Ez mind megtörtént...

4.

István Jezerniczky családtörténete, amelyet engedélyével névvel teszek közzé.

Mozaik nálunk 

Hát mi aztán tényleg mozaikcsalád vagyunk. Még nem teljesedtünk ki, de a felállás a következő (az én szemszögemből): van a legnagyobb (enyém), van a vékony (lízingelem, az asszonyé), van a kicsi (az enyém, az elhelyezése még bírósági fázisban van), és van a közös pici. Ahány gyerek van, gyakorlatilag annyi anyja... Csodás! Nálam nem okozott gondot a párom gyereke, igazából  nem is ez lehet a gond, inkább a különélő szülővel való kapcsolat. Na ide kell némi értettség. Hála az égnek ő teljesen normálisan áll a kérdéshez, és nincs semmi csatározás. Nincs is miért, hiszen mire mi összejöttünk, ők már évek óta külön voltak. Amikor már nálam laktak, akkor jött a szokásos hétvégi programozásra a fiáért, és beszélgettünk. Én elmondtam, hogy bármi történik, ő az apja, bármikor szeretettel várjuk, jöjjön amikor csak tud. Becsülettel jön is, el is mondta kb. 1 év után, hogy imádja a fiát (ez látszik is), de nem tud családapaként élni. Azóta is normális a kapcsolatunk, tavaly együtt karácsonyoztunk, együtt szilvesztereztünk, és a gyerek nagyon boldog volt, hogy mindenki ott volt. Az egyetlen faramuci helyzetet az okozza, mikor mindketten ott vagyunk, mert hirtelen ő sem tudja kit hogyan szólítson, mert mikor nincs ott az apja, akkor engem apáz. De ezt is letisztáztuk, hogy nem fogok megsértődni, ha ott az apja, és a keresztnevemen szólít. Azt nem mondom, hogy nincsenek problémák, főleg nevelés kérdésében (bocsánat a hímsoviniszta megnyilvánulásért, de) látszik, hogy nő nevelte. Semmi keménység, semmi tartás, nem volt előtte férfipélda, és ez ügyben vannak néha súrlódások, mert engem nem lehet levenni a lábamról szép nézéssel, meg pár kisajtolt könnycseppel. Nem nehéz, csak egy dolgot kell szem előtt tartani: nincs különbség köztük (igazából az enyémet még keményebben fogom, de azért, mert születése óta velem van, ergo tudja nálam hányas a kabát). A párom, egy tündér, hihetetlen kompromisszumkészséggel (pont ezért tudják manipulálni a gyerekek), ő szintén az elejétől fogva az összes gyereket egyformán kezeli, és tényleg ez a legfontosabb! Arra tanítom őket, hogy fogjanak össze, meg sok viccet csinálunk együtt (prank videókat is), főzőcskézünk, így igazából nincs viszály, mert olyan, mintha táboroznánk. 

Szóval, ha ajánlhatok valamit első, vagy kezdő mozaikosoknak: a legfontosabb - nincs különbség, az ex-szel normális kapcsolat kialakítása (tudom, nem mindenki ilyen szerencsés, mint mi), a gyerekekkel idő, illetve a gyerekekkel lefektetni az alapszabályokat, mert (tudom liberális gyereknevelés...bla,bla,bla) bár a gyerekek élvezik a szabadságot, de szükségük van, egyértelmű!!!!! korlátokra, szabályokra (biztonságérzetet nyújt számukra). 

Szétbontva egyénekre 

Egyedülálló szülő gyerekkel+gyermektelen partner:

Nehéz, mert az embert nagyon lefoglalja az elején a gyerek. Annyira kitölti a napot a rengeteg rutin, hogy észre sem veszi az ember a nyilvánvaló dolgokat, szükségleteket. Amikor sikerül belekóstolnia az elveszett dologba, mintha Pandora szelencéje nyílna meg. Az ember pedig elnyomja magában a szülőt és hajtja, amit megízlelt. Na ez az egyik legrosszabb fázis, hiszen lássuk be, szülők vagyunk, és ahogyan idegennek sem nyitunk ajtót, hiszen nem tudjuk mit akar, úgy azt is meg kell válogatnunk, hogy kivel ültetjük egy asztalhoz a gyerekünket. Itt bizony sokan véreznek el, hiszen annyira görcsösen rátapadnak a másikra, hogy elüldözik/megijesztik. Ez ráadásul újabb törés a gyereknek...

