A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kamasz. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kamasz. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. november 30., csütörtök

94. Mozaikcsaládban az élet… meg a tinik

Szájal a gyerek, visszaszól, beszól, puffog, ellenáll, bezárkózik, pont azt és úgy nem akarja, ahogy mi azt kitaláltuk… A sor folytatható, igaz?

Csigavér! Ezek a normálisan érő kamasznak az ismertetőjegyei! Kifejezetten örülnünk kell, ha mindezt megtapasztaljuk, mert ezek szerint a személyiségfejlődésnek nagykönyvben megírt folyamatán megy éppen keresztül. Az is teljesen érthető, ha nekünk meg az idegeink rongyolódnak kicsit. Irány a wellness!

Szóval: mindegy, hogy saját vagy mozaikgyerek, azt értsük meg, hogy ha nem engedjük kicsit lázadozni, nem tud eltávolodni tőlünk annyira, hogy elinduljon a saját, önálló útján. S ha nem tud önállósodni, akkor fiatal felnőttként nem is lesz honnan visszatalálnia hozzánk. Merthogy az érési folyamat következő állomása ez lenne.

Energiapazarlás volna magunkra venni a kitöréseiket, önsanyargatás lenne búslakodni afölött, hogy mindenki más véleménye jobban számít nekik a miénknél.

Elég, ha arra figyelünk, hogy az igazán kockázatos kísérletezésektől megóvjuk őket, vagy legalábbis jól felvértezzük őket a veszélyeik ellen. Ezt pedig nyitottsággal, humorral, közvetlen beszélgetésekkel érhetjük el. És persze érdemes nem 14 évesen elkezdeni mindezt, hanem folyamatosan, kicsi koruktól, mindig a maguk szintjén.

Minden egyéb, amit értékként képviselünk, észrevétlenül vésődik beléjük, mint belénk is, amikor szüleink mintáit fedezzük fel egy-egy megnyilvánulásunkban. Ez számít igazán, ezért fontosak a mi – amennyire lehet, tudatos – reakcióink!!

2023. január 29., vasárnap

88. Miért ne mondhatnám meg a párom gyerekének...?

„Miért ne mondhatnám meg a párom gyerekének, hogy pakoljon el maga után?” 

„Miért nem szólhatok rá, hogy most már hagyja abba ezt a viselkedést?” 

„Miért nem kérhetem meg, hogy este 10.00 után már ne hallgasson hangosan zenét?” 

Talán találkoztatok már ti is ezekkel vagy ezekhez hasonló kérdésekkel, estleg ti magatok is feltettétek már egyiket-másikat valamikor. 

A kérdés nem az itt, hogy miért ne mondhatnád meg a gyereknek, hanem hogy miért te mondanád meg neki? 

A másik kérdés az, hogy mikor teszed fel ezt a kérdést, a harmadik pedig, hogy mit és kivel beszéltetek meg a házirendről a családotokon belül. 

Hagyományos családban nem merülnének fel ezek a kérdések, ám a mozaikosban nagyon is érthetően jelen vannak. 

Figyelembe kell venni néhány dolgot: 

- A gyerek elsősorban a vér szerinti szülőjétől fogad el iránymutatást, aminek megvan az a „történelmi” megalapozottsága, hogy őt ismeri születésétől fogva, hozzá kötődik, vele van bizalmas kapcsolatban. 

Ha óvodába, iskolába kerül, ott normális esetben szót fogad a nevelőinek, akik pozíciójukból fakadóan tekintélyt képviselnek. De megfigyelhető, hogy ez a kapcsolat, ha jó a pedagógus, idővel bizalommá fejlődik, amiben a gyerek szinte a kedvére akar tenni nevelőjének, igyekszik, hogy amit kérnek tőle, azt a legjobban teljesítse. Ezért dicséretet, elismerést is kap viszonzásul, ami tovább erősíti a kapcsolatukat. A pozícionális tekintély kapcsolativá fejlődik. De a jó pedagógus tudatosan készíti ezt elő. Van egy ismerkedési fázis, ahol elsősorban ő érdeklődik, feltérképezi a gyerekek személyiségét, temperamentumát, félénkségét, terhelhetőséségét, akár a szülői értekezlet révén a szükséges háttérinformációkat. Innen indul a dolog. A gyerek megismerésével, amihez aztán hozzárendelhető a legjobban passzoló közeledési forma, kommunikációs stílus. 

