13. Váltott elhelyezés

Facebook-oldalunkra is felkerült a Díványon nemrég megjelent cikk a gyerekek válás utáni váltott elhelyezéséről:Bréking: jobb, ha válás után fele-felében van a gyerek.

Azért tartottam fontosnak posztolni, mert egyrészt ez pont az a téma a válás után, ami nálunk kevés figyelmet kap, miközben sokféle pozitív hozadéka lehet, másrészt pedig látom a Facebook-oldalakon, a különféle szülői érdekvédelmi csoportokban milyen nagy visszhangot kapott – sokan beszélnek róla, osztják tovább, vagyis nem hagyja hidegen az egyedülálló szülőket: apákat, anyákat egyaránt.

A cikk kommentjeit is érdekes elolvasni, jól látszik, hogy mennyire másként látja ezt az, akinek kapcsolata nem mérgesedett el volt házastársával, s az, aki csúnyán megégette magát. Utóbbiak hajlamosak azt gondolni, hogy ha volt férjük másik nő miatt hagyta ott a családot, a gyereket sem érdemli meg. Arról nem esik szó, hogy a gyerek ugyanakkor megérdemelné apját, különösen, ha az még szeretne is foglalkozni vele...

A szerző egy közel százötvenezer gyerek megkérdezésével készült svéd kutatásra hivatkozva mutatja be a váltott elhelyezés lényegét, pozitívumait, s hívja fel a figyelmet, hogy természetesen csakis abban az esetben ajánlott ez a megoldás, ha egyik szülő sem bántalmazó. 

A cikk tartalmának ismétlése nélkül csak egy kis gondolatébresztő: 

- ha a gyerek még nagyon kicsi, azt mindenképp érdemes végiggondolni, szakemberrel (védőnővel, óvodapedagógussal, pszichológussal) megbeszélni, hogy mikortól érdemes a váltott elhelyezést elkezdeni, hogyan felkészíteni rá a gyereket, akinek valószínűleg nem magától értetődő az új rendszer

- ha már nagyobb a gyerek, el is  lehet mondani neki, hogy nem szeretnénk, ha a válást követően bármelyikünkkel nem tudna eleget lenni, hiszen ő nem tehet semmiről, ami köztünk történt. Meg lehet kérdezni tőle, hogy mit szólna hozzá, ha némi kényelmetlenség árán ugyan, de apánál és anyánál ugyanannyit lehetne, vagy amennyit szeretne - ez már a szülők egyéni lehetőségeitől is függ, persze

 - lehet, hogy nem is olyan nagy kényelmetlenség, csak nekünk tűnik annak, elsőre. Még a kéthetenkénti látogatásoknál is bevezethető, sőt nagyon ajánlott, hogy a gyereknek mindkét szülőjénél legyenek meg a legszükségesebb holmijai, amiket nem kell újra és újra hátizsákba rakni: pizsama, egy-két váltás ruha, fogkefe, fésű, személyes csecsebecsék, tárgyak, amikhez kötődik, s azoknak lehetőleg hely is, legalább egy polc, vagy ha engedik a körülmények, akár egy kis saját kuckó, ággyal, szekrénnyel. Ezek rengeteget segítenek a gyereknek, hogy érezze, neki mindig van helye szülőjénél, nem tőle költözött az el, s fontos számára, hogy itt is, ott is otthon érezze magát. Ha pedig sikerül megoldani a váltott láthatást, akkor kifejezetten ajánlott erre berendezkedni, hiszen pont ezzel kerülhetjük el a folyton ki-be pakolás kényelmetlenségeit, miközben mégis valamifajta állandóságot, biztonságérzést vihetünk csemeténk életébe. Bár nyilvánvalóan sarkosan, mégis megható egyértelműséggel ábrázolja ezt a nemrég megjelent IKEA-reklám

