29. Ki lehet jönni a mostohagyerekkel?

Hát, ott kezdődik, hogy nem "mostohagyerekként" tartom számon, már csendes magányomban, a gondolataimban sem. Hanem pl. mozaikgyerekként, ha már mindenáron valami frappáns megkülönböztető jelzőt akarok adni neki (kivéve, ha magamat is mostohának tartom – de akkor meg miről beszélünk, ugye). A dolgok megnevezése befolyásolja a hozzájuk kapcsolódó érzéseinket is, hangulatokat képes közvetíteni. Mennyivel másabb, ha Karcsikára, Marcsikára úgy gondolok, mint szerelmetes párom (lovagom, kedvesem, szívemcsücske stb.) fiacskájára, lánykájára! És akkor még nem csináltam semmi egyebet, csak annyit, hogy a "rohadt kölök" helyett másként kezdtem el magamban számon tartani őt.

Jó, de ha valami gazságot művelt előző nap a bosszantásomra? Háát, van ilyen 😅 Nem kell felvenni a pléhpofát, mintha mi sem történt volna, de talán nagyobb jelentőséget sem kell adni neki, mint amekkora. Fel kell tenni a kérdést, hogy mi a jelentősége az egésznek, kit és miben befolyásol az a bizonyos eset. A mérlegelés egy elég fontos tevékenység a mozaikosodásban, mivel gyakran érezhetjük úgy, hogy valaki vagy valami pont ellenünk van, s ilyenkor eszünkbe kell jusson, hogy ez azért van, mert ebben a közösségben egyszerűen vannak számunkra kevésbé közeli és kevésbé ismert elemek, amelyek kölcsönösen bizalmatlanságot ébreszthetnek. 

Nagyon fontos a pozitív önértékelés. S így: önbizalomhiányos felnőttek hátrányban! Komolyan. Sokan képesek megbántódni (mit megbántódni, vérig sértődni!) egy-egy flegmaság miatt, magukra veszik, mintha lenne alapja a fricskának vagy az ellenséges hangnemnek. Ezt el kell felejteni!! Teljesen más szinten és helyzetben van a felnőtt és a gyerek, nem lehet egy súlycsoportos meccsként felfogni. A legjobb, ha nem is gondolunk meccsre, hanem inkább valami kalandjátékra, aminek vannak időnként örömteli és izgalmas, máskor meg felfedezni való, s időnként félelmetes, kibogozásra váró részei is. Nekünk, felnőtteknek épp elég a gondoskodásra, nevelésre koncentrálni, hogy meglegyen minden, ami kell – miért vegyünk a nyakunkba még szükségtelen érzelmi terheket is? Haragudjunk egy kicsit a gyerekre, ha jólesik, de vigyázzunk, nehogy ezzel magunkra vagy párunkra rakjunk újabb nehézségeket – feleslegesen. Ahogy mondani szokás: engedjük el, minél hamarabb, saját érdekünkben is!

Elég sok minden a mi egyéni hozzáállásunktól függ. Például a jóhiszeműségünktől. Hogy jót feltételezve állunk-e a gyerekhez, vagy eleve (esetleg a rossz élmények hatására) negatívan. Hiszen nem könnyű az újabb és újabb huncutságok (hogy erősebb kifejezéssel ne éljek) ellenére jóindulatúan állni a dolgokhoz. Nem könnyű, de nem is lehetetlen. Ráadásul ebbe bele lehet ám jönni. El kell dönteni, hogy másképp állunk a dolgokhoz, s tudatosan figyelni a saját megnyilvánulásainkat, ahogy megszólítjuk, ahogy köszöntjük őt, ahogy eldöntjük, hogy felteszünk-e neki valami őt érintő kérdést stb. Előbb-utóbb le fog esni a gyerkőcnek, hogy nem akarunk neki rosszat, s nincs veszélyben a szüleivel való kapcsolata sem miattunk.

Szeretni pedig nem muszáj! Erőltetni sem lehet. Elvárni sem. 

Amit lehet, hogy elég időt és teret adunk egymás megismerésének, a neheztelésmentes együttélésnek. Sokat segíthet a humor is, nem kell minden helyzetben morális  fáklyvivőként komolykodnunk! 

Egyébként érdekes, hogy sokszor nem is a gyerek, hanem a szülei azok, akik generálják a negatív hozzáállást. A különélő szülő a féltékenység miatt, az együttélő szülő pedig a versengés miatt (ha párjának is van gyereke, vagy ha nincs, hát a párja "kegyeiért"). Észre sem veszik, mennyivel könnyebb lenne mindenkinek, s leginkább az eredeti családból kikényszerült gyereknek az új családban való létezés, ha tüzet szüntetnének. 

