12. Mozaikok - variációk egy témára

Az elején jeleztem, hogy lesznek színes hátterű kifejezések itt-ott a blogbejegyzésekben, amikről még külön is lesz szó. Ilyen volt, mikor a mozaikcsalád meghatározásáról szólva jeleztem, hogy többféle variációban állhatnak össze egy képpé azok a bizonyos mozaikok.

1., A leggyakoribb, ahogy erről már többször esett itt szó, az anya-gyerek(ek) egyszülős felállásba becsatlakozó férfi alkotta család. Ez tovább bonyolódhat, ha a férfi maga is szülő, gyerekei tőle külön élnek, s – ahogy mifelénk többnyire lenni szokott – kéthetente hétvégén találkoznak "hosszabb" időre. A szakirodalom ezt pótapás, részidős mozaikcsaládnak hívja, jelezve, hogy meghatározott időben vannak együtt apa és gyermekei.

Kérdés: vajon hogy jobb, s kinek hogy jobb: ha szigorúan a kéthetenkénti találkozásokhoz tartják magukat az érintettek, vagy ha sikerül közben is pár napot együtt tölteni, esetleg ott alvással is? Nem egy esetet hallottam, ahol a hét egyik felében vagy a páratlan napokon apa hozza-viszi a gyerkőcöt óvodába-iskolába, különórára, s tanul vele.

Jó-e a gyereknek a kétlakiság? Tudja-e kezelni édesanyja és édesapja esetleg különböző elvárásait, rendjét? Jó-e az apa párjának s az ő gyermekének ez az állandóan változó felállás? S az apának nem kell-e mindezzel még pluszban megküzdeni?

2., Van pótanyás család is, ez a ritkább, és többnyire olyan összetételben alakul, hogy az apa-gyerek részcsalád mellé egy gyermektelen nő társul.

Érzékeny lehet ez is, hiszen  aki nem próbálta a szülőséget, annak nem biztos, hogy rögtön megy az elfogadás, a szerelmetes férfiúhoz mint apához is való viszonyulás, kivárni, amíg Don Juan apuci rá is tud időt, figyelmet fordítani. Hm? És a kiskölyök (vagy nagy)? Hirtelen lesz egy néni vagy nőci, aki apa/anya (attól függően, hogy lány vagy fiúgyerkőcről van szó) helyét el fogja bitorolni!!! Ezt nem szabad engedni!! Előfordult valakivel ilyen helyzet, hogy mintha ellenségként, betolakodóként tekintettek volna rá az aprónépek?

 3., Az összetett mozaikcsalád már közelíti az elmebajt... Apa gyerekkel, anya gyerekkel, ki állandó jelleggel van jelen, ki csak látogatóban, s ennek variációi... Na, ezt tartsa észben valaki! 

Hogy lehet itt béke? Lehet? Mennyire számít, hogy milyen korú, nemű gyerekek kerülnek egy családba? Előny-e, ha egykorúak, ugyanolyan neműek, vagy pont az a jó, ha elég nagy a korkülönbség, és mindenki elvan a maga világában, baráti kapcsolataival...? Nálunk előbbi a helyzet, de tudok pro és kontra érveket is felhozni. Pl. nagyon klassz, ha túljutunk a kezdeti féltékenységi és rivalizálási szakaszon, hogy kialakulhat köztük barátság, értik egymás nyelvét, nagyjából hasonló életkori mérföldköveik vannak, amikkel meg kell küzdeniük, tehát könnyebben lehet közös témájuk is, amiben jobban megértik egymást, mint például velünk, felnőttekkel...  De nem törvényszerű, hogy hasonló az ízlésük, hasonlóan tehetségesek, s hasonló a temperamentumuk. Így hiába a sok hasonlóság, mégis lehetnek konfliktusok, amik talán nem alakulnának ki egy idősebb vagy ellenkező nemű mozaiktesóval. 
Kedvenc kérdésem: szülőként meg lehet-e oldani, hogy  ugyanabban a családban az egyik gyerekre ilyen szabály vonatkozzon, mert ő így szokta meg a saját egykori családjában, a másikra meg olyan, mert ő meg ahhoz van szoktatva? Kiforrhat-e idővel (és az meeeeennnnyiii???) egy közösen elfogadott rendszer?

 4., Van ennél még egy fokkal bonyolultabb is, hehe, az igazán ízes lecsó a közös gyermekes összetett család :) Hát, ennek is megvannak a szépségei és nehézségei. 

Testvérkonlfliktus eleve létezik, na de féltestvér-konfliktus, mozaiktestvér-konfliktus...? Ha lúd, legyen kövér! Ha belegondolunk, tényleg nem lehet könnyű elfogadni gyerekünknek, hogy neki nem adatott meg a teljes család idillje, az új kis jövevénynek bezzeg igen, ráadásul ő szülője párját sem szíveli igazán...! Háát, nem egyszerű, de sokan vállalkoznak a mozaikosodás közepette is a családalapításra. Ez csodálatos, tiszteletreméltó, és az újra boldog szülők talán ezzel is segítenek a gyerekeiknek, hogy működőképes család képe alakulhasson ki bennük idővel.
Egy esetben lehet veszélyes a közös gyerek vállalása, de ez nem mozaikfüggő tényező: ha a pár egy kisbabával szeretné elsimítani kudarcait, nehézségeit, mondván, hogy a közös gyerek egyben közös vállalás és felelősség is, rá fog irányulni a figyelem, s ebben a folyamatos feladatban elsimulnak a korábbi nézeteltérések. Hát, ahogy egyik barátnőm mondaná, ez igazi salto mortale lenne: amilyen gyönyörű, olyannyira halálos. Alapszabály, hogy gyereket csak stabil kapcsolatban, egymásért rajongó, s egymás mellett kitartó pár vállaljon! A mozaikcsalád pedig ad még néhány plusz nehézségi körülményt, amin edződni lehet! :)

Ha van tapasztalatotok a fenti kérdésekkel kapcsolatban, osszátok meg kommentben, akár név nélkül! S az is érdekelne, a ti környezetetekben melyik mozaikcsalád-formából vannak példák. Írjatok!