- a váltott láthatás jóval nagyobb teret ad a gyerek életében, fejlődésében való részvételre, ami szülőnek-gyereknek egyaránt jó. Normális esetben mindkét szülőnek – annak is, akit faképnél hagytak, lecseréltek. Na jó, talán a szükségszerű mosolyszünet érthető, de azért az nem tarthat örökké, s ha valaki szereti a gyerekét, hogyne okozna örömet neki, ha boldognak látja őt? Fontosabb lenne az önsajnálat vagy a bosszú vagy a versengés? Én legalábbis örülök, ha a gyerekem jól érzi magát apjával, együtt tudok vele örülni, ha valami közös jó élményüket újságolja. 

- Ha nemcsak kéthetente hétvégén találkoznak, több lehetőség van a tanulásban való segítségre is, az iskolai, szakköri logisztikában való részvételre, a barátok megismerésére (szemmel tartására! :)), az egyéni értékrend átadására, s nem utolsó sorban az együtt nevetésre, birkózásra, focizásra, bármire... A kapcsolat elmélyítésére, hogy amikor eljön az elengedés ideje, meglegyen a biztonságot adó kötődés, a szükség esetén segítséget kérni merő bizalom

- azért ne feledkezzünk meg magunkról sem! Drága szülőtársak, egyedülálló vagy a mozaikosodásban néha (gyakran...) megfáradt apák, anyák, mondja valaki, hogy nem esik jól néha kis időre egyedül maradni, mármint  a gyerekgondozás 24 órás felelőssége nélkül! Nem esik jól uzsonnakészítés, noszogatás-sürgetés, leckeszámonkérés nélkül csak úgy csöndben lenni vagy épp hangosan énekelni (ami nem Kaláka és Alma együttes), Anna Peti Gergő nélkül lefeküdni, vagy épp a saját könyvünkön elaludni, kimozdulni, nem hazasietve sétálni, barátokkal találkozni, randevúzni, szerelmesnek lenni újra, legalább pár napra csak magunkért lenni?

Ez megbotránkoztató? Pedig ezek az apák-anyák a leglelkesebbek, mikor újra magukhoz ölelik gyerkőcüket, és azzal a tudattal, hogy jó helyen volt a gyerek, mert látszik rajta a kiegyensúlyozottság, és nem kell attól tartania, hogy ha kimutatja érzéseit, a másik szülőnek csalódást okoz. Mert rendben tud lenni mindenki, ha nem egyedül kell a gyereknevelés megannyi feladatát vinnie, ha tud osztozni azzal, akivel a gyereket vállalták, akarták. De ehhez az is kell, hogy merjük átadni ezeket a feladatokat, merjünk bízni a másik szülőségében – természetesen most is hangsúlyozva, hogy kifejezetten a nem bántalmazó szülőkről van szó!!

Megosztanátok személyes tapasztalataitokat a váltott elhelyezésről? 

Vagy dilemmáitokat?

Friss hír november 8-án: az Apák az Igazságért Egyesület lefordította a svéd kutatásról szóló tanulmányt, itt olvashatja, akit érdekel: http://www.apakazigazsagert.org/cikk/ket-szulovel-jobb-a-gyereknek.

10. Apák, elérhetők / távoliak III. - mozaikszülők és -gyerekek

                                            

Az apák...

Felmerülhet a kérdés, miért a kitüntetett figyelem az apáknak, férfiaknak ebben a témában, hogy egymás után a harmadik bejegyzés olvasható róla (és még nincs vége). Ha valaki nem követte volna a korábbi bejegyzéseket, az ő kedvükért elmondom, hogy nem holmi igazságtalan rangsorolásról van szó, a patriarchális társadalom tudatos megerősítéséről… Dehogy! Csak van egy feltevésem, mely szerint manapság gyakrabban fordul elő az olyan mozaikcsalád, ahol a férfi – aki sokszor maga is szülő – csatlakozik az egyszülős háztartáshoz, s ilyen formán talán ő van nehezebb helyzetben a beilleszkedés terén. Neki kell alkalmazkodnia egy kialakult szokásrendszerhez és életritmushoz, a gyereknevelés által meghatározott sajátos körülményekhez.

