A következő címkéjű bejegyzések mutatása: családi minta. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: családi minta. Összes bejegyzés megjelenítése

2022. június 27., hétfő

83. Remények, próbálkozások, kudarcok - kiút

Ezen az oldalon főleg arról van szó, hogy bár válás után nem könnyű újra működő családot kialakítani, de megvan a módja, hogy miként lehet mégis elérni.

Ugyanakkor szólni kell arról is, hogy sajnos sokszor akkor is bennemaradunk egy kapcsolatban, ha az igazából nem is ad elegendő örömet, akkor is erőltetjük a családozást, ha abban több a fájdalom, mint a megelégedettség.

Ha az ember válás után rászánja magát az újrakezdésre, és egyszercsak már azon kapja magát, hogy a saját és párja gyerekeivel egy fedél alatt él, azon iparkodik, hogy ez a közös élet minél jobb legyen. Valószínű, hogy Te is így vagy ezzel, aki itt és más hasonló oldalakon gyűjtesz muníciót és megerősítést, hogy ezt minél jobban csináld.

De azt is érzed, hogy valamiért elég döcögős ez az egész. Próbálsz beszélgetni a pároddal, aki a kezdeti lelkesedés után egyre távolságtartóbb és kritikusabb a gyerekeddel. Átbeszéltek jó pár éjszakát, próbálod megérteni az álláspontját, majd meggyőzni arról, hogy a gyereked viselkedése nem neki szól, hanem a helyzetnek, a másik szülőjével kapcsolatos lojalitásának, ezért ne vegye magára. Próbálod a válás és a mozaikos témájú írások tanulságait megosztani vele, de visszapattansz. Újra és újra. Nem tudsz mit mondani a gyerekednek sem, akinek látod a vívódását, kedvelheti-e a szülei mellett az új partnert is, akihez időről időre megpróbál mégis a maga természetességével közeledni, de ő is ugyanúgy visszapattan, mígnem feladja, és hozza, amit „kell”: bezárkózik, minél jobban záró ajtók mögé, fizikai és lelki értelemben is.

A meleg családi együttlétek helyett feszült, egymást inkább kerülő, egyre hidegebb légkör uralkodik el, és alattomosan szívja el a levegőt a párkapcsolatodból is, ami így lassan egyre fojtogatóbb lesz. Nem tudsz meghasonlani, nem tudsz ketté szakadni, mégis valami ilyesmit követel ez a helyzet, mert a két legfontosabb kapcsolatodban kényszerít választás elé, természetellenes magatartást követelve. Legalábbis így éled meg.

Szereted a párod, érkezése új reményeket és perspektívát adott. Láttad, hogy vele megélheted mindazt, amiről a válás sokkjában lemondtál, és azt hitted, sosem lehet már a részed. Társad lett, akivel újra lehet tervezni, aki felelősséget vállal veled, érted, értetek. És látod azt is, milyen remek szülő, a saját gyerekeivel gondos, odafigyel rájuk, vagy ha nem, elfogadja a segítséged, megbízik benned. Ezért még jobban fáj, hogy ezen a téren nem számíthatsz a kölcsönösségre, valami közétek áll. A párod szerint a gyereked, szerinted pedig a párod viselkedése. 22-es csapdája.

Szereted, zsigeri szinten kötődsz a gyerekedhez, akinek a veszteségeiért felelőséget vállalsz, és kötelességednek érzed, hogy kárpótold, és olyasmit nyújts neki, amivel visszakaphat valamit abból, amit a család felbomlásával elveszített. Valamit, nem mindent, mert azt Te is tudod, hogy az lehetetlen. De azt gondolod, hogy ha nem állsz az exed és a gyereked közé, valamint ha Te boldog vagy, akkor a pároddal közösen alkotott új családban nagyjából újra helyére kerülhetnek a dolgok. Megélheti, hogy a válás után is élhettek családban, két felnőttel, akik törődnek vele, és ahol újra vannak közös vacsorák, hétvégi nagy ebédek, közös játék, kirándulások, beszélgetések. Mint régen. És ez nem zárja ki, hogy a másik szülőjével is jóban legyen.