Amikor új párunk belép a család életébe, valami hasonló utat kell végigjárnia ahhoz, hogy a gyerek elkezdjen benne bízni, majd kötődni. Minél kisebb a gyerek, annál könnyebben megy ez, de pusztán elvárásként nem fog sikerülni. 

- Eleinte nagyon fontos, hogy a vér szerinti szülő levegye a számonkérés/fegyelmezés terhét a párjáról, és a nevelési feladatokat továbbra is ő vigye egyedül. Ahogy idővel elkezd kialakulni a bizalom a gyerek és az új társ között (az együtt töltött pozitív idők, a közös élmények, az érzékelhető érdeklődés és az elismerések következtében), el lehet kezdeni a szabályok közös képviseletét. Vagyis a pár megbeszéli, mit szeretnének otthon, majd azt elmondják a gyerekeknek, és megbeszélik, hogy ha a vér szerinti szülő esetleg nincs otthon, a párja is ezeket fogja képviselni, neki is ugyanúgy szót kell fogadni. Végül a gyerekekkel együtt azt is jó megbeszélni, mi lesz a következménye, ha valami nem teljesül. Tiszta sor, mindenki tudja, mi vonatkozik rá. Enélkül nem fog menni. 


- Időben ez eltarthat jó néhány hónapig vagy akár egy-két évig is, az új családtagok hátterétől függően: milyen volt a válás, milyen a külön élő szülővel a kapcsolat, vannak-e személyes (pszichés) terheltségek stb. És függ a gyerekek korától is: egy kiskamasz-kamasz gyerek, aki egyre inkább a kortársai felé kacsingat és a szülőkről való leválás útjára kezd lépni, nem biztos, hogy valaha is tud olyan közel kerülni a mozaikszülőjéhez, mint egy olyan gyermek, aki kisgyermekként „kapta” szülője társát. Ezt számításba kell venni, amikor ellenállásba ütközünk, ahelyett, hogy személyes sérelemként fognánk fel a távolságtartást. 

Tekintélyt elvárni felesleges, a jó kapcsolatért dolgozni viszont érdemes. Mind a saját belső békénk érdekében, mind az egész családi klíma, nem utolsó sorban a párkapcsolati harmóniánk érdekében. Merthogy egy feszültségektől terhelt mozaikos viszony minden kapcsolatra kihatással van, és ha nincsenek erőfeszítések a kezelésére, nem tud megoldódni magától. Az első lépés tehát a vér szerinti szülőé, a második a társáé, a gyerek pedig a saját tempójában fog tudni felzárkózni, amihez mindkettejüktől türelemre, rugalmasságra és jó adag humorra/lazaságra van szükség.



2020. július 26., vasárnap

62. Mozaikcsaládos probléma?

Végre eljutottunk a férjemmel moziba, ami elvileg nem olyan nagy dolog, de nagycsaládban előfordul, hogy több szervezést igényel. Nyári szünet van, a nagyok hol itt, hol ott, a kis kétéves pedig velünk. Meg kell találni az időt, hogy valaki vigyázzon rá, ha szeretnénk kimozdulni kettesben – most végre sikerült, hála az egyik nagytesónak, aki négy teljes napot otthon tölt 😊

A Békeidő c. Hajdu Szabolcs-filmet néztük meg, de moziajánló helyett csak egy részletét emelem ki. Három család kapcsolatrendszerének sajátosságait követhetjük nyomon, melyek közül nekem az egyik különösen érdekes volt, ezt szeretném megosztani veletek. 