Ez egy feltevés, és nagyon jó lenne, ha a kedves olvasóktól, főként a hasonló cipőben járó férfiaktól, édesapáktól kapnánk erről megerősítést vagy épp cáfolatot.

Az első nehézség, amiről előzőleg volt szó, odáig eljutni ebben az új rendszerben, hogy tudatosítjuk: a párunkkal ketten alkotjuk a család alapjait, s leginkább tőlünk, kettőnktől függ, hogy mit hozunk ki belőle. Tehát nem rivalizálunk a gyerekkel, nem képzeljük ellenfélnek sem őt, sem párunk előző házastársát, bármennyire erős a csábítás egy kis balhéra, kioktatásra, erőfitogtatásra; mert a saját életünket kell élnünk a magunk értékrendszere és felfogása szerint, nem azt, amit más diktálna nekünk. Ehhez azért nagyon erős tudatosságra van szükség, kiállásra párunk mellett, s hogy képesek legyünk nemet mondani, elhatárolódni olyan helyzetekben, amikor látványosan játszma vagy manipuláció készülődik.

Na igen, de azzal óhatatlanul találkozni fogunk mozaikszülőként, hogy szerelem ide, egyetértés oda, lesznek nevelésbeli kérdések, amelyekről másként gondolkodunk. Így jutunk el a második nehézséghez, amivel a mozaikcsalád kialakulásakor a becsatlakozó fél szembesül.

Egy apuka azt írta az előző blogbejegyzéshez kommentként, hogy nem tudja, ha gyerekes nővel hozná össze őt a sors, vajon kellene-e neki párja gyerekeit is nevelni, hiszen van nekik apjuk is. Beleszólhat-e a nevelésükbe? Szerintem az már egy jó kiindulási pont, ha valakiben ez a kérdés felmerül, s nem úgy áll hozzá, mint evidenciához, pro vagy kontra. Jó, ha eljátszunk a gondolattal, mi hogy szeretnénk fordított  helyzetben.

Én például kifejezetten úgy éreztem, jó lenne, ha valakivel osztozhatnék ebben a feladatban, számíthatnék a mindennapokban egy hasonló értékrendű társ segítségére, mert apa távol van. Nem áthárítani akartam a feladatokat, csak megkönnyíteni, akár azáltal, hogy nem vagyok egyedül. Az tehát bennem fel sem merült, hogy ha megtalálom a párom, kizárjam őt a gyerekem életéből, és szinte csak lakótársként legyen jelen az életében. Persze, ez eleve lehetetlen is, hiszen az együttélés már önmagában is mintaadás, tehát valamilyen hatással akaratlanul is vagyunk egymásra, ha akarjuk, ha nem. De ezen belül elég széles a skála, hogy hol mennyire folynak bele a családtagok egymás életébe.

Azt sok helyen, szakkönyvekben, tanulmányokban lehet olvasni, hogy nem jó, ha egy mozaikcsaládban sajátunkként akarjuk nevelni párunk gyerekét. Mi sem várhatjuk el tőle ezt, ahogy a gyerektől sem, hogy ha ilyen helyzetbe kerül, szó nélkül elfogadja. Ugyanakkor az együttélés előhoz olyan szituációkat, mikor szükség lehet a közreműködésre, megerősítésre. Azt szokták mondani, a kapcsolatunk a gyerekkel legyen inkább a barátsághoz hasonló, amiben nem kell tartania tőlünk, nem kell olyan elvárásoknak megfelelnie, amelyeket a szülei sem várnak el tőle. Ha e téren akadályba ütközünk, azt a párunkkal kell tisztázni, nem a gyerekkel. Ez a terepe a közös, új értékrendszer kialakításának, s csak akkor várhatunk el valamit a gyerektől, ha mi, felnőttek megegyeztünk benne. Talán triviálisan hangzik ez, mégis sok konfliktus lehet abból, hogy másképp látjuk az ideális lefekvési időt, barátokkal való bandázást vagy a pl. zsebpénz felhasználását. Könnyen megkaphatjuk a gyerektől az "anya/apa nem mondta", vagy súlyosabb esetben a "nem vagy az anyám/apám" felkiáltást, ha nem vagyunk elég körültekintőek. És ezzel még távolabb kerülünk a jó hatástól.

