A meglepetés még csak érthető - hiszen aligha unalmas, egyhangú egy olyan család, ahol szinte hétről hétre más "szereplők" ülik körül a vacsoraasztalt. Már ha egyáltalán körülülik, nem pedig mindenki a maga szokásrendszere szerint intézi az esti rituálét, fittyet hányva a mozaikmami (-papi) családegyesítő törekvéseire.
De ha már itt tartunk, ez jó példa lehet a másik két címfogalom magyarázatára is.
Egy mozaikszülő számára általában nagy kihívás megteremteni azt az elképzelt idillt, amit saját eredeti családja, szocializációja formált benne, s amit első házassága kudarca miatt az újdonsült mozaikcsaládjában is szeretne megvalósítani. Itt nyer értelmet a határ és korlát fogalma, amely minta, utánzás és esetleg konvenciók, elvárások hosszú év(tized)ek alatt kialakult konstrukciója, s amely megakadályozza a szülőt, hogy rugalmasan közeledjen az új családtagokhoz és az ő hozott mintáikhoz.
Vagyis jól megsértődik, ha például a mozaikgyerek úgy dönt, nem akar egy asztalhoz ülni anyu/apu friss szerelmével, holott a közös étkezések, ugye, igazán jó hatással vannak a gyerek lelkére, sőt az egész családi közösségre...
Aha, na persze. Csak nem azok, amik durrbele módon, atomcsapásszerűen érik a gyereket, aki nem olyan rég még a másik szülője jelenlétét/hangját/nevetését/ölelését élvezte.
S a határok, korlátok a jó szándékú szülőt a párjához sem engedik aznap már közel, még rendesen össze is veszik vele, mert azt gondolja, ő tehet róla, hogy ilyen a gyereke, az ő nevelése, vagy ha nem az övé, hát az exé...
De a mozaikcsalád azért olyan csodálatos képződmény, mert benne élve idővel az ember, a mozaikszülő ráébred, hogy ha nem is mind, de sok-sok konfliktusa, kudarca valójában saját határaiból, korlátaiból fakad, amelyek nem is annyira merevek, mint amilyennek elsőre tűnnek. Kiderül, tud ő határTALANul jó fej is lenni. Túl tud lépni eredeti elképzelései határvonalain, így közelebb kerülve új családtagjaihoz, mellyel nem mellékesen párja kötődését is megerősíti.
A korlátoltság tehát a címben egyáltalán nem degradáló minőségű, még ha negatív felhangok is társulnak hozzá, mivel az elején általában természetes és törvényszerű módon gondolja a pár egyik tagja a másikról - két szerelmes pillantás között villámokat szórva -, hogy konfliktusaik a másik korlátoltságából fakadnak, aki nem képes megérteni, ráhangolódni az új helyzetre, amelyben persze az ő csemetéje is hunyó lehet adott esetben.
A kifejezés csak akkor állandósul ebben a pejoratív jelentéstartalomban, amikor kézzel-lábbal kitartunk eredeti elképzelésünk mellett, nem törődve azzal a napnál világosabb ténnyel, hogy most egészen más kávéházban ülünk, más figurák kerültek mellénk a sakktáblán, s ők nem ellenkező színűek.
S ez a lényeg: nem baj, ha az elején azt gondoljuk, ez így nem fog menni, ez egy őrültek háza, ez maga a káosz, nem kérünk több meglepetést (jót sem), mert ha eléggé szeretjük egymást, akkor ez EL FOG MÚLNI. Tényleg.
Persze nem teljesen magától. Többek között erről fog szólni ez a blog.
Ja, és a sok jó, amiket az előző bejegyzésben belengettem? Az is lesz, csak most elkapott a határtalanság... :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Fontos a véleményed, mondd el, lehet, hogy épp a te tapasztalataid segítenek valakit át egy aktuális nehézségen!