95. A tekintélyről, röviden

Fogadd el, szeresd, tiszteld a mostohaapádat/mostohaanyádat! – kéred a gyerekedtől.

Vagy: Miért nincs tekintélyem a gyereked előtt, miközben én főzök rátok/fizetem a háztartás nagy részét? – kérdi a párod.

Mindegy, ki mondja, a lényeg ugyanaz.

Ezekben a kér(d)ésekben elvárások fogalmazódnak meg a gyerek felé, egy olyan kapcsolati folyamat relációjában, amelyben figyelmen kívül hagyjuk a dolog érzelmi, lelki mozgatórugóit, és csak a kézzel fogható realitásokra koncentrálunk, azokra is leginkább egyoldalúan (mi mit tettünk az asztalra, szó szerint).

Gondolj csak bele: melyik tanárodat tudtad mélyen tisztelni és szeretni gyerekként:

- aki szakszerűen átadta neked az ismereteket, majd a lényegre szorítkozva visszakérte, vagyis jó oktató volt, elvégezte a feladatát;

- vagy azt, amelyik a tananyagon kívül mást is adott: téged érdeklő, életből vett példákat, néha kis bepillantást a saját életébe, tanulságos tapasztalataiba; vagy akár arra is kíváncsi volt időnként, Te személyesen hogy vagy, mi érdekel, egyáltalán: mi van veled? Vagyis jó pedagógus volt. Nem tananyagot tanított, hanem Téged.

Érted a különbséget?

94. Mozaikcsaládban az élet… meg a tinik

Szájal a gyerek, visszaszól, beszól, puffog, ellenáll, bezárkózik, pont azt és úgy nem akarja, ahogy mi azt kitaláltuk… A sor folytatható, igaz?

Csigavér! Ezek a normálisan érő kamasznak az ismertetőjegyei! Kifejezetten örülnünk kell, ha mindezt megtapasztaljuk, mert ezek szerint a személyiségfejlődésnek nagykönyvben megírt folyamatán megy éppen keresztül. Az is teljesen érthető, ha nekünk meg az idegeink rongyolódnak kicsit. Irány a wellness!

Szóval: mindegy, hogy saját vagy mozaikgyerek, azt értsük meg, hogy ha nem engedjük kicsit lázadozni, nem tud eltávolodni tőlünk annyira, hogy elinduljon a saját, önálló útján. S ha nem tud önállósodni, akkor fiatal felnőttként nem is lesz honnan visszatalálnia hozzánk. Merthogy az érési folyamat következő állomása ez lenne.

Energiapazarlás volna magunkra venni a kitöréseiket, önsanyargatás lenne búslakodni afölött, hogy mindenki más véleménye jobban számít nekik a miénknél.

Elég, ha arra figyelünk, hogy az igazán kockázatos kísérletezésektől megóvjuk őket, vagy legalábbis jól felvértezzük őket a veszélyeik ellen. Ezt pedig nyitottsággal, humorral, közvetlen beszélgetésekkel érhetjük el. És persze érdemes nem 14 évesen elkezdeni mindezt, hanem folyamatosan, kicsi koruktól, mindig a maguk szintjén.

Minden egyéb, amit értékként képviselünk, észrevétlenül vésődik beléjük, mint belénk is, amikor szüleink mintáit fedezzük fel egy-egy megnyilvánulásunkban. Ez számít igazán, ezért fontosak a mi – amennyire lehet, tudatos – reakcióink!!

91. A látogatóba érkező gyerekek

A látogatóba érkező gyerekek...

Ők a hétvégi gyerekek (a hétvégi apukák mintájára), ugye, milyen rossz ezt hallani?? Na de nem erről szeretnék írni, hanem röviden arról, hogy mit is csináltok ti együtt a pár hete látott gyerkőccel? És azt is hogyan?

Csak mert ahhoz, hogy ennek az amúgy – valljuk be – természetellenes kapcsolattartási módnak mégis valami, a jövőre nézvést pozitív kifutása legyen, pl. a gyerek számára egészséges párkapcsolat kialakítására való képesség, szorongás nélküli felnőtté válás, a szülő számára remény egy kiteljesedett utódra, stb…, szóval ehhez már a jelenben tenni kell, s nem elég azt gondolni, hogy majd „elmondom neki, ha nagy lesz, mit hogyan kell(ene) csinálni”.

Talán meglepő lesz, amit mondok: de ahhoz, hogy a fentebb felsoroltak teljesüljenek, elsősorban arra van szükség, hogy a gyerek gyerek lehessen, mi, szülők pedig merjünk mellette felnőttek lenni. Nem annyira evidens ez, mint talán néhányan gondolnák, hiszen mit is jelent mindez?

A gyerek akkor lehet gyerek: ha

1., nem rángatjuk bele a mi felnőtt, párkapcsolati (válási, bírósági, vagyonmegosztási stb.) dolgainkba

2., megengedjük neki, hogy beszéljen a másik szülőjéről, az ott töltött időről, élményeiről, egyáltalán: megengedjük neki, hogy szeresse szülőjét, és akár jóban legyen annak új partnerével.

A szülő akkor felnőtt, ha:

1., korlátokat, határokat IS szab a gyereknek, melyek által az biztonságban érezheti magát. Tévedés, ha azt hisszük, hogy ha valamire nemet mondunk, azzal megbántjuk őt, vagy elriasztjuk magunktól. Pont fordítva: ha mindent megengedünk neki, azzal azt mondjuk: „tök mindegy, mit csinálsz, nekem aztán mindegy, oldd meg a dolgaid úgy, ahogy akard”)

2., korának megfelelő elvárásokat támasztunk felé, és feladatokkal bízzuk meg: vagyis segítjük az önállósodásában, amivel egyúttal a kompetenciaérzését is növeljük. Más szóval: ha megbízzuk azzal, hogy ez vagy az az ő feladata, ezt vagy azt elvárjuk tőle, akkor azt üzenjük neki, megbízom benned, hogy erre képes vagy.

Mindez azt jelenti egy mozaikcsaládban hogy bár ritkábban találkozunk csemeténkkel, azért nem kell vele hímes tojáskánt bánni, akit mindössze etetünk, itatunk és szórakoztatunk, hanem minél inkább be kell vonni a családi életünkbe, hogy érezze, nem vendég, hanem igenis, családtag. Első hallásra ez talán kegyetlenül hangzik, és kivitelezhetetlennek tűnik, de azt javaslom, próbálkozzatok vele!

Kicsit olyan ez, mint a kistesó érkezése: ha azt akarjuk, hogy ne nagyon élesedjen ki a féltékenység (vagyis a gyerek ne érezze magát a baba miatt kirekesztettnek), minél jobban be kell vonni a vele való foglalkozásba, s minél inkább természetesnek venni a jelenlétét, az új, közös életet, ahol mindenkinek helye van, s mindenkinek megvan a helye.

83. Remények, próbálkozások, kudarcok - kiút

Ezen az oldalon főleg arról van szó, hogy bár válás után nem könnyű újra működő családot kialakítani, de megvan a módja, hogy miként lehet mégis elérni.

Ugyanakkor szólni kell arról is, hogy sajnos sokszor akkor is bennemaradunk egy kapcsolatban, ha az igazából nem is ad elegendő örömet, akkor is erőltetjük a családozást, ha abban több a fájdalom, mint a megelégedettség.

Ha az ember válás után rászánja magát az újrakezdésre, és egyszercsak már azon kapja magát, hogy a saját és párja gyerekeivel egy fedél alatt él, azon iparkodik, hogy ez a közös élet minél jobb legyen. Valószínű, hogy Te is így vagy ezzel, aki itt és más hasonló oldalakon gyűjtesz muníciót és megerősítést, hogy ezt minél jobban csináld.

De azt is érzed, hogy valamiért elég döcögős ez az egész. Próbálsz beszélgetni a pároddal, aki a kezdeti lelkesedés után egyre távolságtartóbb és kritikusabb a gyerekeddel. Átbeszéltek jó pár éjszakát, próbálod megérteni az álláspontját, majd meggyőzni arról, hogy a gyereked viselkedése nem neki szól, hanem a helyzetnek, a másik szülőjével kapcsolatos lojalitásának, ezért ne vegye magára. Próbálod a válás és a mozaikos témájú írások tanulságait megosztani vele, de visszapattansz. Újra és újra. Nem tudsz mit mondani a gyerekednek sem, akinek látod a vívódását, kedvelheti-e a szülei mellett az új partnert is, akihez időről időre megpróbál mégis a maga természetességével közeledni, de ő is ugyanúgy visszapattan, mígnem feladja, és hozza, amit „kell”: bezárkózik, minél jobban záró ajtók mögé, fizikai és lelki értelemben is.

A meleg családi együttlétek helyett feszült, egymást inkább kerülő, egyre hidegebb légkör uralkodik el, és alattomosan szívja el a levegőt a párkapcsolatodból is, ami így lassan egyre fojtogatóbb lesz. Nem tudsz meghasonlani, nem tudsz ketté szakadni, mégis valami ilyesmit követel ez a helyzet, mert a két legfontosabb kapcsolatodban kényszerít választás elé, természetellenes magatartást követelve. Legalábbis így éled meg.

