65. Válás után újrakezdés

Nem mondok újat azzal, hogy ma Magyarországon minden második házasság válással végződik. Ez elég riasztó adat, amely mögött hús-vér emberek: felnőttek és sok esetben gyerekek, sorsok, érzések, kapcsolatok és azok kusza szálai találhatók. Nem nagyon van olyan ember, akinek környezetében ne lenne elvált ismerős, rokon, vagyis rengetegen érintettek.

Mi lesz velük, hogy tudnak továbblépni, újra nyitni, bízni, kötődni? Mintát adni és kapni a párkapcsolat és a családi élet működésére? A sebzettség egyénenként változó mértékű, de az biztos, hogy elkerülhetetlen. Mégis: az, hogy volt párkapcsolatunk, ami bár tönkrement, azt erősíti meg, hogy az embernek szüksége van társra, „jóban-rosszban”-partnerre, és ezzel együtt, hogy: nem áll meg az élet a kudarccal. Tovább kell lépni, tovább is fogunk lépni – de kérdés, hogyan, hová, kivel, s nem utolsó sorban, ha gyermekünk is van: kikkel?

A mozaikcsalád genezise valahol itt, ennél a kérdésnél kezdődik, függetlenül attól, hogy a válás után közvetlenül, vagy egy vagy öt év múlva merül fel. Egy elképesztő túlélő kalandról van szó többedmagaddal egy idegen országban, olyan távoli vidéken, amelynek ismeretlensége vonz, de kételyeket is ébreszt, elbizonytalanít. Akik veled tartanak ezen az úton, legalább annyira elveszettnek érezhetik magukat, mint te, aki utastársadul választottad őket. És lázadhatnak is ellene, ha az ígért-remélt élmények helyett sokkal inkább újra és újra megugrandó akadályokkal, kincsek helyett taposóaknákkal vannak körülvéve.

Mennyivel könnyebb lenne ez a – jó reménység szerint immár életre szóló – utazás, ha már a válás folyamatában kapnánk útravalót a gyermekeinkkel való jövendő zökkenőmentes kapcsolattartáshoz, a leendő exünktől történő egészséges leváláshoz, a közös gyermek közös neveléséhez, gondozásához, amely során megmaradhat gyermekünknek, s mi megmaradhatunk szüleinek ahelyett, hogy méltatlan felnőtt háború kéretlen harceszközei lennénk… És az újrakezdés extráiról még nem is szóltunk: más fészekből érkező fiókák, csalódott exek, hétköznapi káosz az ebédlőasztalnál, kiszámíthatatlanság, stb, stb, stb...

Erről az útravalóról lesz szó a következő blogbejegyzésben. Amolyan turisztikai prospektust fogok felvázolni a válás után újrakezdők számára ahhoz az úthoz, amelyet gyermekükkel, vagy épp új, gyermekkel rendelkező párjukkal szeretnének minél több örömmel, megelégedettséggel végigjárni.

Kövessétek a blogot és a Facebook-oldalt, tájékozódjatok, vérteződjetek fel! 😊

63. A mozaikcsaládok sajátos dinamikája, és ahogy alakíthatjuk azt

 Az együtt nevelés (vagy nem nevelés), a féltékenység és a fokozatos konfliktusok megnehezítik a mozaikcsalád jövőjét. De öt változtatás tartós hatást gyakorolhat a családi dinamikára.

Gyakori, hogy a családi béke egyszerűen nem tud kialakulni, megszilárdulni, mert valaki folyamatosan két tűz között érzi magát: a szülő az új párja és gyereke között, a gyerekek a szülő és a külön élő szülő között, az új családtag a mozaikgyerekek és a sajátjai között stb… Még csak nem is újkeletű ez a jelenség, hiszen már az Ószövetségben is találunk ilyen történeteket, gondoljunk csak pl. Sára féltékenységére Ábrahám első feleségnek fiára.

Az újjáalakuló családok sajátos dinamikájukkal lelassítják a mozaikdarabkák egy képpé formálódásának folyamatát. Mi jellemzi ezt a dinamikát? Néhány példa:

• gyakori, hogy valaki a családból kívülállónak érzi magát, és/vagy irigy a szorosabban összetartozókra
• szülői feladatok, elvárások, amelyek a megnehezítik a házasságot
• pénzügyi problémák
• konfliktus egy vagy több mozaiktaggal
• az ex-házastárssal kapcsolatos nézeteltérések, amelyek hátráltatják az együttnevelést, és stresszelnek. 

Mindezek együtt hatásosan blokkolják a mozaikcsalád összecsiszolódását, és könnyen egy szenvedős, elégedetlenség-tehetetlenség körforgást eredményezhetnek. Néhány apró lépés ugyanakkor nagy változásokat hozhat.