11. Apák, elérhetők / távoliak IV. - és gyerekek, távoliak...

 

Az apák...

Annak az apának (vagy ritkább esetben anyának), aki bekerül az egyszülős családba, s vele együtt kezdődik egy új család kialakítása, több nehézséggel is szembe kell néznie. Az egyik, hogy tudatosítsa, a legváratlanabb és legnehezebb pillanatokban is, hogy párjával egy csapatot alkotnak, s ők ketten az alapjai az új formációnak. Bár triviálisnak tűnik, ez mégsem olyan egyszerű azokban a helyzetekben, amikor úgy tűnik, párunk a gyerkőcét elénk helyezi. Talán előtérbe helyezi ideiglenesen, mert az adott helyzet megköveteli, de tudnunk kell, hogy nem elénk helyezi! Fontos, hogy ne csináljunk mesterségesen hierarchiát egy olyan rendszerben, ahol annak nem volt ideje magától kialakulni.

A másik nehézség a becsatlakozó családtagnak a párja gyermekével való viszonya. Talán ez a legismertebb probléma a mozaikcsaládokban: neveljem/ne neveljem? Ezt nem dönthetjük el egyedül, hiába vannak előfeltevéseink a jól működő családról. Ez egy másik színtér, új szereplőkkel és kicsit árnyaltabb, másabb szabályokkal. Ezeket ugyanakkor együtt kell kialakítanunk, s amennyire lehet, a gyerekek bevonásával. Sok, nagyon sok beszélgetésre van szükség, de tudni kell, hogy minden vita vagy veszekedés egy-egy lépcsőfok a jobban, rutinosabban alakuló családi jövő felé.

Ez a bejegyzés a harmadik nehézségről szól, amiről ritkábban hallani, pedig valószínűleg az egyszülős háztartásba bekerülő apák (ritkább esetben anyák) sokan megélik: a szerepkonfliktusról, hogy saját gyermekeik nevelésében alig vehetnek részt, párjukéiban pedig még kevésbé, bár úgy érzik, talán kellene. 

Ahelyett, hogy okoskodásba kezdenék, azt tanácsolom, próbáljuk magunkat beleképzelni annak a szülőnek a helyébe, aki távol él gyerekétől, s csak rövid időkre láthatja őt. Attól pedig próbáljunk elvonatkoztatni, hogy köztünk, párunkkal mi történt, hisz az egy másik kapcsolat, a szülőitől teljesen eltérő. 

Milyen érzés lehet a külön élő szülőnek, hogy kimarad a gyerek cseperedésének, eszmélésének szakaszaiból, a közvetlen, személyes jelenlétéből, hangulataiból, lemarad a gyerek számára fontos mindennapi történésekről, a pillanatnyi együtt nevetések és vigasztalások lehetőségéről, a spontán tanítás, nevelés alkalmairól...? De lehetünk konkrétabbak is: tudja, hogy szükség lenne rá, hogy a matekban segítsen, hogy motiválja őt, amikor nem akar elmenni edzésre, hogy mellé álljon, amikor zűrök vannak a baráti körében, vagy hogy ráébressze a virtuális világ sokszor önámító hamisságára. 

Ehelyett mit tud tenni, amikor kéthetente hétvégén – nálunk, Magyarországon többnyire így van – találkoznak? Felveszi a porondmester szerepét és szórakoztat. Sarkítva mondom, de én úgy látom, hogy többnyire erről van szó: apa, hogy besűrítse a rendelkezésére álló rövidke időbe mindazt az érzést, szeretetet, odafigyelést a gyerekre, amire mindkettejüknek szükségük van, fejvesztve ontja a programokat, viszi ide-oda-amoda a gyereket, játszik, kirándul, filmet néz vele – pótol. 

/Persze, mindig mindenhol meg lehet villantani a másik oldalt is: ahol nincs ilyen nagy érdeklődés a gyerek iránt, ahol szinte gond, teher a kéthetenkénti láthatás is, és inkább az okoz fejtörést, hogy miként lehetne "elpasszolni" az alkalmat, ami gondoskodást, felelősséget és pénzt is igényel. Brrr...!!! Nem róluk akarok most írni./

Nekem biztosan nagyon nehéz lenne elviselnem, hogy nem vehetek részt a gyerekem életében, s el kell fogadnom, hogy a befolyásom nélkül, sőt akár a szülőtársam új partnere ráhatásával alakul a személyisége, sorsa. Nekem pedig marad az időnkénti szórakoztató szerep. Zavarna, hogy bár szeretnék segíteni neki a tanulásban, de a rövidke időt, amikor együtt vagyunk, sajnálom a kötelességekre fordítani. S ha már itt tartunk, jóval nehezebb így "nevelni" is, értékrendet, egyáltalán valamilyen rendszert közvetíteni, hiszen iszonyatosan kevés az idő ahhoz, hogy a minta rögzüljön, ahhoz meg pláne, hogy magyarázgassunk, (ki)oktassunk, hogy mit hogy lenne jó csinálni. Igen, fennáll a veszélye, ha a szülő egy ilyen erősen korlátozott rendszerben jó hatással, befolyással szeretne lenni gyerkőcére, az akár kioktatásként és nyaggatásként hathat, s még akár a gondviselő szülőtől is megkaphatja, hogy "miért szól bele". Emiatt sokan le is mondanak arról, hogy gyerekük életébe komolyabban beleszóljanak, konfliktuskerülő módon a gondviselőre bízzák a feladatot.