Ezt képzelted, aztán pedig megtapasztalod, hogy ez egyáltalán nem is olyan magától értetődő. Nem akarod elhinni, hogy nem tudnátok jobban csinálni, de telik az idő, és nem lesz jobb, sőt, a gyerek növekedésével inkább nehezebb lesz minden. Már meg is szokjátok, hogy ilyen a légkör, már nem is gondoljátok, hogy ezen lehet változtatni, és mindenki kezd alkalmazkodni a helyzethez. Általában elvonulással, a közös programok ritkításával, végül a beszélgetések korlátozásával (minél kevesebb kontaktus, annál kisebb esély a konfliktusra). Jól bepáncélozzátok magatokat, a sérülésektől félve. Ezzel együtt erőteljes védelmet építetek ki a valódi érzések ellen is, és a reményteli boldog családi életből egy felszínes, legfeljebb udvariaskodó, de inkább hideg együttlakás lesz.

A rendszer működik, egyensúlyra törekszik. Csak nem jól. A család diszfunkcionális, konzerválódnak az egymásról kialakított, torzult képek, állandósulnak az előzetes negatív feltételezésekből fakadó félreértések. De a kibillent egyensúlyt őrzöd, hogy ne essen darabjaira a család újra. Már nem kérdezgeted a párod, hogy miért így vagy úgy szólt a gyerekedhez, vagy épp miért nem szólt hozzá, és már nem is próbálkozol, hogy megmagyarázd a szitut, hiszen csak magadat fárasztanád, eredmény nélkül. Elvonulsz te is, hogy távolodj a valóságtól. De így egymástól is egyre távolodtok. Kérdés, hogy az eredendő probléma megoldása nélkül visszatalálhattok-e valaha egymáshoz…?

Ez nem túlzás, sajnos ez a valóság. Akik óva intettek az elvált szülővel való kapcsolattól, a  mozaikcsaládos élettől, azok valami ilyesmi miatt tették. Te hol tartasz a saját történetedben? Mit teszel, hogy másképp alakuljon?

Engem nagyon elkeserít, hogy sok jó ember, vétlen gyerek hogy sodródik bele egy ilyen romboló dinamikába. Azért írok erről a témáról annyit, hogy reményt adjak: NEM KELL, hogy a fenti forgatókönyv teljesüljön.

Lehetőséged van az Újrakezdés tréning programban való részvételre, amely a kezdetektől vezet végig azon az úton, amely kizárja ezt a verziót. Megvan a módja, hogyan kerülhető el, ám ehhez a személyes befektetésed kell. Nem elég olvasgatni, dolgozni is kell magadon, a félelmeiden és a hiedelmeiden, hogy befolyásolni tudd az eseményeket, ne csak szemléld azokat. Kapkodás és beletörődés helyett tudatosságot ajánlok. Mindezt azért, mert tudom, hogy MEG LEHET CSINÁLNI, és azt is, hogy MIKÉNT lehet megcsinálni.

Tedd meg az első lépést, a következőket pedig közösen fogjuk megtenni, hogy mire véget ér a nyár, érezhetően tudatosabb legyél a gyerekeddel, a (majdani) pároddal és az exeddel való kapcsolatodban.

Hajrá!

2021. március 27., szombat

69. A legrosszabb, ami válás után jöhet

 

Mi lehet a legrosszabb, ha felbomlik egy család?

Amikor egyedül maradunk

- a bűntudatunkkal

- a csalódottságunkkal

- a tehetetlenségérzésünkkel

- a vágyainkkal

- a gyermekünkkel.

Mi a legrosszabb?


