl vagyunk az ünnepeken, és sok máson is. Például családi vitákon (olyan rendes, mozaikosokon, mert viták nélkül ugyebár nincs fejlődés :)), nagy felismeréseken, és nem utolsó sorban fontos vizsgákon - merthogy még mindig tart a családkonzulensi képzésem, és ez elég sok időt igényel, ezért sem posztolok mostanság olyan gyakran. 

Na de! Az ünnepek nagyon jól sikerültek, igazán feltöltődős, békés, szép volt. Amiről álmodtam, az megtörtént, s ha egyszer meg tudott történni, hiszem, hogy legközelebb is sikerülhet. Odafigyeléssel, egymás igényeinek figyelembe vételével, zavaró körülmények kizárásával... Biztosan az is közrejátszott, hogy most a járványhelyzet miatt nem tudtunk utazni, látogatóba menni, ami azért nem kicsit leegyszerűsítette a dolgot, és talán tanulsággal is szolgált: saját családunk békéje érdekében érdemes felülvizsgálni, hogy nem lehet-e átütemezni kicsit a családi látogatásokat, úgy, hogy ki se maradjanak, de esetleg kicsit csúsztatva oldjuk meg, hogy legyen elég idő a lecsendesedésre is. 

Azt kívánom magunknak és mindenkinek, hogy úgy tudjuk megélni a jövő ünnepeit, ahogy az nekünk és a családunknak a legjobb! 

65. Válás után újrakezdés

Nem mondok újat azzal, hogy ma Magyarországon minden második házasság válással végződik. Ez elég riasztó adat, amely mögött hús-vér emberek: felnőttek és sok esetben gyerekek, sorsok, érzések, kapcsolatok és azok kusza szálai találhatók. Nem nagyon van olyan ember, akinek környezetében ne lenne elvált ismerős, rokon, vagyis rengetegen érintettek.

Mi lesz velük, hogy tudnak továbblépni, újra nyitni, bízni, kötődni? Mintát adni és kapni a párkapcsolat és a családi élet működésére? A sebzettség egyénenként változó mértékű, de az biztos, hogy elkerülhetetlen. Mégis: az, hogy volt párkapcsolatunk, ami bár tönkrement, azt erősíti meg, hogy az embernek szüksége van társra, „jóban-rosszban”-partnerre, és ezzel együtt, hogy: nem áll meg az élet a kudarccal. Tovább kell lépni, tovább is fogunk lépni – de kérdés, hogyan, hová, kivel, s nem utolsó sorban, ha gyermekünk is van: kikkel?

A mozaikcsalád genezise valahol itt, ennél a kérdésnél kezdődik, függetlenül attól, hogy a válás után közvetlenül, vagy egy vagy öt év múlva merül fel. Egy elképesztő túlélő kalandról van szó többedmagaddal egy idegen országban, olyan távoli vidéken, amelynek ismeretlensége vonz, de kételyeket is ébreszt, elbizonytalanít. Akik veled tartanak ezen az úton, legalább annyira elveszettnek érezhetik magukat, mint te, aki utastársadul választottad őket. És lázadhatnak is ellene, ha az ígért-remélt élmények helyett sokkal inkább újra és újra megugrandó akadályokkal, kincsek helyett taposóaknákkal vannak körülvéve.

Mennyivel könnyebb lenne ez a – jó reménység szerint immár életre szóló – utazás, ha már a válás folyamatában kapnánk útravalót a gyermekeinkkel való jövendő zökkenőmentes kapcsolattartáshoz, a leendő exünktől történő egészséges leváláshoz, a közös gyermek közös neveléséhez, gondozásához, amely során megmaradhat gyermekünknek, s mi megmaradhatunk szüleinek ahelyett, hogy méltatlan felnőtt háború kéretlen harceszközei lennénk… És az újrakezdés extráiról még nem is szóltunk: más fészekből érkező fiókák, csalódott exek, hétköznapi káosz az ebédlőasztalnál, kiszámíthatatlanság, stb, stb, stb...

Erről az útravalóról lesz szó a következő blogbejegyzésben. Amolyan turisztikai prospektust fogok felvázolni a válás után újrakezdők számára ahhoz az úthoz, amelyet gyermekükkel, vagy épp új, gyermekkel rendelkező párjukkal szeretnének minél több örömmel, megelégedettséggel végigjárni.

