56. Mozaikcsaládban az élet… és a bezártság a koronavírus-járvány idején

Most már elég jól látszik, hogy a jelenlegi helyzet nem az, amire azt mondhatjuk: ez miránk nem vonatkozik, elég távol van ahhoz, hogy az ingerküszöbünket elérje, majd megoldják (helyettünk) a problémát, stb., stb. 

Világjárvány van, és az egyik legészszerűbb, amit tehetünk, hogy lelassítjuk a folyamatát, hogy minél kevesebb áldozata legyen, és ne omoljon ránk az ellátórendszer, s ennek érdekében amennyire lehet, a fenekünkön maradunk. 

Otthon. Mindenki. Együtt. 👌😊

Huh…

Lelkesedő típus vagyok, így feledve minden korábbi rossz tapasztalatomat, élményemet, arra gondoltam, milyen klassz lesz, együtt a (mozaik)család: „papa, mama, gyerekek, csupa szív, szeretet…!” De tényleg. Elképzeltem – a közös nyaralás és a karácsony emlékezetes, de nem különösebben kívánatos pillanatait lazán félresöpörve –, milyen jó lesz újra együtt ebédelni a hétköznapokban, megosztva felügyelni a kis boldogságbomba kétévesre, esténként büntetlenül társasozni, filmezni, merthogy senkinek sem kell túl korán kelnie. S mindezt együtt, együtt… 

Na ez az. De jó lesz ez nekünk??? 

EZ lesz az egyik nagy kihívás ebben az előttünk álló nem rövid időszakban. Erre kell ráérzékenyülnünk, ráhangolódnunk, hogy egymás agyára ne menjünk, egymást fel ne faljuk a nagy együttlétben. A téli szünet két hete se semmi, de akkor legalább van valami pozitív tartalom is, és az egész időszakot belengi valami jóleső fenyő- és mézeskalácsillat. 

De most mi lengedezik? A fertőtlenítő és a szappan illata. Egyfolytában. És repedezik a bőr a sok mosakodástól, és másról se hallunk, beszélünk, csak arról. A nemmondomkiazértsemiről.

Mihalec Gábor párterapeutát már idéztem itt. A legfrissebb hírlevelében arról számol be, hogy miután Kínában feloldották a karantént, soha nem látott mennyiségben adták be házaspárok a válókeresetet, és sajnos a családon belüli bántalmazások száma is megugrott. Nem lehet ezen csodálkozni, nehezített körülmények között összezárva lenni salto mortale – parancsra.

Ezért aztán, ha nem akarjuk hozni ezeket a statisztikákat mi is, s főleg: nem akarjuk rosszabbul érezni magunkat a bőrünkben, érdemes trenírozni magunkat e téren. Foglalkozni magunkkal, párunkkal, segíteni feldolgozni a tehetetlenségérzést és a bezártság, netán munkahelyi bizonytalanság okozta szorongást, a gyerekeink felügyelete okozta elhúzódó készenlétet az élet oly sok terén (iskola, egészségi állapot, háztartás, nyűgök-bajok stb.).

És nekünk, mozaikosoknak ott van a plusz kihívás: nemcsak együtt – jóban – lenni a mozaikokkal, hanem még a láthatást is megoldani. Sajnos sokak számára nem kivitelezhető, hogy autóval háztól házig vigyék a gyerekeket, viszonylagos biztonságban a másik szülőhöz. Vagy túl messzi laknak egymástól, ahol még az autóút is macerás (mint pl. a mi esetünkben, több órás utazásokról van szó). Megoldani, hogy a gyerekek kapcsolatban is legyenek a másik szülővel, és ha a fizikai kontaktus nem jöhet szóba, valahogy kárpótolni őket, még többet adni nekik érzelmileg. Ez akkor különösen nehéz, ha a kapcsolatunk nem épp súrlódásmentes (milyen finoman fogalmazok…) az exünkkel. 

Hát, meg kell gondolnunk, hogy mi mennyit ér: a gyerekünk lelki jólléte vs. a mi csalódottságunk, ami miatt egy kanál vízbe fojtanánk a „kedvest”. (Ez természetesen csak költői túlzás!!! – szerk.)

A fentebb említett Mihalec doktor a Facebook-oldalán indít egy pársegítő ingyenes videosorozatot, minden este 9-kor; Mészáros Ádám, párkapcsolati mediátor pedig ingyenesen letölthetővé tette Párkapcsolati Konfliktuskezelési Kézikönyvét, szintén a fentebb említett indíttatásból.

Segítség tehát van, csak élni kell velük, és legfőképp megpróbálni naponta valami pozitívumot találni, amivel átvészelhetjük és egymást is átsegíthetjük ezen a nehéz, ismeretlen időszakon.

Ajánlom a Mozaikosok zárt csoportját is, ahol kiereszthetjük a felgyülemlett gőzt, vagy közösen ötletelhetünk, ha elakadtunk valahol.

Figyeljünk egymásra most még jobban!