Szereted a párod, érkezése új reményeket és perspektívát adott. Láttad, hogy vele megélheted mindazt, amiről a válás sokkjában lemondtál, és azt hitted, sosem lehet már a részed. Társad lett, akivel újra lehet tervezni, aki felelősséget vállal veled, érted, értetek. És látod azt is, milyen remek szülő, a saját gyerekeivel gondos, odafigyel rájuk, vagy ha nem, elfogadja a segítséged, megbízik benned. Ezért még jobban fáj, hogy ezen a téren nem számíthatsz a kölcsönösségre, valami közétek áll. A párod szerint a gyereked, szerinted pedig a párod viselkedése. 22-es csapdája.

Szereted, zsigeri szinten kötődsz a gyerekedhez, akinek a veszteségeiért felelőséget vállalsz, és kötelességednek érzed, hogy kárpótold, és olyasmit nyújts neki, amivel visszakaphat valamit abból, amit a család felbomlásával elveszített. Valamit, nem mindent, mert azt Te is tudod, hogy az lehetetlen. De azt gondolod, hogy ha nem állsz az exed és a gyereked közé, valamint ha Te boldog vagy, akkor a pároddal közösen alkotott új családban nagyjából újra helyére kerülhetnek a dolgok. Megélheti, hogy a válás után is élhettek családban, két felnőttel, akik törődnek vele, és ahol újra vannak közös vacsorák, hétvégi nagy ebédek, közös játék, kirándulások, beszélgetések. Mint régen. És ez nem zárja ki, hogy a másik szülőjével is jóban legyen.

Ezt képzelted, aztán pedig megtapasztalod, hogy ez egyáltalán nem is olyan magától értetődő. Nem akarod elhinni, hogy nem tudnátok jobban csinálni, de telik az idő, és nem lesz jobb, sőt, a gyerek növekedésével inkább nehezebb lesz minden. Már meg is szokjátok, hogy ilyen a légkör, már nem is gondoljátok, hogy ezen lehet változtatni, és mindenki kezd alkalmazkodni a helyzethez. Általában elvonulással, a közös programok ritkításával, végül a beszélgetések korlátozásával (minél kevesebb kontaktus, annál kisebb esély a konfliktusra). Jól bepáncélozzátok magatokat, a sérülésektől félve. Ezzel együtt erőteljes védelmet építetek ki a valódi érzések ellen is, és a reményteli boldog családi életből egy felszínes, legfeljebb udvariaskodó, de inkább hideg együttlakás lesz.

A rendszer működik, egyensúlyra törekszik. Csak nem jól. A család diszfunkcionális, konzerválódnak az egymásról kialakított, torzult képek, állandósulnak az előzetes negatív feltételezésekből fakadó félreértések. De a kibillent egyensúlyt őrzöd, hogy ne essen darabjaira a család újra. Már nem kérdezgeted a párod, hogy miért így vagy úgy szólt a gyerekedhez, vagy épp miért nem szólt hozzá, és már nem is próbálkozol, hogy megmagyarázd a szitut, hiszen csak magadat fárasztanád, eredmény nélkül. Elvonulsz te is, hogy távolodj a valóságtól. De így egymástól is egyre távolodtok. Kérdés, hogy az eredendő probléma megoldása nélkül visszatalálhattok-e valaha egymáshoz…?

Ez nem túlzás, sajnos ez a valóság. Akik óva intettek az elvált szülővel való kapcsolattól, a  mozaikcsaládos élettől, azok valami ilyesmi miatt tették. Te hol tartasz a saját történetedben? Mit teszel, hogy másképp alakuljon?

Engem nagyon elkeserít, hogy sok jó ember, vétlen gyerek hogy sodródik bele egy ilyen romboló dinamikába. Azért írok erről a témáról annyit, hogy reményt adjak: NEM KELL, hogy a fenti forgatókönyv teljesüljön.

Lehetőséged van az Újrakezdés tréning programban való részvételre, amely a kezdetektől vezet végig azon az úton, amely kizárja ezt a verziót. Megvan a módja, hogyan kerülhető el, ám ehhez a személyes befektetésed kell. Nem elég olvasgatni, dolgozni is kell magadon, a félelmeiden és a hiedelmeiden, hogy befolyásolni tudd az eseményeket, ne csak szemléld azokat. Kapkodás és beletörődés helyett tudatosságot ajánlok. Mindezt azért, mert tudom, hogy MEG LEHET CSINÁLNI, és azt is, hogy MIKÉNT lehet megcsinálni.

Tedd meg az első lépést, a következőket pedig közösen fogjuk megtenni, hogy mire véget ér a nyár, érezhetően tudatosabb legyél a gyerekeddel, a (majdani) pároddal és az exeddel való kapcsolatodban.

Hajrá!

77. Apakulcsok - könyvajánló a kapcsolódás eszközeiről, nem csak apáknak

Rég nem jelentkeztem, aminek személyes okai vannak.

Hosszú szünet után hogy is lehetne újra kezdeni? Kicsit olyan ez most, mint válás után: van a veszteség, a tehetetlenség, a lehangoltság, és hiába érzed, hogy tenni kéne valamit, tenni a dolgod, nem megy. A válás hasonlóképpen gyászreakciót vált ki belőlünk, mint a tényleges, végleges emberi veszteség. Idő kell hozzá, hogy magunkhoz térjünk, megrázzuk magunkat és továbblépjünk.

Így vagyok/voltam én is hetekig. Olvastam Süveges Gergő Apakulcs című könyvét, amiről már fogalmazgattam magamban az ajánlót Nektek, mikor nagylányom édesapja megbetegedett, és pár hét leforgása alatt elveszítettük őt. Mindeközben az én édesapám is megbetegedett, ő érte is aggódni, szorítani kellett.

Apák – a lányok életében első férfiak, kiemelkedően jelentős személyek az életünkben. Vagy azért, mert rendkívüli kapcsolatban vagyunk velük, vagy azért, mert csak vágyakoztunk erre. Mindenképp meghatározó ez a kötelék, akár jó, akár nem annyira. Mintánk lesz így vagy úgy a párválasztásunkban, az életszemléletünkben, a munkához való viszonyulásunkban. De nagyon nem mindegy, hogy „így” vagy „úgy”.

Ha apa vagy, azért olvasd el Süveges Gergő könyvét, hogy mindaz, ami ebben a szerepedben a gyereked számára lenni szeretnél, a leghatékonyabban megvalósíthasd. Talán azt gondolod, megy ez ösztönösen is, de gyakorló szülőként mondom, mindig van hová fejlődni, ez a könyv pedig pont azért nagyon jó, mert praktikusan megmutatja azokat a konkrét lépéseket, amikkel egyre közelebb és közelebb kerülhetsz a gyerekedhez úgy, hogy az belőled és belőle is a legjobbat hozza ki.

Nem számít, hogy édesapja, mozaik/mostohaapja, nevelőapja vagy a gyereknek: a kapcsolódás számít, amivel ebben a szerepedben ki akarsz teljesedni. Nagyon nem magától értetődő, kell hozzá önismeret, szándék a fejlődésre, és bátorság a komfortzónán kívülinek látszó lépések megtételére. A könyv mindehhez úgy teszi az olvasó elé az egyes alkatrészeket és szerszámokat, ahogy az asszisztens dolgozik a mester kezére. A Te dolgod, hogy használd.

Három fontos kulcsot ad a kezedbe ez a könyv a gyerekeidhez: a tudás, a szövetség és a jóakarat kulcsait, és megmutatja, hogy a gyerekneveléssel járó kihívásokra hogy lehet velük jól válaszolni. Nem elméletben, nem okoskodva mondja ezt el, hanem nagyon élő, mindennapi példákon keresztül, párbeszédekbe foglalva, amelyek között mindannyiunk találhat jó pár ismerős helyzetet.

Számomra az egyik legérdekesebb felismerés az volt a könyv olvasásakor, hogy engem anyaként ugyanúgy megszólít, kimondatlanul, mert mindaz az iránymutatás, szemlélet, eszköz, amiről szól, az én szülői kompetenciáimat is gazdagítja. Nem tudom, erre a szerző mennyire gondolt már, de biztos vagyok benne, hogy az anyák legalább akkora hasznát vehetik ennek a tudástárnak, mint az édesapák. Szóval én át is keresztelném szülőkulcsokra ezeket a kapcsolaterősítő gyakorlatokat, de tisztában vagyok vele, hogy marketing szempontból jobb, ha az apák vannak a fókuszban, mivel való igaz, hogy az ő szerepükkel, a gyerekhez való kapcsolódásukkal sokkal kevesebb irodalom foglalkozik, mint az anyasággal. Szóval nincs ezzel gond, de a tartalom, állítom, unisex 😊

Csak pár gondolatot ragadok ki, ami bennem megragadt, nem feltétlen idézetként. Még én is ízlelgetem, és gyakorlom, hogy beépüljenek a mindennapjaimba.

-        nem mindegy, hogy odafordulsz vagy odamordulsz

-        a gyerek sokáig tökéletesnek gondolja, csodálja az apját, de kapcsolódni az emberihez tud

-        az elismerés nem dicshimnusz, és nem jutalom, hanem támogatás, ami megelőzi a korrigálást

-        az ösztönzés nem elvárás

-        a gyerekkel való kapcsolódás fontosabb, mint a teljesítménye

-        nem az a fontos, mekkora egy ügy jelentősége, hanem hogy a gyerek aktuálisan mekkora jelentőséget tulajdonít neki

-        jelen lenni nem csak a küzdelemben, hanem az örömben is

A kulcsok tehát: „Ismerd, támogasd, szeresd!” 