Egyedülálló szülő gyerekkel+ egyedülálló szülő gyerekkel:

Amit leírtam a mi sztorinkban. Nincs különbség, normális kapcsolat az ex-szel, időtöltés a gyerekekkel, és a szabályok lefektetése.

A gyerek szemszögéből

A nevelőszülő: idegen aki befurakodott, de lássuk, be tud-e illeszkedni a mi világunkba. Az én anyukám/apukám sokkal szebb/erősebb miért nem ő van itt?! Ha teret hagysz a különélő szülőnek, nem lesz gond (ha nem él vissza vele).

A féltesó: őt jobban szeretik,többet/szebbet/jobbat kap! Na ennek elkerülésére kell egyértelműen lefektetni a szabályokat és vigyázni az egyenlőségre, mert azt ő is belátja, ha rávilágítasz, hogy rosszul látja a dolgot.

Szerintem ennyi, én így és ezt látom. Sok sikert az újrakezdéshez! 

Atrask

3.
 

A kisfiú, aki duplán szerencsés

Úgy hozta az élet, hogy mozaikcsaláddá váltunk, amikor a kisfiam 1,5 éves lett. Nyilván nem így terveztük, de nem voltunk hajlandóak elfogadni, hogy úgy kell élnünk egy életet, ahogy azt mások elvárják tőlünk.

Alapvető értékként szerettem volna megmutatni a kisfiamnak, hogy boldognak lenni nem szerencse kérdése, hanem döntésé, kitartásé, és bátorságé. Azaz tenni kell érte, de ez nem lehetetlen, és nem is kell úgy tekinteni rá, mint amit nekünk nem illik érezni. 

És ha már így alakult az életünk, igyekeztünk minél gyorsabban berendezkedni ehhez az új felálláshoz. Mi szülők megpróbáltunk a lehető legközelebb költözni egymáshoz, hogy a mindennapok logisztikája ne vegyen el egymástól és a minőségi programoktól túl sok időt. Ez végül szerencsésen alakult, így budapestiként főleg nagy kiváltság, hogy akár 5 percen belül ott lehetünk egymásnál, ha úgy alakul.

Fontos szempont volt számunkra az is, hogy a kis szőkét mindkét oldal ugyanannyit lássa. Kialakítottuk hát a 3,5-3,5 napos rendszert: egyik hónapban nálunk van vasárnap délutántól csütörtök reggelig, majd az apukája megy érte csütörtök délután a bölcsibe, másik hónapban fordítva. 

A rendszer beállt, a felek megnyugodtak, az egyetlen fontos szempont mindig az, hogy a lassan három évesnek jó legyen. Neki pedig elképesztően szerencséje van, ugyanis két olyan apamodell áll előtte, amilyenből másoknak akár a fele sem jut. 

Soha nem volt kérdés, hogy az édesapja mindennél jobban imádja. Hihetetlen volt látni már a fogantatásától kezdve, mennyire nagy volt köztük az összhang – akár pocakon keresztül is. Míg én a hormonjaim diktálta belső viharokkal küzdöttem, ők ketten már akkor is igazi véd- és dacszövetségben voltak. 

Nem volt ez másként a születését követően sem: apa végtelen nyugalommal, türelemmel és humorral kezelte azokat a helyzeteket, amelyekben én, az anya kudarcot vallottam, de legalábbis úgy éreztem, nincs már több erőm, energiám, idegszálam. Valahogy ösztönösen jött náluk, hogy mindig óriási cimborázásban vannak, miközben én vagyok a szigor és a szabály. Néha persze irigységgel vegyes csodálattal nézem, ahogy ketten cinkoskodnak, de nyugodt a lelkem, hogy ha a kisfiam az apukájánál van, akkor is a lehető legjobb helyen van.