Nem a felsoroltak. Bár kétségtelenül kényelmetlen érzés:

-        ha bennünk van a lelkiismeret-furdalás, hogy talán nem tettünk meg mindent a kapcsolatunkért
-        ha összetört bennünk egy álom, amit a házasságról, jó családi életről szőttünk
-        ha kicsinek, eszköztelennek érezzük magunkat azokkal a hatásokkal szemben, amik a váláshoz vezettek, és ami még azután következett
-        ha reménytelennek látjuk, hogy valaha teljesülhetnek azok a vágyaink, amiket pont arra az életszakaszunkra terveztünk el, amikor minden nagyon összekuszálódott
-         ha a kiteljesedés éveit nem kettesben a gyermekünkkel, hanem kiegyensúlyozott, felnőtt párkapcsolatban, gyerekeinkkel, és nyugodt családi életet élve képzeltük el.



Nemcsak kényelmetlen érzések ezek, hanem bénítóak is, amelyek a válás veszteségélményéből természetszerűen fakadnak. Rossz, ha ezt nem gyászoljuk el, mint más veszteségünket, hanem sodródunk az idővel „majd lesz valahogy” alapon, vagy a „nekem akkor ezt dobta a gép” mártíromságával, vagy esetleg görcsösen, tudomást nem véve róla megpróbálunk „túllépni” rajta, mintha csak egy kis kátyú került volna utunkba. Ha nem fogadjuk el, hogy egy kolosszális szakadék képződött az életünkben, amiből idő és energia lesz kikászálódni, akkor egész egyszerűen szemellenzőt használunk, és képtelenek leszünk az életünket és a lehetőségeinket reálisan szemlélni. Mindig ott lesz valamilyen kényelmetlen érzés, emlék, élmény, ami nem enged újra elköteleződni, újra bízni, újra hitet adni az új élethez, új kapcsolathoz, családhoz. Bármennyi új kapcsolatot alakíthatunk ki, elő fognak jönni a régi rossz berögződések, a tüskék, amelyekről új párunk nem is tud, a félelmeink, sebeink, amiket magunknak sem merünk bevallani, de társunkat vagy esetleg annak gyermekét hibáztatjuk, bántjuk miattuk.

Na, ez a legrosszabb, véleményem szerint.

Mert megfosztjuk magunkat egy teljesebb, boldogabb élettől. Lehet, hogy csak egy év, lehet, hogy három, nekem majdnem öt volt, mire újra hinni és bízni tudtam, de még akkor sem magától értetődően. Ma már a férjem az a férfi, aki akkor még csak a szép új remény volt számomra, de időről időre megtorpantam, hogy: biztos jó leszek neki? És: biztos jók leszünk együtt? Biztos vállalhatom a kockázatot, nem esek pofára megint?  Szóval kell az önismereten, belső fejlődésen alapuló bátorság is ehhez, de az idő is, ami megérleli, hogy ne esztelen vakmerőség, és ne is szédítő vagányság legyen az újrakezdés.

Merthogy nyitni meg kéne. Magunk miatt is, meg a gyerek miatt is. Máskülönben mit fog megtanulni a párkapcsolatról? Mit a mi példánkból?

2020. július 26., vasárnap

62. Mozaikcsaládos probléma?

Végre eljutottunk a férjemmel moziba, ami elvileg nem olyan nagy dolog, de nagycsaládban előfordul, hogy több szervezést igényel. Nyári szünet van, a nagyok hol itt, hol ott, a kis kétéves pedig velünk. Meg kell találni az időt, hogy valaki vigyázzon rá, ha szeretnénk kimozdulni kettesben – most végre sikerült, hála az egyik nagytesónak, aki négy teljes napot otthon tölt 😊

A Békeidő c. Hajdu Szabolcs-filmet néztük meg, de moziajánló helyett csak egy részletét emelem ki. Három család kapcsolatrendszerének sajátosságait követhetjük nyomon, melyek közül nekem az egyik különösen érdekes volt, ezt szeretném megosztani veletek. 