Szóval, ki lehet jönni a párunk gyerekével? 

27. Hernyóból pillangóvá - a nagy átalakító show Mozaikéknál

Ilyen volt - ilyen lett – ismerős a játék, ugye? Az az érdekes benne, hogy a végeredménynek, amit látunk, valójában ugyanaz az alapja, csak valamiféle többletet kapott. Nem is feltétlenül mennyiségben, hanem inkább minőségben. Valami pluszt: jobbat, profibbat. Azt is mondhatjuk: hozzáértést. 

Ez a tuningolás az éppen csak megalakuló, keszekusza mindennapokkal megáldott mozaikcsaládokra is bizony, ráfér. Emlékszem, hogy az első könyv után, amit még szerelmetes páromuramtól kaptam ebben a témában, a felébresztett tudásszomjtól vezérelve elkezdtem keresni, kutatni a hasonló cikkeket, további kiadványokat, mert szerettem volna bevált megoldásokat, jó gyakorlatokat tanulni, amiket a saját életünkben hasznosíthatunk. Kegyetlen ám, amikor azt gondolja a naiv ember lánya, hogy most, hogy végre újra párt talált, s vele még gyereke(ke)t is, ugyan mi állhat az útjukba, hisz van már családi tapasztalásuk, jóról-rosszról egyaránt. És akkor jön nem egy, nem kettő és nem kis útonállás, ami bizony elég módszeresen képes háborgatni a boldogság és harmónia felé vezető utat. Majdhogynem  a végsőkig elmenve. Ilyenkor jól jönne a tudás, okosítás. Ha csak olvasunk a bennünket érintő nehéz helyzetek okairól, azok törvényszerű jelentkezéséről (legyen az gyereknevelési dilemma vagy párkapcsolati krízis, kapuzárási pánik, bármi), máris felenged a kétségbeesés és a tehetetlenség érzése. És hol van ez a Nyugaton már sokfelé természetes dologként kezelt pszichológiai és terápiás támogatástól, amivel pedig emberi kapcsolatok menthetők meg és tehetők működőképessé!

Ebből kiindulva a mozaikosodás közepette azt is érdemes számba venni, hogy bármennyire is kompetensnek érezzük magunkat családfőként, családanyaként, ez egy teljesen más műfaj, ahol más kapcsolati dinamika jellemző, más mérföldkövek övezik utunkat. Érdemes tájékozódni!

1., Először is meg kell birkózni a szituációval – az új család minden tagjának –, hogy vannak itt a rendszerben szervesen egymáshoz nem tartozó elemek 😱. Már az elején megbukhat a dolog, ha azt gondoljuk, a két szép szemünkért és ölelésre tárt karjainkért önként és dalolva fogad majd párunk gyermeke, vagy pedig gyermekünk a párunkat. Ezekben az első időkben (hónapokban, egy-két évben) még
- keressük a helyünket, szerepünket; megbecsülésünket;
- próbáljuk megérteni, mi a gond azzal, hogy a gyerek az első, hiszen a válás óta csak ő jelentette a családot;
- tagadjuk, hogy másféle család lennénk, hogy gondjaink vannak egymással.
Közben szenvedünk, de azért mámorítóan szerelmesek is vagyunk; a gyereket meg is értjük, de nem is akarjuk néha megérteni, sőt, inkább mi várunk tőle megértést; baromi jó pótszülők akarunk lenni és ugyanezt, ugyanúgy várjuk párunktól is, meg akarjuk mutatni, hogy mi tudjuk,  hogy kell, hogy lesz jó, és merő görcsökké válunk, ha ellentétes reakciókat kapunk.  Az amerikai pszichológusnő, Patricia Papernow a mozaikcsaládoknak ezt a kezdeti fejlődési szakaszát a nagy várakozások és a valóságtól való sokkolódás idejének nevezte – elég beszédesen. Aki benne van/volt ebben a családformában, tudja, mit jelent ez, de jó, ha tudatosítjuk is, hogy ez nem egyedi elmebaj, ideggyengeségből fakadó pokoljárás, hanem valaminek a kezdete. Igencsak ambivalens érzésekkel teli, merthogy csodálatos, egymásra hangolódós, nem ritkán idilli pillanatok váltakoznak az elkeseredett, csalódott és "mindenből elegem van" szituációkkal, amelyeket aztán ugyanilyen ellentétes érzelmektől fűtött nagy tisztázó beszélgetések követnek.

