49. Mozaikcsaládban a gyerekek, felnőttek - nézőpontok

Úgy vagyok a mozaikosodással, mint Carrie Bradshaw, aki tudja, milyen a jó szex, vagy nem fél megkérdezni. 

Sok mindent tudok arról, mitől működhet ez a családforma, mik a buktatói, de itt-ott felmerül bennem egy-egy újabb kérdés is. Pl. miért lehet az, hogy bár az ember annyi mindent tesz vagy legalábbis próbál tenni családjában az otthonosság és a biztonság megteremtéséért, úgy tűnik, a gyerekek nem ugyanazt érzékelik. Tudom, Vekerdy Tamás számtalanszor elmondta: a gyerekek kiszívják a vérünket, lerágják a húsunkat, de mégis… 

Mit remélhet a szülő, s vele a társa, a mozaikszülő: megtérül-e valaha a belefektetett lélek, figyelem? Megértik-e a neveltjeink valamikor, hogy az idill, amiről álmodoznak, ott hever a lábuk előtt, csak ki kell nyitniuk a szívüket rá? 

Mi az idill? 

Viszonyítás kérdése. Idill lehet, ha van terített asztal és teli hűtőszekrény. Idill lehet, ha van saját kuckó, személyes tér. Idilli, ha van mód tanulni, fejlődni, művelődni, mert van, aki utat mutat ebben, és finanszírozza. Az is idilli, ha lehetőség van élni a hobbinak: zenének, sportnak, fotózásnak, stb. Idilli, ha a szülő, mozaikszülő kíváncsi a gyerekére, kérdezi, érdeklődik, meghallgatja, beszélget vele.

Mi számít hát valójában a gyereknek, ha mindezt nem érzékeli, nem értékeli? Ha azt gondolja, a mozaikcsalád, amiben élni kényszerül, mindössze a felnőttek álma, játéka, amiből ő köszöni, nem kért, maximum jólneveltségből eljátssza a rá osztott szerepet.

Mit remélhetünk…?

Azt, hogy beérik. Be kell érjen. 

A minta és a törődés nem múlik el nyomtalanul.

És a gyerekeket ki hallgatja meg?

 

Mert az éremnek két oldala van (minimum, de ha jobban utánaszámolunk, sok, sok, sok láthatatlan oldala…)

Szóval fentebb még azon lamentáltam, vajon felmérik-e valaha gyerekeink, neveltjeink, hogy mindaz, amit ők természetesnek vesznek, vagy amit esetleg elutasítanak vagy épp csak nem értékelik sehogy, szóval mindaz nekünk, felnőtteknek, akik megteremtjük, odatesszük, mibe kerül…? Nem pénzre gondolok elsősorban, hanem energiára, figyelemre, lélekre.

De most azért azt is felvetem, hogy nekünk, „nagyoknak” is meg kell próbálnunk ám kicsit a gyerekek szemüvegén keresztül látni a világot! 

Van egy olyan gondolatom, hogy a gyerekekhez fűződő kapcsolatunk azon a pofonegyszerű tényezőn csúszik el, hogy egész egyszerűen nem beszélünk velük az őket érintő családi témákról, mert számunkra is baromi kínos szembesülni velük. 

A gyerekek nagyon is jól érzékelik a dolgokat maguk körül, minden bizonytalanságunkat, félelmünket leveszik, mi pedig elkezdünk nekik beszélni a rendrakásról, házimunkáról, leckeírásról, illemről… 

Azt elmondjuk-e nekik, hogy átérezzük, milyen nehéz lehet elfogadniuk, megszokniuk, hogy új családba (új házba) kerültek? Hogy megértjük, ha dühösek, hogy mi, felnőttek hozzuk meg a legfontosabb döntéseket, amelyek az ő életüket is alapjaiban befolyásolják, s ez nincs mindig összhangban azzal, amit ők maguk szeretnének. Hogy mindaz, amit korábban a családjuknak hittek, nem úgy van már teljesen, de ami ezután lesz, megpróbáljuk együtt olyanná alakítani, hogy örömünk legyen benne. Együtt érzünk-e velük, s ezt merjük-e kifejezésre juttatni? 

Lehetne még folytatni, ehelyett most csak azt kérem, tegyünk egy gondolatkísérletet: képzeljük magunkat annak az 5/10/13/15 éves gyereknek a helyébe, akinek az életét a mi párkapcsolatunk alakulása így vagy úgy befolyásolta, és próbáljunk megértők lenni felnőtt önmagunkkal! Próbáljuk meg szeretni vagy elfogadni azt a felnőttet, aki az adott élethelyzetre kötelez, valamit ebből a szemszögből értékelni mindazt a lelki támogatást, amit ehhez kaptunk tőle. 

Könnyű...?