A háromtagú család felnőttjei egy keményvonalas(nak tűnő) punktarajos kamaszt próbálnak nevelni, aki ennek minden erejével igyekszik ellenállni. Szülői kísérleteik jellemzője, hogy az anya nyíltan ki akarja zárni férjét ebből a folyamatból. Konfliktus esetén azt mondja, hagyja ezt rájuk, majd ő elintézi, ez csak az ő és a fia dolga, amúgy is, a férfi csak kritizálni tud. A férfi ugyan próbálkozik, de tisztán látja, és szóvá is teszi, hogy felesége megfosztja attól, hogy apaként, kompetens férfiként lépjen föl a gyerek kitörési kísérletei ellen, ezzel valamiféle határokat szabva, és értékrendet felmutatva. Mint mondja: azzal, hogy fiát burokban tartja, s élő pajzsként közéjük áll, megfosztja attól, hogy hiteles apakép és férfi minta alakulhasson ki benne, aminek felnőttként nagy kárát fogja látni. 

Aztán – az anya határozott tiltása ellenére – beszél a fiúval, s fejére olvassa, milyen jól megvoltak az anyjával, mielőtt megszületett volna, de azóta egyre csak romlik a helyzet, s már nincs olyan nap, hogy valami botrányt ne csinálna, ami megmérgezi, ellehetetleníti családi életüket. Stb., stb. Kemény, nehéz mondatok. 

Amikor ezeket a jeleneteket láttam, azt gondoltam, nna, ez tipikus mozaikos történet is lehetne: a gyerek a szülője és annak párja között áll, ahogy az anya is a gyerek és a férje között – küzdenek, valami, valaki ellen, mert nem egy vérből valók. 



Csakhogy ők egy vérből valók, ez egy hagyományos család, ahol az anya már a kezdetek óta kisajátította a gyereket, kizárva férjét apaságának megéléséből. Úgy beszél férjével, mintha az ég világon semmi köze nem lenne a gyerekhez, mintha semmi beleszólása nem lenne a nevelésébe. 

Talán nem is olyan ritka ez a jelenség. Ami számunkra fontos lehet ebből: hagyományos vagy mozaikcsaládban a gyerekekért (minimum) két felnőtt felelős, s mindketten kompetensek, amíg egy háztartásban élnek. Az együttélés szabályait éppúgy együtt kell kialakítaniuk és megvédeniük, mint a mindkettejük által elfogadott és követett értékrendet. Ha ebben mégis ellentét van, addig kell finomhangolni, míg meg nem lesz a közös nevező. Ellenkező esetben mindig lesz valami vagy valaki kettejük között, a távolságot pedig egyre nagyobb áldozatok árán lehet csökkenteni, ha egyáltalán lehet.  
A második tanulság: nem feltétlenül mozaikos probléma minden, ami elsőre annak tűnik. Bár kétség kívül könnyebb arra fogni, és a megoldását elodázni. Csakhogy ezzel az esélyét is elodázzuk a harmonikus családi életnek.

2020. január 27., hétfő

55. Küzdelmeink a mozaikcsaládban a gyerekekkel


Az előző posztban azt jártuk körbe, mi az a három törvényszerűség, amit minden mozaikcsaládos féfinek-nőnek (apának-anyának) szem előtt kell tartania, ha békében szeretne élni párjával és a kapott, hozott gyerekekkel.



Ez egyáltalán nem egyszerű, és vannak tényezők, amik rendesen meg is nehezíthetik dolgunkat, legyünk akármennyire is elkötelezettek.



