40. Családi szabályok, élhető rendszer 1.

Házasodunk, családot alapítunk, kialakulnak a szokásaink, a saját képünkre formált belső működésünk, majd valami miatt borul az egész, meg a bili, és ott találjuk magunkat a gyerekkel (vagy anélkül, attól függ, hogy sikerült „megállapodni”), egyedülállóként. 

A lényeg, hogy a gyerek kiszakad a megszokott élethelyzetéből, s egy teljesen újba csöppen, ahol aztán idővel feltűnik egy új szereplő (vagy akár több is). Arra most nem is térek ki, hogy a válást követően a szülővel kettesben töltött idő milyen újabb szokásokat hozott, s az új „játékos” mennyi idő múlva és milyen körülmények között érkezett. Induljunk ki abból az optimális helyzetből, hogy az új kapcsolat tényleg komoly, olyannyira, hogy összeköltözés lesz belőle.

Mit kell ahhoz tenni, hogy jó reménység szerint belátható időn belül élhető, mindenki számára elfogadható családi közösség alakuljon ki? Úgynevezett mozaikcsalád? 

Mivel minden család magja, így a mozaikosé is a felnőtt pár, elsősorban rajtuk múlik, milyen lesz a családi életük. Mindegy, hogy ki szülő, ki mozaikszülő (köznyelven mostoha, bár én ezt a szót nem szeretem), nekik kell megegyezniük abban, milyen értékeket tartanak mindketten fontosnak. Ezt követően lehet, sőt ajánlott a gyerekekkel (persze koruknak megfelelő módon) kialakítani ehhez az értékrendhez passzoló házi szabályokat, szokásokat, s velük egyeztetve meghatározni a következményeket is. Így nagyobb eséllyel érzik magukénak azokat, s fognak aszerint viselkedni. 

Ha beleolvasunk a külföldi mozaikcsaládos irodalmakba, mindegyik kiemeli, hogy mielőtt bármiféle „nevelésbe”, szabályalkotásba belekezdenénk, időt kell adnunk a gyerekeknek, hogy hozzászokjanak a változásokhoz, s először a velük való kapcsolatunkon kell dolgozni. És nem árt, ha tudatosan tesszük ezt. Ha pl. az elejétől haverkodósra vesszük a figurát, nem várhatjuk el, hogy pár hét-hónap múlva kompetens felnőttként tekintsenek ránk, aki határokat szab majd nekik. Ugyanígy annak se lenne értelme, ha az összeköltözés után azonnal rendszabályozni akarnánk a közös életünket, az biztosan ellenállásba ütközne. 

Vagyis kell egy átmenet, amihez elengedhetetlen a türelem, és a gyerek érzéseinek megértése is. Ha belegondolunk, pont nem rajta múlott, hogy kiszakadt a megszokott családi közegből, s arról se kérdezte meg őt senki, hogy akar-e együtt élni egy számára idegen emberrel. Mintha nem lenne beleszólása az életébe. Ha csak annyit teszünk, hogy őszintén elmondjuk neki, látjuk a szomorúságát, és tudjuk, hogy nehéz elfogadnia ezt az új élethelyzetet, már tettünk egy lépést felé, hiszen ezzel azt érezheti, hogy elismerjük a veszteségét, nem csak úgy önkényesen belekényszerítjük egy helyzetbe. És ez akkor is igaz, ha valószínűleg jobb körülmények közé került a válás óta. 

Arról, hogy a mozaikszülőnek van-e joga beleszólni a gyerekek nevelésébe, érdekes módon teljesen mást mond a hazai két mozaikcsaládos szakkönyv. Fischer Eszter szerint jobb, ha a mostoha megtartja a két lépés távolságot, míg Bogár Zsuzsa szerint máshogy nincs is értelme a mozaikcsaládnak, mint hogy egyenjogú szülőként állnak a család élére. Bevallom, én mindkettőt végletnek tartom, és valahol a kettő közötti aranyutat tartom működőképesnek, de az is lehet, hogy azért, mert nálunk ez vált be. Ahogy minden család, úgy a benne élő gyerekek is mind mások és mások.

Jó, ha elég érzékenyek vagyunk ahhoz, hogy lássuk, meddig mehetünk el, amivel még megőrizhetjük a belénk vetett bizalmat, és mi az a választóvonal, amin túl már tolakodás vagy határszegés lenne a fellépésünk.

A következő bejegyzésben még néhány konkrét tipp következik a családi szabályok kialakításához.