65. Válás után újrakezdés

Nem mondok újat azzal, hogy ma Magyarországon minden második házasság válással végződik. Ez elég riasztó adat, amely mögött hús-vér emberek: felnőttek és sok esetben gyerekek, sorsok, érzések, kapcsolatok és azok kusza szálai találhatók. Nem nagyon van olyan ember, akinek környezetében ne lenne elvált ismerős, rokon, vagyis rengetegen érintettek.

Mi lesz velük, hogy tudnak továbblépni, újra nyitni, bízni, kötődni? Mintát adni és kapni a párkapcsolat és a családi élet működésére? A sebzettség egyénenként változó mértékű, de az biztos, hogy elkerülhetetlen. Mégis: az, hogy volt párkapcsolatunk, ami bár tönkrement, azt erősíti meg, hogy az embernek szüksége van társra, „jóban-rosszban”-partnerre, és ezzel együtt, hogy: nem áll meg az élet a kudarccal. Tovább kell lépni, tovább is fogunk lépni – de kérdés, hogyan, hová, kivel, s nem utolsó sorban, ha gyermekünk is van: kikkel?

A mozaikcsalád genezise valahol itt, ennél a kérdésnél kezdődik, függetlenül attól, hogy a válás után közvetlenül, vagy egy vagy öt év múlva merül fel. Egy elképesztő túlélő kalandról van szó többedmagaddal egy idegen országban, olyan távoli vidéken, amelynek ismeretlensége vonz, de kételyeket is ébreszt, elbizonytalanít. Akik veled tartanak ezen az úton, legalább annyira elveszettnek érezhetik magukat, mint te, aki utastársadul választottad őket. És lázadhatnak is ellene, ha az ígért-remélt élmények helyett sokkal inkább újra és újra megugrandó akadályokkal, kincsek helyett taposóaknákkal vannak körülvéve.

Mennyivel könnyebb lenne ez a – jó reménység szerint immár életre szóló – utazás, ha már a válás folyamatában kapnánk útravalót a gyermekeinkkel való jövendő zökkenőmentes kapcsolattartáshoz, a leendő exünktől történő egészséges leváláshoz, a közös gyermek közös neveléséhez, gondozásához, amely során megmaradhat gyermekünknek, s mi megmaradhatunk szüleinek ahelyett, hogy méltatlan felnőtt háború kéretlen harceszközei lennénk… És az újrakezdés extráiról még nem is szóltunk: más fészekből érkező fiókák, csalódott exek, hétköznapi káosz az ebédlőasztalnál, kiszámíthatatlanság, stb, stb, stb...

Erről az útravalóról lesz szó a következő blogbejegyzésben. Amolyan turisztikai prospektust fogok felvázolni a válás után újrakezdők számára ahhoz az úthoz, amelyet gyermekükkel, vagy épp új, gyermekkel rendelkező párjukkal szeretnének minél több örömmel, megelégedettséggel végigjárni.

Kövessétek a blogot és a Facebook-oldalt, tájékozódjatok, vérteződjetek fel! 😊

26. Mozaikevolúció: egy - szülő - egyszülő - mozaik

Nem lehetne, hogy ha szeretjük egymást, elviseljük egymás gyerekeit, exeit, pikk-pakk összeköltözünk és kész? Nem lehet, hogy gyorsan gyarapítjuk a létszámot és élünk, mint egy "normális" család? Nem lehetne, hogy balhézás helyett szépen átadjuk magunkat az új férj/feleség/apu/anyu szerepének, nem törődünk a testidegen féltékenységgel, a gyerekek rivalizálásával, az innen-onnan érkező manipulációs kísérletekkel? Most tényleg! Hát nem lehetne ezeket a köröket kihagyva rögtön ott kezdeni, amire mindannyian vágyunk a családunk felbomlása óta, egyfolytában és sóvárogva, kiéhezve???

Ááááááá! 

Dehogy!

Tényleg. Kár siettetni. Abból csak a baj van. Mint minden valamire való szerves képződménynek, a családnak is van fejlődéstörténete. A mozaikcsaládnak is. 😃 Nem lehet megspórolni - legalábbis ez idáig nincsen erre utaló jel. Azonban talán nem árt tudni, hogy melyek ezek a szakaszok a családi formáció alakulásában. Életciklusok ugyanúgy felfedezhetők itt is, mint pl. a természeti életben - és ugye, nem esünk kétségbe, ha a nyáron legszebben pompázó fa levelei egyszercsak elkezdenek színt váltani, majd le is hullanak, a gyümölcseiről nem is beszélve, aztán olyan kopár lesz, hogy ha nem tudnánk, hogy tavasszal újra rügyezni fog, depresszióba is esnénk miatta...