Ebben a bejegyzésben két, valószínűleg sokak számára ismerős kérdésről lesz szó. Mit tehetünk, ha:



1., párunk gyermekei semmibe veszik minden igyekezetünket, minden törekvésünket a kiegyensúlyozott családi életért



 2., saját gyermekünk pedig úgy érzi, hogy párunk az ő csemetéivel sokkal elnézőbb, s alapjában véve is kedvesebb.



Az a helyzet, hogy a mozaikgyerekek általában nem respektálják a mozaikszülőjüket, és ez valahol érthető is. Egyáltalán nem magától értedődő, hogy az apjuk/anyjuk mellé társuló új partnert befogadják a kialakult világukba. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy törvényszerűen tiszteletlennek is kell lenniük vele. 


Tudatosítani kell a gyerekekkel, hogy bár a szüleik elváltak, azért az alapvető tiszteletet meg kell adniuk azoknak, akikkel együtt élnek, nem lehetnek durvák, kiállhatatlanok.  A kívánt magatartás elérésének egyetlen módja az, hogy egységes frontot kell képviselni párunkkal. Lehet, hogy a gyerek sosem fog megbirkózni az anyja vagy az apja elvesztésével, de mozaikszülőként nem tehetünk mást, mint hogy ezt elfogadjuk, megértjük, és nem küzdünk ellene. 




Fektesd le az alapszabályokat már az elején!


Ha eddig nem tetted volna már meg, akkor mihamarabb ülj le a mozaikgyerkőccel, és mondd el neki a következőket: „Figyelj, most már ez a mi családunk, s benne mi, felnőttek, a szülők gondoskodunk rólad.” Érdemes már a legelején nyíltan kimondani a következőket: „Nem kell anyának/apának szólítanod, de fontos, hogy tisztelettudóan viselkedj, és szót fogadj nekem is.” Azt se hallgassuk el, hogy elvárásokat is támasztunk felé, ami a mindennapi közös életeteket teszi gördülékenyebbé, kiegyensúlyozottabbá. Cserébe ti is megteszitek a magatokét érte, s a jó közegért. 


Ideális esetben ezeket mindkét szülő végigbeszéli az összes gyerekkel, és még ha macerának is tűnik, higgyétek el, hogy sokat jelent a gyereknek!  


Mi van, ha nem tisztel a mozaikgyereked?


Természetesen kiborító, ha a gyerekek semmibe vesznek, tiszteletlenek. Tényleg vannak nagyon kellemetlen szituációk, s vannak igazán nehéz gyerekek, akik ilyesmiket mondanak: „Te nem vagy az apám/anyám, miért hallgatnék rád?!” Az ilyen viselkedéssel azonban nagyon óvatosnak kell lennünk, mert ha megengedjük, ha nem kezeljük azonnal, később nehéz lesz kivédeni újra. A gyerekek sokszor önvédelemből durvák, és ezzel próbálnak idomítani minket, szülőket, hogy mit ne kérdezzünk vagy kérjünk tőlük. 


A megoldás, hogy a társaddal közösen jó előre eldöntitek, hogy mit engedtek meg a gyerekeknek. Milyen viselkedést, milyen hangnemet. Együtt fektetitek le az elvárásaitokat, majd közösen képviselitek azt, s adott esetben a felelősségre vonás is közös feladat.


Nézzünk egy szituációt. A mozaikgyereked a fejedhez vágja, hogy nem vagy az anyja, és hogy ne mondd meg neki, mit csináljon. Azt mondhatod neki, hogy „Tényleg nem vagyok az anyád, de a házi feladatot akkor is meg kell csinálnod.” Vagy: „Nem arról beszélek, hogy az anyád akarok lenni, hanem arról, hogy mikor fogsz neki a leckédnek.”


Fontos, hogy az ilyen viselkedés következményei gyorsak és világosak legyenek. A gyerek legyen azzal tisztában, hogy ha tiszteletlenül viselkedik, a nap hátralévő részében például nem használhatja a telefonját, tabletjét, stb. Nem tolerálhatjuk a helytelen viselkedést. Előbb, utóbb rá fog jönni, hogy mindkét szülő keményen küzd a családért, mindketten áldozatokat hoznak – tehát a szabály az, hogy a gyerekeknek mindkettejükhez tisztelettel kell viszonyulniuk.