Kövessétek a blogot és a Facebook-oldalt, tájékozódjatok, vérteződjetek fel! 😊

64. Egy mozaikcsalád mindennapjai, és ami mögötte van – e-kiadvány a mozaikos gyerekkönyv feldolgozásához

 

Egy mozaikcsalád mindennapjai, és ami mögötte van

Segítő kérdések, beszélgetésötletek, mozaikcsaládos ismeretek a

Kedves Apu! Egy mozaikcsalád mindennapjai c. 

könyv feldolgozásához

 

UPDATE

Október elején elkészült a kiadvány, 23 oldalnyi okosság, jóság, kérjétek itt: baranyaiszilvia@mozaikosok.hu.

Íme egy kis ízelítő a készülő elektronikus kiadványból, amellyel egy kis támogatást adhatunk gyerekeinknek,  miközben nem könnyű élethelyzetről, nem habkönnyű kalandokról olvasnak A kedves Apu! c. mozaikcsaládos gyerekkönyvben. 

A kiadvány felépítése: a naplószerű könyv fejezeteit veszi sorra, már amelyikhez érdemes kommentárt fűzni, s a konkrét oldalakon felmerülő témát, problémát igyekszik kiegészíteni szakirodalmakon alapuló ismeretanyaggal, alkalmasint pedig beszélgetésötleteket javasol, melyekkel segíthetünk a gyerkőcnek a - valószínűleg olykor nagyon is ismerős, esetleg kellemetlen - témák feldolgozásában.

Örülnék, ha kommentben elmondanátok a véleményeteket róla!

 1. nap

            6. o.: Az óvónéninek magyarázni kell, kicsoda Zoli, aki erre csak ingatja a fejét

 Bár egyre többen élnek ma egyszülős vagy mozaik-családban, még mindig van egy kis zavar, értetlenkedés, amikor szembesülnek a helyzettel az ismerősök, pl. az óvodában, iskolában a pedagógusok. Érdemes az új viszonyokat, már a válással kezdődően megosztani a gyerekkel sűrűn kapcsolatban álló személyekkel, hogy ne legyenek ehhez hasonló kínos szituációk. Az óvodában, iskolában szólni, hogy a gyerkőcért esetleg más is mehet, s neki mi a viszonya a családhoz, illetve, ami ennél is fontosabb: hogy lesz, amikor a másik szülőjétől megy az intézménybe. Ez azért is fontos, hogy a pedagógusok helyén tudják kezelni az esetleges magatartásbeli nehézségeket, pl. túlzott izgatottságot, esetleg levertséget stb., ami adódhat az eltérő otthoni környezetből, annak ingereiből. Ha tud ezekről a családi változásokról a pedagógus, nagyon sokat segíthet a gyerkőcnek helyzete és új életkörülményei elfogadásában, feldolgozásában.

10. o.: Ki kicsoda? – Ki mindenki tartozik a családhoz, ki kinek a kije…

Amint valaki elvált szülővel alakít párkapcsolatot, s az komolyra fordul, összeköltöznek, új család: mozaik-család alakul. Mozaik, mert mint a kirakós darabjai, együtt alakítanak egy egészet. Család: mert egy háztartásban élnek vér szerinti és nem vér szerinti, de valamiféle érzelmi kötelékben mégiscsak egymáshoz tartozó gyerekek, felnőttek. Ez az érzelmi kötelék lehet éppúgy szeretetteljes, elfogadáson alapuló, mint ellenérzésekkel teli, s akár ellenséges, féltékenységen alapuló, vagy olyan, amit a külön élő szülővel érzett lojalitás korlátoz be.

A lényeg: a párt alkotó két felnőtt és a hozzájuk tartozó, együtt és külön élő gyerekek együttesen alkotják a szűk mozaikcsaládot. A tágabba pedig beletartoznak az „igazi” nagyszülőkön kívül az új, „kapott” nagyszülők, rokonok… Ugyanakkor gyermekünk számára az exünk, az ő új párja és gyermekei, is a szűk családját jelenti. Mármint a másikat, hiszen abból neki a válás óta kettő is van.  Láthatjuk, hogy egy kibővült nagycsaládról beszélünk, akik nem ugyanattól lesznek egy család, amitől az eredeti. Itt szinte egyik pillanatról a másikra lesznek „készen kapott” gyerekek, mozaikapák vagy -anyák és -testvérek. A megszokott kifejezéssel élve: mostohagyerekek és    -szülők, -testvérek, de ennek az előtagnak van némi negatív felhangja, nem biztos, hogy tovább kellene éltetni a közbeszédben, bár kétségkívül hamarabb megértjük, mintha a (most még) idegenül hangzó „mozaikot” használnánk. Ha van közös gyermek is, ő a többi gyerkőc féltestvére – de ez is elég ridegen hangzik, semmi baj, ha simán tesónak, huginak, öcsinek nevezik a gyerekek, nem kell erőltetni a hivatalos megnevezést.