Kedves külön élő szülők! Találkoztatok már ezzel a problémával, megéltetek hasonló érzéseket? Írjatok, s ha van rá megoldásotok, osszátok meg!

Eközben benne élünk egy új családban, új gyerek(ek)kel, aki felé közvetíthetnénk ugyan az általunk fontosnak gondolt értékrendet, de vele kapcsolatban meg folyamatosan behúzva kell tartani a kéziféket, nehogy túl messzire menjünk, nehogy azt gondoljuk, ugyanúgy nevelhetjük, mintha a sajátunk lenne. Erről az előző blogban volt szó, amiből kiderült, alapvető (lenne), hogy a párunkkal közösen egyezzünk meg a mértékben s az értékben. A család szerves, élő és folyamatosan változó-fejlődő rendszer, amihez ha nem tudunk rugalmasan alkalmazkodni s vele alakulni, akkor megrekedhetünk, mint egy akadozó mókuskerékben, amiből legfeljebb egy jókora felborulás tud kizökkenteni – ez viszont magával ránthat másokat is. 

Ezért gondolom azt,  hogy nekünk, gondviselő szülőknek két, sőt három irányban is nagy felelősségünk van abban, hogy az új családszekér jól fusson:

1., szülőtársunkat nem fosztjuk meg sem manipulációval, sem nyilvánvaló akadályoztatással attól a jogától, hogy gyerekünkkel foglalkozzon, hasson rá, annyi időt töltsön vele, amennyit szeretnének mindketten (vagy többen). Ezzel ugyanis egyfelől elejét vesszük az ennek hiányából fakadó frusztrációnak és kapcsolatunk további elmérgesedésének, másfelől esélyes, hogy szülőtársunk a jogos kompetenciaérzéstől elégedett lesz, gyermekünk pedig a jogos érzelmi-lelki szükségletei betöltése miatt megnyugszik.

2., párunkat nem fosztjuk meg attól a lehetőségtől, hogy gyermekünk számára értéket közvetítsen, mintegy szülői felelősséggel megóvja – ha kell dorgálással, de nem szidással, kioktatással – a bajtól, jó irányba terelgesse szép szóval. Bízzunk benne, hogy akit szeretünk, annak az értékrendje nem lehet annyira különböző a miénktől, hogy gyerekünket rossz irányba vinné, és legyünk bátrak előhozakodni, ha valamit mégis másképp látunk, s amiben azt kérjük, lépjen vissza, hagyja ránk. Legyünk bátrak ahhoz, hogy újra és újra elővegyük a gyerek fejlődésével járó sajátos viselkedésekhez való viszonyulásunkat, elvárásainkat, és rájöhetünk, hogy bizony, az ellentétes nem mennyivel másképp tud látni dolgokat, amiben még igaza is lehet! Engedjük kompetensnek lenni párunkat a gyereknevelésben, és legyünk hálásak, ha erre hajlandó. /Olyan is lehet persze, hogy párunk nem is tart ott, hogy szükségét érezné ennek a félig-meddig pótszülői szerepnek, erről is lesz majd szó a későbbiekben, elöljáróban csak annyit: kierőszakolni az ilyesmit nem lehet.)

3., végül nem feledkezhetünk meg a gyerkőcről sem, akinek hirtelen eggyel (vagy esetleg kettővel, ha mindkét szülője párra talál) több felnőtt lett az életében, aki így vagy úgy, de megmondhatja neki a "tutit". Gondviselőként a legtöbb, amit tehetünk, hogy csemeténknek a korának megfelelően elmagyarázzuk, hogy apa/anya helyét senki sem akarja elfoglalni, s nem is foglalhatja el, hiszen abból mindenkinek egyetlen egy jut. Párunk mi miattunk van velünk, minket választott, nem az ő külön élő szülőjét akarja pótolni. Hozzá kell szoknia, hogy a kétszemélyes együttlakás után most kibővül a család, ahol nem ő lesz mindig az első. Meg kell tanulnunk alkalmazkodni egymáshoz, és részéről is több türelemre lesz szükség. Jót teszünk gyermekünkkel, ha rendszeresen megerősítjük benne, hogy örülünk, ha másik szülőjével jó kapcsolatban van, hiszen a válás a kettőnk megromlott kapcsolata miatt történt, s nem befolyásolhatja az ő viszonyulását édesapjához/édesanyjához. Ugyanígy új párunktól sem kell tartania, sőt még szeretnie sem kötelező, de azt szeretnénk, ha elfogadná a döntésünk, választásunk, s megadná párunknak azt a tiszteletet, amelyet más embereknek is megadunk. Arról is érdemes beszélnünk idővel, amikor már huzamosabb ideje együtt élünk, hogy szeretnénk ha ilyen-olyan ügyekben elfogadná párunk tanácsait is, mert azokban ugyanúgy gondolkodunk. Ettől függetlenül is lesz ellenállás, ez szinte biztos, de legalább enyhítjük az erejét, és elősegítjük az alkalmazkodást.