S a karika, amely tartja őket: „Nézz rá!”

75. Az egységes szülői front kialakítása a mozaikcsaládokban

A szülői attitűdök különbözőségéből egy átlag nukleáris családban is simán adódhatnak nehézségek, hát még akkor, ha az új család két részcsaládból formálódik ki, ahol más-más szokások, értékek, rutinok alakultak ki, arról nem is szólva, hogy ezek a részcsaládok valamiféle veszteségből születtek, aminek feldolgozása ki tudja, kinél hol tart épp... Izmos kihívást jelent, amikor ilyen előzmények után összhangot, nyugalmat szeretnénk magunk körül. Ahhoz, hogy ezt elérjük, nélkülözhetetlen az egységes szülői front kialakítása.

Persze, mikor még a randizás szakaszában vagyunk, minden ideálisnak, vagy legalábbis jónak tűnik, ez természetes, hiszen ösztönösen a legjobb oldalunkat mutatjuk, és a kapcsolat fennmaradásáért azt tükrözzük vissza a párunknak, amit látni szeretne. Ha észre is veszünk néhány különbséget egymás értékrendjében, nevelési stílusában, apróságként kezeljük, abban bízva, hogy ezek nem fognak problémát okozni, s ha mégis, együtt majd mindent megoldunk, hiszen szeretjük egymást. Leginkább arra koncentrálunk, hogy párunk ne rendelkezzen olyan tulajdonságokkal, ami kudarcos előző kapcsolatunk felbomlásához vezetett, a komolyabb vitás kérdéseket pedig inkább kerüljük.

Magam is hallottam már olyat, hogy az a jó párkapcsolat, amelyikben nincs nézetkülönbség, és ebből következően az a jó szülőpáros, akik mindenben egy véleményen vannak. Csakhogy ez nem „jó” kapcsolat, hanem idealisztikus kapcsolat, aminek ebből kifolyólag csekély a realitása. Ebben az értelemben az egységes front valami olyasmit jelenthet, hogy mindkét szülő mindegyik gyerekben ugyanazokat a vonásokat értékeli,  ugyanabban a hangnemben fegyelmezi őket, ugyanazokat a követelményeket támasztja feléjük, és ugyanazokat a következményeket helyezi kilátásba. Ez csak fokozódik, amikor mozaikcsaládba csöppenünk, és párunk elvárná, hogy úgy neveljük gyerekünket, ahogy ő a sajátját. Azért csak így kimondva-leírva is érzem, hogy ez mennyire necces… Mintha azt kérné párunk, mi magunk változzunk a kedvére. Nem szerencsés elvárás…

De hát akkor mit tehetünk? Mikor nevezhetjük magunkat egységesen működő szülőknek?

Akkor, amikor párunk mellé állunk a szülői erőfeszítéseiben, megmutatjuk a kis trónörökösöknek, hogy mi támogatjuk egymást = egy fronton vagyunk.

Nem biztos, hogy minden kérdésben egyetértünk, például ahogy párunk kezelt egy helyzetet. De nem a gyerekek előtt kezdjük azt megvitatni, hanem kettesben. Ha a gyerekek azt látják, mi magunk sem vagyunk biztosak egymásban, ők miért bíznának abban, hogy amit felnőttként mondunk, az jó lesz nekik? Miért fogadnák el párunkat hiteles felnőttnek az életükben?

A gyerekek nagyon rugalmasak, képesek jól alkalmazkodni a különböző nevelési stílusokhoz. Talán van másnak is olyan élménye, hogy édesapja másképp volt szigorú, mint édesanyja, tudta, mit lehet egyiknél, mit a másiknál – felnőttként visszagondolva pedig jó esetben rájövünk, hogy valójában mindketten jót akartak, csak ki így, ki úgy tudta elérni (természetesen az ilyen témáknál gyakran felemlegetett "atyai" pofonokat nem soroljuk ide!).

Persze ez nem jelenti azt, hogy bátran éljünk a teljesen szembemenő nevelési elveinkkel, mert abból csak az sülhet ki, hogy a gyerek összezavarodik, és idővel mindig a könnyebb utat fogja választani, ami nem vezet jóra. De ha megismertük ezeket, dolgozzunk azon, hogy eljussunk egy mindkettőnk számára elfogadható keresztmetszetig, amit aztán már a magunk temperamentumának megfelelően tudunk képviselni. Ha a gyerekek azt látják, hogy köztünk összhang van, s hogy bízunk egymás értékítéletében, egyetértünk egymás helyzetkezelésével – amit egyébként jó is, ha időnként verbálisan kifejezünk – akkor egyrészt biztonságot adunk nekik, megalapozzuk a bizalmat párunk felé, másrészt elősegítjük, hogy rugalmasabban alkalmazkodjanak új helyzetükhöz, a megváltozott körülményekhez, legyen az a testvérsorrendben elfoglalt helyük megváltozása, a régi szokásaik kiegészülése frissekkel, vagy épp új családszabályok megjelenése stb.

Mindehhez persze hozzátartozik az is, hogy mi magunk is igyekezzünk megismerni a gyereket, feltérképezni a személyiségét – mert bármennyire lehetünk összhangban a párunkkal, ha nem tudjuk úgy képviselni, hogy az eljusson a szívéig. Ez is "munka" – de eredmények, ugye, csak munkából, befektetésből származnak…

A szülői egységfront tehát nem kell, hogy a teljes egyezést jelentse szülői mivoltunkban, magatartásunkban, hanem azt az erőt, ami gyerekeink számára is érezhető kell legyen: amit párunk képvisel, a mellé oda tudunk állni.

72. 5 hiba a válás utáni újrakezdésnél, és amit helyette tehetnénk

 Válás után nem az az első gondolatunk, hogy újabb párkapcsolatba kezdjünk, vagyis jó, ha nem ez az első - főleg ha van gyerkőcünk is. De előbb-utóbb eljön annak is az ideje, és jó, ha tudatosan fogunk hozzá, ha tartós kapcsolatban gondolkozunk. Íme néhány tipikus hiba, amit érdemes elkerülni, s rögtön utána az is, ahogy kiküszöbölhetjük. 

1., A válási veszteségünkkel nem foglalkozva idejekorán kezdünk új kapcsolatba.

HELYETTE

Elkerülhetetlen, hogy időt adjunk magunknak és gyerkőcünknek, hogy a csalódás, a fájdalom, düh elmúljon, mert ha nem tesszük meg ezt még az egyszülős időszakunkban, a fel nem dolgozott érzelmek az új párkapcsolatunkban fognak nehézségeket okozni. Nehezebb lesz akkor feldolgozni, amikor is már az új családi identitás kialakításán kellene dolgoznunk. A válás feldolgozása kb. egy évig tart, és akkor vagyunk rajta túl, ha már nincsenek bennünk erőteljes érzelmek, indulatok exünk (és esetlegesen az ő új párja, családja) iránt, ami meggátolná a higgadt kommunikációt a közös csemetével kapcsolatos ügyekben.

2., Egyedülálló szülőként a magányérzésünk megszüntetését gyermekünktől várjuk: túlságosan bevonjuk érzelmeinkbe, együtt alszunk vele, megosztjuk vele lelki problémáinkat, az ő jelenléte ad megnyugvást.

HELYETTE

Fontos, hogy „megengedjük” gyerekünknek, hogy gyerek maradhasson, neki való problémákkal, amikkel elbír. A szomorúságunkat, magányunkat nem tudja megoldani, és ez szorongást okozhat benne, hosszabb távon pedig magatartási problémákhoz vezethet. Keressünk olyan közösségeket, ahol sorstársakkal beszélhetjük meg az érzéseinket, és ne hanyagoljuk el barátainkat sem! Gyerekünknek is segítünk azzal, ha látja, anya és apa egymástól váltak el, nem az egész korábbi életüktől.

3., Az sem szerencsés, amikor a társkeresés során nem arra fókuszálunk, hogy nekünk nőként/férfiként kire lenne szükségünk, hanem hogy a gyerkőcünk kit tudna elfogadni, esetleg ki lehetne jó „pótszüleje”.

HELYETTE

Tudatosítsuk, hogy a gyerekünknek azzal teszünk jót, ha boldog apukája és anyukája van. Ehhez egyedüli szempont a saját legónk megtalálása, nem pedig rögtön egy mozaikdarabka, amihez a gyerkőcünk is illeszkedhet. A „kirakózás” egy következő lépés lesz, amit majd közösen fogunk megoldani. De először nekünk magunknak kell jól, biztonságosan illeszkednünk. Túl nagy teher egy gyereknek, ha neki kell „döntenie” szülei új párjáról, arról, hogy találkozhatnak-e ők közösen, ott alhat-e náluk az új partner, összeköltözhetnek-e stb. Ezek mind felnőtt döntések! Ettől még lehetünk, legyük is tapintatosak, figyelmesek a gyerek érzéseire, neki több idő kell ahhoz, hogy egy teljesen új élethelyzethez alkalmazkodjon. „Pótszülőt” pedig végképp ne keressünk – a válás nem jelenti azt, hogy vége a szülőségnek is, a gyereknek egyaránt szüksége van az apjára és az anyjára, bármit is gondoljunk exünkről (jól megoldott 1. pont fentebb segítségünkre lesz ebben). Ha jól alakulnak a dolgok, idővel kialakulhat egy szép, bizalmas kapcsolat is az új társ és gyermekünk között, érezheti úgy, hogy ő a második (ajándék) apukája, anyukája, de ez nem lehet célkitűzés a párválasztásnál.