Én pedig kaptam ehhez az óriási kihíváshoz egy fantasztikus társat. A férjem úgy csöppent be az életünkbe, hogy másnapra már fel sem tűnt, ez előtte nem így volt. Kíváncsiak voltunk, vajon hogy fogja majd a kicsi fogadni: ő azért izgult, hogy hasznos tagja lesz-e az anya-fia kompániának, én pedig azért, mit fog szólni, ha megismer közelről, anyaként.

Nos, a próbát mindenki remekül kiállta: a hét felében egy igazán hangos, nyüzsgő, vibráló család lettünk, ahol vagyunk mi ketten a szőkék, és a férjem, aki igazi latin karakter. Külsőre tehát semmi hasonlóság kettejük között, de a két fiú között olyan összhang van, amit ritkán látni. A hajnali ébresztő mantra már rég nem nekem szól, a férjemet szólítgatja ébredés után. A reggeli öltözködés, míg én készülődöm a fürdőben, szintén fiús program, engem ebbe a rituáléba be sem engednek.

De így van ez az esti bekuckózásokkal, összebújós mesenézésekkel, a világ dolgainak megvitatásával, miközben a kis szőke simogatja a férjem szakállát. Ők ketten egyeznek meg abban is, melyik markolóra kellene esnie a választásnak, ha már az órákon át tartó homokozáshoz asszisztálunk a játszótéren, és a férjem az, aki képes huszonnyolcszor is felugrani és futni utána alig három percen belül. 

Úgy érzem, nem alakulhatott volna ez szebben: a kisfiam két csodálatos férfitől tanulja meg, miként tisztelje a nőket, hogyan fogadjon szót, hogy segítsen a háztartás körül, vagy épp miként szerelje fel a polcot a falra. 

Minden döntést úgy hozunk, hogy mindenki őt tartja szem előtt, legyen szó akár a nyaralási időpontról, az új szandál színéről, vagy, hogy hol vegyünk lakást – igen, mind a két részről.

Amikor mozaikcsalád lettünk, sok támadást kaptunk amiatt, hogy ilyen kicsi gyerek szülei szétmennek és én eldobom a gyermekem, amiért az apjánál van félidőben. Sőt, időnként még ma is megkapom. De hogyan is hozhattunk volna más döntést, ha mindkettőnknek (mindannyiunknak) éppolyan fontos ez a kisember?

 A szüleim generációja nem érti, nem látott korábban túl sok mintát arra, hogy különválni és gyereket nevelni szépen, intelligensen, egymás érdekeit szem előtt tartva is lehet. Úgy érzem, nekünk ez sikerült. És elnézve a kisfiunkat hálás és boldog vagyok egyszerre, hogy bárhová is menjen haza, két csodálatos férfikarakter várja: egy édesapa, és az ő „Ás”-a. 

Nekik, és minden fantasztikus édesapának szeretnék ezúton is köszönetet mondani, hogy ott vagytok a gyermekeitek mellett és példát mutattok nekik, támogatjátok őket és mindig számíthatnak Rátok!

Zs.

2.

Egy történet a lojalitás-konfliktusról.