Itt a legfontosabb, hogy tudatosítsuk, és a gyerekeket is biztosítsuk afelől, hogy így gondoljuk: egyetlen apjuk, anyjuk van, nem pótolhatja őket senki, ám új családjukban is szeretve vannak, s kötődhetnek ők is gyermeki érzésekkel szüleik új párjához. Ettől még nem kell apunak, anyunak szólítaniuk őt, de ha érzéseik szerint szeretnék, akkor azt se tiltsuk meg. Különösen abban az esetben fordulhat ez elő, ha egészen kicsi koruktól élnek együtt a mozaikszülővel. És még egy gondolat ehhez: jó hallani, mikor valaki a sajátjaiéhoz sorolja párja gyermekeit, pl. a „fiaim, gyerkőceim” kifejezéssel, szépen támogatja ez a családi egység formálódását, nem utolsó sorban a mozaikcsaládok társadalmi elfogadottságát is.

 2.      nap

16. o.: Az összeköltözés

Csak akkor érdemes összeköltözésen gondolkozni, ha már mi magunk elég biztosak vagyunk a kapcsolatunkban, és a gyerekek számára is egyértelművé tettük az összetartozásunkat. Ez azért nagyon fontos, mert ez az alapja annak, hogy elfogadják a gyerekek az új helyzetet. Ha bizonytalanságot érzékelnek, maguk is elbizonytalanodnak, pedig nekik szilárd háttérre, otthonra: családra van szükségük a kiegyensúlyozott nevelkedés, és a jövőbeni tartós kapcsolataik érdekében.

 👉Amit ennél a résznél megkérdezhetünk a könyvet olvasó gyerkőctől: vajon Zoli miért várt olyan sokáig a költözéssel, s az apuka miért nem? A beszélgetést érdemes afelé terelgetni, hogy talán azért, mert Zoli és az anyuka szerette volna, ha minél jobban megismerik egymást Zoli és a gyerekek. Talán nem akarták, hogy úgy érezzék, az apukájuk helyére jött egy számukra idegen bácsi. Így volt idejük jobban megismerni egymást, és talán még jóban is lettek…

         18. o.: A „beetetés”: átvitt értelemben, és szó szerint, a dínós csokival

 Nehéz megállni a családhoz költözőnek, hogy eleinte ne akarjon kérve-kéretlenül kedvében járni a gyerekeknek, hogy ezzel megkönnyítse kicsit az új helyzetet. Sajnos számítani lehet arra, hogy a gyerekek ettől függetlenül némi idegenkedéssel fogadják az eseményt, vagy akár meg is nehezítik a folyamatot. Például egy, a könyvbeli ok miatt: attól tartanak, külön élő szülőjük helyére akar lépni – minden értelemben, ami szorongást válthat ki bennük, a szorongás pedig ellenséges viselkedést.

 👉Amit ennél a résznél megkérdezhetünk a könyvet olvasó gyerkőctől: vajon tényleg apukájuknak gondolta magát Zoli? Vagy csak simán jóban akart velük lenni, mert innentől együtt fognak élni? Terelgessük a beszélgetést afelé, hogy Zolinak már vannak gyerekei, miért akarna másoknak is apukája lenni? Meg egyébként is: mindenkinek csak egy apukája és anyukája lehet. Attól még gondoskodni, jó dolgokra megtanítani és szeretni más is szokott, ott vannak pl. az óvónénik, tanító bácsik, stb… Talán a gyerekek nem is gondoltak arra, hogy Zoli nem is őmiattuk költözött hozzájuk, hanem az anyukájuk miatt – vele szeretne minél többet együtt lenni, és ez nem jelenti azt, hogy a gyerekek fölött főnökösködni akarna. Sőt, amint látszik is, inkább jó fej szeretne velük lenni.

