A látogatóba érkező gyerekek...
Ők a hétvégi gyerekek (a hétvégi apukák mintájára), ugye,
milyen rossz ezt hallani?? Na de nem erről szeretnék írni, hanem röviden arról,
hogy mit is csináltok ti együtt a pár hete látott gyerkőccel? És azt is hogyan?
Csak mert ahhoz, hogy ennek az amúgy – valljuk be –
természetellenes kapcsolattartási módnak mégis valami, a jövőre nézvést pozitív
kifutása legyen, pl. a gyerek számára egészséges párkapcsolat kialakítására
való képesség, szorongás nélküli felnőtté válás, a szülő számára remény egy
kiteljesedett utódra, stb…, szóval ehhez már a jelenben tenni kell, s nem elég
azt gondolni, hogy majd „elmondom neki, ha nagy lesz, mit hogyan kell(ene)
csinálni”.
Talán meglepő lesz, amit mondok: de ahhoz, hogy a fentebb
felsoroltak teljesüljenek, elsősorban arra van szükség, hogy a gyerek gyerek
lehessen, mi, szülők pedig merjünk mellette felnőttek lenni. Nem annyira
evidens ez, mint talán néhányan gondolnák, hiszen mit is jelent mindez?
A gyerek akkor lehet gyerek: ha
1., nem rángatjuk bele a mi felnőtt, párkapcsolati (válási,
bírósági, vagyonmegosztási stb.) dolgainkba
2., megengedjük neki, hogy beszéljen a másik szülőjéről, az
ott töltött időről, élményeiről, egyáltalán: megengedjük neki, hogy szeresse
szülőjét, és akár jóban legyen annak új partnerével.
A szülő akkor felnőtt, ha:
1., korlátokat, határokat IS szab a gyereknek, melyek által az
biztonságban érezheti magát. Tévedés, ha azt hisszük, hogy ha valamire nemet
mondunk, azzal megbántjuk őt, vagy elriasztjuk magunktól. Pont fordítva: ha
mindent megengedünk neki, azzal azt mondjuk: „tök mindegy, mit csinálsz, nekem
aztán mindegy, oldd meg a dolgaid úgy, ahogy akard”)
2., korának megfelelő elvárásokat támasztunk felé, és
feladatokkal bízzuk meg: vagyis segítjük az önállósodásában, amivel egyúttal a
kompetenciaérzését is növeljük. Más szóval: ha megbízzuk azzal, hogy ez vagy az
az ő feladata, ezt vagy azt elvárjuk tőle, akkor azt üzenjük neki, megbízom
benned, hogy erre képes vagy.
Mindez azt jelenti egy mozaikcsaládban hogy bár ritkábban
találkozunk csemeténkkel, azért nem kell vele hímes tojáskánt bánni, akit
mindössze etetünk, itatunk és szórakoztatunk, hanem minél inkább be kell vonni
a családi életünkbe, hogy érezze, nem vendég, hanem igenis, családtag. Első
hallásra ez talán kegyetlenül hangzik, és kivitelezhetetlennek tűnik, de azt
javaslom, próbálkozzatok vele!
Kicsit olyan ez, mint a kistesó érkezése: ha azt akarjuk,
hogy ne nagyon élesedjen ki a féltékenység (vagyis a gyerek ne érezze magát a
baba miatt kirekesztettnek), minél jobban be kell vonni a vele való
foglalkozásba, s minél inkább természetesnek venni a jelenlétét, az új, közös
életet, ahol mindenkinek helye van, s mindenkinek megvan
a helye.
