Az apák...
Annak az apának (vagy ritkább esetben anyának), aki bekerül az egyszülős családba, s vele együtt kezdődik egy új család kialakítása, több nehézséggel is szembe kell néznie. Az egyik, hogy tudatosítsa, a legváratlanabb és legnehezebb pillanatokban is, hogy párjával egy csapatot alkotnak, s ők ketten az alapjai az új formációnak. Bár triviálisnak tűnik, ez mégsem olyan egyszerű azokban a helyzetekben, amikor úgy tűnik, párunk a gyerkőcét elénk helyezi. Talán előtérbe helyezi ideiglenesen, mert az adott helyzet megköveteli, de tudnunk kell, hogy nem elénk helyezi! Fontos, hogy ne csináljunk mesterségesen hierarchiát egy olyan rendszerben, ahol annak nem volt ideje magától kialakulni.
A másik nehézség a becsatlakozó családtagnak a párja gyermekével való viszonya. Talán ez a legismertebb probléma a mozaikcsaládokban: neveljem/ne neveljem? Ezt nem dönthetjük el egyedül, hiába vannak előfeltevéseink a jól működő családról. Ez egy másik színtér, új szereplőkkel és kicsit árnyaltabb, másabb szabályokkal. Ezeket ugyanakkor együtt kell kialakítanunk, s amennyire lehet, a gyerekek bevonásával. Sok, nagyon sok beszélgetésre van szükség, de tudni kell, hogy minden vita vagy veszekedés egy-egy lépcsőfok a jobban, rutinosabban alakuló családi jövő felé.
Ez a bejegyzés a harmadik nehézségről szól, amiről ritkábban hallani, pedig valószínűleg az egyszülős háztartásba bekerülő apák (ritkább esetben anyák) sokan megélik: a szerepkonfliktusról, hogy saját
gyermekeik nevelésében alig vehetnek részt, párjukéiban pedig még kevésbé, bár úgy érzik, talán kellene.
Ahelyett, hogy okoskodásba kezdenék, azt tanácsolom, próbáljuk magunkat beleképzelni annak a szülőnek a helyébe, aki távol él gyerekétől, s csak rövid időkre láthatja őt. Attól pedig próbáljunk elvonatkoztatni, hogy köztünk, párunkkal mi történt, hisz az egy másik kapcsolat, a szülőitől teljesen eltérő.
Milyen érzés lehet a külön élő szülőnek, hogy kimarad a gyerek cseperedésének, eszmélésének szakaszaiból, a közvetlen, személyes jelenlétéből, hangulataiból, lemarad a gyerek számára fontos mindennapi történésekről, a pillanatnyi együtt nevetések és vigasztalások lehetőségéről, a spontán tanítás, nevelés alkalmairól...? De lehetünk konkrétabbak is: tudja, hogy szükség lenne rá, hogy a matekban segítsen, hogy motiválja őt, amikor nem akar elmenni edzésre, hogy mellé álljon, amikor zűrök vannak a baráti körében, vagy hogy ráébressze a virtuális világ sokszor önámító hamisságára.
Ehelyett mit tud tenni, amikor kéthetente hétvégén – nálunk, Magyarországon többnyire így van – találkoznak? Felveszi a porondmester szerepét és szórakoztat. Sarkítva mondom, de én úgy látom, hogy többnyire erről van szó: apa, hogy besűrítse a rendelkezésére álló rövidke időbe mindazt az érzést, szeretetet, odafigyelést a gyerekre, amire mindkettejüknek szükségük van, fejvesztve ontja a programokat, viszi ide-oda-amoda a gyereket, játszik, kirándul, filmet néz vele – pótol.