Öt lépés az egészséges családi összecsiszolódáshoz

A mozaikosodás bonyolult folyamata közben a következők meglépése új perspektívákat adhatnak a békésebb családi élet érdekében.

1. Törekedj pároddal az egységre!

A házastársi összhang a mozaikcsaládokban is ugyanúgy vonatkozik a szülőségre, mint a párkapcsolatra. A gyerekek neveléséről való közös gondolkodás, és az egységre törekvés féken tartja a vér szerinti szülők kirekesztettségérzését, és csökkenti a családi konfliktusokat.

Ennek három dolog a feltétele. Először is a mozikszülőknek („mostoháknak”) kezelniük kell a féltékenységüket (levetkőzni, vagy inkább fel sem ölteni a „mostohaságot”). Másodszor: a vér szerinti  szülőknek ellen kell állniuk a kísértésnek, hogy „megvédjék” gyerekeiket. Harmadszor: mindkét partnernek kezelnie kell az új szerelem és annak elveszíthetősége feletti szorongását.

2. Lazíts az elvárásaidon!

Amikor új család alakul, pár évig stresszesebb az élet. Ez a beilleszkedés, a helyünk megtalálásának időszaka. A stressz részben azért magas, mert a párok gyakran számítanak arra, hogy a család majd pikk-pakk összeáll egy egységgé. Csakhogy ez nem egy gyors műfaj, családdá válni évekbe telik. Időnként késztetést érzünk, hogy ezt vagy azt az újszerű viselkedést, szokást „kijavítsuk”, de ehelyett az egész családra kellene koncentrálni. Kezdd a házasság megerősítésével, majd az egyéni kapcsolatokkal a családtagok között.

3. Minimális közös nevező

Miközben küzdesz az elemekkel és a nehéz érzéseiddel, próbáld elérni a család minden tagjánál, hogy valami alapszintű toleranciát mindenképp tanúsítsanak egymás iránt. Mondhatod a párod gyerekének: „Tudom, hogy nem szeretnéd, hogy itt legyek, de azért próbáljunk meg együtt élni, legalább mint két jó fej lakótárs.” Apaként meg például azt mondhatod: „Nem várom el, hogy szeresd a feleségemet, de kérlek, légy tisztességes és tisztelettudó, ahogy az iskolában is az vagy a tanáraiddal.”

Természetesen azért a cél az, hogy a család a lakótársi viszonyokon túlnőjön. De ezek az időben meghozott kis hangsúlyváltoztatások jelentős eredményeket hozhatnak.

4. Kapcsolat a külön élő szülővel

Egészséges együttnevelés akkor tud megvalósulni, ha az ex-partnerek félreteszik korábbi személyes nézeteltéréseiket, és az aktuális szülői feladataikra összpontosítanak. Ez azt jelenti, hogy úgy döntesz, a gyerek szükségleteit a sajátodéi fölé helyezed. Kezdd azzal, hogy a beszélgetések során törekszel egyfajta menedzserhozzáállásra, vagyis a feladatra és a megoldásra koncentrálsz, személyeskedés és indulat nélkül; a láthatásokat érdemes naptárban, telefonos tervezőben is vezetni; és elkerülöd a robbanásveszélyes témákat.

5. Hagyd az önostorozást!

Nem lesz jobb senkinek sem attól, hogy magadat okolod akár a válásért, akár a mozaikcsaládos létért. Megtörtént. Ebből kell főzni, s ha jót akarsz, akkor a jelenre koncentrálsz, s bízol abban, hogy ami készül, jó lesz, mert beleadsz mindent, amire képes vagy. Nem minden rajtad múlik, a családozás alapesetben is egy interaktív műfaj. Inkább a működőképes közös játékszabályok kialakításán kell dolgozni. Ha te jól vagy, nagyobb eséllyel lesz jól a párod és a családod is!

 

/Ron Deal amerikai pszichoterapeuta cikke nyomán./

5. "Az élet nem habos torta..."

Virág elvtárs megmondta.

Jó, jó, szép dolog az együttműködés, meg a megértés, meg az önfejlesztés (határaink feszegetése...?) de mi van, ha tényleg nem megy?