Kutatások szerint az elvált apák a mozaikosodás közben hajlamosabbak a depresszióra. Számomra elsőre megdöbbentő volt ez az állítás, de ha végiggondoljuk a fentieket, talán nem kell csodálkozunk annyira. Persze vannak jó példák is, amikor a szülők válás után is, vagy legalább a viharosabb időszak lecsengése után képesek a gyerek érdekében együttműködni. Ez a gyerek számára a legideálisabb mind lelkileg, mind az iskolai és szocializációs fejlődését tekintve. Nem kell összezavarodnia, hogy apa vagy anya mondja-e jól, kivel illik jóban vagy rosszban lennie stb. Ugyanakkor fontos az új pár szempontjából is, hogy a konfliktusok ne mérgesedjenek el, hiszen ezek mind kihatással vannak az otthoni légkörre. Nem kell mindenbe belefolynunk, nem kell mindent beengednünk, ami leginkább párunkra és előző családjára tartozik – fordítsuk meg a hozzáállásunkat, és vegyük úgy, hogy jaj de jó, ez nem a mi felelősségünk, de jó, hogy párunk levette a vállunkról! Talán marad így is elég töprengeni valónk az élet dolgairól... Arról nem is beszélve, hogy vannak megoldhatatlan problémák is minden családban. Olyasmik, amit az idő fog elrendezni. Ha hagyjuk...

Van középút...? 

Szerintem van. Családommal mi is ezt az utat próbálgatjuk, egyre magabiztosabban, magamozaikosabban :)

10. Apák, elérhetők / távoliak III. - mozaikszülők és -gyerekek

                                            

Az apák...

Felmerülhet a kérdés, miért a kitüntetett figyelem az apáknak, férfiaknak ebben a témában, hogy egymás után a harmadik bejegyzés olvasható róla (és még nincs vége). Ha valaki nem követte volna a korábbi bejegyzéseket, az ő kedvükért elmondom, hogy nem holmi igazságtalan rangsorolásról van szó, a patriarchális társadalom tudatos megerősítéséről… Dehogy! Csak van egy feltevésem, mely szerint manapság gyakrabban fordul elő az olyan mozaikcsalád, ahol a férfi – aki sokszor maga is szülő – csatlakozik az egyszülős háztartáshoz, s ilyen formán talán ő van nehezebb helyzetben a beilleszkedés terén. Neki kell alkalmazkodnia egy kialakult szokásrendszerhez és életritmushoz, a gyereknevelés által meghatározott sajátos körülményekhez.

Ez egy feltevés, és nagyon jó lenne, ha a kedves olvasóktól, főként a hasonló cipőben járó férfiaktól, édesapáktól kapnánk erről megerősítést vagy épp cáfolatot.

Az első nehézség, amiről előzőleg volt szó, odáig eljutni ebben az új rendszerben, hogy tudatosítjuk: a párunkkal ketten alkotjuk a család alapjait, s leginkább tőlünk, kettőnktől függ, hogy mit hozunk ki belőle. Tehát nem rivalizálunk a gyerekkel, nem képzeljük ellenfélnek sem őt, sem párunk előző házastársát, bármennyire erős a csábítás egy kis balhéra, kioktatásra, erőfitogtatásra; mert a saját életünket kell élnünk a magunk értékrendszere és felfogása szerint, nem azt, amit más diktálna nekünk. Ehhez azért nagyon erős tudatosságra van szükség, kiállásra párunk mellett, s hogy képesek legyünk nemet mondani, elhatárolódni olyan helyzetekben, amikor látványosan játszma vagy manipuláció készülődik.

Na igen, de azzal óhatatlanul találkozni fogunk mozaikszülőként, hogy szerelem ide, egyetértés oda, lesznek nevelésbeli kérdések, amelyekről másként gondolkodunk. Így jutunk el a második nehézséghez, amivel a mozaikcsalád kialakulásakor a becsatlakozó fél szembesül.

Egy apuka azt írta az előző blogbejegyzéshez kommentként, hogy nem tudja, ha gyerekes nővel hozná össze őt a sors, vajon kellene-e neki párja gyerekeit is nevelni, hiszen van nekik apjuk is. Beleszólhat-e a nevelésükbe? Szerintem az már egy jó kiindulási pont, ha valakiben ez a kérdés felmerül, s nem úgy áll hozzá, mint evidenciához, pro vagy kontra. Jó, ha eljátszunk a gondolattal, mi hogy szeretnénk fordított  helyzetben.

Én például kifejezetten úgy éreztem, jó lenne, ha valakivel osztozhatnék ebben a feladatban, számíthatnék a mindennapokban egy hasonló értékrendű társ segítségére, mert apa távol van. Nem áthárítani akartam a feladatokat, csak megkönnyíteni, akár azáltal, hogy nem vagyok egyedül. Az tehát bennem fel sem merült, hogy ha megtalálom a párom, kizárjam őt a gyerekem életéből, és szinte csak lakótársként legyen jelen az életében. Persze, ez eleve lehetetlen is, hiszen az együttélés már önmagában is mintaadás, tehát valamilyen hatással akaratlanul is vagyunk egymásra, ha akarjuk, ha nem. De ezen belül elég széles a skála, hogy hol mennyire folynak bele a családtagok egymás életébe.