4., Új társként belecsöppenve a gyerkőccel rendelkező szerelmünk életbe megpróbáljuk a körülményeket az általunk elképzelt ideálishoz igazítani – javaslatokat fogalmazunk meg, mit kéne másképp csinálnia neki és a gyereknek, milyen szabályok, házirend lenne működőképes, milyen érzelmeket és viselkedést lehet elfogadni egy gyerektől stb.

HELYETTE

Figyelünk, kérdezünk, meghallgatunk, érdeklődünk, én-üzeneteket közvetítünk (pl. zavaró nekem, hogy…; kirekesztettnek érzem magam, mert… stb.), igyekszünk kapcsolódni – beszélgetve, játszva, főzve, focizva stb. Ha ez jól megy hosszú hónapokon keresztül, és elég türelmesek vagyunk a nem várt reakciókkal is, akkor valószínűleg a mozaikgyerkőcnek elfogadhatóbb lesz a következő lépés: a közös élet új értékrendszerének, szabályainak kialakítása. Először párunkkal megbeszélve, majd bevonva a gyerekeket is. Apró lépésekkel előre haladva, nem felforgatva a korábbi szokásrendszerüket, időt hagyva a megszokásra, gyakorlásra. Ellenben ha egyből meg akarjuk mondani a tutit, merthogy biztosak vagyunk a dolgunkban, az elég nagy valószínűséggel kudarchoz vezet.

5., Az is előfordul, hogy a fenti hibalehetőségeket valaki mind teljesíti, és ennek következtében nem úgy alakul a mozaikosodás, amiben igazán jól érezné magát. A közös baba jó ötletnek tűnik a problémák áthidalására, és az idő is sürget, ha most nem lépjük meg, mikor…?

HELYETTE

Legyen a bébi önmagáért – ne értünk, ne a családért, ne a mozaiktesókért! Aztán lehet, hogy mindenkire nagyon pozitívan fog hatni, de ne adjunk neki még születése előtt feladatot, ráadásul ilyen felelősségtelit, hogy hozza rendbe a családi zűröket! Csak ha biztos a kapcsolatunk, akkor vállalhatjuk biztonsággal a közös kicsit, aki így tényleg mindenkihez kapcsolódhat, lehet a legkisebb közös többszörös, örömforrás, szeretetcsomag.

Ez az új család más lesz, mint az előző, vagy akár a származási családunk. Nem kell úgy tenni, mintha mi sem történt volna, sőt, jobb belegondolnunk abba, mi az, ami nem működött, mert minek erőltetnénk a régi, be nem vált utat, inkább nézzük meg, mit tudnánk másképp csinálni, amitől ezúttal sikerülhet, komfortosabb lehet, a lényegünk elvesztése nélkül. Ezért van ez a blog is, hogy segítséget adjon mindehhez. Lájkold, ha tetszett, és csatlakozz a Mozaikosok közösségéhez! Ha pedig ennél konkrétebb segítségre van szükséged, vedd fel velem a kapcsolatot a blogon található elérhetőségek valamelyikén!

66. Válás és újrakezdés – mozaikcsaládban

 Ha  valaki a világ egy távoli, idegen részébe utazik, akkor bölcs dolog egy kis kutatást végezni, hogy tudja, mire számíthat. Felkutatni az országot az interneten, elolvasni róla néhány könyvet (pár jó blogot 😊), és egy ellenőrzőlistát készíteni a legfontosabb túlélési tippekről.

Mozaikcsaláddá válni nagyjából ugyanilyen felkészülést igényel. 

Mégis elképesztő, hogy hány pár utazik a mozaikosok idegen országába kevés előkészülettel vagy anélkül. Ron Deal amerikai családterapeuta cikke nyomán, és találó hasonlatából kiindulva a következő tippeket érdemes figyelembe venni a mozaikosodás első éveiben.

1. Fordulj utazási irodához. Mielőtt elindulnál a mozaikcsaládok ismeretlen vidékére, tájékozódj minél többet az ott élők kultúrájáról, társadalmi elvárásairól és kapcsolati szabályairól. Ne feledd, hogy Te nem látogató leszel, hanem új polgár, ezért meg kell értened az ottani életet olyannak, amilyen. Minél többet tudsz, annál jobban eligazodsz a terepen. (Böngéssz például ezen a blogon.)

2. Ne térj el az úticélodtól (amennyiben az a harmonikusan működő mozaikcsalád)! Amikor egy idegen országba utazunk, sokszor ismeretlen terepen találjuk magunkat, szükségünk van némi érzelmi alkalmazkodásra, rugalmasságra – mint a mozaikcsaládunk alapításakor is. Számíthatsz rá, hogy olykor elveszettnek érzed magad, de ne ess pánikba, amikor ez tényleg bekövetkezik!

Tanulj meg tájékozódni akkor is, ha aggódsz, tegyél fel sok kérdést, és hallgasd meg útitársaid válaszait! Ne feledd, ők nem az ellenségeid (annak ellenére, hogy időnként különböző irányokban indultok el).

Idővel megismeritek a helyi ízeket is, akár meg is szeretitek… Megtanuljátok, hogy is kell „főzni” egy mozaikcsaládban. De azért lassan egyetek! Az idegen ízvilág, szokatlan hozzávalók el is csaphatják a hasatokat. Jobb, ha nem vársz tökéletességet a családtól: lesz, aki épp nem kér a kajából, és lesz, aki hangosan bö..ent... Ne reagáld túl!

3. Törődj a párkapcsolatoddal! A mozaikcsaládban bekövetkezett feszültségek, még akkor is, ha az exektől vagy a „kapott” gyerekektől indulnak ki, végül a hálószobában végződnek. Többnyire nem jól.

A veszekedések egyik ellenszere a kommunikációs és konfliktuskezelési ismeretek elsajátítása. Ma már nem nehéz találni ilyen tréningeket, oktató anyagokat, érdemes kipróbálni őket. Ha kész vagy tanulni, gyakorolni, pajzsot építhetsz magatoknak a válás és a szorongás ellen! Lehet ebben fejlődni, ezt igazolhatom! 😊

A másik, hogy mindenképp szánjatok időt a lazulásra, csak kettesben. Séta, filmezés, kirándulás, bármi… Meg kell oldani, hogy legyen rá idő, hiszen ez jelenti a ti személyes tankolásotokat az út további részéhez, nem hagyhatjátok, hogy csak úgy döcögjön a szekér!

4. Kapcsolódj! Fókuszálj mindarra, ami összeköthet. Használd ki azokat a természetes kapcsolódási pontokat (érdeklődési köröket, közös tevékenységeket), amelyek a „bennfentesek és kívülállók” (a családod tagjai) között kapcsot képezhetnek. Nálunk pl. a férjem ügyes pingpongos, a gyerkőcei is jól ütögettek, amit én és a lányom csak irigykedve szemléltünk. Mindaddig, amíg el nem kezdtünk közösen is játszani, egyre többet, és a gyerek egyszercsak beiratkozott ping-pong edzésekre.  De az is lehet, hogy a népes új családban lesz, aki pl. vegetariánus, vagy vegán (hoppá, ez is saját példa, elnézést!). A kezdeti idegenkedés után nyugodtan el lehet kezdeni kísérletezgetni a közös főzőcskékkel, új ízekkel…

5. Maradj elérhető! Nemcsak az „utastársaid”, hanem a régi barátok, fontos kapcsolatok részére is. Nem könnyű, hiszen az embert el tudják sodorni az események, új élmények. De szükségünk van a külső kapcsolatokra is! Válás után különösen fontos ez, hiszen elveszíthetjük korábbi „összejárós” barátainkat, vagy a költözéssel a kedvenc szomszédainkat. Dolgozzatok azon, hogy akár új barátságokat is kössetek más párokkal, akik hasonló cipőben járnak!

Az is jó hozzáállás, ha kerestek egy „idegenvezetőt”: pszichológust, családkonzulenst, mozaikmentort, aki a helyismeretéből fakadóan értékes útravalókkal, a kívülálló szakember elfogulatlanságával állhat mellétek az út rázósabb szakaszain.

6. A szokások értékét se hanyagold el! Tarts meg néhány régit a gyerekek kedvéért, és idővel hozzatok létre közösen néhány újat. Ez segít abban, hogy a család új identitást kapjon. A szombat esti társasozás, filmezés, vagy a közös élmények fotóinak albumokba rendezése mind erősíthetik az „egy csapat vagyunk” érzését.

7. Segíts a gyerekeknek! Mondd el nekik, hogy számítsanak rá, hogy menet közben a legkülönfélébb érzelmeket élhetik át – a haragtól a csalódottságon, féltékenységen át a lelkesedésig, szeretetig –, és segíts nekik megfogalmazni őket. Légy erőforrás számukra.  Ne féljenek elmondani, hogy érzik magukat. Ne feledd, nekik is idegen ez a terület!

Beszélj arról, hogyan fogjátok bemutatni egymást mások előtt, s hogy a mozaikcsalád is család, csak nem mindenki tartozik össze vér szerint, viszont az érzések ugyanúgy összekötnek.

Az első évben sűrűbben, de később is rendszeresen tölts időt saját gyerkőceiddel, még ha csak negyedórát is, de érezzék, hogy fontosak, és csak rájuk figyelsz!