A háromtagú család felnőttjei egy keményvonalas(nak tűnő) punktarajos kamaszt próbálnak nevelni, aki ennek minden erejével igyekszik ellenállni. Szülői kísérleteik jellemzője, hogy az anya nyíltan ki akarja zárni férjét ebből a folyamatból. Konfliktus esetén azt mondja, hagyja ezt rájuk, majd ő elintézi, ez csak az ő és a fia dolga, amúgy is, a férfi csak kritizálni tud. A férfi ugyan próbálkozik, de tisztán látja, és szóvá is teszi, hogy felesége megfosztja attól, hogy apaként, kompetens férfiként lépjen föl a gyerek kitörési kísérletei ellen, ezzel valamiféle határokat szabva, és értékrendet felmutatva. Mint mondja: azzal, hogy fiát burokban tartja, s élő pajzsként közéjük áll, megfosztja attól, hogy hiteles apakép és férfi minta alakulhasson ki benne, aminek felnőttként nagy kárát fogja látni. 

Aztán – az anya határozott tiltása ellenére – beszél a fiúval, s fejére olvassa, milyen jól megvoltak az anyjával, mielőtt megszületett volna, de azóta egyre csak romlik a helyzet, s már nincs olyan nap, hogy valami botrányt ne csinálna, ami megmérgezi, ellehetetleníti családi életüket. Stb., stb. Kemény, nehéz mondatok. 

Amikor ezeket a jeleneteket láttam, azt gondoltam, nna, ez tipikus mozaikos történet is lehetne: a gyerek a szülője és annak párja között áll, ahogy az anya is a gyerek és a férje között – küzdenek, valami, valaki ellen, mert nem egy vérből valók. 



Csakhogy ők egy vérből valók, ez egy hagyományos család, ahol az anya már a kezdetek óta kisajátította a gyereket, kizárva férjét apaságának megéléséből. Úgy beszél férjével, mintha az ég világon semmi köze nem lenne a gyerekhez, mintha semmi beleszólása nem lenne a nevelésébe. 

Talán nem is olyan ritka ez a jelenség. Ami számunkra fontos lehet ebből: hagyományos vagy mozaikcsaládban a gyerekekért (minimum) két felnőtt felelős, s mindketten kompetensek, amíg egy háztartásban élnek. Az együttélés szabályait éppúgy együtt kell kialakítaniuk és megvédeniük, mint a mindkettejük által elfogadott és követett értékrendet. Ha ebben mégis ellentét van, addig kell finomhangolni, míg meg nem lesz a közös nevező. Ellenkező esetben mindig lesz valami vagy valaki kettejük között, a távolságot pedig egyre nagyobb áldozatok árán lehet csökkenteni, ha egyáltalán lehet.  
A második tanulság: nem feltétlenül mozaikos probléma minden, ami elsőre annak tűnik. Bár kétség kívül könnyebb arra fogni, és a megoldását elodázni. Csakhogy ezzel az esélyét is elodázzuk a harmonikus családi életnek.

2019. október 9., szerda

54. Három törvényszerűség, amikor elvált apával/anyával alapítasz családot


Mit tehetnék még??? Hány nőtől-férfitől hallani, mikor elfogy az energia, a lélek, amivel mozaikcsaládjukat menedzselik, mert:

1., párjuk gyermekei semmibe veszik minden igyekezetüket, minden törekvésüket a kiegyensúlyozott családi életért


2., gyermekünk úgy érzi, párunk a saját gyermekeivel sokkal elnézőbb, s alapjában véve is kedvesebb.
 
Annyira kimerítő tud ez lenni, hogy sokszor az ember inkább kiszállna az egészből, amit egyébként jó páran meg is tesznek, és inkább a szingliséget választják a reménytelennek tűnő erőfeszítések helyett.

Ugyanakkor néhány törvényszerűséget érdemes végiggondolni ebben a helyzetben.

Az egyik, hogy amikor mozaikcsaládban „landolunk”, önkéntelenül is viszünk magunkkal élményeket a szülőségről, akár a saját szüleink mintáit, akár a saját, korábbi kapcsolatunkból származó tapasztalatokat. És ehhez akár még hozzá is olvashatunk innen-onnan, amit valahogy megpróbálunk beépíteni a gyerekeink életébe. És mindehhez jön a párunk hasonlóan színes csomagja minderről. Ezt kéne összehangolni. Úgy, hogy vannak már gyerekek is ebben az aktuális kapcsolatban, akiknek szintén megvannak a maguk tapasztalatai, nagyobbak esetében elképzelései is a családi életről, a szülőkhöz, egymáshoz való viszonyról. És mivel még gyerekek, biztos, hogy ragaszodnak is hozzájuk.