Persze, azért azt is figyelembe kell venni, hogy míg egy hagyományos család kialakulásának első lépése két felnőtt ember egy párrá válása, jó esetben házassága, amit a gyerekek születése, fejlődése, majd kirepülése stb. követ, addig a mozaikcsaládok néhány állomást átugranak, vagy éppen felcserélnek (pl. a közös gyermekvállalás csak évek múlva történik meg, miközben egymás gyermekeivel már közös családi életet élnek). De még így is vannak olyan mérföldkövek, jelenségek, amelyek abból fakadnak, hogy egy rendezettnek mondható családi élethez idő kell. A családtagok egymásra hatása, sőt: először is egymás elfogadása, megismerése eleve nem kevés türelmet igényel, s ha siettetjük, akkor borítékolható a további állomások, ezzel együtt a megcélzott végállomás kihagyása, azaz az élhető család megélése.

Ennek az "evolúciónak" a címben jelzett menetrendje egyértelmű, ezt talán nem is kell nagyon taglalni, legfeljebb annyival egészíthetjük ki, hogy míg az egyedülálló párt talál, majd vele szülőtárs lesz, s így egy család, ebből egyszülővé válni kétféleképpen is lehetséges: válással vagy - sajnálatos módon - özvegyüléssel. S bár látszólag az újabb család formálódásakor hasonló a forgatókönyv, azért a belső dinamika eltérő lehet, hiszen más helyzettel kell megküzdenie annak a gyermeknek, aki végleg elveszítette szülőjét, s mással, akitől "csupán" külön költözött. A mozaikcsaládba érkező új tag ezekben az esetekben más és más reakciókkal találkozik.

Ha ilyen-olyan utakon, de eljutottunk a mozaikcsaládig, az útnak még közel sincs vége. Az összecsiszolódásnak, s hogy viszonylag kiegyensúlyozottan működjön is az új családi közösség, évek, sokszor hosszú évek kellenek. Ennek a túlélő kalandtúrának a szakaszairól a következő bejegyzésben lesz szó.

18. Tündéri mostohák? Hogyan???

Az utóbbi hetekben sorra jelentek meg olyan cikkek, ahol a válás utáni kapcsolatok alakulása volt a téma: kapcsolat a volt házastársak között, kapcsolat az új partnerrel, az ő kapcsolata a mi gyerekünkkel... A Mozaiko-Sokk oldalán is megtalálható pár ezek közül, az oldalstatisztika szerint több száz olvasó volt kíváncsi rájuk.

Nagyon jó, hogy egyre többet hallani ezekről a témákról, és nem ragadunk le a negatív statisztikák ismételgetésénél meg a rossz tapasztalatok sorolásánál. Kell, hogy legyen más kifutása is a dolgoknak, mint a megkeseredett, önsajnáló befelé fordulás, vagy épp tüskenövesztő szurkapiszka. Rengeteg ilyenről hallani, olvasni, és legtöbbünk környezetében van ilyen család, ahol elmérgesedtek a kapcsolatok. 

Egészen felüdítő, amikor pont az ellenkezőjéről hallunk: a volt házastársak nem ölik egymást, sőt, még normál decibelű beszélgetésbe is elegyednek a gyerek jelenlétében, mint akiknek közük van egymáshoz! Vagy: nem mennek át az út másik oldalára, ha szembejönnek exék kézenfogva, hanem mint általában az ismerősök, köszönnek egymásnak, netán pár sablonos-udvarias, mosollyal kísért mondat erejéig meg is állnak, főleg, ha a gyerekük is velük van. Aztán: hálásak, amiért az új asszony/ember foglalkozik a gyerekükkel, megtanítja őt valamire, vagy éppenséggel elviseli, ha mondjuk nehéz korszakát éli... Hát miért is ne lennénk hálásak? 

És fordítva: miért is ne tennénk meg mindezt a szerelmünkért? Igen, pont őérte, ha netán spontán, belső meggyőződésből nem tennénk meg (ez utóbbi a nehezebb, többnyire idő kell hozzá, nem úgy, mint az előbbi, tudatos döntéshez).

Hogy lesznek a mostohákból tündérek? Mozaikanyuk, mozaikapuk? 

Belőlünk vagy a volt párunk új társából?

Ha röviden akarnám megfogalmazni, így: SZERETJÜK A PÁRUNKAT, aki a mozaikgyerkőcünk szülője. Ez a legalapvetőbb. És nem evidens, sajnos! Nem nagyon esik le a jóleső bosszúvágy, esetleg irigység, vagy féltékenység (kinek-kinek mit dobott a belső motivációja) közepette, hogy ha mi ketten a párunkkal stabilak vagyunk, biztosak egymásban, akkor sem a gyerek nem állhat közénk, sem az ex, sem az ő partnere – tulajdonképpen senki. Ezen múlik a legtöbb, ezen kellene dolgozni akkor, amikor kétségbeesésünkben, reményvesztettségünkben már egymásban keressük a hibát. 

Állítom, hogy bárkiből lehet édes mostoha, jó fej mozaikszülő, s olyan ex, akit meglátva a volt párja nem akar hátraarccal menekülni. De az is látszik a sok-sok élettörténetből, amivel találkozhatunk a médiában, hogy ehhez időt kell adnunk magunknak/egymásnak. Ahogy volt időnk a szerelemre annak idején, úgy az egymásról való leválásnak is időt kell adnunk, hogy utána magabiztosan és ellenségeskedés nélkül tudjunk együttműködni gyerekeink érdekében, nem utolsó sorban a közös múlt megbecsülésével. 