Az egyik legjobb módszer, ha kicsit amolyan szívesen látott vendégként kezeljük a gyerkőcöt, akivel kedvesek, érdeklődőek vagyunk, de nem erőltetünk olyasmit, ami nem tartozik kifejezetten ránk. Rendelkezésre állunk, ha szüksége van ránk, de nem érzünk késztetést, hogy apja helyett apja, anyja helyett anyja legyünk. És lássuk be: nem egyszerűbb ez így??

Hát, talán igen, talán nem. És itt érkeztünk el a becsatlakozó mozaikapucik nehézségéhez – már ha jó a feltevésem –, hiszen van egy eleve nehezített terep számukra, lévén ők a gyerek részéről "hívatlan" vendégek, akiben még azt is láthatják, hogy távol élő szülőjük helyét akarják elfoglalni. Idő kell ahhoz és a mindennapokban sok-sok tapintatos megerősítés, hogy megnyugodjon, senkit sem fog elrabolni az "idegen", senki szívét, szeretetét, sőt, még inkább neki is kicsit több jut, ha majd hajlandó lesz elfogadni. És ez bizony nem az a mutatvány, amit napokban, hetekben mérünk, hanem sokkal inkább években. Idegőrlő tud lenni a visszautasítás, az ellenállás, de nagyon fontos tudatosítani, hogy ez az ismeretlen helyzetnek szól, a ki nem mondott félelmeknek. Ilyen környezetben könnyebben kiéleződhetnek azok a konfliktusok, amik tipikusan nevelési helyzetek: rendrakás, tiszteletlen kommunikáció, túlzott internetezés stb. Bosszant, hogy (még) nem fogad el bennünket, mint szülője párját, esetleg úgy érezzük, direkt borsot akar törni orrunk alá, ezért érzékenyebbek leszünk a számunkra elfogadhatatlan viselkedésre, s egy kicsit meg akarjuk mutatni, hogy felnőttként mi megmondhatjuk, mit hogy kéne csinálnia. Valószínűleg igazunk is van, és miért is ne akarnánk, hogy jólnevelt legyen a gyerek – de ez az a pillanat, amikor jobb nagy levegőt venni és hátrébb lépni, mielőtt a "nevelésbe" kezdenénk. Ez nagyon, nagyon nehéz. Ahogy az is, hogy aztán indulatok nélkül beszéljük meg párunkkal, akit könnyen két tűz közé kényszeríthetünk.

Drága édesapák (vagy édesanyák), akik felelősnek érzitek magatok a párotok gyerekeiért is, tiszteletre méltóak vagytok! Köszönet érte, ha nem vagytok ridegek, ha segíteni akartok! De fontos, hogy beszéljétek meg párotokkal, hogy mit is szeretnétek, mit tartanátok jónak, és együtt alakítsátok ki az új, közös családi életetek normáit, mert együttműködés és közös akarat nélkül nem lesz béke a családban!

A mozaikcsaládosság egyik legtöbb erőt kívánó próbatétele a sok-sok beszélgetés a közös élet normáiról.