Vagyis számolnunk kell azzal, hogy több elképzelést kell összehangolni valami működőképessé.



A másik törvényszerűség, hogy a mozaikcsaládban alapvetően két felnőtt kapcsolódik. Ők alkotják a „mozaikkép” alapját, s ehhez kapcsolódnak a gyerekek, teljessé téve a nagy egészet. Ez azért fontos, mert valójában amíg ezt nem tudatosítjuk, addig megragadunk a korábbi élethelyzetünk szintjén, amikor egyedül voltunk a gyermekünkkel. Így viszont nem tudunk megfelelően kapcsolódni társunkhoz. Mindig lesz valami (valaki), ami aktuálisan fontosabb, mint a kapcsolatunk.
Nem tudunk szülőtársak sem lenni, hiszen a saját gyermekünk viszonylatában meg akarjuk tartani a kizárólagos kompetenciánkat (pedig a közös családi élet tekintetében szükséges meghozni néhány közös szabályt, amit be is kellene tartatni), s párunk gyerekét ebben a helyzetben amolyan vetélytársként kezelhetjük, folyamatosan összehasonlítgatva a sajátunkkal, ami aztán a párunkkal való összeütközésekben manifesztálódik. Egy hagyományos családban nem versenyeztetjük a gyerekeinket, sőt, inkább segítünk nekik megtalálni a saját erősségeiket, illetve a fejleszteni valót; és a fegyelmezésben, elvárásokban sem teszünk kivételt. 

A harmadik rendkívül fontos törvény, hogy ebben az új családi helyzetben a gyerekek egyetlen felelőssége, hogy ami tisztelet minden embernek kijár, azt meg tudják adni egymásnak és a körülöttük élő felnőtteknek, így szülőjük új partnerének is. Ezt elvárni nem túlzás, de az biztos, hogy a megvalósulásában sokat jelent a mi hozzáállásunk, a mi viselkedésünk is a gyerekek felé. Vagyis a mintánk.

A mozaikosság az egyik legnehezebb vállalkozás, amiben két felnőtt ember részt vehet. Nincsenek instant megoldások, gyors válaszok a felmerülő kérdésekre. Ugyanakkor már rendelkezünk e téren annyi tapasztalattal, ismerettel, hogy iránymutatást, javaslatot remélhessünk.

A következő bejegyzésben a fenti két kérdésre keressük a használható válaszokat.

2019. szeptember 27., péntek

53. Témák szerinti válogatás a blog bejegyzéseiből

Nem is gondolnád, de téged is érint, vagy minimum egy közeli ismerősödet a mozaikcsaládos téma. Mivel a házasságok legalább fele válással végződik, s ebben többnyire gyerekek is érintettek, az elvált szülők jó eséllyel előbb-utóbb találkoznak valakivel, akivel újra párkapcsolatot alakítanak ki. Na ettől kezdve lesz létfontosságú számukra, hogy fel legyenek vérteződve a mozaikcsaládokat érintő ismeretekkel. Ezt a családi közösséget ugyanis, ahol a pár egyik vagy mindkét tagja már rendelkezik egy korábbi kapcsolatból gyermekkel, így nevezik. Nem túlzás a létfontosságú jelző! Aki próbálta már, igazolhatja... :) S még csak nem is kell egy fedél alatt élni a gyerekkel, anélkül is hatással van kettejük életére kisebb-nagyobb mértékben, sok mindentől függően.

Na erről a sok mindenről szól ez a blog és a hozzá kapcsolódó Facebook-oldal, s most adok egy kis tematikus ízelőt az elmúlt néhány év írásaiból, amolyan gyorsbillentyűs linkgyűjteményként. Azt még hozzáteszem, hogy ha valamelyik téma alatt kevesebb bejegyzést láttok, az nem azt jelenti, hogy nincs róla szó többször, hiszen a felmerülő kérdések némileg átfedésben vannak egymással, csak sokat közülük fel is lehet címkézni azzal, hogy pl. a párkapcsolatról vagy az apaságról szól stb.