Hagyd, hogy azt gondoljon, amit akar!


El kell fogadnod, hogy akár szülő vagy, akár mozaikszülő, nem láthatsz a gyerek fejébe, pláne nem irányíthatod az érzéseit. Más szavakkal: lehet, hogy a gyerkőc nem szereti, mikor megmondod neki, mit hogyan csináljon, de ha közben meg elvégzi, ahogy kéred, akkor ne foglalkozz azzal, hogy mit is gondol erről! Tök mindegy, hogy utálja a házimunkát, de ha a kérésedre elvégzi, akkor legyen ez elég! Szóval ne akarj a gondolataiban kutakodni, hogy a gyerek ezt vagy azt a feladatot mennyire nem akarja elvégezni. Azon se érdemes tipródni, hogy vajon mennyire nem kedvel téged. Hagyjad ezt az egészet mindaddig, míg jobban meg nem ismeritek egymást!

Végeredményben: ha megőrzöd a tartásod a gyerekek előtt, előbb-utóbb meg fogják találni ők is a tisztelni való értékeidet, ezáltal pedig megkedvelnek. A gyerekek ugyanis szeretni akarják azokat a felnőtteket, akiket tisztelnek. 


Gondold végig: a gyerek talán sosem teszi magát túl apja/anyja vagy a régi családja hiányán. Te, mint mozaikszülő semmi mást nem tehetsz ez ellen, csak hogy elfogadod, s nem nyitsz küzdőteret.


Ha szülő vagy, az ÖSSZES gyerek a tiéd


Van, akinek gondot okoz, miként legyen mozaikgyerekével méltányos úgy, hogy közben a vér szerinti gyermeke bizalmát is megőrzi. Természetes, hogy saját gyerekünkhöz erősebben kötődünk, hiszen ez a kapcsolat egy egészen különleges szereteten és elköteleződésen alapul. Azonban jó, ha mozaikcsaládunkban helyén kezeljük az érzéseinket. Meg kell értenünk, hogy mikor szülői szerepben vagyunk, az összes gyerek szülője vagyunk. És jó, ha tudjuk, a gyerekek sasszemmel figyelik, hogyan viselkedünk: milyen példaképek vagyunk, milyen dolgokat teszünk. Szóval, ha a gyerekek valamit elkövettek, aminek a következményeként pl. internetkorlátozás lép érvénybe, akkor teljesen mindegy, hogy a saját, vagy a mozaikgyerekről van szó – nem mész bele ilyen megkülönböztetésekbe. Mindegyik gyerekre érvényes a következmény. De ugyanígy az is igaz: „Ha kirándulni megyünk, mindannyian megyünk.” 


A vér szerinti gyermekeddel mindig is fogod érezni különleges kapcsolatotokat, ez biztos. De az élet része, hogy lesznek közted és a gyerekek között harcok, akár mindennaposak is, s akkor nem kivételezhetsz vele sem. Ne aggódj, hogy elveszíted őt emiatt! Lehet, hogy csalódott lesz, lehet, hogy dühös, vagy el is távolodik. De ez a szülő-gyerek kapcsolat velejárója, a köztetek lévő köteléket nem tudja szétszakítani.



Amikor saját gyermeked is kihívást jelent 


Mozaikcsaládban gyakran nagy kihívást jelentenek a saját gyerekeink is. Megvádolnak azzal, hogy:

- igazságtalanok vagyunk,

- jobban bánunk a mozaiktesóval, mint velük, vagy

- a párunk bánik jobban a saját gyerekeivel, mint velük, vagy épp

- jobban bánik a sajátjaival, mint mi a sajátjainkkal…


Nekünk, szülőknek nagyon szorosan együtt kell működnünk, hogy megoldjuk ezeket a nehézségeket.