Azt sok helyen, szakkönyvekben, tanulmányokban lehet olvasni, hogy nem jó, ha egy mozaikcsaládban sajátunkként akarjuk nevelni párunk gyerekét. Mi sem várhatjuk el tőle ezt, ahogy a gyerektől sem, hogy ha ilyen helyzetbe kerül, szó nélkül elfogadja. Ugyanakkor az együttélés előhoz olyan szituációkat, mikor szükség lehet a közreműködésre, megerősítésre. Azt szokták mondani, a kapcsolatunk a gyerekkel legyen inkább a barátsághoz hasonló, amiben nem kell tartania tőlünk, nem kell olyan elvárásoknak megfelelnie, amelyeket a szülei sem várnak el tőle. Ha e téren akadályba ütközünk, azt a párunkkal kell tisztázni, nem a gyerekkel. Ez a terepe a közös, új értékrendszer kialakításának, s csak akkor várhatunk el valamit a gyerektől, ha mi, felnőttek megegyeztünk benne. Talán triviálisan hangzik ez, mégis sok konfliktus lehet abból, hogy másképp látjuk az ideális lefekvési időt, barátokkal való bandázást vagy a pl. zsebpénz felhasználását. Könnyen megkaphatjuk a gyerektől az "anya/apa nem mondta", vagy súlyosabb esetben a "nem vagy az anyám/apám" felkiáltást, ha nem vagyunk elég körültekintőek. És ezzel még távolabb kerülünk a jó hatástól.

Az egyik legjobb módszer, ha kicsit amolyan szívesen látott vendégként kezeljük a gyerkőcöt, akivel kedvesek, érdeklődőek vagyunk, de nem erőltetünk olyasmit, ami nem tartozik kifejezetten ránk. Rendelkezésre állunk, ha szüksége van ránk, de nem érzünk késztetést, hogy apja helyett apja, anyja helyett anyja legyünk. És lássuk be: nem egyszerűbb ez így??

Hát, talán igen, talán nem. És itt érkeztünk el a becsatlakozó mozaikapucik nehézségéhez – már ha jó a feltevésem –, hiszen van egy eleve nehezített terep számukra, lévén ők a gyerek részéről "hívatlan" vendégek, akiben még azt is láthatják, hogy távol élő szülőjük helyét akarják elfoglalni. Idő kell ahhoz és a mindennapokban sok-sok tapintatos megerősítés, hogy megnyugodjon, senkit sem fog elrabolni az "idegen", senki szívét, szeretetét, sőt, még inkább neki is kicsit több jut, ha majd hajlandó lesz elfogadni. És ez bizony nem az a mutatvány, amit napokban, hetekben mérünk, hanem sokkal inkább években. Idegőrlő tud lenni a visszautasítás, az ellenállás, de nagyon fontos tudatosítani, hogy ez az ismeretlen helyzetnek szól, a ki nem mondott félelmeknek. Ilyen környezetben könnyebben kiéleződhetnek azok a konfliktusok, amik tipikusan nevelési helyzetek: rendrakás, tiszteletlen kommunikáció, túlzott internetezés stb. Bosszant, hogy (még) nem fogad el bennünket, mint szülője párját, esetleg úgy érezzük, direkt borsot akar törni orrunk alá, ezért érzékenyebbek leszünk a számunkra elfogadhatatlan viselkedésre, s egy kicsit meg akarjuk mutatni, hogy felnőttként mi megmondhatjuk, mit hogy kéne csinálnia. Valószínűleg igazunk is van, és miért is ne akarnánk, hogy jólnevelt legyen a gyerek – de ez az a pillanat, amikor jobb nagy levegőt venni és hátrébb lépni, mielőtt a "nevelésbe" kezdenénk. Ez nagyon, nagyon nehéz. Ahogy az is, hogy aztán indulatok nélkül beszéljük meg párunkkal, akit könnyen két tűz közé kényszeríthetünk.

Drága édesapák (vagy édesanyák), akik felelősnek érzitek magatok a párotok gyerekeiért is, tiszteletre méltóak vagytok! Köszönet érte, ha nem vagytok ridegek, ha segíteni akartok! De fontos, hogy beszéljétek meg párotokkal, hogy mit is szeretnétek, mit tartanátok jónak, és együtt alakítsátok ki az új, közös családi életetek normáit, mert együttműködés és közös akarat nélkül nem lesz béke a családban!

A mozaikcsaládosság egyik legtöbb erőt kívánó próbatétele a sok-sok beszélgetés a közös élet normáiról.

Ezt nem lehet megspórolni. Aki belefárad, feladja, annak nem fog sikerülni, itt állni kell a sarat, mert nap mint nap vannak új helyzetek, amivel korábban nem kellett szembesülni. Eltart egy ideig, akár 4-5 évig is, amíg akár heti szinten adódnak újabb és újabb tisztázni valók. Ha ezeket nem úgy fogjuk fel, mint lépcsőket a közös jövő felé, hanem mint folytonos megtorpanásokat egy göröngyös úton, abból sok jó nem sülhet ki. Tényleg kimerítő, hogy folyton egyeztetni kell, ilyen vagy olyan helyzetben legközelebb mit fogunk képviselni, mit fogunk elvárni a gyerektől, de csak így fogja ő is megszokni, hogy már nemcsak az anyukája (apukája) figyel rá, s hogy amit mondunk, az közös megegyezés eredménye, nem holmi fölényeskedés. Így fogja a gyerek megérteni, hogy egy csapathoz tartozunk, s vannak közös szabályok.