Ezt nem lehet megspórolni. Aki belefárad, feladja, annak nem fog sikerülni, itt állni kell a sarat, mert nap mint nap vannak új helyzetek, amivel korábban nem kellett szembesülni. Eltart egy ideig, akár 4-5 évig is, amíg akár heti szinten adódnak újabb és újabb tisztázni valók. Ha ezeket nem úgy fogjuk fel, mint lépcsőket a közös jövő felé, hanem mint folytonos megtorpanásokat egy göröngyös úton, abból sok jó nem sülhet ki. Tényleg kimerítő, hogy folyton egyeztetni kell, ilyen vagy olyan helyzetben legközelebb mit fogunk képviselni, mit fogunk elvárni a gyerektől, de csak így fogja ő is megszokni, hogy már nemcsak az anyukája (apukája) figyel rá, s hogy amit mondunk, az közös megegyezés eredménye, nem holmi fölényeskedés. Így fogja a gyerek megérteni, hogy egy csapathoz tartozunk, s vannak közös szabályok.

A kezdeti ellenállás fokozatosan enyhül és felszívódik, ha kitartóak és következetesek vagyunk a közösen megfogalmazott elvárásokban, szabályokban. A legjobb, ha a gyerekkel együtt alakítjuk ki, azt is hangsúlyozva, hogy a kibővült családban kicsit más rend lesz, olyan, amiben mindenki szeretné jól és otthon érezni magát. El lehet magyarázni neki, hogy ezt a családformát azért hívják mozaikcsaládnak, mert mint a kirakósjáték darabjai, innen-onnan kerülnek a darabkák egymás mellé, amik együtt alakítják ki a képet. Ha az egyik nem akar illeszkedni a másik mellé, nem lesz eredménye a játéknak (erőfeszítéseknek). El kell mondani azt is, hogy több türelemre van szükség tőle is, és együttműködésre, aminek meg lesz a jutalma, ha majd a jó hangulatú közös programokat élvezheti. Mindezek jó közvetítése természetesen a szülő dolga, a mozaikszülőé inkább a nyitottság és türelem, hogy beérik a jó tervezés és hozzáállás.

Í R J A T O K !

A mozaikgyerek és -szülő kapcsolatáról még lesz szó bőven, de a következő bejegyzésben a harmadik nehézség lesz a téma, vagyis az egyszülős háztartásba bekerülő apák szerepkonfliktusa: saját gyermekeik nevelésében alig vehetnek részt, párjukéiban még kevésbé. Van középút...??

5. "Az élet nem habos torta..."

Virág elvtárs megmondta.

Jó, jó, szép dolog az együttműködés, meg a megértés, meg az önfejlesztés (határaink feszegetése...?) de mi van, ha tényleg nem megy?

Mi van, amikor volt házastársunk mindent elkövet, hogy borsot törjön az orrunk alá, és a gyereket sem kíméli kitűzött céljában? Mondok példákat: nála lenne hétvégén a gyerek, de az utolsó pillanatban, mondjuk pár órával az "átadás-átvétel" előtt azt mondja, mégsem lesz jó, közbejött valami. És ezt két-három havonta egyszer-kétszer megcsinálja. Az hagyján, hogy nem érdekli, mi hogy oldjuk meg az esetleg betervezett programunkat, netán pihenésünket, de az sem érdekli, hogy a gyerek mennyire várta a találkozást vele, s mekkora csalódást okoz neki hirtelen húzásával. Nyilván az sem, hogy ilyenkor ránk hárul, hogy a gyereket megvigasztaljuk, saját programunkat hirtelen átszervezve valamilyen kárpótlást találjunk ki, s amilyen lúzerek tudunk lenni, még ki is mentjük őt, nehogy a gyerekben negatív kép alakuljon ki róla, a ritkán látott szülőről. S a gyerekek ezt jobbára el is várják, nem szeretnek rosszat hallani szüleikről, még ha tudják is, hogy mikor ki a hunyó – a szív és a vér törvényei felülírják a racionalitást, s ez bizonyára így is van rendjén. 

Vagy például kap egy ígéretet a gyerek volt párunktól: egy közös programot, egy ajándékot, vagy hogy ott lesz egy fellépésén, meccsén stb. – s hopp, valami megint közbejött, másra kellett a pénz, nem engedték el a munkahelyéről stb., stb...  

