Az apák...
Az előző bejegyzés azzal ért véget, hogy nálunk,
Magyarországon egy alakuló mozaikcsaládban jellemzően az anya gyerekei az
állandó tagok, az apáéi pedig többnyire csak kéthetente csatlakoznak be rövid
időre. Egyáltalán nem triviális, hogy ebben a helyzetben hogy alakulnak a
szülői szerepek, az egymás irányában támasztott elvárások, s megoldható-e
minden konfliktusforrás, vagy el kell fogadni, hogy nincs mindenre
befolyásunk...
Nem mondok újat azzal, hogy a családfői szerep javarészt a férfié[1]. Szerintem ezzel nincs is gondja a nőknek, ha maguk is
megélhetik saját felelősségeiket, ha nem pusztán a főző-takarító üzemmódban számítanak ránk. A gyereknevelés ugyanakkor közös terület kell legyen, nem hárítható egyik vagy másik félre. Mégis, amikor egy család felbomlik, óhatatlanul nagyobb rész jut annak, akivel a gyerek él. Az anyának kell egyszerre valamelyes apának is lennie; s apának, ha vele marad a gyerkőc, egyszerre afféle anyapótléknak is. Ez elég bonyolult mutatvány, nehéz megtalálni az optimális arányokat, ami jól tud működni: legyünk gondoskodó, melegséget adó tyúkanyók és játékos, de azért elvárásokat, feltételeket is szabó apucik.
Az is nehezíti a dolgot, hogy válás után ez a legtermékenyebb táptalaja egymás ingerlésének (hogy ilyen eufemisztikusan fogalmazzak...). Mindkét fél meg akarja mutatni a maga módján, hogy ő jobban ért a gyerekhez, jobban tudja, mire van szüksége, s mitől lenne biztosabb a jövője az ő elképzelései szerint. Így ahelyett, hogy egy követ fújnának, lehetőség szerint még inkább ellentétes értékrendszert követnek a nevelésben. Az egyik azt szeretné, ha éltanuló lenne a gyerek, a másik meg, hogy többet foglalkozzon a sporttal, művészetekkel, hogy kiderüljön, miben tehetséges. Az egyik megengedi, hogy időnként a barátainál aludjon, a másik ezt már laza gyeplőnek tartja. Az egyik fontosnak tartja, hogy haladva a korszellemmel legyen internetes közösségi élete, a másik ezt kifejezetten veszélyesnek ítéli és korlátozza. Az egyik óvodás korban is ad neki zsebpénzt, a másik korainak tartja. Egyikük szeretné, ha járna hittanra, a másik nem. Lehetne sorolni, mennyi terület van, ahol egymásnak ellen tudnak mondani a drága szülők, úgy, mintha korábban nem is közös akaratból hozták volna össze a porontyot. Persze, az sem mindegy, hogy a nagy elhatározás előtt volt-e bátorságuk ezekről beszélni, mármint arról, hogy milyen értékrendet szeretnének majd követni később. Én úgy tapasztalom – saját élményként is –, hogy ez nem annyira beszédtéma. Úgy vagyunk vele, hogy ha annyira nagyon szeretjük egymást, menet közben sem lehet baj. Esetleg: majd meggyőzzük a másikat. Aha..! Pedig lehet, egy bevállalós beszélgetéssel hamarabb kiderülne, hogy vannak olyan kérdések, amelyekben nem lesz közös nevező. Ha pedig van néhány erősen ellentétes elképzelésünk, elvünk, melyekkel kapcsolatban nincs remény a rugalmas megállapodásra, akkor kifejezetten felelőtlenség mind saját párkapcsolatunk, mind a gyerek összhangban történő nevelése szempontjából családot alapítani. Na de eső után köpönyeg, ugye, ha már ott tartunk, hogy "kinek van igaza"...
Ezt a szitut lehet még jobban megkavarni, ha a szülők mellett feltűnik a harmadik, negyedik szereplő is, az új társak személyében. (Ha még itt is, ott is hozzávesszük a nagyszülőket, akik szintén mind jót akarnak az unokáknak, és a felnőtt, elvált gyereknek is, akkor egészen hejjdekacifántos képletet kapunk, úgy érezhetjük, már-már túl sok a jóból, a törődésből...)
