46. Szépet hazudni a gyereknek

Hazudhatunk-e jót, szépet a gyereknek? Milyen a jó válás?

Nemrég érdekes esetről hallottam az egyik barátnőmtől. Arról beszélgettük, hogy vannak házaspárok, akiknek bár megromlott a kapcsolatuk, mégis együtt maradnak a gyerekeik miatt, hogy azok a saját családjukban nőjenek fel. Eljátsszák a családi idillt a kedvükért, csak hogy ne sérüljenek. Arra jutottunk, hogy bár a törekvés tiszteletre méltó, de előbb-utóbb egész biztosan kiderül, hogy ez a fajta családi élet egy színjáték volt, s ez valószínűleg átkeretez majd mindent, amire egyébként az ember szívesen emlékszik a felcseperedésére visszagondolva. Családi programok, kirándulások, rokonlátogatások, melyekről azt hittük, olyan „kerek” volt mindig, egyszercsak teljesen más színezetet kapnak. Hiszen mindez nem úgy volt igaz, ahogy elhitették velünk. 

Milyen kapcsolati mintákat adnak így át ezek a szülők? Hiteles lehet-e ezután mindaz, aminek érdekében a színjátékot választották? Tudni fogja-e így a gyerekük, hogy mi számít őszinte kapcsolatnak, és hogy valójában létezhet-e hosszú távú, jól működő párkapcsolat? 

Aztán innen sodródott a beszélgetésünk arra a bizonyos érdekes esetre. A jó válásról morfondírozva hozta fel barátnőm rokonságából a példát, ahol is „túl jól” sikerült a szülőknek elválniuk. Röviden: mivel fiatalkori, valószínűleg átgondolatlan házasság volt, nem is volt mély kötődésük egymáshoz, ám a gyerekek érdekében és talán a maguk győzködése miatt is, elég sokáig benne maradtak, bár érzelmileg már messzi voltak egymástól. Végül a férj meghozta a döntést, így nem maradhatnak együtt. Mivel kívülről nézve a „szép család” illúzióját keltették, senki nem értette a válásukat, legfőképp a gyerekek nem. Ezért viselte meg őket a helyzet még jobban. Ezt tetézte még az apa egyébként jó szándékú törekvése, hogy amennyire csak lehet, még a család része akart lenni, mondván, hogy a gyerekektől nem vált el, s szeretné, ha minél kevésbé kellene megérezniük, hogy családjuk már nem a régi. 

Ezért nem egyszer előfordult, hogy úgy járt haza, mint korábban pl. a továbbképzései során: néhány nap távol, aztán egy-két nap otthonalvás. Vagy a nyaralásokon ő is részt vett, mintha mi sem történt volna. A gyerekek látták kávét főzni volt feleségének, s ugyanúgy társasoztak, mint azelőtt.

Hol itt a hiba? Hát nem ez a jó válás, kérdezhetnénk…???

Nem, ez már pont nem az, sajnos, minden jó szándék ellenére. Honnan is tudhatnák az épp kamaszkorba érkező gyerekek, hogy miről is van szó, ha szinte ugyanúgy részei életüknek szülei, mint azelőtt, ugyanazokat a gesztusokat látják, mint korábban? Persze, leültek velük beszélni a válásról, de ha mindezt nem kommunikálják valamiként a magatartásuk szintjén is, akkor ezzel inkább megnehezítik a gyerekek dolgát. Összezavarodnak, nem tudják értelmezni, ami történik körülöttük, velük, hiszen mást hallanak és mást látnak. 

Természetesen nem az a jó megoldás, hogy a szülők haragba legyenek és ne legyen a későbbiekben semmiféle kapcsolatuk, de valami jelét mégiscsak adni kell annak, hogy érzelmileg már nem kötődnek úgy egymáshoz, mint régen. Egyértelművé kell tenni a gyerekek számára, hogy bár tőlük valóban nem váltak el, de egymáshoz már nincs olyan szoros kapcsolatuk, ami megengedné a korábbihoz hasonló közös együttléteket, programokat. 

Ellenkező esetben a gyerekekben folyamatosan ott fog munkálni a vágy, hogy megpróbálják újra összehozni szüleiket, hiszen „nincsenek is rosszban”, végülis „olyan jól vannak együtt” még mindig…!

Ha mindenképp el kell válni, s a család bomlik, akkor azt természetesen a gyerekekkel kíméletesen, de meg kell beszélni. Azt is, hogy nem ők tehetnek róla, és azt is, hogy ezen nem tudnak változtatni, próbáljanak megbékélni a helyzettel. Törekedni kell arra, hogy szülőként együttműködőek legyünk, de kell egy bizonyos távolságot is tartani, határokat húzni, még akkor is, ha valamelyik félben esetleg lelkiismeret-furdalás van. A gyerekekhez fűződő kapcsolat attól még ugyanolyan szoros lehet, de azt nem várhatjuk el, hogy a korábbihoz hasonlóan folyjon a családi életünk. Ezzel csak elhúznánk, mélyítenénk az érzelmi, lelki sérüléseket.