 Szóval röviden a recept a (mozaik)tündérséghez 👼:

1., Engedélyezzük egymásnak volt párunkkal, hogy mindenki "tombolhassa" ki magát/gyászolhassa el kapcsolatát! Csak arra figyeljünk, hogy ha egy mód van rá, minél kevesebb bántással a másik felé, s főleg ne a gyerek(ek)et bevonva!!

2., Éljük meg az egyedüllét (értsd: párnélküliség) minden örömét, teljességét, szabadságát, építkezzünk, töltődjünk, fonjuk szorosabbra a baráti-családi viszonyainkat, hogy ha itt az idő, önbizalommal telve nyitni tudjunk az új kapcsolatra.

3., Ha jó formánkban, vagyis nem túl korán, még göcseink és mizantróp állapotunk közepette, és nem túl későn, vagyis a kiéhezettségtől megkeseredve talál ránk új párunk (vagy mi őrá), akkor már "csak" át kell adnunk neki magunkat és ha van, kis csomagunkat (=gyerek), s ugyanígy nekünk is befogadni őt a kisebb-nagyobb csomagjaival. 

Hehe, ennyi... 😀

De tényleg: ha rendben vagyunk, ha teszünk érte, hogy rendben legyünk a válás után, akkor a legfőbb dolgunk az új párkapcsolatban félelmek helyett szeretni, szerethetőnek lenni, ami megadja a szükséges szabadságot a jóféle mozaikosodásra is.

2. A mozaikcsalád

 Sokan nem is tudják, hogy úgynevezett mozaikcsaládban élnek. Én sem tudtam, mikor belecsöppentem, míg párom fel nem homályosított róla. Ő már válása után elkezdett keresgélni olyan ismeretterjesztő irodalmat, ami segít kibogozni, hogy ha új párkapcsolatot szeretne, abban a gyermekei és új társa hogy fogják megtalálni helyüket, s egymáshoz az útjukat. Aztán ahogy én is elkezdtem utánaolvasni, s közben magam is tapasztaltam egy s mást erről a formációról, lassacskán megérlelődött bennem a definíció:

Az (újjá)alakuló családba több helyről érkező, más-más időpontban becsatlakozó tagok (attól függően, hogy az egyszülős család csak egy felnőttel vagy annak gyerekeivel is bővül-e, vagy hogy a gyerekek szintén állandó tagjai lesznek-e a családnak, esetleg csak időnként érkeznek látogatóba) mozaikrészekként rendeződnek kompozícióba, s hordozzák magukon a mozaikképekre jellemző töredezettséget, mint annak szimbólumát, hogy bár egészében véve nem szervesen összetartozó részek kerültek egymás közelébe, mégis közösen alkotnak EGY működő egységet.

A mozaikok, lásd az indító bejegyzés felsorolását, többféle variációban állhatnak össze egy képpé, de legalább egy pár és valamelyikük gyereke szükséges ahhoz, hogy mozaikcsaládról beszéljünk.

 Ez a családforma manapság egyre gyakoribb - na nem azért, mert az emberek rájöttek, hogy ez annyira kényelmes, és önként, direktben ezt választják...

A párkapcsolat s a házasság az, amit az ember választ. Örömmel, életre szólóan.

Majd, általában a gyerek(ek) születését követően a pár valamelyik tagja rádöbben, hogy ő nem ezt választotta. Nem így kellene mennie a dolgoknak. Esetleg nem azzal, akivel elsőre gondolta...

S egyszer csak a válást választja. 

Mert úgy érzi, nincs más választása. 

/Pedig lehetne, a legtöbb esetben volna más út is, amelyiken a szép reményű párok együtt haladhatnának az elején közösen kitűzött cél felé, annyi gyerekkel, amennyit elterveztek - de ez egy másik blog témája... Szerencsére tucatnyi könyv szól erről, melyek közül különösen ajánlott olvasmányok Pál Ferenc művei./

 Nem tudja még ekkor, hogy a válással mennyi lehetőségnek int búcsút: a vállvetve megtett közös út élményeinek, a gyerekekkel megélt családi fejlődéstörténet kalandos fejezeteinek, az egységben az erő kikezdhetetlen biztonságérzésének - az együtt kezdtük, együtt érünk révbe jövőkép harmóniájának.

De félre a pátosszal!

A válás megtörtént, és sajnos egyre gyakrabban történik meg, Magyarországon minden második házasság így végződik ma már... 

Így alakulnak az egyszülős családok, s a további párkapcsolattól sokszor hosszú időre kitartóan elzárkózó egyszemélyes háztartások, megannyi magányos - vagy legalábbis csalódása miatt egyedül élő -  ember. Róluk is lesz szó itt, de többet lehet majd olvasni a mozaikcsaládról, ami újabb reményt adhat válás után az ember lányának-fiának a családi élet, az összetartozás élményének megélésére. 

S hogy mit adhat még a mozaikcsalád, arról a következő részben lesz szó. Elöljáróban annyit: sokkal többet, mint gondolnánk. Sokkal több jót, és sokkal több meglepetést magunkkal, a határainkkal kapcsolatban...