1., Ha egy kicsit jobban meg akarod ismerni a mozaikcsaládos felállást, a lehetséges variációit, hogy eldöntsd, vajon te is ennek az extrémsportnak vagy-e öntudatlanul is az űzője, vagy hogy milyen folyamatok jellemzik a "nagykorúvá" válásában (azaz honnan hová lehet eljutni), akkor ezeket nézd meg:


2., Azt gondolod, egy ilyen családi formáció maga lehet a káosz? A szerelmi életedre nézvést meg az önként vállalt katasztrófa? Lazíts! Ez mind egyszerre igaz is, meg nem is. Igaz, hiszen tényleg nem egy fáklyás menet a mozaikcsalád működtetése, ugyanakkor rengeteget tanulhatunk belőle, fejlődhetünk általa mi és a gyerekeink is. Nézd csak:

  
3., Min múlik, hogy jól működik-e egy család? Hát, sok mindenen, igazad van, de azért ha nem ágyazunk meg neki egy stabil párkapcsolattal, akkor elég nehéz lesz a többi körülménnyel is megbirkózni. Persze, mondhatod: a párkapcsolatod biztonságát meg azok a bizonyos körülmények (exek, gyerekek stb.) tépázzák meg, ez egy ördögi kör... Neeem! Azért nem vagyunk teljesen eszköztelenek! Itt olvashatsz a párkapcsolatod megerősítéséről, lentebb pedig a gyerekekhez, exekhez fűződő viszony alakításáról: 


4., A mozaikosság egyik legégetőbb és legérzékenyebb kérdése a kapcsolat minősége a gyerekekkel. A sajátunkéval is, de leginkább a párunkéval, vagyis akit kaptunk, "kéretlenül". És a párunk viszonya a mi csemeténkkel is megér egy misét. Egyik sem sima ügy, mondhatni a legtöbb konfliktus forrása, amit ha nem igyekszünk orvosolni, rámehet a párkapcsolatunk, és mi magunk is. Nem egy esetről hallottam, amikor szép reményű apák, anyák életre szóló betegségeket kaptak a gyermekeikkel való rossz viszony miatt. Ha csak egy kicsit is megpróbálunk javítani a kapcsolatainkon, már az is több, mint a semmi, és én még annál is többet javaslok ezeken a linkeken:


5., Az exek. Ó, hát róluk is kell szólni, hiszen ők is családtagok! Mindenféle irónia nélkül is, hisz a gyerekek és köztük elválaszthatatlan kapocs van, és többnyire maguk is tesznek róla, hogy ne feledkezzünk meg róluk 😉 De nem éri meg belemenni ilyen-olyan játszmákba, amelyek legtöbbször csalódottságból, bosszúból fakadnak. Ha minél hamarabb nyugodt életet szeretnénk, meg kell dolgoznunk érte, s a kielégítő kapcsolatnak nemcsak mi leszünk a nyertesei, de legfőképp a gyerekünk, akiért alapvetően mindent megtennénk, nem igaz? 


 6., S most jöjjenek a konkrétumok, a rendszer, a szabályok, ahogy érdemes csinálni, s ahogy nem:


7., Mindenkinek van valamilyen mániája, nekem több is, pl. a mozaikosságon belül az apák sorsa, ügye. Talán azért alakult ez így, mert magam is "apás" vagyok, s látom, tudom, milyen az, ha valakit nem engednek apaként érvényesülni. Vagy a helyzet nem engedi. Nos, ez nem tökösség kérdése (elnézést a kifejezésért) csupán, hanem sok-sok tényező együtt- vagy épp ellenhatásáé. Ezekről írok a lenti cikkekben.