A kezdeti ellenállás fokozatosan enyhül és felszívódik, ha kitartóak és következetesek vagyunk a közösen megfogalmazott elvárásokban, szabályokban. A legjobb, ha a gyerekkel együtt alakítjuk ki, azt is hangsúlyozva, hogy a kibővült családban kicsit más rend lesz, olyan, amiben mindenki szeretné jól és otthon érezni magát. El lehet magyarázni neki, hogy ezt a családformát azért hívják mozaikcsaládnak, mert mint a kirakósjáték darabjai, innen-onnan kerülnek a darabkák egymás mellé, amik együtt alakítják ki a képet. Ha az egyik nem akar illeszkedni a másik mellé, nem lesz eredménye a játéknak (erőfeszítéseknek). El kell mondani azt is, hogy több türelemre van szükség tőle is, és együttműködésre, aminek meg lesz a jutalma, ha majd a jó hangulatú közös programokat élvezheti. Mindezek jó közvetítése természetesen a szülő dolga, a mozaikszülőé inkább a nyitottság és türelem, hogy beérik a jó tervezés és hozzáállás.

Í R J A T O K !

A mozaikgyerek és -szülő kapcsolatáról még lesz szó bőven, de a következő bejegyzésben a harmadik nehézség lesz a téma, vagyis az egyszülős háztartásba bekerülő apák szerepkonfliktusa: saját gyermekeik nevelésében alig vehetnek részt, párjukéiban még kevésbé. Van középút...??

9. Apák, elérhetők / távoliak II. - párkapcsolati alapkőletétel

  Az apák...

 Az előző bejegyzés azzal ért véget, hogy nálunk, Magyarországon egy alakuló mozaikcsaládban jellemzően az anya gyerekei az állandó tagok, az apáéi pedig többnyire csak kéthetente csatlakoznak be rövid időre. Egyáltalán nem triviális, hogy ebben a helyzetben hogy alakulnak a szülői szerepek, az egymás irányában támasztott elvárások, s megoldható-e minden konfliktusforrás, vagy el kell fogadni, hogy nincs mindenre befolyásunk... 

Nem mondok újat azzal, hogy a családfői szerep javarészt a férfié[1]. Szerintem ezzel nincs is gondja a nőknek, ha maguk is megélhetik saját felelősségeiket, ha nem pusztán a főző-takarító üzemmódban számítanak ránk. A gyereknevelés ugyanakkor közös terület kell legyen, nem hárítható egyik vagy másik félre. Mégis, amikor egy család felbomlik, óhatatlanul nagyobb rész jut annak, akivel a gyerek él. Az anyának kell egyszerre valamelyes apának is lennie; s apának, ha vele marad a gyerkőc, egyszerre afféle anyapótléknak is. Ez elég bonyolult mutatvány, nehéz megtalálni az optimális arányokat, ami jól tud működni: legyünk gondoskodó, melegséget adó tyúkanyók és játékos, de azért elvárásokat, feltételeket is szabó apucik. 

Az is nehezíti a dolgot, hogy válás után ez a legtermékenyebb táptalaja egymás ingerlésének (hogy ilyen eufemisztikusan fogalmazzak...). Mindkét fél meg akarja mutatni a maga módján, hogy ő jobban ért a gyerekhez, jobban tudja, mire van szüksége, s mitől lenne biztosabb a jövője az ő elképzelései szerint. Így ahelyett, hogy egy követ fújnának, lehetőség szerint még inkább ellentétes értékrendszert követnek a nevelésben. Az egyik azt szeretné, ha éltanuló lenne a gyerek, a másik meg, hogy többet foglalkozzon a sporttal, művészetekkel, hogy kiderüljön, miben tehetséges. Az egyik megengedi,  hogy időnként a barátainál aludjon, a másik ezt már laza gyeplőnek tartja. Az egyik fontosnak tartja, hogy haladva a korszellemmel legyen internetes közösségi élete, a másik ezt kifejezetten veszélyesnek ítéli és korlátozza. Az egyik óvodás korban is ad neki zsebpénzt, a másik korainak tartja. Egyikük szeretné, ha járna hittanra, a másik nem. Lehetne sorolni, mennyi terület van, ahol egymásnak ellen tudnak mondani a drága szülők, úgy, mintha korábban nem is közös akaratból hozták volna össze a porontyot. Persze, az sem mindegy, hogy a nagy elhatározás előtt volt-e bátorságuk ezekről beszélni, mármint arról, hogy milyen értékrendet szeretnének majd követni később. Én úgy tapasztalom – saját élményként is –, hogy ez nem annyira beszédtéma. Úgy vagyunk vele, hogy ha annyira nagyon szeretjük egymást, menet közben sem lehet baj. Esetleg: majd meggyőzzük a másikat. Aha..! Pedig lehet, egy bevállalós beszélgetéssel hamarabb kiderülne, hogy vannak olyan kérdések, amelyekben nem lesz közös nevező. Ha pedig van néhány erősen ellentétes elképzelésünk, elvünk, melyekkel kapcsolatban nincs remény a rugalmas megállapodásra, akkor kifejezetten felelőtlenség mind saját párkapcsolatunk, mind a gyerek összhangban történő nevelése szempontjából családot alapítani. Na de eső után köpönyeg, ugye, ha már ott tartunk, hogy "kinek van igaza"...