Mikor a gyereked valami igazságtalansággal jön hozzád, legjobb, ha azt a kérdést teszed fel neki, „Ha ott lettem volna a helyzetben, mit láttam volna?” Tehát, mikor azt mondja a gyereked, „Laci (mozaikapu) jobban bánt Sárival (a mozaiktesóval), mint velem”, akkor nem azt kellene megkérdezni, hogy „Mit éreztél pontosan?” vagy „Mi történt?”, mert ezek a kérdések torzítanak. Jobb, ha szülőként azt kérdezzük tőle: „Ha ott lettem volna, mit láttam volna?” Így valami ilyesmit hallhatunk: „Sárinak (a saját gyerekének) három csokit adott, nekem meg csak kettőt”. Ez olyasmi, amit látott, nem pedig, amit érzett. Tehát ki kell deríteni mit látott, hallott, mi történt konkrétan. Ez a leghatékonyabb módszer az ilyen állítások kivizsgálására, mert ebből lehet megtudni, mit tehetek a helyzet megoldására. S így, ha a konkrét dolog kiderül, mondhatjuk neki, hogy „Oké, utánanézek ennek”, s majd a pároddal kettesben megbeszélhetitek, és megpróbálhatjátok megoldani.


Jól oszd be az időt, úgy, hogy a közös tevékenységekre is fussa!


Ha tényleg jól működő családot szeretnél, akkor szabályokat kell kialakítani a közös tevékenységekre is. Pl. hozhatsz olyan szabályt, hogy hétvégente egy délután szabadidős programot csinálunk (pl. túra), szerda esténként pedig közös játék lesz. A szabály a gyerekek tetszésétől, nem tetszésétől függetlenül működik. Tudatni kell velük, hogy ha elutasítják a közös elfoglaltságot, a nap további részében nem foglalkozhatnak a kütyüikkel. Az az egyezség, hogy mi mindannyian kirándulunk/filmezünk/társasozunk/megbeszéljük a hetünket stb. Nem kell túlzásokba esni, persze, különösen a tinikkel nem. De ha hetente csak egy ilyen közös tevékenységet vezettek be, már az is hasznos lehet ebben a családformában. Üljetek le a nappaliba együtt filmezni egy tál popcornnal, vagy menjetek a parkba különleges kavicsokat gyűjteni. Bármi is legyen az, a lényeg, hogy közösen végezzétek, legyetek addig is együtt. 




A tinikkel pedig tényleg csak lazán, mert fejlődésükben az ő dolguk a leválás. Nem kényszeríthetjük ezzel teljesen ellentétes viselkedésbe, mert azzal csak azt érjük el, hogy felnőttkorában fogja bepótolni a kimaradt életfeladatot – egy negyvenes kamasz pedig lássuk be, nem túl szerencsés felállás… Szóval próbáljuk meg elérni, hogy ne éljenek vissza a jóindulatunkkal, ne legyenek tiszteletlenek, undokok.  S ha a 17 éves nem akar velünk tartani, engedjük meg neki időnként, vagy vessük fel, hogy hozza a barátját is. De a szabály, hogy az esetek többségében heti egy/két alkalommal mindannyian részt veszünk a közös programon. 


Ha vannak jól meghatározott „család idők”, az azt jelenti a gyerekek számára is, hogy ez fontos számotokra, mégpedig olyan fontos, hogy meg is fogjátok valósítani. Megtanulják, hogy családként működtök, egymást tiszteletben tartva. 
Kisebb gyerekekkel például nagyon szórakoztató olyan éjszakát tartani, amikor végig társasoztok. A nagyobbak először talán ellenállnak, de ha akkor vezetitek be, amikor még kicsik, akkor ez része lesz a családi együttlétekre vonatkozó elvárásaiknak – és ez megkönnyíti a család működésének megértését.


