91. A látogatóba érkező gyerekek

A látogatóba érkező gyerekek...

Ők a hétvégi gyerekek (a hétvégi apukák mintájára), ugye, milyen rossz ezt hallani?? Na de nem erről szeretnék írni, hanem röviden arról, hogy mit is csináltok ti együtt a pár hete látott gyerkőccel? És azt is hogyan?

Csak mert ahhoz, hogy ennek az amúgy – valljuk be – természetellenes kapcsolattartási módnak mégis valami, a jövőre nézvést pozitív kifutása legyen, pl. a gyerek számára egészséges párkapcsolat kialakítására való képesség, szorongás nélküli felnőtté válás, a szülő számára remény egy kiteljesedett utódra, stb…, szóval ehhez már a jelenben tenni kell, s nem elég azt gondolni, hogy majd „elmondom neki, ha nagy lesz, mit hogyan kell(ene) csinálni”.

Talán meglepő lesz, amit mondok: de ahhoz, hogy a fentebb felsoroltak teljesüljenek, elsősorban arra van szükség, hogy a gyerek gyerek lehessen, mi, szülők pedig merjünk mellette felnőttek lenni. Nem annyira evidens ez, mint talán néhányan gondolnák, hiszen mit is jelent mindez?

A gyerek akkor lehet gyerek: ha

1., nem rángatjuk bele a mi felnőtt, párkapcsolati (válási, bírósági, vagyonmegosztási stb.) dolgainkba

2., megengedjük neki, hogy beszéljen a másik szülőjéről, az ott töltött időről, élményeiről, egyáltalán: megengedjük neki, hogy szeresse szülőjét, és akár jóban legyen annak új partnerével.

A szülő akkor felnőtt, ha:

1., korlátokat, határokat IS szab a gyereknek, melyek által az biztonságban érezheti magát. Tévedés, ha azt hisszük, hogy ha valamire nemet mondunk, azzal megbántjuk őt, vagy elriasztjuk magunktól. Pont fordítva: ha mindent megengedünk neki, azzal azt mondjuk: „tök mindegy, mit csinálsz, nekem aztán mindegy, oldd meg a dolgaid úgy, ahogy akard”)

2., korának megfelelő elvárásokat támasztunk felé, és feladatokkal bízzuk meg: vagyis segítjük az önállósodásában, amivel egyúttal a kompetenciaérzését is növeljük. Más szóval: ha megbízzuk azzal, hogy ez vagy az az ő feladata, ezt vagy azt elvárjuk tőle, akkor azt üzenjük neki, megbízom benned, hogy erre képes vagy.

Mindez azt jelenti egy mozaikcsaládban hogy bár ritkábban találkozunk csemeténkkel, azért nem kell vele hímes tojáskánt bánni, akit mindössze etetünk, itatunk és szórakoztatunk, hanem minél inkább be kell vonni a családi életünkbe, hogy érezze, nem vendég, hanem igenis, családtag. Első hallásra ez talán kegyetlenül hangzik, és kivitelezhetetlennek tűnik, de azt javaslom, próbálkozzatok vele!

Kicsit olyan ez, mint a kistesó érkezése: ha azt akarjuk, hogy ne nagyon élesedjen ki a féltékenység (vagyis a gyerek ne érezze magát a baba miatt kirekesztettnek), minél jobban be kell vonni a vele való foglalkozásba, s minél inkább természetesnek venni a jelenlétét, az új, közös életet, ahol mindenkinek helye van, s mindenkinek megvan a helye.