Ez pedig az anyákról, anyáknak, akikről eddig viszonylag keveset szóltam direktben, de ami késik, nem múlik:

8., Minden mozaikcsaládban meg kell oldani a közös "családi" ünnepeket, vakációzásokat, ami ugyancsak nem könnyű feladvány. Érzékeny téma, hiszen nagyon sok mindenkivel kell egyezkedni a "szeretet" (s nem a háború!!) ünnepén, és sok érdeket kell összehangolni a nyaralások, lazulások szervezésekor is. Fura paradoxon, hogy ezek azok az alkalmak, amelyeken a gyerekeink, családunk életébe meghittséget, békét, feltöltődést akarunk vinni, s valahogy mégis a legnagyobb konfliktusainkat szülik...

 +1 Ami nem fért bele egyik címke alá sem:

 



2019. július 1., hétfő

44. A nagyfiúk nem sírnak


A piac és a játszótér olyan, mint egy ingyen színház. Mindig történik valami szórakoztató vagy elgondolkodtató. Bár az elmúlt hétvégén a piacon is belefutottunk kis családommal érdekes történetekbe, ezúttal mégis a játszótéri élményemet osztom meg, mert az most jobban megérintett.


Ahogy a kis másfélévesemet beültettem a hintába, a mellettünk lengedező ötéves forma kisfiú rögtön szóba elegyedett velünk. Azzal kezdte, hogy a homokozóba nem szabad leülni, mert „pisztos” lesz a nadrágunk. Biztosan látta, ahogy a kicsi azelőtt önfeledten tapicskolt a homokban, és szórta, gyúrta, aminek persze jól látható jelei is lettek a ruháján. Hát, mondtam a kiskölyöknek, előfordul az ilyesmi a játszón. Majd a mosógép megoldja 😊





Aztán nem sokkal ezután, ki tudja, miért, azt találta mondani, hogy a nagyfiúk nem sírnak, csak a babák. Na, ezen már jobban meglepődtem. Bár valójában hozta a sok évtizedes nevelési mintát, mégis, az ember azt gondolná, hogy éppen eleget hallani arról, milyen káros, ha a kisfiúkat az érzelmeik elfojtására nevelik. Miért és kinek jó az, ha szorongó, lelki életében hazugságokra kényszerített fiúkat küldünk az életbe, hogy amúgy persze majd egészséges párkapcsolatra tegyenek szert? Mert az azért elvárás, nem? Hogy legyen majd lovagias, megértő, csupaszív fiatalember, aki a gondolatát is kitalálja szíve hölgyének. 
 

Hogyan? Hogyan, ha a legalapvetőbb érzelmeit, frusztrációit nem hagyjuk megélnie, és nem segítjük feldolgoznia akkor, amikor mindezeket még tanulnia kell?



Annyit mondtam ennek a hintázó kiskrapeknak, hogy szerintem egyáltalán nem gond, ha a nagyfiúk sírnak. Sőt, ha valami fáj, vagy szomorúak vagyunk, bárki sírhat, mert aztán elmúlik.


Szerencsére a kisfiú azzal zárta le, hogy ő is szokott sírni. Na mondom, látod, nincs ezzel baj. 


Az anyukája és az én bölcs másfélévesem meg csak hallgatott, figyelt, itt-ott elmosolyintotta magát. Remélem, jó helyre kerültek a mondatok.


Aki mozaikcsaládban él, az már megélte, vagy éppen mostanság éli meg, hogy az élet mennyi fájdalmat képes hordozni, mennyi hiányt, mennyi tehetetlenséget, mennyi miértet… És ezt a gyerekeknek is hamar meg kell tapasztalniuk. 

Engedjük meg nekik, fiúknak, lányoknak egyaránt, hogy éljék meg a fájdalmaikat, hiányaikat, akár a külön élő szülőjük vagy a régi otthonuk hiányát... Beszéljük meg velük, biztosítsuk őket afelől, hogy megértjük és átérezzük, ami nyomasztja őket.


Nem kerül semmibe, és nemhogy elrontani nem fogjuk őket, hanem inkább ezzel segítjük elő, hogy egészséges, érzelmeiket megélni és kifejezni képes felnőttekké váljanak.