/Persze, mindig mindenhol meg lehet villantani a másik oldalt is: ahol nincs ilyen nagy érdeklődés a gyerek iránt, ahol szinte gond, teher a kéthetenkénti láthatás is, és inkább az okoz fejtörést, hogy miként lehetne "elpasszolni" az alkalmat, ami gondoskodást, felelősséget és pénzt is igényel. Brrr...!!! Nem róluk akarok most írni./
Nekem biztosan nagyon nehéz lenne elviselnem, hogy nem vehetek részt a gyerekem életében, s el kell fogadnom, hogy a befolyásom nélkül, sőt akár a szülőtársam új partnere ráhatásával alakul a személyisége, sorsa. Nekem pedig marad az időnkénti szórakoztató szerep. Zavarna, hogy bár szeretnék segíteni neki a tanulásban, de a rövidke időt, amikor együtt vagyunk, sajnálom a kötelességekre fordítani. S ha már itt tartunk, jóval nehezebb így "nevelni" is, értékrendet, egyáltalán valamilyen rendszert közvetíteni, hiszen iszonyatosan kevés az idő ahhoz, hogy a minta rögzüljön, ahhoz meg pláne, hogy magyarázgassunk, (ki)oktassunk, hogy mit hogy lenne jó csinálni. Igen, fennáll a veszélye, ha a szülő egy ilyen erősen korlátozott rendszerben jó hatással, befolyással szeretne lenni gyerkőcére, az akár kioktatásként és nyaggatásként hathat, s még akár a gondviselő szülőtől is megkaphatja, hogy "miért szól bele". Emiatt sokan le is mondanak arról, hogy gyerekük életébe komolyabban beleszóljanak, konfliktuskerülő módon a gondviselőre bízzák a feladatot.
Kedves külön élő szülők! Találkoztatok már ezzel a problémával, megéltetek hasonló érzéseket? Írjatok, s ha van rá megoldásotok, osszátok meg!
Eközben benne élünk egy új családban, új gyerek(ek)kel, aki felé közvetíthetnénk ugyan az általunk fontosnak gondolt értékrendet, de vele kapcsolatban meg folyamatosan behúzva kell tartani a kéziféket, nehogy túl messzire menjünk, nehogy azt gondoljuk, ugyanúgy nevelhetjük, mintha a sajátunk lenne. Erről az előző blogban volt szó, amiből kiderült, alapvető (lenne), hogy a párunkkal közösen egyezzünk meg a mértékben s az értékben. A család szerves, élő és folyamatosan változó-fejlődő rendszer, amihez ha nem tudunk rugalmasan alkalmazkodni s vele alakulni, akkor megrekedhetünk, mint egy akadozó mókuskerékben, amiből legfeljebb egy jókora felborulás tud kizökkenteni – ez viszont magával ránthat másokat is.
Ezért gondolom azt, hogy nekünk, gondviselő szülőknek két, sőt három irányban is nagy felelősségünk van abban, hogy az új családszekér jól fusson:
1., szülőtársunkat nem fosztjuk meg sem manipulációval, sem nyilvánvaló akadályoztatással attól a jogától, hogy gyerekünkkel foglalkozzon, hasson rá, annyi időt töltsön vele, amennyit szeretnének mindketten (vagy többen). Ezzel ugyanis egyfelől elejét vesszük az ennek hiányából fakadó frusztrációnak és kapcsolatunk további elmérgesedésének, másfelől esélyes, hogy szülőtársunk a jogos kompetenciaérzéstől elégedett lesz, gyermekünk pedig a jogos érzelmi-lelki szükségletei betöltése miatt megnyugszik.
2., párunkat nem fosztjuk meg attól a lehetőségtől, hogy gyermekünk számára értéket közvetítsen, mintegy szülői felelősséggel megóvja – ha kell dorgálással, de nem szidással, kioktatással – a bajtól, jó irányba terelgesse szép szóval. Bízzunk benne, hogy akit szeretünk, annak az értékrendje nem lehet annyira különböző a miénktől, hogy gyerekünket rossz irányba vinné, és legyünk bátrak előhozakodni, ha valamit mégis másképp látunk, s amiben azt kérjük, lépjen vissza, hagyja ránk. Legyünk bátrak ahhoz, hogy újra és újra elővegyük a gyerek fejlődésével járó sajátos viselkedésekhez való viszonyulásunkat, elvárásainkat, és rájöhetünk, hogy bizony, az ellentétes nem mennyivel másképp tud látni dolgokat, amiben még igaza is lehet! Engedjük kompetensnek lenni párunkat a gyereknevelésben, és legyünk hálásak, ha erre hajlandó. /Olyan is lehet persze, hogy párunk nem is tart ott, hogy szükségét érezné ennek a félig-meddig pótszülői szerepnek, erről is lesz majd szó a későbbiekben, elöljáróban csak annyit: kierőszakolni az ilyesmit nem lehet.)