8. Légy jó csapatjátékos! A szülőknek és a mozaikszülőknek (nemszeretem kifejezéssel: mostoháknak) meg kell találniuk a közös nevezőt a családi szabályok terén, és abban, hogy miként fognak együttműködni. Ehhez sok-sok beszélgetésre, folyamatos egyeztetésekre lesz szükség. Egyáltalán nem sétagalopp. Izzasztó. Szorongató. De amit személy szerint ajánlhatok: tartsd szem előtt, hogy pároddal és a gyerkőcökkel (bárkiéi is legyenek) mind más előélettel és szokásokkal, "örökséggel" érkeztetek egymás életébe, amit tiszteletben kell tartanotok, és a drasztikus megváltoztatási szándék helyett inkább folyamatosan mérlegeljetek és finomhangoljatok! Ha valóban fontos a párotok, akkor rendesen feltankoljátok a türelemtankotokat, és gyakran szeretkeztek! 💕💘💕

+ Az első években a mozaikgyerekeiddel való kapcsolatépítésre koncentrálj ahelyett, hogy megpróbálnál tekintélyszeméllyé válni. Arra is ügyelj, hogy az ő tempójukban haladj. Ellenállásra számíthatsz, de ne tántorítson el, te vagy a felnőtt!

9. A gyerekeknek két otthonuk van, légy tekintettel erre! A volt házastársak a kibővített mozaikcsalád rendszerének részei, amikor támadod őket, magadat is támadod. Nem kell ahhoz kebelbarátnak lenni, hogy együttműködjetek a gyerekek érdekében, de mennyivel jobb, ha számíthattok egymás segítségére, ha szükség van rá, mint ha a csatározások miatt mindent egyedül kellene megoldani. És a gyerekek mit tanulnak a ti viszonyotokból? Titkolózniuk kell, ha jól érzik magukat a másik szülőnél? Ez az ára, hogy veletek jóban legyenek? Érdemes súlyozni, és inkább asszertíven hozzáállni a kapcsolatotokhoz.

Tartsátok be a gyerekek kapcsolattartási menetrendjét következetesen; az összeköltözés/esküvő után se változtassatok radikálisan, vagy egyik pillanatról a másikra.

Ron Deal tanácsa szokatlanul hangzik, de lehet, hogy érdemes lenne megfontolni valami hasonlót. Ő azt mondja, ha mozaikszülő vagy, valahogy éreztesd a külön élő szülővel (párod exével), hogy nem jelentesz rá fenyegetést. A cél, hogy csökkenjen az irántad érzett „félelme”, és ennélfogva az ellenségeskedés mértéke. Egy rövid forgatókönyvet is ajánl: „Szia Péter/Andi! Csak szeretném, ha tudnád, tisztában vagyok vele, hogy nem én vagyok a gyerkőcöd szülője – az te vagy, és ezt tiszteletben tartom. Soha nem próbálnám elfoglalni a helyed (ha akarnám, se tudnám). Én egyszerűen csak egy „hozzáadott” felnőtt vagyok Pisti/Zsuzska életében, aki igyekszik jó dolgokat hozni az életébe, és útmutatást nyújtani úgy, mint ahogy bármelyik tanára vagy edzője megtenné. Ha bármilyen kérdésed van, tudasd velem! Köszönöm!" Szokatlanul hangzik mindez, de ha belegondolunk, teljesen korrekt hozzáállás, és még ha nem is válik be, mégis adtunk egy nagyon jó esélyt annak, hogy ezek után gördülékenyebb legyen a kommunikáció és a kapcsolat a másik családdal.

10. Szerezz be valami szimbolikusat! Amikor az ember eljut egy új helyre a világban, szeret szuvenírt vásárolni. Valamit, ami emlékezteti az ottani élményekre, hangulatokra. Vegyetek Ti is valamit, ami a családotok új identitását jelképezi, és elősegíti az összecsiszolódásotokat. Ez lehet egy fotóalbum, ahová a közös emlékeket gyűjtitek majd, vagy pl. egy új étkezőasztal (ami körül mindenki elfér, amikor együtt étkeztek, beszélgettek), egy pofás kanapé, amin majd közös filmezéseket csaptok. Találjatok valamit, amit „a miénknek” nevezhettek.

Jó utat, sikeres célba érést!!

🎬

63. A mozaikcsaládok sajátos dinamikája, és ahogy alakíthatjuk azt

 Az együtt nevelés (vagy nem nevelés), a féltékenység és a fokozatos konfliktusok megnehezítik a mozaikcsalád jövőjét. De öt változtatás tartós hatást gyakorolhat a családi dinamikára.

Gyakori, hogy a családi béke egyszerűen nem tud kialakulni, megszilárdulni, mert valaki folyamatosan két tűz között érzi magát: a szülő az új párja és gyereke között, a gyerekek a szülő és a külön élő szülő között, az új családtag a mozaikgyerekek és a sajátjai között stb… Még csak nem is újkeletű ez a jelenség, hiszen már az Ószövetségben is találunk ilyen történeteket, gondoljunk csak pl. Sára féltékenységére Ábrahám első feleségnek fiára.

Az újjáalakuló családok sajátos dinamikájukkal lelassítják a mozaikdarabkák egy képpé formálódásának folyamatát. Mi jellemzi ezt a dinamikát? Néhány példa:

• gyakori, hogy valaki a családból kívülállónak érzi magát, és/vagy irigy a szorosabban összetartozókra
• szülői feladatok, elvárások, amelyek a megnehezítik a házasságot
• pénzügyi problémák
• konfliktus egy vagy több mozaiktaggal
• az ex-házastárssal kapcsolatos nézeteltérések, amelyek hátráltatják az együttnevelést, és stresszelnek. 

Mindezek együtt hatásosan blokkolják a mozaikcsalád összecsiszolódását, és könnyen egy szenvedős, elégedetlenség-tehetetlenség körforgást eredményezhetnek. Néhány apró lépés ugyanakkor nagy változásokat hozhat.

Öt lépés az egészséges családi összecsiszolódáshoz

A mozaikosodás bonyolult folyamata közben a következők meglépése új perspektívákat adhatnak a békésebb családi élet érdekében.

1. Törekedj pároddal az egységre!

A házastársi összhang a mozaikcsaládokban is ugyanúgy vonatkozik a szülőségre, mint a párkapcsolatra. A gyerekek neveléséről való közös gondolkodás, és az egységre törekvés féken tartja a vér szerinti szülők kirekesztettségérzését, és csökkenti a családi konfliktusokat.

Ennek három dolog a feltétele. Először is a mozikszülőknek („mostoháknak”) kezelniük kell a féltékenységüket (levetkőzni, vagy inkább fel sem ölteni a „mostohaságot”). Másodszor: a vér szerinti  szülőknek ellen kell állniuk a kísértésnek, hogy „megvédjék” gyerekeiket. Harmadszor: mindkét partnernek kezelnie kell az új szerelem és annak elveszíthetősége feletti szorongását.

2. Lazíts az elvárásaidon!

Amikor új család alakul, pár évig stresszesebb az élet. Ez a beilleszkedés, a helyünk megtalálásának időszaka. A stressz részben azért magas, mert a párok gyakran számítanak arra, hogy a család majd pikk-pakk összeáll egy egységgé. Csakhogy ez nem egy gyors műfaj, családdá válni évekbe telik. Időnként késztetést érzünk, hogy ezt vagy azt az újszerű viselkedést, szokást „kijavítsuk”, de ehelyett az egész családra kellene koncentrálni. Kezdd a házasság megerősítésével, majd az egyéni kapcsolatokkal a családtagok között.

3. Minimális közös nevező

Miközben küzdesz az elemekkel és a nehéz érzéseiddel, próbáld elérni a család minden tagjánál, hogy valami alapszintű toleranciát mindenképp tanúsítsanak egymás iránt. Mondhatod a párod gyerekének: „Tudom, hogy nem szeretnéd, hogy itt legyek, de azért próbáljunk meg együtt élni, legalább mint két jó fej lakótárs.” Apaként meg például azt mondhatod: „Nem várom el, hogy szeresd a feleségemet, de kérlek, légy tisztességes és tisztelettudó, ahogy az iskolában is az vagy a tanáraiddal.”

Természetesen azért a cél az, hogy a család a lakótársi viszonyokon túlnőjön. De ezek az időben meghozott kis hangsúlyváltoztatások jelentős eredményeket hozhatnak.

4. Kapcsolat a külön élő szülővel

Egészséges együttnevelés akkor tud megvalósulni, ha az ex-partnerek félreteszik korábbi személyes nézeteltéréseiket, és az aktuális szülői feladataikra összpontosítanak. Ez azt jelenti, hogy úgy döntesz, a gyerek szükségleteit a sajátodéi fölé helyezed. Kezdd azzal, hogy a beszélgetések során törekszel egyfajta menedzserhozzáállásra, vagyis a feladatra és a megoldásra koncentrálsz, személyeskedés és indulat nélkül; a láthatásokat érdemes naptárban, telefonos tervezőben is vezetni; és elkerülöd a robbanásveszélyes témákat.