Maradjunk a kiindulópontnál: az anyás családhoz társul a férfi, aki történetesen apa is – hogy tényleg egy megfelelően összetett helyzetet teremtsünk. Ő is rendelkezik egy családélménnyel, felfogással, ahogy az anya is, sőt kettővel is, merthogy ugye, mindenki hozza a mintaként kapott eredeti családélményt is a maga erőteljesen rögzült szokásrendszerével. Ezt már talán egyszer sikerült úgy-ahogy átemelni a házasságba, de a mozaikcsaládban már hatványozódnak a kialakított sémák, újabb szintézisre van szükség. Elismerést érdemelnek ezért azok az újjáalakuló családok, akik egyesíteni képesek ezeket a sok helyről hozott modelleket, és működőképes rendszert tudnak kialakítani. Ez hatalmas teljesítmény, a család minden tagjától, a legszűkebb magjától a távolabbi részvevőkig egyaránt. Itt mutatkozik meg, mennyire megy a tolerancia, az egymás értékeinek észrevétele a különbözőség kritikája helyett, az elfogadás a csökönyös tagadás helyett, rugalmasság a merevség helyett.
De ebben a nagy összjátékban a csatár szerepe nagy valószínűséggel mégiscsak az egyszülős felállásba becsatlakozóé, jelesül a férfiúé. Nem telepedhet bele ugyanis abba a kellemes, feltöltődést adó érzésbe, amit az új szerelem ad, mert már az elején kiderül, hogy a nő figyelme és ideje, sőt energiája meg kell osztódjon. A gyereket el kell látni, intézni kell az ügyeit, de még ha nagyobb, önállóbb, akkor is szüksége van a szülői jelenlétre és odafigyelésre.
Ez az első akadály, amit nem olyan könnyű venni, merthogy szokatlan. Még nem alakult ki a rendszer, amiben mindenki megkapja a csak rá fordított időt. Kicsit azért ez emlékeztet arra, amikor a friss házasok családot alapítanak, s a kisbaba miatt felborul az addig megszokott együttidő-magánidő, a párok hirtelen kevesebbet kapnak egymásból és kicsit minden másból is (viszont elképesztő mennyiségű örömet és élményt a babától!). Ám ebben az esetben legalább a közösen vállat gyerek miatt hoznak áldozatot. A mozaikcsaládban ugyanakkor a férfi nem ennyire evidens módon éli meg a háttérbe kerülést. Legalábbis ez nem jellemző. Inkább az a jellemző, hogy elindul egyfajta verseny a nőért: a férfi és a gyerek részéről. Mindketten úgy élik meg az új helyzetet, hogy veszélybe kerül a nekik fenntartott rész a szerettük szívében, s nyíltan vagy tudattalanul, de elkezdenek küzdeni érte s egymással. Ezt az anyának sem könnyű elviselnie, aki nem akar és nem is tud lemondani egyikükről sem, mindkettejüket szereti. Csak amit egy anya tud, a másik két "játékos" azonban nem annyira: ez a szeretet más és más. Mennyiségben és hőfokában lehet ugyanaz, de jellegében természetesen különböző. Nem érti, miért okoz párjának gondot, ha anyaként gyerekéről áradozik, időt fordít rá, s azt sem, ha a gyerek rossz szemmel nézi, mikor szerelmét megöleli, kézenfogva sétál vele, akkor is, ha közös programra igyekeznek.
Ami biztos: a mozaikcsalád alapja is a pár kapcsolata – abban kell biztosnak lennünk, abban kell megerősítenünk egymást, kölcsönösen és folyamatosan. Nem lehet kérdés a gyerek(ek) ellátása mellett, hogy ki az, aki egyenrangú társunk, segítőnk, boldogítónk, akire a gyerek(ek) felnövekedése után is számítani akarunk. Ezt mindkét félnek tudatosítania kell, nem elég időnként érezni, vagy épp hiányolni!
A következő részben a mozaikapuk és mozaikgyerkőcök kapcsolatáról lesz szó, ami talán az egyik legnehezebb kérdés ebben a fejtörőben.