"Több éve vagyok együtt párommal, mindkettőnknek van gyereke az előző házasságunkból. Pár éve össze is költöztünk. Lacival imádjuk egymást, a gyerekek is egész jól összebarátkoztak, de a lányomat nehezen fogadta el párom, és ez valamennyire kölcsönös is volt. Én ezt azzal magyaráztam, amit itt-ott lehetett olvasni: a gyerek nem tudta kiheverni a válást, több évig csak kettesben lakott velem, s így nem bírja megemészteni a változást, meg hogy az anyja mellett nem az apja van. Hát, gondoltam, majd kinövi, megszokja stb., de azért elég kemény harcaink voltak Lacival miatta: miért viselkedik így-úgy; miért akkor akar lógni rajtam, amikor látja, hogy Lacival vagyok; miért akar állandóan a középpontban lenni; miért nem lehet előtte puszit adni egymásnak; miért szól vissza fölényesen vagy épp pokróc módon; miért duzzog annyit stb. stb... Volt, többször is, hogy kétségbeesésünk a szakítás közelébe sodort minket: ő idegekkel nem bírja, én pedig csak tehetetlenséget érzek. Hiába, nem tudok hatni a gyerekre, próbáltam már mindent, de nem tudom megváltoztatni! Kérdeztem, miért nem tudja elfogadni, hogy sosem fog tudni hozzá úgy viszonyulni a gyerekem, mint az  övé, hisz én sem várom ezt el a nevelt gyerekemtől. Még csak szeretnie sem kell, s azt is el tudom fogadni, ha a kamaszodás viharaiban időnként tüskéket növeszt. Na és! Nekem nem vele kell a legbensőségesebb viszonyban lennem, ahogy páromnak sem a lányommal. Na de az érzésekkel nem nagyon tudunk mindig mit kezdeni, van, hogy hatalmába kerít a csalódottság és a düh, és az is igaz, hogy nem mindenki ugyanúgy dolgozza fel a felé irányuló viszonyulásokat – ami nekem semmit nem jelent, az másnak talán elevenébe vág. 

Nagyon nehezen viseltem Laci panaszait, eleinte az sem segített, hogy megbeszéltük, egymás gyerekeire nem mondunk erős kritikát, mert az egy elég érzékeny pont, s ha gondot észlelünk, finoman közöljük, és a megoldást hagyjuk az érintett szülőre. Hát, ez nem mindig sikerült, és ami még fájdalmasabb volt: Laci annyira súlyosnak látta a helyzetet, hogy személyiségzavart "diagnosztizált" lányomnál. Ez így leírva is eléggé erősen hangzik, hát még megélve. Nem tagadtam sosem, amikor jöttek a panaszkodásai, hogy én is látom a problémákat a gyerek magatartásában, de még ha igaza is lenne a meglátásaiban, akkor sem állíthatja kész tényként, kvázi betegnek bélyegezve őt! Ilyesmit szülőként elviselni nem könnyű, nem ritkán bűntudatot is éreztem emiatt. De próbáltam őt is megérteni, mert tudtam, hogy nem akarhat rosszat, csak valamit nagyon másképp látunk-ítélünk meg. 

A lényeg: eljutottunk a pszichológusig. Hosszú, nehéz évek után. Szerencsére. Kiderült, máshol kell keresni a problémát, és még csak nem is megoldhatatlan. 

Lányom négyszemközt elmondta a pszichológusnak, neki milyen nehézséget okoz, hogy bár jól érezné magát az új családban, Lacival kiegészülve, mégis arra gondol, ezáltal apjának fordítana hátat, mintha megcsalná őt. Nem mer örülni és beleélni magát az itteni családi életbe, mert azt érzi, hogy mindezt apjával kéne megélnie. 

Nekünk erről sosem beszélt. Talán egyszer érintettük ezt a témát, de valahogy nem volt eléggé egyértelmű, amit mondott. Pedig mennyire logikus. Apja is szereti őt, de amit mi nyújtunk neki családilag (együtt töltött idő, kirándulások, programok), azt távolról sem kapja meg apjától, mégis tíz körömmel kapaszkodik utána. Laci ezt is nehezen viselte, úgy érezte, méltánytalan ez a viselkedés részéről. A pszichológus szerint egyáltalán nem kéne ezzel foglalkozni, ez nem versenyhelyzet, ráadásul a gyerekeknél gyakori, hogy minél kevesebbet kapnak az egyik szülőtől, annál nagyobb bennük a vágyódás, hiszen "teperniük" kell a szeretetért, odafigyelésért. 

Azt is mondta, hogy teljesen ösztönös a lányom viselkedése, tipikus az elvált szülők gyerekeinél. Van rá megoldás: tudtára kell adni, hogy szeretheti az apját, nem vonjuk meg tőle ezért a mi szeretetünket, beszélhet róla, nem okoz vele nekünk csalódást. Rá kéne kérdezni időnként, mi volt otthon, apunál, meg kellene említeni néha semleges hangnemben (a lényeg: hogy nem negatív értelemben), hogy érezze, nem tabutéma. Ha ebben Laci tud neki segíteni, rá fog jönni, hogy érzelmileg biztonságban érezheti magát, s egészen biztos, hogy javulni fog a helyzet. 