Ezt a szitut lehet még jobban megkavarni, ha a szülők mellett feltűnik a harmadik, negyedik szereplő is, az új társak személyében. (Ha még itt is, ott is hozzávesszük a nagyszülőket, akik szintén mind jót akarnak az unokáknak, és a felnőtt, elvált gyereknek is, akkor egészen hejjdekacifántos képletet kapunk, úgy érezhetjük, már-már túl sok a jóból, a törődésből...)

Maradjunk a kiindulópontnál: az anyás családhoz társul a férfi, aki történetesen apa is – hogy tényleg egy megfelelően összetett helyzetet teremtsünk. Ő is rendelkezik egy családélménnyel, felfogással, ahogy az anya is, sőt kettővel is, merthogy ugye, mindenki hozza a mintaként kapott eredeti családélményt is a maga erőteljesen rögzült szokásrendszerével. Ezt már talán egyszer sikerült úgy-ahogy átemelni a házasságba, de a mozaikcsaládban már hatványozódnak a kialakított sémák, újabb szintézisre van szükség. Elismerést érdemelnek ezért azok az újjáalakuló családok, akik egyesíteni képesek ezeket a sok helyről hozott modelleket, és működőképes rendszert tudnak kialakítani. Ez hatalmas teljesítmény, a család minden tagjától, a legszűkebb magjától a távolabbi részvevőkig egyaránt. Itt mutatkozik meg, mennyire megy a tolerancia, az egymás értékeinek észrevétele a különbözőség kritikája helyett, az elfogadás a csökönyös tagadás helyett, rugalmasság a merevség helyett.

De ebben a nagy összjátékban a csatár szerepe nagy valószínűséggel mégiscsak az egyszülős felállásba becsatlakozóé, jelesül a férfiúé. Nem telepedhet bele ugyanis abba a kellemes, feltöltődést adó érzésbe, amit az új szerelem ad, mert már az elején kiderül, hogy a nő figyelme és ideje, sőt energiája meg kell osztódjon. A gyereket el kell látni, intézni kell az ügyeit, de még ha nagyobb, önállóbb, akkor is szüksége van a szülői jelenlétre és odafigyelésre. 

Ez az első akadály, amit nem olyan könnyű venni, merthogy szokatlan. Még nem alakult ki a rendszer, amiben mindenki megkapja a csak rá fordított időt. Kicsit azért ez emlékeztet arra, amikor a friss házasok családot alapítanak, s a kisbaba miatt felborul az addig megszokott együttidő-magánidő, a párok hirtelen kevesebbet kapnak egymásból és kicsit minden másból is (viszont elképesztő mennyiségű örömet és élményt a babától!). Ám ebben az esetben legalább a közösen vállat gyerek miatt hoznak áldozatot. A mozaikcsaládban ugyanakkor a férfi nem ennyire evidens módon éli meg a háttérbe kerülést. Legalábbis ez nem jellemző. Inkább az a jellemző, hogy elindul egyfajta verseny a nőért: a férfi és a gyerek részéről. Mindketten úgy élik meg az új helyzetet, hogy veszélybe kerül a nekik fenntartott rész a szerettük szívében, s nyíltan vagy tudattalanul, de elkezdenek küzdeni érte s egymással. Ezt az anyának sem könnyű elviselnie, aki nem akar és nem is tud lemondani egyikükről sem, mindkettejüket szereti. Csak amit egy anya tud, a másik két "játékos" azonban nem annyira: ez a szeretet más és más. Mennyiségben és hőfokában lehet ugyanaz, de jellegében természetesen különböző. Nem érti, miért okoz párjának gondot, ha anyaként gyerekéről áradozik, időt fordít rá, s azt sem, ha a gyerek rossz szemmel nézi, mikor szerelmét megöleli, kézenfogva sétál vele, akkor is, ha közös programra igyekeznek.

Kedves olvasók! Anyák és apák, hogy oldottátok meg ezt a helyzetet? Írjátok meg tapasztalataitokat! Használjátok a szöveg alján a "megjegyzések" lehetőséget, akár névtelenül, hadd tanuljunk egymástól, vagy legalább örüljünk: nem vagyunk egyedül!

Ami biztos: a mozaikcsalád alapja is a pár kapcsolata – abban kell biztosnak lennünk, abban kell megerősítenünk egymást, kölcsönösen és folyamatosan. Nem lehet kérdés a gyerek(ek) ellátása mellett, hogy ki az, aki egyenrangú társunk, segítőnk, boldogítónk, akire a gyerek(ek) felnövekedése után is számítani akarunk. Ezt mindkét félnek tudatosítania kell, nem elég időnként érezni, vagy épp hiányolni! 

A következő részben a mozaikapuk és mozaikgyerkőcök kapcsolatáról lesz szó, ami talán az egyik legnehezebb kérdés ebben a fejtörőben.

 

---

[1] Erről itt olvasható egy érdekes tanulmány, az egyedülálló szülőkről is szó van benne: Nagy Ildikó: A családfő intézménye– nemi szerepek a családban. Az egyszülős háztartások c. alfejezet.

8. Apák, elérhetők / távoliak I.

Az apák csodálatos lények. Akkor is nagyok maradnak, ha felnövünk. Hiányuk fájó tud lenni.

A népszámlálás nem mostanában volt, 2011-ben, akkor az egyedülálló szülők népes, bő félmilliós csoportjából közel 72 ezer édesapa nevelte egyedül gyermekét. Ma vajon hol tart ez a szám? 