Ez az első akadály, amit nem olyan könnyű venni, merthogy szokatlan. Még nem alakult ki a rendszer, amiben mindenki megkapja a csak rá fordított időt. Kicsit azért ez emlékeztet arra, amikor a friss házasok családot alapítanak, s a kisbaba miatt felborul az addig megszokott együttidő-magánidő, a párok hirtelen kevesebbet kapnak egymásból és kicsit minden másból is (viszont elképesztő mennyiségű örömet és élményt a babától!). Ám ebben az esetben legalább a közösen vállat gyerek miatt hoznak áldozatot. A mozaikcsaládban ugyanakkor a férfi nem ennyire evidens módon éli meg a háttérbe kerülést. Legalábbis ez nem jellemző. Inkább az a jellemző, hogy elindul egyfajta verseny a nőért: a férfi és a gyerek részéről. Mindketten úgy élik meg az új helyzetet, hogy veszélybe kerül a nekik fenntartott rész a szerettük szívében, s nyíltan vagy tudattalanul, de elkezdenek küzdeni érte s egymással. Ezt az anyának sem könnyű elviselnie, aki nem akar és nem is tud lemondani egyikükről sem, mindkettejüket szereti. Csak amit egy anya tud, a másik két "játékos" azonban nem annyira: ez a szeretet más és más. Mennyiségben és hőfokában lehet ugyanaz, de jellegében természetesen különböző. Nem érti, miért okoz párjának gondot, ha anyaként gyerekéről áradozik, időt fordít rá, s azt sem, ha a gyerek rossz szemmel nézi, mikor szerelmét megöleli, kézenfogva sétál vele, akkor is, ha közös programra igyekeznek.
Kedves olvasók! Anyák és apák, hogy oldottátok meg ezt a helyzetet? Írjátok meg tapasztalataitokat! Használjátok a szöveg alján a "megjegyzések" lehetőséget, akár névtelenül, hadd tanuljunk egymástól, vagy legalább örüljünk: nem vagyunk egyedül!
Ami biztos: a mozaikcsalád alapja is a pár kapcsolata – abban kell biztosnak lennünk, abban kell megerősítenünk egymást, kölcsönösen és folyamatosan. Nem lehet kérdés a gyerek(ek) ellátása mellett, hogy ki az, aki egyenrangú társunk, segítőnk, boldogítónk, akire a gyerek(ek) felnövekedése után is számítani akarunk. Ezt mindkét félnek tudatosítania kell, nem elég időnként érezni, vagy épp hiányolni!
A következő részben a mozaikapuk és mozaikgyerkőcök kapcsolatáról lesz szó, ami talán az egyik legnehezebb kérdés ebben a fejtörőben.
[1] Erről
itt olvasható egy érdekes tanulmány, az egyedülálló szülőkről is szó van
benne: Nagy Ildikó: A családfő intézménye– nemi szerepek a családban. Az egyszülős háztartások c. alfejezet.