Más megvilágításba helyezte mindez a gyerek viselkedését, mondhatni megnyugtató volt számunkra, hogy "csak" ennyi. Valószínűleg a gyerek számára is megnyugtató dolgokat mondott a pszichológus, mert azóta mintha ő maga is nyitna Laci felé. 

Jó lesz ez. Csak azt sajnálom, hogy nem mentünk hamarabb, hogy évekig harcoltunk, bántottuk egymást."



1.

Friss történet, karácsonyi.

"Három gyerek van, kettő a páromé, Péteré, egy az enyém. Péter nagyobbik lánya és az enyém velünk él, a kisebbik lánya pedig az anyukájával. Évek óta kérdés, hogy a szülinapi, karácsonyi ajándékokat külön-külön adjuk-e, vagy együtt. Aztán valahogy mindig felemás lesz a végeredmény, bármit is döntünk. Nem nagyon megy, ami egy „normál” családban, hogy apa-anya együtt ajándékozik, végül mindig úgy alakul, hogy azért lesz egy külön ajándék is. Most is így lett. De nem ez a lényeg.

Gondoltam, kap egy praktikus ajándékot a kisebbik lány, mégpedig egy jópofa hátizsákot, amibe elfér kétnapi holmija, s nem kell bőröndöznie kéthetente, mikor jön. A bőrönd a kirándulásokat vagy a vendégséget juttatja eszembe, és nem annyira a „hazajövök” hangulatát, amire szerintem jobban szüksége lehet egy ritkábban érkező családtagnak. Ezért a karácsony előtt megkérdeztem Katit, a kiskamaszt, hogy van-e hátizsákja, mert talán kényelmesebb lenne azzal jönnie apához, hozzánk. Mondta, hogy nincs. De szeretne, elfogadná. Ennek örültem, igaz, hogy nem lesz meglepetés, de olyasmit kaphat, ami kedvére való. Aztán az is eszembe jutott, hogy legjobb lenne, ha maga választaná ki, hogy biztos tetsszen neki. Péter előtt kérdeztem rá, hogy volna-e kedve eljönni velem egyik délután, a szünetben már, tudok egy jó táskaboltot. Az is bennem volt, hogy talán ez jó alkalom lenne egy kis közös programhoz, ritkán, mondhatni sosem vagyunk kettesben, hogy egy kicsit közelebb kerüljünk. Szerencsére tetszett neki ez is, mondta, hogy jó lesz, rá fog érni. Megkérdeztem, hogy nem tud-e arról, hogy az anyukája a megbeszélt időpontra tervezett valami programot vele, nehogy ütközzön. Nem volt ilyen, legalábbis ő nem tudott róla. Végül abban maradtunk, hogy a megbeszélt időpont előtt még keresni fogom, s ha valami addig közbejönne, nyugodtan mondja, majd kitalálunk valami mást.

Péter felvetette, hogy megkérdi volt feleségét, hogy tényleg nincs-e valahol egy elfelejtett hátizsákja Katinak, nehogy felesleges ajándék legyen, de lebeszéltem róla, mondván, csak tudja a 12 éves gyerek, hogy mije van. Ebben maradtunk.

Eljött a találkozásunk napja, pontosabban előző nap rákérdeztem cseten a lánytól, hogy akkor rendben lesz-e a találkozásunk, nem jött-e közbe valami. Mondta, hogy minden oké, a megbeszélt helyen és időpontban találkozunk. Így is lett.

Ám előtte még kaptam egy levelet az anyukájától reggel. Ez az érdekessége a történetnek. Felháborodva írta, hogy ő előző este tudta meg Katitól, mit tervezünk, s nehezményezte, hogy vele nem egyeztettem, mégiscsak az ő kislányáról van szó, akivel közös programot szervezek a tudta nélkül, még ha a családhoz is tartozom. Mi van, ha ő is tervezett vele valamit, vagy esetleg pont ő is szeretett volna neki táskát venni… Egyébként szerencsére egyik eset sem forog fenn, és nem is haragszik, csak a miheztartás végett.