5. Hagyd az önostorozást!

Nem lesz jobb senkinek sem attól, hogy magadat okolod akár a válásért, akár a mozaikcsaládos létért. Megtörtént. Ebből kell főzni, s ha jót akarsz, akkor a jelenre koncentrálsz, s bízol abban, hogy ami készül, jó lesz, mert beleadsz mindent, amire képes vagy. Nem minden rajtad múlik, a családozás alapesetben is egy interaktív műfaj. Inkább a működőképes közös játékszabályok kialakításán kell dolgozni. Ha te jól vagy, nagyobb eséllyel lesz jól a párod és a családod is!

 

/Ron Deal amerikai pszichoterapeuta cikke nyomán./

62. Mozaikcsaládos probléma?

Végre eljutottunk a férjemmel moziba, ami elvileg nem olyan nagy dolog, de nagycsaládban előfordul, hogy több szervezést igényel. Nyári szünet van, a nagyok hol itt, hol ott, a kis kétéves pedig velünk. Meg kell találni az időt, hogy valaki vigyázzon rá, ha szeretnénk kimozdulni kettesben – most végre sikerült, hála az egyik nagytesónak, aki négy teljes napot otthon tölt 😊

A Békeidő c. Hajdu Szabolcs-filmet néztük meg, de moziajánló helyett csak egy részletét emelem ki. Három család kapcsolatrendszerének sajátosságait követhetjük nyomon, melyek közül nekem az egyik különösen érdekes volt, ezt szeretném megosztani veletek. 

A háromtagú család felnőttjei egy keményvonalas(nak tűnő) punktarajos kamaszt próbálnak nevelni, aki ennek minden erejével igyekszik ellenállni. Szülői kísérleteik jellemzője, hogy az anya nyíltan ki akarja zárni férjét ebből a folyamatból. Konfliktus esetén azt mondja, hagyja ezt rájuk, majd ő elintézi, ez csak az ő és a fia dolga, amúgy is, a férfi csak kritizálni tud. A férfi ugyan próbálkozik, de tisztán látja, és szóvá is teszi, hogy felesége megfosztja attól, hogy apaként, kompetens férfiként lépjen föl a gyerek kitörési kísérletei ellen, ezzel valamiféle határokat szabva, és értékrendet felmutatva. Mint mondja: azzal, hogy fiát burokban tartja, s élő pajzsként közéjük áll, megfosztja attól, hogy hiteles apakép és férfi minta alakulhasson ki benne, aminek felnőttként nagy kárát fogja látni. 

Aztán – az anya határozott tiltása ellenére – beszél a fiúval, s fejére olvassa, milyen jól megvoltak az anyjával, mielőtt megszületett volna, de azóta egyre csak romlik a helyzet, s már nincs olyan nap, hogy valami botrányt ne csinálna, ami megmérgezi, ellehetetleníti családi életüket. Stb., stb. Kemény, nehéz mondatok. 

Amikor ezeket a jeleneteket láttam, azt gondoltam, nna, ez tipikus mozaikos történet is lehetne: a gyerek a szülője és annak párja között áll, ahogy az anya is a gyerek és a férje között – küzdenek, valami, valaki ellen, mert nem egy vérből valók. 

Csakhogy ők egy vérből valók, ez egy hagyományos család, ahol az anya már a kezdetek óta kisajátította a gyereket, kizárva férjét apaságának megéléséből. Úgy beszél férjével, mintha az ég világon semmi köze nem lenne a gyerekhez, mintha semmi beleszólása nem lenne a nevelésébe. 

Talán nem is olyan ritka ez a jelenség. Ami számunkra fontos lehet ebből: hagyományos vagy mozaikcsaládban a gyerekekért (minimum) két felnőtt felelős, s mindketten kompetensek, amíg egy háztartásban élnek. Az együttélés szabályait éppúgy együtt kell kialakítaniuk és megvédeniük, mint a mindkettejük által elfogadott és követett értékrendet. Ha ebben mégis ellentét van, addig kell finomhangolni, míg meg nem lesz a közös nevező. Ellenkező esetben mindig lesz valami vagy valaki kettejük között, a távolságot pedig egyre nagyobb áldozatok árán lehet csökkenteni, ha egyáltalán lehet.  

A második tanulság: nem feltétlenül mozaikos probléma minden, ami elsőre annak tűnik. Bár kétség kívül könnyebb arra fogni, és a megoldását elodázni. Csakhogy ezzel az esélyét is elodázzuk a harmonikus családi életnek.

61. Végre gyerekeknek szóló magyar könyv a mozaikcsaládokról!

Czernák Eszter

Kedves Apu!

Egy mozaikcsalád mindennapjai

2020 Pagony

Czernák Eszter könyvéről, a Kedves Apu! Egy mozaikcsalád mindennapjai c. nemrég megjelent gyerekregényről már hírt adtam itt, a Látni, olvasni érdemes menüpont alatt, és most örömmel teszem közzé a szerzővel készült interjút is, hogy kicsit betekinthessünk egy hagyományos családban élő író motivációiba a mozaikcsaládokkal kapcsolatban, nem utolsó sorban az alkotási folyamatba, és persze a könyvbe. Fogadjátok szeretettel!

- Több gyerekkönyv szerzőjeként hogy illik a Kedves Apu! a műveid a sorába?

Szeretek olyan helyzetekről írni, amik gondot jelenthetnek egy gyereknek, amikről jó lenne beszélgetni, amiket jó lenne megvitatni, csak hát hogyan kezdjünk hozzá… Ilyen volt a költözés, az óvodakezdés, és szerintem ilyen a családok sokszínűsége is.

- Arról már beszéltél egy interjúban, hogy Te magad nem élsz mozaikcsaládban, ugyanakkor nem lehet nem észrevenni, milyen sokan élnek a hagyományostól eltérő családformákban, s ezáltal milyen sok gyereket érint ez a helyzet, amivel foglalkozni kell. Hogy írnád le a pillanatot, amikor elhatároztad, hogy erről beszélni kell, s te fogsz?

Láttam egy reklámot, amiben gyerekek szaladgáltak a tökéletesre nyírt füvön, fülig érő mosollyal, patyolattiszta ruhában, miközben anya – szintén széles mosollyal – vasalt fehér blúzban készítette a reggelit a konyhában, apa pedig néha elcsent egy-egy falatot az asztalról. Semmi különös, semmi megdöbbentő, csak a szokásos klisék, mégis valami nagyon fura volt benne. Már sokadszorra láttam a reklámot, amikor leesett, hogy az a furcsa, hogy három gyerek van a családban. Annyira hozzá voltam edződve, hogy egy reklámban mindig anya, apa, kisfiú, kislány (széles mosoly, patyolattiszta ruha…) jelenik meg, hogy már a három gyerek is hatalmas lázadásnak tűnt. Innentől kezdve rettentően elkezdtek idegesíteni a csak „hagyományos” családképet mutató reklámok. Később ugyanezt tapasztaltam a mesekönyvekben is, és rádöbbentem, mennyire egyoldalú képet látnak a gyerekeim mindenfelé, és mennyire jó lenne ezen változtatni.

- Voltak-e esetleg kétségeid, hogy belefogjál-e, vagy hogy milyen fogadtatása lesz – lévén, hogy ilyen témájú gyerekkönyv nincs még a hazai piacon.

Rengeteg kétségem volt. Nem is azért, mert nincs ilyen könyv a piacon, hanem mert én magam nem ilyen családban nőttem fel, és jelenleg is teljesen „hagyományos” családban élek (apa, anya, kisfiú, kislány…😊 ). Milyen alapon akarok pont én erről írni?

- Mennyire érezted magadénak a témát, ami elegendő magabiztosságot adott ahhoz is, hogy megírd ezt a könyvet, miközben nem igazán lehet megjósolni a lélektani hatásait úgy, mint mondjuk egy hagyományosabb gyerekkönyvnek? Vagy ilyesmin nem is nagyon gondolkodtál…

Minél többet gondolkoztam azon, hogy jó lenne könyvet írni egy mozaikcsaládról, annál több ezzel foglalkozó cikk, könyv és kutatás jött velem szembe. Hirtelen egy csomó emberről kiderült, hogy ilyenben él, és minél többet olvastam a témáról, annál több ötletem támadt. Végül úgy döntöttem, hogy nem az számít, hogy tökéletesen pontosan leképezzem a mozaikcsaládok problémáit, hanem hogy egy olyan könyvet írjak, ami kedvesen, viccesen mutatja be ezt a különleges családtípust, és kiindulópont lehet egy beszélgetéshez. Hogy aztán ki mit és mennyit szeretne elmondani a témáról, vagy milyen kérdéseket szeretne megvitatni a gyerekeivel, az éppolyan különböző, mint minden mozaikcsalád.

- A könyv alapján nagyon jól látod, mik a tipikusan felmerülő nehézségek, konfliktushelyzetek a mozaikcsaládokban. Beszélj kicsit a történet ötletéről, és hogy miként formálódott kerek egésszé? Az események a bonyodalmaktól terhelt összeköltözéstől szép ívben haladnak a családtagok összecsiszolódásán keresztül a közös nyaralás gondolatáig.

Igazából elkezdeni volt a legnehezebb, utána már szépen formálódott magától. De aztán kiderült, hogy annyi gyerek van a családban, hogy a főszereplő Ági nagyon a háttérbe szorult, ezért ahányszor visszaolvastam, amit írtam, mindig kicsit hozzáadtam Ági tulajdonságaihoz. Így került be tulajdonképpen Zsömi, a plüss kutyusa, és a plüsskutyus-sétáltatás hagyománya is a könyvbe – utólag – ami azért különösen vicces, mert végül az lett az egyik kedvenc részem.