Nagyon jól írod, hogy az egész alapja a PÁR KAPCSOLATA, a köztük lévő egység. Nálunk ez nagyon erős, és nem szabad problémaként tekinteni a felmerülő dolgokat, mi feladatként fogjuk fel s kezeljük, együtt, mindent megbeszélve, egymást segítve, mert a gyerekek is hullámozhatnak, ugyanúgy kelhetnek fel bal lábbal, mint valljuk be mi felnőttek is sokszor, és lehet, hogy épp aznap mikor nálunk lennének és nem épp szándékosan akarnak minket megkeresíteni, vagy keresztbe tenni apa párjának, de épp így jön ki a lépés :) de olyan is van biztosan, hogy direkt, mert anyuka otthon uszít...ez a nehezebb, de mindig alaposan meg kell beszélni és amíg párunkkal ez együtt megy nem lesz gond! Lehet ez most rózsaszínnek tűnik, de nem így van ,mi két éve csináljuk ezt voltak itt is negatívabb események, nehezebb feladatok, de megoldottuk közösen, és a gyerekek azt tapasztaltam sokszor sokkal rugalmasabbak és jobban kezelnek dolgokat mint a felnőttek! nálunk a 4 gyermek előtt le a kalappal, okosabban viselkednek és alkalmazkodnak mint a két ex felnőtt létére!!!! Bíztatok mindenkit, nem szabad elítélni a mozaikcsaládokat, ebből is ki lehet hozni minden jót :) A másik még ami a cikkben feltűnt, hogy kétheti apukák...sajnos a többségében ez jellemző, de nálunk ez is másképp van, heti 3x találkoznak és ebből közösen is vagyunk együtt :) ha ex egy kicsit is hajlik erre, hogy a gyerekek érdekeit nézze, akkor tenni kell érte...Sok sok mindent tudnék még mesélni ;)
VálaszTörlésHű, egy hozzászólásban mennyi téma: problémamegoldó kommunikáció a további hergelés helyett; az exek felelőssége (akik ne feledjük, adott esetben mi is lehetünk a másik oldalról nézve); a gyerekek mint érző lények s nem mint kellemetlenkedő mellékszereplők; végül a láthatási-törődési szándék: mert ilyen is van, nem mindig a "körülményeken" múlik, hogy mennyit van együtt a gyerek és a külön élő szülő. Köszönöm, hogy megosztottad, kedves Névtelen, és szívből gratulálok a családotokhoz! :) Ezekről a témákról is folyamatosan lesz szó, s így van értelme igazán, ha ti is hozzáteszitek a magatokét! Köszönöm!
TörlésKicsit több témát felhoztam igen :) bocsánat érte, de annyi mindent lehet írni ebben a témában! Csatlakozzatok minél többen, hogy segíthessük egymást és,hogy ne ítéljenek el minket mozaikosokat :)
TörlésPont tegnap voltam fiammal vasarolni. Tobbszor kereszteztuk egymas utjat egy anyukaval, aki epp kuzdott a gyerekeivel es a vasarlassal.Ezen kezdtem gondolokodni, hogy mondjuk ha ilyen csaladba cseppennek bele. Mennyire kellene nekem nevelni az o gyerekeit, mennyire szoljak bele. Megse en vagyok az apjuk. Biztos kialakulna valami rendszer. Nekem is volt neveloapam, o igazan sose szolt bele. Ha kerdeztem, teljesen korrektul valaszolt a legjobb tudasa szerint de a nevelest meghagyta anyamnak.
VálaszTörlésDe örülök, te vagy az első édesapa, aki itt fontosnak tartotta megszólalni! Pedig biztos nem vagy egyedül ezzel a kérdéssel, ami szerintem mindannyiunkban felmerül, akik nem (csak) a saját gyerekükről gondoskodnak. Két választ is adtál a kérdésedre: szerintem is kialakul a rendszer idővel, de biztosan nem magától, és ennek a hogyanja az izgalmas, erről még fogunk itt témázgatni. A másik, a korrekt hozzáállás: egyszerűen nem akarok olyan színben tetszelegni, ami nem vagyok, ezzel együtt a figyelmet és törődést ugyanúgy megkapja a korának megfelelően.
TörlésViszont te a nevelésről is írsz, ami kicsit több a korrekt kommunikációnál. Ez attól is függ, hogy a párunk mit vár el tőlünk, a gyerek ténylegesen számíthat-e a biológiai apjára, és hogy nekünk milyen szerepfelfogásunk van a szülőségről. Egyetlen mindig működő válasz erre szerintem nem létezik, többszereplős játék ez is, szintén lesz szó ezekről. És még csak azt sem mondanám, hogy érzés szerint, meg hogy hallgassunk a szívünkre, meg ilyen bölcsességek. Ezt nagyon is át kell gondolni, beszélni, tájékozódni... Hisz alapvetően mindenki azt szeretné, ha a jövő nemzedéke, akire hatással vagyunk szülőként, nevelőként, egy normálisnak mondható értékrend szerint éljen, dolgozzon, boldoguljon, vagyis a szándék jó alapvetően. Csak a mozaikos felállásban nem ugyanazok az eszközök működnek jól, amik a hagyományos családban, s ezt a nehéz kitapasztalni és a hozzáállásunkat is átállítani. Köszi, hogy írtál!