29. Ki lehet jönni a mostohagyerekkel?

Hát, ott kezdődik, hogy nem "mostohagyerekként" tartom számon, már csendes magányomban, a gondolataimban sem. Hanem pl. mozaikgyerekként, ha már mindenáron valami frappáns megkülönböztető jelzőt akarok adni neki (kivéve, ha magamat is mostohának tartom – de akkor meg miről beszélünk, ugye). A dolgok megnevezése befolyásolja a hozzájuk kapcsolódó érzéseinket is, hangulatokat képes közvetíteni. Mennyivel másabb, ha Karcsikára, Marcsikára úgy gondolok, mint szerelmetes párom (lovagom, kedvesem, szívemcsücske stb.) fiacskájára, lánykájára! És akkor még nem csináltam semmi egyebet, csak annyit, hogy a "rohadt kölök" helyett másként kezdtem el magamban számon tartani őt.

Jó, de ha valami gazságot művelt előző nap a bosszantásomra? Háát, van ilyen 😅 Nem kell felvenni a pléhpofát, mintha mi sem történt volna, de talán nagyobb jelentőséget sem kell adni neki, mint amekkora. Fel kell tenni a kérdést, hogy mi a jelentősége az egésznek, kit és miben befolyásol az a bizonyos eset. A mérlegelés egy elég fontos tevékenység a mozaikosodásban, mivel gyakran érezhetjük úgy, hogy valaki vagy valami pont ellenünk van, s ilyenkor eszünkbe kell jusson, hogy ez azért van, mert ebben a közösségben egyszerűen vannak számunkra kevésbé közeli és kevésbé ismert elemek, amelyek kölcsönösen bizalmatlanságot ébreszthetnek. 

Nagyon fontos a pozitív önértékelés. S így: önbizalomhiányos felnőttek hátrányban! Komolyan. Sokan képesek megbántódni (mit megbántódni, vérig sértődni!) egy-egy flegmaság miatt, magukra veszik, mintha lenne alapja a fricskának vagy az ellenséges hangnemnek. Ezt el kell felejteni!! Teljesen más szinten és helyzetben van a felnőtt és a gyerek, nem lehet egy súlycsoportos meccsként felfogni. A legjobb, ha nem is gondolunk meccsre, hanem inkább valami kalandjátékra, aminek vannak időnként örömteli és izgalmas, máskor meg felfedezni való, s időnként félelmetes, kibogozásra váró részei is. Nekünk, felnőtteknek épp elég a gondoskodásra, nevelésre koncentrálni, hogy meglegyen minden, ami kell – miért vegyünk a nyakunkba még szükségtelen érzelmi terheket is? Haragudjunk egy kicsit a gyerekre, ha jólesik, de vigyázzunk, nehogy ezzel magunkra vagy párunkra rakjunk újabb nehézségeket – feleslegesen. Ahogy mondani szokás: engedjük el, minél hamarabb, saját érdekünkben is!

Elég sok minden a mi egyéni hozzáállásunktól függ. Például a jóhiszeműségünktől. Hogy jót feltételezve állunk-e a gyerekhez, vagy eleve (esetleg a rossz élmények hatására) negatívan. Hiszen nem könnyű az újabb és újabb huncutságok (hogy erősebb kifejezéssel ne éljek) ellenére jóindulatúan állni a dolgokhoz. Nem könnyű, de nem is lehetetlen. Ráadásul ebbe bele lehet ám jönni. El kell dönteni, hogy másképp állunk a dolgokhoz, s tudatosan figyelni a saját megnyilvánulásainkat, ahogy megszólítjuk, ahogy köszöntjük őt, ahogy eldöntjük, hogy felteszünk-e neki valami őt érintő kérdést stb. Előbb-utóbb le fog esni a gyerkőcnek, hogy nem akarunk neki rosszat, s nincs veszélyben a szüleivel való kapcsolata sem miattunk.

Szeretni pedig nem muszáj! Erőltetni sem lehet. Elvárni sem. 

Amit lehet, hogy elég időt és teret adunk egymás megismerésének, a neheztelésmentes együttélésnek. Sokat segíthet a humor is, nem kell minden helyzetben morális  fáklyvivőként komolykodnunk! 

Egyébként érdekes, hogy sokszor nem is a gyerek, hanem a szülei azok, akik generálják a negatív hozzáállást. A különélő szülő a féltékenység miatt, az együttélő szülő pedig a versengés miatt (ha párjának is van gyereke, vagy ha nincs, hát a párja "kegyeiért"). Észre sem veszik, mennyivel könnyebb lenne mindenkinek, s leginkább az eredeti családból kikényszerült gyereknek az új családban való létezés, ha tüzet szüntetnének. 

Szóval, ki lehet jönni a párunk gyerekével?