👉Azt is megkérdezhetjük, mit gondolnak, milyen lehetett Zolinak ez az „átverés”? Itt beszélhetünk arról, hogy sosem csak egy valakin múlik, hogy megkedveljük-e egymást, vagy sem. Mert itt Zoli érezhette volna jól is magát attól, hogy kedvében járt a gyerekeknek, s akár szívesen meg is ismételte volna máskor, máshogy, mert az jó érzés mindenkinek. De kiderült, hogy behúzták a csőbe, és akarata ellenére tett rosszat. Emiatt akár el is mehetett volna a kedve a további próbálkozásoktól, hogy jól kijöjjön a srácokkal, ami viszont senkinek sem lenne jó.

             19. o.: Az „Apa-fotel” elfoglalása: a régi rend megsértése

 Amikor mozaikcsalád alakul, s el kell dönteni, hol legyen az új, közös otthon, ha csak egy mód van rá, az legyen egy mindenki számára új lakás. Ott ugyanis senki sincs kitéve annak, hogy nap mint nap eszébe jut egy emlék, egy élmény a korábbi életükből, vagy – mint esetünkben – nem tud beleütközni az elköltözött szülő, ex használati tárgyaiba, amelyek ugyancsak sok-sok érzelmi töltetet hordozhatnak. A lakás legyen egy tiszta lap, amit közösen lehet kiszínezni, feldíszíteni, ahol mindenkinek van minimum egy saját zuga/polca stb., amit maga rendezhet be.

 👉Megkérdezhetjük, vajon Zoli szándékosan akarta-e megbántani a gyerekeket, mikor a fotelbe ült? Majd azt is, miért borultak ki a gyerekek ezen olyan nagyon? Mit érezhettek? A beszélgetés során jó, ha rávilágítunk: Zoli annyira összezavarodott a gyerekek viselkedésétől, attól, hogy nem tudhatja, a jó szándéka mikor okoz galibát, hogy ezúttal nem figyelt a fotelre, bár egészen addig ügyelt rá, hogy ilyesmivel ne bántsa meg őket (hozzátesszük, a valóságban hasonló helyzetben tapintatosan, de értésükre kell adni a gyerekeknek, hogy az elköltözött szülő a régi szokásait is „elköltöztette”, s apránként újak lépnek érvénybe). A gyerekek féltékeny viselkedése is érthető, hiszen ha különösebb előkészítés nélkül történik egy „szabályszegés” (apa foteljét a beköltöző „idegen” foglalja el), az félelemmel töltheti el őket attól, hogy végleg elvész az apukájuk visszatérésének reménye. Tiltakozásukkal lojalitásukat fejezik ki édesapjukkal, de a szülő jó, ha együttérezve velük elmondja, az apukájuk örökké az apukájuk marad, akkor is, ha máshol lakik, s akkor is, ha az itthagyott tárgyait más is használja.

60. Apák napjára – édesapa, elvált apa, mostohaapa, mozaikapa... APA!

Szülőnek lenni nem könnyű, de míg minket, anyákat többnyire egyfajta glóriás elismerés övez, addig az apák jelentőségét inkább csak az utóbbi évtizedben kezdték el pedzegetni. A sztereotípiák erősek, és a férfiakról sokáig jellemzően családfenntartóként, kenyérkeresőként hallhattunk, mint akik a munkával le is tudták atyai kötelességeiket. Közben meg a család eltartása már jó ideje nem kizárólagos feladatuk, mi, nők is kivesszük a részünket belőle, de ami ennél is lényegesebb: a férfiak maguk is kezdték megelégelni a nekik dedikált szerepet, felismerve és kiállva azért, hogy a gyereknevelés, a családi életben való minőségi jelenlét legalább annyira fontos része életüknek.

Kérdés, mi történik a derék férfiakkal, akik például egy válás miatt hirtelen elveszítik apaként mindazt a felelősséget, amit maguk vállaltak, önként, s abban örömüket lelve. S megkapják helyette – legalábbis nálunk, Magyarországon még ez a gyakoribb – a szórakoztató-rendezvényszervező hétvégi apuka szerepét, akinek a pénztárcájába szabad belenyúlni, jó mélyen, de gyereke mindennapjainak már ne akarjon része lenni.