- Voltak-e esetleg alternatív verziók, amelyeket valami miatt elvetettél?

Igen, mindig vannak. Például beszéltünk róla a kiadóval, hogy túl sok a gyerek, le kellene csökkenteni a számukat. El is kezdtem az első pár fejezetet átírni, de aztán úgy döntöttem, hogy úgy nem lesz jó, valahogy úgy nem működött a dolog, és visszacsináltam. Igen, nagyon sok lett a gyerek, a legtöbb mozaikcsaládban nyilván nincs ennyi, de ez egy mese, nem tanulmány, nem szakmai cikk, szóval élek a túlzás lehetőségével 😊

- Személyes ismerőseid, akik esetleg érintettek, tudtak-e segíteni a konfliktusos szituációk pontosításában, vagy teljesen a saját ötleteidre, elképzeléseidre hagyatkoztál?

A saját elképzeléseim alapján írtam, de előfordult, hogy megkérdeztem valakit, hogy ő, mint elvált szülők gyereke, ezt vagy azt a jelenetet nem érzi-e bántónak. És persze Hanna, a szerkesztő is nagyon sokat segített a tanácsaival.

- Mesélj kicsit a szereplőkről! Milyen szempontok szerint alakítottad ki a karaktereket?

Azt tapasztalom a gyerekeknél, hogy nagyon könnyen alakítanak ki barátságokat, nagyon könnyen játszanak együtt akár vadidegen gyerekek is, de nem mindenkivel szeretnek ugyanazt játszani. Pontosan megvan, hogy kivel a legjobb bújócskázni, kivel legózni, kivel társasozni stb. És ez nekik teljesen természetes. Ezt akartam átvinni ebbe a különleges helyzetbe, megmutatni, hogy a különböző „új testvérekkel” is meg lehet találni a közös hangot, azt, amit a legjobb közösen csinálni, csak túl kell jutni a kezdeti ellenálláson. Valószínűleg nem ugyanazok lesznek a közös pontok, mint a többi testvérükkel, és az „új apukával” sem ugyanazokat szeretik majd csinálni, mint az igazi apukájukkal, de ez így van jól.

- Van-e kedvenc szereplőd a könyvből? Ha igen, miért pont ő(k)?

Ági áll hozzám a legközelebb, mert pont olyan makacs tud lenni, mint én 😊

- Könyveidet szoktad-e „tesztelni” a közeli hozzátartozóid körében? 😊 Ebben az esetben volt/lesz-e ilyen?

Szoktam, elsősorban a gyerekeimen, de ez a könyv kicsit nagyobbaknak szól, szóval nem tudtam tesztelni rajtuk, ezért nagyon várom a visszajelzést az olvasóktól!

- Elképzelhetőnek tartod-e a történet folyatását?

Ezen még nem gondolkoztam…

- Mi azért bizakodunk, hogy folytatódhat! Köszönöm az interjút!

55. Küzdelmeink a mozaikcsaládban a gyerekekkel

Az előző posztban azt jártuk körbe, mi az a három törvényszerűség, amit minden mozaikcsaládos féfinek-nőnek (apának-anyának) szem előtt kell tartania, ha békében szeretne élni párjával és a kapott, hozott gyerekekkel.

Ez egyáltalán nem egyszerű, és vannak tényezők, amik rendesen meg is nehezíthetik dolgunkat, legyünk akármennyire is elkötelezettek.

Ebben a bejegyzésben két, valószínűleg sokak számára ismerős kérdésről lesz szó. Mit tehetünk, ha:

1., párunk gyermekei semmibe veszik minden igyekezetünket, minden törekvésünket a kiegyensúlyozott családi életért

 2., saját gyermekünk pedig úgy érzi, hogy párunk az ő csemetéivel sokkal elnézőbb, s alapjában véve is kedvesebb.

Az a helyzet, hogy a mozaikgyerekek általában nem respektálják a mozaikszülőjüket, és ez valahol érthető is. Egyáltalán nem magától értedődő, hogy az apjuk/anyjuk mellé társuló új partnert befogadják a kialakult világukba. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy törvényszerűen tiszteletlennek is kell lenniük vele. 

Tudatosítani kell a gyerekekkel, hogy bár a szüleik elváltak, azért az alapvető tiszteletet meg kell adniuk azoknak, akikkel együtt élnek, nem lehetnek durvák, kiállhatatlanok.  A kívánt magatartás elérésének egyetlen módja az, hogy egységes frontot kell képviselni párunkkal. Lehet, hogy a gyerek sosem fog megbirkózni az anyja vagy az apja elvesztésével, de mozaikszülőként nem tehetünk mást, mint hogy ezt elfogadjuk, megértjük, és nem küzdünk ellene. 

Fektesd le az alapszabályokat már az elején!

Ha eddig nem tetted volna már meg, akkor mihamarabb ülj le a mozaikgyerkőccel, és mondd el neki a következőket: „Figyelj, most már ez a mi családunk, s benne mi, felnőttek, a szülők gondoskodunk rólad.” Érdemes már a legelején nyíltan kimondani a következőket: „Nem kell anyának/apának szólítanod, de fontos, hogy tisztelettudóan viselkedj, és szót fogadj nekem is.” Azt se hallgassuk el, hogy elvárásokat is támasztunk felé, ami a mindennapi közös életeteket teszi gördülékenyebbé, kiegyensúlyozottabbá. Cserébe ti is megteszitek a magatokét érte, s a jó közegért. 

Ideális esetben ezeket mindkét szülő végigbeszéli az összes gyerekkel, és még ha macerának is tűnik, higgyétek el, hogy sokat jelent a gyereknek!  

Mi van, ha nem tisztel a mozaikgyereked?

Természetesen kiborító, ha a gyerekek semmibe vesznek, tiszteletlenek. Tényleg vannak nagyon kellemetlen szituációk, s vannak igazán nehéz gyerekek, akik ilyesmiket mondanak: „Te nem vagy az apám/anyám, miért hallgatnék rád?!” Az ilyen viselkedéssel azonban nagyon óvatosnak kell lennünk, mert ha megengedjük, ha nem kezeljük azonnal, később nehéz lesz kivédeni újra. A gyerekek sokszor önvédelemből durvák, és ezzel próbálnak idomítani minket, szülőket, hogy mit ne kérdezzünk vagy kérjünk tőlük. 

A megoldás, hogy a társaddal közösen jó előre eldöntitek, hogy mit engedtek meg a gyerekeknek. Milyen viselkedést, milyen hangnemet. Együtt fektetitek le az elvárásaitokat, majd közösen képviselitek azt, s adott esetben a felelősségre vonás is közös feladat.

Nézzünk egy szituációt. A mozaikgyereked a fejedhez vágja, hogy nem vagy az anyja, és hogy ne mondd meg neki, mit csináljon. Azt mondhatod neki, hogy „Tényleg nem vagyok az anyád, de a házi feladatot akkor is meg kell csinálnod.” Vagy: „Nem arról beszélek, hogy az anyád akarok lenni, hanem arról, hogy mikor fogsz neki a leckédnek.”

Fontos, hogy az ilyen viselkedés következményei gyorsak és világosak legyenek. A gyerek legyen azzal tisztában, hogy ha tiszteletlenül viselkedik, a nap hátralévő részében például nem használhatja a telefonját, tabletjét, stb. Nem tolerálhatjuk a helytelen viselkedést. Előbb, utóbb rá fog jönni, hogy mindkét szülő keményen küzd a családért, mindketten áldozatokat hoznak – tehát a szabály az, hogy a gyerekeknek mindkettejükhez tisztelettel kell viszonyulniuk.

Hagyd, hogy azt gondoljon, amit akar!

El kell fogadnod, hogy akár szülő vagy, akár mozaikszülő, nem láthatsz a gyerek fejébe, pláne nem irányíthatod az érzéseit. Más szavakkal: lehet, hogy a gyerkőc nem szereti, mikor megmondod neki, mit hogyan csináljon, de ha közben meg elvégzi, ahogy kéred, akkor ne foglalkozz azzal, hogy mit is gondol erről! Tök mindegy, hogy utálja a házimunkát, de ha a kérésedre elvégzi, akkor legyen ez elég! Szóval ne akarj a gondolataiban kutakodni, hogy a gyerek ezt vagy azt a feladatot mennyire nem akarja elvégezni. Azon se érdemes tipródni, hogy vajon mennyire nem kedvel téged. Hagyjad ezt az egészet mindaddig, míg jobban meg nem ismeritek egymást!

Végeredményben: ha megőrzöd a tartásod a gyerekek előtt, előbb-utóbb meg fogják találni ők is a tisztelni való értékeidet, ezáltal pedig megkedvelnek. A gyerekek ugyanis szeretni akarják azokat a felnőtteket, akiket tisztelnek. 

Gondold végig: a gyerek talán sosem teszi magát túl apja/anyja vagy a régi családja hiányán. Te, mint mozaikszülő semmi mást nem tehetsz ez ellen, csak hogy elfogadod, s nem nyitsz küzdőteret.