3., végül nem feledkezhetünk meg a gyerkőcről sem, akinek hirtelen eggyel (vagy esetleg kettővel, ha mindkét szülője párra talál) több felnőtt lett az életében, aki így vagy úgy, de megmondhatja neki a "tutit". Gondviselőként a legtöbb, amit tehetünk, hogy csemeténknek a korának megfelelően elmagyarázzuk, hogy apa/anya helyét senki sem akarja elfoglalni, s nem is foglalhatja el, hiszen abból mindenkinek egyetlen egy jut. Párunk mi miattunk van velünk, minket választott, nem az ő külön élő szülőjét akarja pótolni. Hozzá kell szoknia, hogy a kétszemélyes együttlakás után most kibővül a család, ahol nem ő lesz mindig az első. Meg kell tanulnunk alkalmazkodni egymáshoz, és részéről is több türelemre lesz szükség. Jót teszünk gyermekünkkel, ha rendszeresen megerősítjük benne, hogy örülünk, ha másik szülőjével jó kapcsolatban van, hiszen a válás a kettőnk megromlott kapcsolata miatt történt, s nem befolyásolhatja az ő viszonyulását édesapjához/édesanyjához. Ugyanígy új párunktól sem kell tartania, sőt még szeretnie sem kötelező, de azt szeretnénk, ha elfogadná a döntésünk, választásunk, s megadná párunknak azt a tiszteletet, amelyet más embereknek is megadunk. Arról is érdemes beszélnünk idővel, amikor már huzamosabb ideje együtt élünk, hogy szeretnénk ha ilyen-olyan ügyekben elfogadná párunk tanácsait is, mert azokban ugyanúgy gondolkodunk. Ettől függetlenül is lesz ellenállás, ez szinte biztos, de legalább enyhítjük az erejét, és elősegítjük az alkalmazkodást.
Kutatások szerint az elvált apák a mozaikosodás közben hajlamosabbak a depresszióra. Számomra elsőre megdöbbentő volt ez az állítás, de ha végiggondoljuk a fentieket, talán nem kell csodálkozunk annyira. Persze vannak jó példák is, amikor a szülők válás után is, vagy legalább a viharosabb időszak lecsengése után képesek a gyerek érdekében együttműködni. Ez a gyerek számára a legideálisabb mind lelkileg, mind az iskolai és szocializációs fejlődését tekintve. Nem kell összezavarodnia, hogy apa vagy anya mondja-e jól, kivel illik jóban vagy rosszban lennie stb. Ugyanakkor fontos az új pár szempontjából is, hogy a konfliktusok ne mérgesedjenek el, hiszen ezek mind kihatással vannak az otthoni légkörre. Nem kell mindenbe belefolynunk, nem kell mindent beengednünk, ami leginkább párunkra és előző családjára tartozik – fordítsuk meg a hozzáállásunkat, és vegyük úgy, hogy jaj de jó, ez nem a mi felelősségünk, de jó, hogy párunk levette a vállunkról! Talán marad így is elég töprengeni valónk az élet dolgairól... Arról nem is beszélve, hogy vannak megoldhatatlan problémák is minden családban. Olyasmik, amit az idő fog elrendezni. Ha hagyjuk...
Van középút...?
Szerintem van. Családommal mi is ezt az utat próbálgatjuk, egyre magabiztosabban, magamozaikosabban :)
