39. Párkapcsolat, haladó szint

Ezt kell kitűznünk magunk elé, ha mozaikcsaládban kezdünk gondolkodni, hogy ezúttal működjön a kapcsolatunk, mégpedig hosszú távon és kielégítően.

Volt egy kis szavazás a Facebook-oldalon arról, hogy milyen nehézségek befolyásolják a válás után szövődő új kapcsolatunkat, melynek eredményei itt láthatók:

 

Ha megnézzük, szépen kijött, hogy a párkapcsolati stabilitás meghatározó jelentőségű a családokban, és most szándékosan nem csak a mozaikcsaládokról beszélek. Ha ezt annyira pontosan érezzük, vajon min múlik mégis, hogy működik-e, és hogy mennyire tartós?

Van néhány alaptétel, amiből ki lehet indulni, és amelyekről szakirodalmak sora szól, én nem is bátorkodom pár bekezdésben összefoglalni, csak néhányat megemlítek, hogy aztán kiegészítsem a mozaikos „specialitásokkal”. 

Ilyen pl. az első közös gyerek érkezése, mely által szerelmespárból (szerelmes?) szülőkké válunk, és ez olyan szintű változásokat hoz mind személyiségünkben, mind életünkben, amire nem készülünk fel (bár lehetne). Azon kapjuk magunkat, hogy a kis jövevény mintha kitakarná a képből párunkat, legalábbis mintha más fényben kezdenénk látni őt, és ő minket, és ez nem feltétlenül előnyös. Tudunk/akarunk-e időt egymással? Tudunk/akarunk-e egymás társa is lenni továbbra is, a szó legteljesebb értelmében; támasza és partnere, vagy csak a napi nehézségeket akarjuk valahogy túlélni, amihez akár egy nagyszülő segítő jelenléte is megfelelő lenne.

Elkezdjük a hibakeresést, és már nem arra koncentrálunk, amiért egykor összejöttünk, hanem arra, mi minden távolít el párunktól. Felnagyítjuk, kimerevítjük a nem tetsző tulajdonságait, szokásait, és győzködjük magunkat arról, hogy ezekkel nemhogy együtt élni nem lehet, de megváltoztatni, neadjisten megbeszélni sem tudjuk! Belső vitáink során levezetjük, miért látjuk jól mi a helyzetet, s ítéletet mondunk, mielőtt párunk bármit is hallana mindebből. Ahogy Pál Feri mondja, az idealizálást követően egyszercsak démonizálni kezdjük párunkat, s azt is hozzáteszi, mintegy megnyugtatásul, ez egy fejlődési foka kapcsolatunknak. A cél, hogy a reális látásmódig eljussunk, de sajnos sok párkapcsolat nem éri ezt meg… Kierkegaard-t idézte találóan, aki azt mondta: „A szerelem teljessége az, amikor szeretjük azt a valakit, aki boldogtalanná tett minket.” Na, idáig nehéz eljutni, mert olyan nagyon nehezen bocsátunk meg, és olyan nagyon szeretjük a sebeinket nyalogatni!

Az is alap, hogy megmaradunk-e kíváncsinak egymásra? Merő udvariasságból milyenvoltanapodot kiáltunk, és meg sem halljuk a választ. Meg sem próbálunk rezonálni arra a lelkiállapotra, amiben párunkat találjuk, félretéve jól előkészített várakozásainkat, mondandónkat.

Érdekel-e, mi jár a fejében, mikor nem vagyunk vele, milyen egyéni tervei vannak a jövőre nézve, tudjuk-e támogatni abban már azzal is, hogy komolyan vesszük álmait? 

S ha már itt tartunk, képesek vagyunk-e fejlődni egymás mellett, de nem egymástól el? Vagyis adunk-e énidőket a másiknak, amikor is alkothatunk, tanulhatunk, növekedhetünk?

De ugyanígy: elengedjük-e egymást csak úgy, néha, társasági életet élni, lazulni?? Ez is kell, akkor is, sőt akkor igazán, amikor már gyerek is van. Mert így tudunk egymáshoz és a családhoz feltöltődve és jóleső hiányérzéssel közelíteni, amit ki akarunk elégíteni, minőségi együttlétekkel.

Az együttlétet pedig olyasmik tehetik minőségivé, mint az egymásra figyelő beszélgetések, (meg)hallgatások, nevetés, játék, testkontaktus…

Ezek olyan alaptényezők, amelyek a mozaikcsaládban is eldönthetik a kapcsolat tartósságát.

De ott még hozzájöhetnek olyasmik is, mint pl. elfogadom-e páromat a hozott „csomagjával” (gyerek, ex, múlt…)? Tudok-e társa lenni a megoldatlan problémák megoldásában, minimum azzal, hogy mellé állok, támogatom? Elfogadom-e, hogy nem én leszek számára az egyetlen fontos személy, mert van már valaki, aki hamarabb érkezett, és marad is, még ha külön is él tőlünk… És hogy a magánéletünk, intimitásunk sem tud annyira szabad lenni, mert olyan sok mindenkihez kell alkalmazkodnunk? Ha úgy adódik, tudunk-e szülőtársak is lenni, a sok egyéb partnerség (lelki, élet-, szexuális ) mellett?

Ezeket legelőször magunkban kell letisztázni, majd elengedhetetlen, hogy partnerünkkel is megbeszéljük, nyíltan, akár a kellemetlenséget is felvállalva, hogy (elsőre) nem azt halljuk, amit szeretnénk. Jobb, ha korábban derülnek ki az ellenérzések, félelmek, mint már benne, a "sűrűjében". Valójában minden nehézségre lehet megoldást találni, de csak akkor, ha tudunk róluk! Pl. mozaikcsaládoknál kifejezetten jól jöhet, ha a gyerekek másik szülőnél tartózkodását összehangoljuk, mint a mi esetünkben is, mert így rendszeresen lehet számítani a gyerekek nélküli, felnőtt napokra, így programokra is. Ilyenkor olyasmit is megtehetünk, amit gyerekünk, pláne a párunk gyereke jelenlétében nem igazán... Mi a mai napig páros hétvégének nevezzük ezt férjemmel, pedig már van egy közös kicsink is, aki természetesen velünk van ilyenkor is. Meg is kérdezte nemrég az egyik barátnőm, mikor jeleztem a meghívására, hogy az a nap a mi páros hétvégénkre esik, hogy hogy mondhatok ilyet, mikor már hárman vagyunk...?  Hát, én még mindig így tartom számon :)

Úgy is mondhatjuk, a mozaikosság nehezített pálya, haladóknak való, már csak természetéből fakadóan is, ugye, hiszen a kezdő szintet előző, kudarcba fulladt kapcsolatunkkal túlléptük. Persze kissé erőltetett párhuzam, hiszen a kudarctól hogy válhatunk haladóvá valamiben? Hát pont ezért, tanulásra, fejlődésre kell felhasználnunk, az akadályból lépcsőt kell építenünk!

Ezért mindaz, ami előzőleg nem úgy sikerült, mint elképzeltük legszebb álmainkban, ezúttal összejöhet, ha odafigyelünk a buktatókra, tudatosan, tervezetten építgetjük kapcsolatunkat, és felkészülünk a várható nehézségekre is. Megpróbálunk például az új kapcsolatunkban/mozaikosodó családunkban olyan belső (védelmi) rendszert kiépíteni, ami minden családtag számára biztonságot ad.

Erről lesz szó a következő bejegyzésben.