Esetleg lehet pótapuka! Egyedülálló anyák megmentője, akitől csillogó szemekkel, reménytelve várják az elvesztett/elküldött vér szerinti pótlását, s vele a kereteket, a fegyelmet, amit egyedül, nőként nehéz megteremteni. Ha ez ironikusan hat, akkor jelentem: önirónia is van benne, hiszen magam is egyedülálló anyából lettem második feleség, nekem is voltak várakozásaim új társammal kapcsolatban a gyerekezés terén. Azt hiszem, ez megbocsátható, különösen, ha az együttélés során ki tudjuk alakítani a megfelelő viszonyulásokat egymáshoz. Ahol nem az elvárások dominálnak, hanem a kölcsönösség. Ahol nem a verseny, hogy ki a jobb, hanem valamiféle win-win felállás. S akkor máris kiderül, hogy szó sincs pótapukáról, hiszen az apákat nem lehet pótolni, ahogy az anyákat sem. Ám lehet adni a gyerekhez fűződő kapcsolatnak plusz tartalmakat, amely mind a férfi, mind a gyerek számára pozitív megerősítés lehet a szerepüket, helyüket illetően.

De visszatérve eredeti kérdésünkhöz: még ha új családot, mozaikost is alapítanak, vér szerinti gyermekük számára nem szűnnek meg apának lenni! Az apák és a mozaikapák (nemszeretem szóval élve: mostohaapák) közé nem tehetünk egyenlőségjelet, hiszen a vér szerinti szülőnek egyértelmű többlete van a gyerekéhez fűződő kapcsolatában: a vérkötelék, a leszármazottiság, ezzel együtt – jó esetben – a mély érzelmi kapcsolódás lehetősége. Ezt a gyerekek is zsigerileg érzik (ezért van az, hogy még a legnemtörődömebb, vagy akár bántalmazó apákhoz is ragaszkodni tudnak, akarnak). A legjobb tehát, amit tehetünk gyerekünkért, hogy engedjük kapcsolódni az apjához, őt pedig hagyjuk apjának lenni – értsd kapjon lehetőséget a gyerekről való gondoskodásra, a nevelésére, ügyeibe való beleszólásba is! S akkor a távolság, az időbeli korlát, vagy egy karantén sem állhat tartósan kettejük közé.

Végezetül, amiért ez az írás valójában megszületett: van jó néhány dolog, amiért az édesapáknak és a mozaikapáknak egyaránt hálásak lehetünk, és ennek a hálának a kifejezésére a gyerekeinket is rávezethetjük (míg maguktól nem megy). Ez itt az én lajstromom, de a sor folytatható kinek-kinek szíve, tapasztalatai szerint, és én örülnék, ha meg is osztanátok!

Tehát, köszönöm a mindenkori apáknak, köztük a sajátomnak és a gyermekeim apjainak is 😊:  a szeretetet, gondoskodást, a biztonságot, következetességet, a játékot, de a kereteket is, az értékrendet, a munkamorált, a szemléletmódot, de a lehetőséget is azt megkérdőjelezni, a türelmet, az érdeklődést, a kíváncsiságot, a szabadság és a humor szeretetét, a lazaságot és a fegyelmet, a mintát a szerelemre, a párkapcsolatok működésére, csakúgy, mint a hibákat, amelyekből tanulni lehet. Köszönöm, hogy megmutatták a kitartás, a tanulás, a fejlődés-önfejlesztés értékét, a változni-változtatni tudás jelentőségét, vagyis a rugalmasságot!

A jelenlétet és a részvételt az igazán fontos kapcsolatokban.

Köszönöm!

59. Anyák napjára. Lehetsz-e anyja a párod gyermekének?

Lehetsz-e anyja más szülöttének? 

Kell-e, szabad-e? Igény van-e rá? 

Nem. És nincs.

Akkor hát mi lehetsz, aki gondoskodsz róla, míg az édese távol van? Ételt készítesz neki, mosol rá, takarítasz utána, gondolkodsz a gondjain, irányítod a fejlődésében, vigasztalod, mintát adsz neki így-úgy.

Ajándéka lehetsz, mint ő neked. Nem kértétek egymást, kaptátok. S mint ilyet, visszautasítani nem nagyon lehet. Mindaz, ami menet közben nyom, elkeserít, ha jól csinálod, a végén beérik. 

Nem kell nevelned. Nem kell sajátodként szeretned. 

De: szeretheted!

Növelheted.

Széppé, naggyá, aztán ereszd el!