Esetleg nem fizeti a (különben egyáltalán nem vállalhatatlan összegű) tartásdíjat, vagy megvárja, hogy szóljunk, kérjük, mintha az nem is a közös gyerek érdekét szolgálná, hanem esetleg a sajátunkat.

És így tovább... Csak ezt az egészet valahogy túl kell élni, különösebb kirohanások nélkül, sőt, tulajdonképpen még jó képet is vágva hozzá, nehogy azt érezze a másik, hogy elevenünkbe talált, mert annál szívesebben fogja ezt játszani velünk. S jól tudjuk, hogy bár velünk játszik, de a gyerek szenved jobban, amit meg inkább enyhítenénk.

Szomorú ez – elképesztő, milyen változatos formában képesek ezt megtenni egymással a drága, valaha egymást ölelő, most inkább gyilkoló "exek", biztosan az olvasók is tudnának mesélni...

 Mit lehet tenni ilyen megromlott kapcsolatban, ahol nyilvánvalóan elvarratlan szálak vannak, kibeszéletlen sérelmek, le nem zárt érzések, elvárások, sőt, vágyak...? Asszimetrikus kapcsolat ez (mert az tagadhatatlan, hogy kapcsolatról van, volt és lesz is szó a két szülő között, válás ide, oda), amelyben valószínű, hogy a "gyengébb", sérültebb vagy érzelmileg kiszolgáltatottabb félnek van szüksége a kompenzációra, ezért keresi a lehetőséget ereje megmutatására. Ezért akadályozza adott esetben a láthatást, az ünnepek, vakációk rendjének korrekt, a gyerek szempontjait előtérbe helyező elosztását, és sajnos ezért nem állja meg, hogy ne tegyen megjegyzést a másikra a gyerek előtt, vagy utalgasson arra, mi mindent csinál rosszul...

S minthogy bizonyos értelemben nem egyenrangú felek állnak szemben egymással, vagyis érzelmileg más szintnél tartanak, ami befolyásolja a másikhoz való viszonyulást, kommunikációt, együtt(nem)működést, fontos, hogy aki előrébb jár, minden bölcsességét és lelki tartalékát latba vetve tartson ki, és ne menjen bele a játszmákba. 

Ne menjünk bele a játszmákba! 

Ami kipróbáltan nem működő helyzetkezelés, khm-khm..: hiszti, dühroham, fenyegetőzés, érvelés...

Működőképes "taktika": hatalmas önuralom és türelem, higgadt reakció, korrekt, sőt megértő és együttműködést kereső kommunikáció, amiben lehetőleg mindenkinek legyen valamennyire igaza (nyer-nyer megoldásra törekvés). Ezt persze gyakorolni kell, és jó, ha készülünk rá előre, hogy élesben lehetőleg ne az indulataink befolyásolják a reakciónkat, mert abból sok jó nem sülhet ki. 

Az a meglepő, hogy ez idővel tényleg képes működni, méghozzá azért, mert a méregfogát húzzuk ki a konfliktusainknak azzal, hogy nem úgy reagálunk, ahogy azoknak "értelmük" lehetne a másik számára.  Energiabefektetés, igen, de talán egy életre szóló, energiavámpír hadviselést csökkenthetünk le pár átmeneti évre, s ez végeredményben nemcsak nekünk jó, hanem gyerekünk is hálás lesz érte.

Persze minden eset egyedi, és sajnos vannak tényleg nagyon eldurvuló kapcsolatok, ahol esetleg más, egyéni problémák is felmerülnek, itt érdemes meggondolni mediátor bevonását, vannak, akik nagyon profi szinten rendezik a fennálló vitákat. Egyéb, gyámügyi, pszichológiai, jogi kategóriákat már nem is említek, az már egy komolyabb téma.

Tortára fel!! :)