Mindenesetre jó távol az anyás családokétól. Körülbelül egymillió (!) gyerek él távol édesapjától, s van kitéve a szülők vagy a bíróság döntésének, hogy mikor, mennyi ideig találkozhat vele.

Az egyedülálló és a gyermeküket egyedül nevelő apák helyzetéről, sokszor kudarcba fulladó erőfeszítéseikről a gyermekelhelyezés és láthatás kapcsán, vagy a gyámhivatalokkal vívott harcaikról egyre többet hallani manapság, különösen az egyes érdekvédelmi közösségek fórumain. De ugyanígy kezd beszédtéma lenni, hogy apának lenni jó, tevékenyen részt venni a gyerek életében igazi, férfias kihívás, s nem ciki apaként elmenni szülői értekezletre, orvoshoz vinni a csemetét stb. S a gyerekkel közös apaprogramot szervezni külön élményteli tud lenni, legyen az játszóterezés, kertészkedés, bicajozás vagy akár palacsintasütés. Már nem "csak" a család eltartásának nyomasztó szerepe társul az apákhoz, különösen, hogy ebből a feladatból jócskán igyekszünk kivenni a részünket mi, anyák is. Külön jó hír a mindenkori és bármilyen formációjú családban élő apuciknak, hogy mostanában dobták piacra az első Apa magazint, még friss, ropogós, és igazán ígéretes, én már kézbe is vehettem, a mi családunk mozaikapuja jóvoltából.

De most azokról írnék, akik kifejezetten olyan nagyon bevállalósak, hogy gyermekét egyedül nevelő  anyával új család alapítására adják fejüket. Ez igazán bátor dolog, tekintve, hogy többnyire ők vannak bizonyos értelemben hátrányban egy ilyen családban. Róluk szeretnék a következő részekben írni, mert azok a férfiak, akik egymaguk nevelik a gyerkőcüket, ők eleve bajnokok a szememben, ők már kiálltak egy nagy próbát, nekik talán nem olyan nagy kihívás, ha új választottjuk hozzájuk költözik – bár nyilván ezt is nehezítheti, ha a hölgy nem egyedül érkezik, vagy mondjuk a pár nem tud mit kezdeni a helyzettel, hogy a férfiú figyelme közel sem csak szerelmére irányul...

 Na de akik maguk is apák, csak nem velük él gyerkőcük, s így kerülnek egy anyás családba, hát azért az is egy izmos kaland, megmérettetés a javából...

Gondoljunk bele:

- a saját gyermekük nincs a közelükben, nem tudnak rá hatni, új partnerüké ugyanakkor velük él, de vele más szerepbe kényszerülnek ebben a családformában, ami azért nem megy ösztönösen

- az apa is mint olyan, teljes jogú szülő, még sincsen meg minden joga, beleszólása, hatása saját, külön élő gyermeke nevelésére; leginkább az időfaktor miatt, illetve nem egyszer a volt házastárs különféle akadályozása miatt (attól most tekintsünk el, hogy vannak persze olyanok is, akik nem is nagyon törekszenek élni ezzel a jogukkal, de sajnos ez mindkét szülő esetében előfordulhat).

 Ebbe nem nagyon szoktunk belegondolni. Valahogy a közbeszéd úgy alakult, hogy ha bekövetkezik a válás (márpedig sajnos hazánkban kb. minden második házasság így végződik), akkor a szerencsés másik oldal megnyugodva mázlista sorsában kicsit sajnálkozik és/vagy magában egy picikét kárörvend, s ezzel egy időben jól megmondja a véleményét, hogy bezzeg ez azért meg azért alakult így, mert hogy nem törődött a családdal, az asszonnyal, csalta a zembert stb... Megy az okosság, amivel semmivel sem lesz előrébb senki az ég világon. S a közbeszéd, hogy visszakanyarodjak, úgy alakult, hogy többnyire a férfiak a csúf gonoszak, semmirekellők, apának meg végképp nem jók.

Na most én ehhez képest – összhangban a bevezetővel – azt látom, hogy bizony nagyon sok elvált férfi valóban úgy gondolja, hogy feleségétől vált el, ám apának nem szűnt meg lenni, s nem is áll szándékában. Sőt! Ha a magyar joggyakorlattól nem lenne ennyire idegen, mint ma, jóval több apa gondoskodhatna gyermekéről, nem csak kéthetente hétvégén, ahogy ez manapság jellemző.

Tőlünk nyugatabbra nem egy országban már evidencia a közös szülői felügyelet, ami a gyerek szempontjából a leghumánusabb megoldása a válás utáni gyerekelhelyezésnek. Nem mellesleg mindenki szempontjából, hisz nemcsak a gyerek nyer ezzel – bár kétség kívül ő a legtöbbet, de a szülők is, akiknek így egy jól követhető és egyikük számára sem túlzottan megterhelő életritmus alakítható ki. 

Szóval az elég jellemző nálunk, hogy az alakuló mozaikcsaládban az anya gyerekei az állandó tagok, az apáéi pedig többnyire csak kéthetente csatlakoznak be. Ilyen helyzetben hogy alakulnak a hétköznapok, hogy alakulnak a szülői szerepek, az egymás felé támasztott elvárások, megoldható-e minden konfliktusforrás, vagy el kell fogadni, hogy nincs mindenre befolyásunk...

Ezekről lesz szó a következőkben.