Mi van, amikor volt házastársunk mindent elkövet, hogy borsot törjön az orrunk alá, és a gyereket sem kíméli kitűzött céljában? Mondok példákat: nála lenne hétvégén a gyerek, de az utolsó pillanatban, mondjuk pár órával az "átadás-átvétel" előtt azt mondja, mégsem lesz jó, közbejött valami. És ezt két-három havonta egyszer-kétszer megcsinálja. Az hagyján, hogy nem érdekli, mi hogy oldjuk meg az esetleg betervezett programunkat, netán pihenésünket, de az sem érdekli, hogy a gyerek mennyire várta a találkozást vele, s mekkora csalódást okoz neki hirtelen húzásával. Nyilván az sem, hogy ilyenkor ránk hárul, hogy a gyereket megvigasztaljuk, saját programunkat hirtelen átszervezve valamilyen kárpótlást találjunk ki, s amilyen lúzerek tudunk lenni, még ki is mentjük őt, nehogy a gyerekben negatív kép alakuljon ki róla, a ritkán látott szülőről. S a gyerekek ezt jobbára el is várják, nem szeretnek rosszat hallani szüleikről, még ha tudják is, hogy mikor ki a hunyó – a szív és a vér törvényei felülírják a racionalitást, s ez bizonyára így is van rendjén. 

Vagy például kap egy ígéretet a gyerek volt párunktól: egy közös programot, egy ajándékot, vagy hogy ott lesz egy fellépésén, meccsén stb. – s hopp, valami megint közbejött, másra kellett a pénz, nem engedték el a munkahelyéről stb., stb...  

Esetleg nem fizeti a (különben egyáltalán nem vállalhatatlan összegű) tartásdíjat, vagy megvárja, hogy szóljunk, kérjük, mintha az nem is a közös gyerek érdekét szolgálná, hanem esetleg a sajátunkat.

És így tovább... Csak ezt az egészet valahogy túl kell élni, különösebb kirohanások nélkül, sőt, tulajdonképpen még jó képet is vágva hozzá, nehogy azt érezze a másik, hogy elevenünkbe talált, mert annál szívesebben fogja ezt játszani velünk. S jól tudjuk, hogy bár velünk játszik, de a gyerek szenved jobban, amit meg inkább enyhítenénk.

Szomorú ez – elképesztő, milyen változatos formában képesek ezt megtenni egymással a drága, valaha egymást ölelő, most inkább gyilkoló "exek", biztosan az olvasók is tudnának mesélni...

 Mit lehet tenni ilyen megromlott kapcsolatban, ahol nyilvánvalóan elvarratlan szálak vannak, kibeszéletlen sérelmek, le nem zárt érzések, elvárások, sőt, vágyak...? Asszimetrikus kapcsolat ez (mert az tagadhatatlan, hogy kapcsolatról van, volt és lesz is szó a két szülő között, válás ide, oda), amelyben valószínű, hogy a "gyengébb", sérültebb vagy érzelmileg kiszolgáltatottabb félnek van szüksége a kompenzációra, ezért keresi a lehetőséget ereje megmutatására. Ezért akadályozza adott esetben a láthatást, az ünnepek, vakációk rendjének korrekt, a gyerek szempontjait előtérbe helyező elosztását, és sajnos ezért nem állja meg, hogy ne tegyen megjegyzést a másikra a gyerek előtt, vagy utalgasson arra, mi mindent csinál rosszul...

S minthogy bizonyos értelemben nem egyenrangú felek állnak szemben egymással, vagyis érzelmileg más szintnél tartanak, ami befolyásolja a másikhoz való viszonyulást, kommunikációt, együtt(nem)működést, fontos, hogy aki előrébb jár, minden bölcsességét és lelki tartalékát latba vetve tartson ki, és ne menjen bele a játszmákba. 

Ne menjünk bele a játszmákba! 

Ami kipróbáltan nem működő helyzetkezelés, khm-khm..: hiszti, dühroham, fenyegetőzés, érvelés...

Működőképes "taktika": hatalmas önuralom és türelem, higgadt reakció, korrekt, sőt megértő és együttműködést kereső kommunikáció, amiben lehetőleg mindenkinek legyen valamennyire igaza (nyer-nyer megoldásra törekvés). Ezt persze gyakorolni kell, és jó, ha készülünk rá előre, hogy élesben lehetőleg ne az indulataink befolyásolják a reakciónkat, mert abból sok jó nem sülhet ki. 

Az a meglepő, hogy ez idővel tényleg képes működni, méghozzá azért, mert a méregfogát húzzuk ki a konfliktusainknak azzal, hogy nem úgy reagálunk, ahogy azoknak "értelmük" lehetne a másik számára.  Energiabefektetés, igen, de talán egy életre szóló, energiavámpír hadviselést csökkenthetünk le pár átmeneti évre, s ez végeredményben nemcsak nekünk jó, hanem gyerekünk is hálás lesz érte.

Persze minden eset egyedi, és sajnos vannak tényleg nagyon eldurvuló kapcsolatok, ahol esetleg más, egyéni problémák is felmerülnek, itt érdemes meggondolni mediátor bevonását, vannak, akik nagyon profi szinten rendezik a fennálló vitákat. Egyéb, gyámügyi, pszichológiai, jogi kategóriákat már nem is említek, az már egy komolyabb téma.

Tortára fel!! :)