Nna, hát meglepett a levél, mert nem volt annyira baráti hangvételű, de elgondolkodtatott. Belegondoltam, én hogy reagáltam volna, és beláttam, hogy igaza van, tényleg illett volna vele is egyeztetnem. Félretettem mindenféle egyéb gondolatomat, ami esetleg kikívánkozott volna belőlem az előző időszakokat illetően, amikor úgy éreztük Péterrel, hogy pont Katival kapcsolatban nincs anyuka a szülői felelőssége csúcsán, s erre belémköt egy olyan esetben, amikor körültekintően megbeszéltem a lánnyal mindent, nehogy problémába ütközzön a vásárlásunk. Ráadásul az apja előtt beszéltem meg vele mindent, hogy ő tudjon róla – nem gondoltam tényleg, hogy még anyának is szólni kellett volna, úgy voltam vele, majd a gyerek megbeszéli vele. Arról már nem tehetek, hogy a kommunikációjuk ennyire akadozik, hogy csak az utolsó pillanatban tudta meg. Szóval félretettem ezeket, és írtam egy bocsánatkérő levelet, amiben elismertem, hogy hibáztam, megértem, amit nehezményez, s megígértem, hogy ha lesz hasonló alkalom, mindenképpen egyeztetek vele. Még azt is elárultam, hogy párom, az apuka szeretetett volna neki szólni, de én magam nem tartottam szükségesnek.

Az lett a vége, hogy kaptam gyorsan még egy levelet, egy kedveset, barátságosat, és boldog karácsonyi kívánságot."

Volt hasonló esetetek?

Kommentbe jöhetnek a reakciók!

----------------------------------------------------------------------------------------------------

Mivel a blogban az általánosabb fogalmazásra törekszem, és kevéssé megyek bele a konkrét esetekkel való példálózásba, ez lesz a helye (kuckója) azoknak a történeteknek, amelyek velünk-veletek történtek meg. 

Fontosnak tartom, hogy minél több ilyet lássunk, hiszen ez az oldal nem titkoltan segítő (önsegítő) szándékkal indult, s ehhez fontos, hogy megosszuk egymással tapasztalatainkat, merítve egymás sikereiből, kudarcaiból, talpraállásából, megoldásaiból.

A téma érzékenysége miatt természetesen a legnagyobb diszkrécióval, név nélkül jelennek meg a saját történetek, csak azon konkrétumok megjelenítésével, melyeket maga a közreadó tart fontosnak, egyébként a nevek, helyek stb. megváltoztatott formában kerülnek közlésre.

Van már néhány történet, megjelenésre várva, de kérek minden kedves érdeklődőt, mozaikcsaládban élőket, egyszülősöket, hogy írjanak, küldjenek saját történeteket, jó-rossz tapasztalatokat, amivel egyrészt kibeszélhetjük a nyomasztó gondokat vagy épp kikívánkozó örömöket, másrészt tapasztalatainkkal, élményeinkkel segíthetjük sok száz, ezer társunkat, akik hasonló cipőben járnak.

A történeteket a blog legaljára görgetve a Kapcsolatfelvétel a szerzővel lehetőséggel lehet elküldeni.

Szükség esetén némi nyelvi szerkesztést-korrektúrázást követően és egy közlés előtti végső egyeztetés után kerülnek ki az oldalra, viszonylag egységes formára alakítva, ami az elbeszélésmódot illeti: egyes szám első személyben, a személyesebb légkör  kedvéért, és persze az inkognitó érdekében.

A bejegyzéseket, ugyanúgy, mint a blogbejegyzéseket, kommentelni lehet. Akár névtelenül véleményt lehet mondani róluk, elindulhatnak tartalmas, előrevivő eszmecserék, viták, újabb szempontok felsorakoztatása... Éljünk a lehetőséggel!

Így kell:

Küldjétek, osszátok meg!