84. Mit tanítunk a gyereknek a viselkedésünkkel? 4 példasztori az életből

 Ülök az autóban, megyek a gyerekért, aki a kéthetes cserkésztábort szakította meg egy koncertért, mindeközben a szeretetnyelvekről hallgatok egy előadást. A Róbert Károly körúton pirosnál állok, a Covid-oltóhely magasságában, és a szeretet kifejezésének lehetséges módjai kúsznak a fülembe, de fejemet oldalra fordítva egy jeleneten akad meg a szemem. Egy ötfős család várakozik sorára az őrrel védett bejárat előtt: nagyon fiatal, alig huszonéves apa, a felesége (feltehetően), és két kamaszkorú lány, meg egy karonülő kicsi az egyikük kezében. Nem hiszem, hogy ők egy ugyanazon család tagjai, de egész biztos, szoros rokoni kapcsolat fűzi össze őket. A férfi telefonál, és közben a feleségének tűnő nővel is indulatosan, számonkérően gesztikulálva kiabál, majd ad neki két pofont egymás után, majd mikor a nő reagálhatna, arrébb lépve tovább telefonál. A következő pillanatban odalép a kamaszlány kezében szemlélődő kisgyerekhez, és megborzolja a buksiját. A két kamaszlány rá se néz, szenvtelenül bámulnak a forgalom irányába. Hallom közben az előadó hangját, ahogy arról beszél, az esetek többségében különböző módon van szükségünk a szeretet kifejezésére, nem ugyanabból érezzük, hogy fontosak vagyunk. A nő néz a férfi után, nem tudja, mit lépjen, majd újra visszamegy hozzá a férfi, megint magyaráz neki, de most a nő is válaszol, majd ellöki a férfit. Közben zöld lett, lassan elindulok, de még annyit elcsípek, hogy a biztonsági őr a fejével a nemtetszését fejezi ki viselkedésükért, és mond is nekik valamit, bizonyára a rend érdekében.

 

Az előadás ott tart, hogy olyan apró gesztsokkal is kifejezhetjük egymás iránti figyelmességünket, például mikor mondjuk a boltban járva egy Túrórudit bedobunk szerettünk számára a kosárba, étcsokisat, cukormenteset, amit úgy szeret. Máris eszembe jut, hogy az út előtt én is bedobtam egy Túrórudit lányom számára, és megveregettem a vállamat, hogy ez milyen jó ötlet volt, bár hezitáltam előtte, hogy tényleg kell-e, hiszen hamarosan otthon bármi mást is ehet. (Jó ötlet volt, örült neki.) És rögtön az is eszembe jutott, hogy ezt a Túrórudit nem is én vettem valójában, hanem a mozaiktesója hozta, pár csomagnyit az egész családnak, és a hűtőben kedves üzenettel kínálta (lásd a mellékelt fotón). Ez meg nekünk esett jól, hogy gondol ránk is a húszéves. És utána az is eszembe jutott, hogy az ő üzenetére én is válaszoltam, ott a hűtőben egy rövid „Köszi” és szívecske felirattal, hogy lássa, értékelem ezt a gesztust, és akkor már a négyéves kistesó is oda akart firkantani valamit, de ő már csak a nevét tudta odabiggyeszteni. Hát, így ér körbe a sztori.

 

De nem tudom itt befejezni, mert annyi más gondolatot is elindít bennem. Egyrészt, a pirosnál várakozva megfigyelt család kapcsán két másik nagyon friss sztori is bevillant. Az egyiknek szintén én voltam a szemtanúja az egyik játszótéren. Az anya próbálta odahívni magához a gyerekét, aki nem akart menni, így a nyomaték kedvéért azt mondta neki, hogy „Gyere ide, vagy eltöröm a lábad!” Erre kaptam föl a fejem. Egy egyébként kellemes, nyári vasárnap délutáni játszóterezésen. A gyereket nem hallottam, de a következő édesanyai mondat az volt, hogy „Te velem így nem beszélhetsz, hallod? Velem szépen beszélj!!” Mindezt kellő hangerővel persze. Azon töprengtem, vajon honnan is kellene megtanulnia ennek a gyereknek a helyes hangnemet, kommunikációt, viselkedést, ha nem lát rá hiteles mintát…? Sajnáltam őt, de az anyát is, hiszen ő sem kaphatott erre vonatkozóan jó példát.

 Majd pár napja a férjem mesélte, hogy bevásárlás közben arra lett figyelmes, hogy a bolti eladó szóváltásba került az egyik vásárlóval, egy két gyerekkel logisztikázó anyával. Megkérte, hogy vegye meg azt a pékárut, amit a kisgyerkőc láthatóan megnyalogatott, majd visszatett a polcra. Reakció? Anya elkezdte a kb. 3 éves kisgyereket „nevelni”: „Hallottad? Nem szabad ilyet csinálni, megmondta a bácsi! Ha mégegyszer meglátom, hogy benyúlsz, olyan hatalmas pofont adok…!!” Majd miután egyéb nem történt, az eladó megkérte mégegyszer, hogy tegye a kosarába az említett péksütit. Erre az volt a válasza, hogy nincs szabad keze, mert az egyikben a kosár van, a másikban a gyerek, de amint tudja, megoldja. Na, nem kell ezt jobban ecsetelni, szerintem, így is érzékelhető a „nevelési stílus” sajátossága.

 És még egy rövid eset, szintén a férjemtől, az egyik nyári játszóterezésükről Micivel. Kisunokájára vigyázott a nagypapa, aki dühösen kiabálva tiltotta el a gyereket a homokozó melletti vízcsaptól, nehogy összesározza magát. Kérdés, hogy miért is baj, ha nyáron vizes lesz a gyerkőc, és meglátszik rajta (az egyébként könnyedén eltávolítható) játék nyoma…?

 Nem az ítélkezés a célja ezeknek a sztoriknak a megosztása, hanem a figyelemfelhívás. Hiszen én sem vagyok mintaszülő, én is követtem és követek el hibákat bőven, de ezek a látványos esetek mindig ráébresztenek, hogy a saját reakcióinkkal, hozzáállásunkkal mi mindenről adunk mintát az épp fejlődő személyiségeknek:

-        mintát az indulat(nem)kezelésről;

-        az egymásra figyelő, egymást emberszámba vevő kommunikációról;

-        a tiltás értelm(etlenség)éről (ha nem veszélyeztető viselkedésnek szól);

-        a felelősség hárításáról (nem azt magyarázom el, hogy miért ne csináljon ezt vagy azt, hanem külső okokra vagy még arra sem hivatkozom);

-        egyik pillanatban ütök, másikban simogatok…

Mit tanul meg így a gyerek a helyes viselkedésről, a jó és rossz elkülönítéséről, de főként a bizalomról, empátiáról, elfogadásról, megértésről (a szeretet kifejezéséről?), ha ennyire esetleges és kiszámíthatatlan, amit tapasztal?? Hát, erről szól a kötődéselmélet, ezért is jellemző hazánkban a bizonytalan kötődés (vizsgálatok alapján a népesség 70%-a ide sorolható), aminek részletei túlmutatnak ezen a blogposzton, de számtalan cikket lehet róla találni az interneten.

Ahhoz, hogy a gyerekünk az elvárt viselkedést hozza, nekünk kell jó mintával szolgálni, és ez a születése utáni első perctől így van:

-        ahogy szeretjük őt,

-        ahogy meghalljuk, mit szeretne, és arra hogy reagálunk,

-        ahogy egymást is szeretjük a párunkkal,

-        nem utolsó sorban ahogy egymással és a többi emberrel is kommunikálunk…