Engedjétek meg, hogy a gyerekeitek kifejezzék magukat!


Végül: a gyerekeknek biztosítani kell, hogy kifejezzék, mit éreznek és gondolnak, és ezeket a gondolatokat és érzéseket névértékben kell elfogadnunk. 


Amikor két felnőtt eldönti, hogy mozaikcsaládot alapít, abba a gyerekeknek nincs beleszólásuk. Ennél fogva úgy érezhetik, hogy a fejük fölött döntenek, s tehetetlenek. Nem meglepő az sem, ha az új, még ismeretlen – és visszafordíthatatlan – helyzetet fenyegetőnek élik meg, s ettől érzelmileg túlterheltek lesznek. Fontos – nem győzöm hangsúlyozni, hogy nemcsak a gyerekek, de az egész család érdekében –, hogy lehetőséget biztosítsunk nekik arra, hogy kifejezzék magukat, hogy hangot adjanak a kétségeiknek. Ez óriási lehetőség a szülőknek, hogy megfelelő mederbe tereljék az érzéseiket, segítsenek nekik meglátni ennek az új családi együttlétnek a jó oldalait.

Ez nem azt jelenti, hogy döntéseket is hozhatnak a család működéséről, ugyanakkor megfelelő módon mégiscsak hozzá kell járulniuk. 


Mindezek kommunikálása általában a vér szerinti szülőnek megy jobban. Ha megpróbál egy családi találkozót megszervezni anélkül, hogy először megengedné a hozzászólást, akkor nagyobb valószínűséggel fognak a többiek ellenállni, védekezni. De ha a vér szerinti szülők beszélgetnek gyerekeikkel azok aggodalmairól, sokkal könnyebb lesz őket megoldani, és így a két felnőttnek is sokkal könnyebb lesz megegyezni.
 

Tehát nem a gyerekek tutujgatásáról van szó, hanem egy olyan helyzet kialakításáról, ahol biztonságosan és megfelelő módon fejezhetik ki érzéseiket.
 

Végül: egyetlen szabálynak vagy helyzetnek sem kell örökké fennállnia. Sőt, az a jó, ha az új élethelyzeteknek megfelelően tudnak a szabályok rugalmasan változni. De mielőtt újratervezés következne, érdemes leülni a gyerekekkel is, és feltenni ezeket a kérdéseket:


-        - Honnan tudjuk, hogy ez működik?

-        - Honnan tudjuk, hogy valami nem működik?

-        - Mit fogunk csinálni, ha valami működik?

-        - Mit tegyünk, ha valami nem működik?


Ha a döntéseinket ezek alapján elemezzük, akkor fel tudjuk mérni, hogy teljesíthetik-e a kitűzött célt, és szükség esetén korrigálhatjuk.



Az egyik legfontosabb dolog, amire a mozaikcsaládnak szüksége van: két érett felnőtt. Szülőként is fel kell nőnünk!


Talán nehéz látni a gyerekeket, amikor visszatérnek a másik szülőjükkel töltött nyaralásból, vagy jobb ajándékokat kaptak, mint amit te adtál nekik, vagy amikor kérkednek azokkal a dolgokkal, amelyeket együtt tettek, esetleg szomorúak a dolgok miatt, amelyeket elvesztettek az eredeti családjuk felbomlásával. De tudnod kell kezelni ezt! Kétségtelen, hogy negatív érzéseid vannak ezekkel kapcsolatban, de érett módon kell kezelni ezeket az érzelmeket. Tehát, ha csalódott vagy – és ebben a helyzetben normális és emberi, hogy fáj, hogy csalódott vagy és bizonytalan –, akkor képesnek kell lenned arra, hogy beszélj a partnereddel, vagy felhívd a barátaid. Ha pedig speciális segítségre van szükség, keress szakembert!


(Az írás James Lehman amerikai terapeuta cikkére épül.)