Sokan már itt elvéreznek. Majdnem mi is rámentünk. Nehéz időszak volt, sok-sok feszültséggel, és azzal a téves érzéssel, hogy gyerekünk, családunk, múltunk visszautasításra került. De szerencsére mindig, amikor egyikünk el akarta engedni a másik kezét, ő utánanyúlt, nem engedte 💑 Aztán apránként kezdett leesni, hogy ennek a családnak mi ketten vagyunk az alapja, szövetségesei kell legyünk egymásnak, a gyerekek pedig nem képezhetik féltékenység alapját (bár az időnkénti elborulások azért még beleférnek), és a mázas, valóságtól elrugaszkodott ideál-családképet hátra kell hagyni, egymást pedig nem vegzálni ezekkel az elvárásokkal.

2., A pszichológiában, családterápiában az egyes tagok alkotta  kis közösségeket alrendszereknek nevezik. Így pl. a felnőtt pár is egy alrendszert alkot, és a szülő is a gyerek(ek)kel. A mozaikosodás középső szakaszában ezeknek az alrendszereknek az összehangolása a feladat. A már-már szimbiózisban élő szülő és gyerek elkezd nyitni a pótszülő felé, egyre inkább megengedi, hogy a szűk közösségbe bejöjjön és jól érezze magát. Ez persze alapvetően a gyerek "engedménye", az érzelmi szükségleteinek és fejlődésének ütemében, de azért a szülőben is előfordulhat kezdetben egyfajta tartózkodás, amit le kell vetkőznie: bíznia kell párjában, aki gyermeke szülője nem lehet ugyan, de támogatója, jóakarója igen. Ez tehát az összecsiszolódás szakasza, amikor már ki lehet mondani, hogy a felnőttek a gyerekektől különálló alrendszert alkotnak, s ezen rendszeren belül is, mint bármely párkapcsolatban kialakulnak az egyéni igények, szokások, elvárások, keretek-határok, amelyek összefésülésre várnak.
Közben pedig a gyerekek is jól leválasztódnak korábbi túl szoros kapcsolatukból a vér szerinti szülőről. Ez ekkor már nem lesz sokkhatás, mert eltelt annyi idő, hogy érzelmileg biztonságban legyenek. Mindenki külön-külön és sértődés és rivalizálás nélkül megkapja a maga idejét a számára fontos családtagtól. Szabályok születnek, kezd kialakulni a család életvezetésének rutinja. Szuper érzés lelkiismeret-furdalás nélkül kimondani, hogy drágám, most még megírjuk a gyerekkel a leckét, elmondom a mesét, de te addig foglalkozz csak magaddal, utána jövök, s a tiéd vagyok! Vagy a gyereknek: ma hamarabb lesz lefekvés, de ha akarsz, még az ágyban játszhatsz, olvashatsz kicsit, anya pedig ma este Jóskával/Ödönnel tölti az estét, kikapcsolódnak.
Ha elég türelmesek vagyunk, ebben a szakaszban, a mozaikosodás kb. 3. évében komolyabb nyitás is elképzelhető a mozaikgyerek és pótszülője közt: már nem idegenek egymásnak, s mivel nem voltak erőltetve a régi családban rögzült szerepek, ekkor spontán módon kezdhetnek közelíteni egymás felé, az elvárások nélküli biztonságérzetben.
 
3., Kb. a 4-5. évre el lehet jutni egy bensőséges, intim és viszonylag stabil formációig, ahol a tagok értékelik ezt a közösséget, átérzik, hogy a korábbi sok feszültség ellenére mégiscsak jobb ez és jobb így. Sok-sok közös élményen vannak már ekkor túl (a társasjáték, kirándulás, mozizás megannyi lehetőség a közös beszélgetésekre, nevetésre, ezáltal az egymáshoz való közeledésre). Nem kínos definiálni, ki kinek a kicsodája, és nem sértődünk meg lépten-nyomon minden félreérthető megjegyzésen, amin egyébként ha vérszerinti családtagok lennénk, szintén nem kapnánk fel a vizet. Ekkorra van annyi muníció a csapatban, hogy a nagyobb konfliktusok, amelyek korábban napokra megtépázták a hangulatot, viszonylag simán, de legalábbis nem vérremenően meg tudnak oldódni. Nem hibáztatjuk állandóan egymás gyerekét vagy egymást vagy az exeinket, hanem igyekszünk egymásra és magunkra figyelni, s leginkább: ELŐRE!

Drága Mozaikosok! Ti hol jártok ezen az úton? 
Vannak-e köztes állomások, amelyekről itt nincs szó?