Ha szülő vagy, az ÖSSZES gyerek a tiéd

Van, akinek gondot okoz, miként legyen mozaikgyerekével méltányos úgy, hogy közben a vér szerinti gyermeke bizalmát is megőrzi. Természetes, hogy saját gyerekünkhöz erősebben kötődünk, hiszen ez a kapcsolat egy egészen különleges szereteten és elköteleződésen alapul. Azonban jó, ha mozaikcsaládunkban helyén kezeljük az érzéseinket. Meg kell értenünk, hogy mikor szülői szerepben vagyunk, az összes gyerek szülője vagyunk. És jó, ha tudjuk, a gyerekek sasszemmel figyelik, hogyan viselkedünk: milyen példaképek vagyunk, milyen dolgokat teszünk. Szóval, ha a gyerekek valamit elkövettek, aminek a következményeként pl. internetkorlátozás lép érvénybe, akkor teljesen mindegy, hogy a saját, vagy a mozaikgyerekről van szó – nem mész bele ilyen megkülönböztetésekbe. Mindegyik gyerekre érvényes a következmény. De ugyanígy az is igaz: „Ha kirándulni megyünk, mindannyian megyünk.” 

A vér szerinti gyermekeddel mindig is fogod érezni különleges kapcsolatotokat, ez biztos. De az élet része, hogy lesznek közted és a gyerekek között harcok, akár mindennaposak is, s akkor nem kivételezhetsz vele sem. Ne aggódj, hogy elveszíted őt emiatt! Lehet, hogy csalódott lesz, lehet, hogy dühös, vagy el is távolodik. De ez a szülő-gyerek kapcsolat velejárója, a köztetek lévő köteléket nem tudja szétszakítani.

Amikor saját gyermeked is kihívást jelent 

Mozaikcsaládban gyakran nagy kihívást jelentenek a saját gyerekeink is. Megvádolnak azzal, hogy:

- igazságtalanok vagyunk,

- jobban bánunk a mozaiktesóval, mint velük, vagy

- a párunk bánik jobban a saját gyerekeivel, mint velük, vagy épp

- jobban bánik a sajátjaival, mint mi a sajátjainkkal…

Nekünk, szülőknek nagyon szorosan együtt kell működnünk, hogy megoldjuk ezeket a nehézségeket.

Mikor a gyereked valami igazságtalansággal jön hozzád, legjobb, ha azt a kérdést teszed fel neki, „Ha ott lettem volna a helyzetben, mit láttam volna?” Tehát, mikor azt mondja a gyereked, „Laci (mozaikapu) jobban bánt Sárival (a mozaiktesóval), mint velem”, akkor nem azt kellene megkérdezni, hogy „Mit éreztél pontosan?” vagy „Mi történt?”, mert ezek a kérdések torzítanak. Jobb, ha szülőként azt kérdezzük tőle: „Ha ott lettem volna, mit láttam volna?” Így valami ilyesmit hallhatunk: „Sárinak (a saját gyerekének) három csokit adott, nekem meg csak kettőt”. Ez olyasmi, amit látott, nem pedig, amit érzett. Tehát ki kell deríteni mit látott, hallott, mi történt konkrétan. Ez a leghatékonyabb módszer az ilyen állítások kivizsgálására, mert ebből lehet megtudni, mit tehetek a helyzet megoldására. S így, ha a konkrét dolog kiderül, mondhatjuk neki, hogy „Oké, utánanézek ennek”, s majd a pároddal kettesben megbeszélhetitek, és megpróbálhatjátok megoldani.

Jól oszd be az időt, úgy, hogy a közös tevékenységekre is fussa!

Ha tényleg jól működő családot szeretnél, akkor szabályokat kell kialakítani a közös tevékenységekre is. Pl. hozhatsz olyan szabályt, hogy hétvégente egy délután szabadidős programot csinálunk (pl. túra), szerda esténként pedig közös játék lesz. A szabály a gyerekek tetszésétől, nem tetszésétől függetlenül működik. Tudatni kell velük, hogy ha elutasítják a közös elfoglaltságot, a nap további részében nem foglalkozhatnak a kütyüikkel. Az az egyezség, hogy mi mindannyian kirándulunk/filmezünk/társasozunk/megbeszéljük a hetünket stb. Nem kell túlzásokba esni, persze, különösen a tinikkel nem. De ha hetente csak egy ilyen közös tevékenységet vezettek be, már az is hasznos lehet ebben a családformában. Üljetek le a nappaliba együtt filmezni egy tál popcornnal, vagy menjetek a parkba különleges kavicsokat gyűjteni. Bármi is legyen az, a lényeg, hogy közösen végezzétek, legyetek addig is együtt. 

A tinikkel pedig tényleg csak lazán, mert fejlődésükben az ő dolguk a leválás. Nem kényszeríthetjük ezzel teljesen ellentétes viselkedésbe, mert azzal csak azt érjük el, hogy felnőttkorában fogja bepótolni a kimaradt életfeladatot – egy negyvenes kamasz pedig lássuk be, nem túl szerencsés felállás… Szóval próbáljuk meg elérni, hogy ne éljenek vissza a jóindulatunkkal, ne legyenek tiszteletlenek, undokok.  S ha a 17 éves nem akar velünk tartani, engedjük meg neki időnként, vagy vessük fel, hogy hozza a barátját is. De a szabály, hogy az esetek többségében heti egy/két alkalommal mindannyian részt veszünk a közös programon. 

Ha vannak jól meghatározott „család idők”, az azt jelenti a gyerekek számára is, hogy ez fontos számotokra, mégpedig olyan fontos, hogy meg is fogjátok valósítani. Megtanulják, hogy családként működtök, egymást tiszteletben tartva. 

Kisebb gyerekekkel például nagyon szórakoztató olyan éjszakát tartani, amikor végig társasoztok. A nagyobbak először talán ellenállnak, de ha akkor vezetitek be, amikor még kicsik, akkor ez része lesz a családi együttlétekre vonatkozó elvárásaiknak – és ez megkönnyíti a család működésének megértését.

Engedjétek meg, hogy a gyerekeitek kifejezzék magukat!

Végül: a gyerekeknek biztosítani kell, hogy kifejezzék, mit éreznek és gondolnak, és ezeket a gondolatokat és érzéseket névértékben kell elfogadnunk. 

Amikor két felnőtt eldönti, hogy mozaikcsaládot alapít, abba a gyerekeknek nincs beleszólásuk. Ennél fogva úgy érezhetik, hogy a fejük fölött döntenek, s tehetetlenek. Nem meglepő az sem, ha az új, még ismeretlen – és visszafordíthatatlan – helyzetet fenyegetőnek élik meg, s ettől érzelmileg túlterheltek lesznek. Fontos – nem győzöm hangsúlyozni, hogy nemcsak a gyerekek, de az egész család érdekében –, hogy lehetőséget biztosítsunk nekik arra, hogy kifejezzék magukat, hogy hangot adjanak a kétségeiknek. Ez óriási lehetőség a szülőknek, hogy megfelelő mederbe tereljék az érzéseiket, segítsenek nekik meglátni ennek az új családi együttlétnek a jó oldalait.

Ez nem azt jelenti, hogy döntéseket is hozhatnak a család működéséről, ugyanakkor megfelelő módon mégiscsak hozzá kell járulniuk. 

Mindezek kommunikálása általában a vér szerinti szülőnek megy jobban. Ha megpróbál egy családi találkozót megszervezni anélkül, hogy először megengedné a hozzászólást, akkor nagyobb valószínűséggel fognak a többiek ellenállni, védekezni. De ha a vér szerinti szülők beszélgetnek gyerekeikkel azok aggodalmairól, sokkal könnyebb lesz őket megoldani, és így a két felnőttnek is sokkal könnyebb lesz megegyezni.

 

Tehát nem a gyerekek tutujgatásáról van szó, hanem egy olyan helyzet kialakításáról, ahol biztonságosan és megfelelő módon fejezhetik ki érzéseiket.

 

Végül: egyetlen szabálynak vagy helyzetnek sem kell örökké fennállnia. Sőt, az a jó, ha az új élethelyzeteknek megfelelően tudnak a szabályok rugalmasan változni. De mielőtt újratervezés következne, érdemes leülni a gyerekekkel is, és feltenni ezeket a kérdéseket:

-        - Honnan tudjuk, hogy ez működik?

-        - Honnan tudjuk, hogy valami nem működik?

-        - Mit fogunk csinálni, ha valami működik?

-        - Mit tegyünk, ha valami nem működik?

Ha a döntéseinket ezek alapján elemezzük, akkor fel tudjuk mérni, hogy teljesíthetik-e a kitűzött célt, és szükség esetén korrigálhatjuk.

Az egyik legfontosabb dolog, amire a mozaikcsaládnak szüksége van: két érett felnőtt. Szülőként is fel kell nőnünk!

Talán nehéz látni a gyerekeket, amikor visszatérnek a másik szülőjükkel töltött nyaralásból, vagy jobb ajándékokat kaptak, mint amit te adtál nekik, vagy amikor kérkednek azokkal a dolgokkal, amelyeket együtt tettek, esetleg szomorúak a dolgok miatt, amelyeket elvesztettek az eredeti családjuk felbomlásával. De tudnod kell kezelni ezt! Kétségtelen, hogy negatív érzéseid vannak ezekkel kapcsolatban, de érett módon kell kezelni ezeket az érzelmeket. Tehát, ha csalódott vagy – és ebben a helyzetben normális és emberi, hogy fáj, hogy csalódott vagy és bizonytalan –, akkor képesnek kell lenned arra, hogy beszélj a partnereddel, vagy felhívd a barátaid. Ha pedig speciális segítségre van szükség, keress szakembert!

(Az írás James Lehman amerikai terapeuta cikkére épül.)