28. Mozaikéknál a tér és a szabályok

Lassan a negyedik lakást fogjuk kipróbálni, mióta együtt vagyunk. Kis túlzással persze, merthogy a szám úgy jön ki, hogy eleinte ugye, mindkettőnk külön kis lakásban élt. Aztán kb. egy év ismeretség után megszületett az összebútorozás elhatározása, s egy nagyobb albérletbe költöztünk. Valójában ez lett az első igazán - állandó - közös lakhelyünk. Azt már akkor is tudtuk/sejtettük, hogy a korábbihoz képest nagyobb terekre és lezárható magánterületekre lesz szükség, ahol fedezékbe/remeteségbe vonulhat az ember, ha "sok lenne a jóból". Mert a "jóból" is olykor sok tud lenni... :) Így lett olyan lakásunk, ahol a fürdő, nappali és háló mellett van külön kis dolgozólyuk (vagy, ahogy mi hívjuk, magán art mozi, mert olyan meghitt és filmezésre is ideális), és persze a gyerekszoba. Ez utóbbinál kicsit kockáztattunk: egy nagyobb méretű gardróbos szobáról van szó, ahol elég jól elfér egy emeletes ágy és még egy szimpla is, plusz egy-két íróasztal, könyvszekrény. Vagyis a kettő plusz egy gyerek (kettőnk egy-egy lánykája, plusz kéthetenként a harmadik) így elfér egy szobában. Jó ötletnek tűnt elsőre, s legfőképp praktikusnak. 

Az idő aztán igazolta is a lakásméret helyességét, még ha anyagilag nem is a legolcsóbb megoldás. Nem egyszer volt szükség különidős elvonulásokra egyik vagy másik gyerekkel, amikor magunkra tudtuk csukni az ajtót, s megbeszélni az őket foglalkoztató dolgokat, vagy épp tisztázni a nézeteltéréseket. Nem lehet mindent megbeszélni a vacsoraasztalnál vagy a nappaliban a társasjáték vagy filmezés közben, és a gyerekeknek is jólesett néha elvonulni, egyedül lenni. Aztán ahogy nőttek, egyre nagyobb lett ez az igényük. A barátság megerősödésével egyidejűleg az autonómiaigényük is nőtt, de talán még meghatározóbb a különböző életritmus, és a különböző családi szabályokhoz, szokásokhoz való alkalmazkodás. Míg az elején rivalizálást és neheztelést szült, hogy amit az egyiknek lehet, azt a másiknak nem, pl. tovább fennmaradni, netezni, addig mára ezek az éles nézeteltérések elcsitultak, ám az elfogadás nem tudott teljes alkalmazkodássá válni, természetes szükségletként merül föl a külön térigény. Meg lehet állapodni abban, ki mikor menjen zuhanyozni, kinek mikor szóljon az ébresztőórája, ki mikor takarítsa ki a szobát, de abban már nem olyan könnyű megegyezni, hogy mennyire legyen klímázva vagy fűtve a szobában, kinek milyen körülményekre van szüksége a tanuláshoz, ki meddig világíthat vagy szöszmötölhet alvásidőben (egyáltalán kinek mennyi az alvásigénye) és a reggeli készülődéskor, ki mennyit élhet társasági életet hangosan a mobilján, stb., stb., hogy a kamaszkorban egyébként is megjelenő magánszféra-szükségletről ne is szóljunk.

Hát, ezért lesz igazán jó a következő, negyedik lakásunk, ahol tényleg mindenkinek meglesz a maga kis kuckója, és ahol nem a négyzetméter lesz a legfőbb érték...

Vannak szituációk, amelyekre nem lehet általános érvényű szabályokat hozni, és ez a mozaikcsaládokban még inkább igaz. Amit az egyik szülő jogos, a gyerek érdekében való szabálynak tart, a másik alaptalan szigorúságnak gondolhatja. Amíg közös gyerekről van szó, ezek megbeszélhetők, sőt, jó esetben nem is éleződnek ki. Amikor viszont készen kapjuk más gyerekét, más szokásrenddel, más érzésvilággal, nehéz megérteni és főleg tiszteletben tartani ezt a másféleséget.

Sok vitát, konfliktust, sértődést lehet megspórolni, ha már az elején tudunk ezt-azt a mozaikos törvényszerűségekről, s tudatosan szervezzük úgy, hogy az együttélésünkben legyenek nagyon jól lehatárolható szférák, ahová nem akarunk mindenáron befurakodni, és nekünk is meg van engedve, hogy rövidebb időkre kizárjunk másokat. Nem csupán a szó szoros értelmében vett terekre, tehát szobákra, leválasztott sarkokra gondolok, hanem kicsit elvontabb szinten a fentebb említett szokás- és szabályrendszerre. Ha nem akarunk újra és újra falakba ütközni, megbotránkozni, el kell fogadnunk, hogy nem terjed ki mindenre a hatáskörünk, s azt is, hogy a békesség kedvéért meg kell engednünk egymásnak az elvonulásokat, külön időket, ahogy a némileg másféle szokásokat is. Ami belefér :)


Nehéz?

Bizony, sokszor nehéz. Sokszor a kirekesztettség érzését adja, ami még tehetetlenséggel is párosulhat.
Nincs mit tenni: el kell kezdeni másképp hozzáállni a helyzethez, és persze a saját határainkhoz is. Megéri. Ha nem vagyunk túl makacsak, előbb-utóbb úgyis rájövünk, hogy nem tudunk mást tenni – s lassan arra is, hogy mivel tudjuk pozitívba fordítani. Pl. az önmagunkkal törődésre. Hm?

27. Hernyóból pillangóvá - a nagy átalakító show Mozaikéknál

Ilyen volt - ilyen lett – ismerős a játék, ugye? Az az érdekes benne, hogy a végeredménynek, amit látunk, valójában ugyanaz az alapja, csak valamiféle többletet kapott. Nem is feltétlenül mennyiségben, hanem inkább minőségben. Valami pluszt: jobbat, profibbat. Azt is mondhatjuk: hozzáértést. 

Ez a tuningolás az éppen csak megalakuló, keszekusza mindennapokkal megáldott mozaikcsaládokra is bizony, ráfér. Emlékszem, hogy az első könyv után, amit még szerelmetes páromuramtól kaptam ebben a témában, a felébresztett tudásszomjtól vezérelve elkezdtem keresni, kutatni a hasonló cikkeket, további kiadványokat, mert szerettem volna bevált megoldásokat, jó gyakorlatokat tanulni, amiket a saját életünkben hasznosíthatunk. Kegyetlen ám, amikor azt gondolja a naiv ember lánya, hogy most, hogy végre újra párt talált, s vele még gyereke(ke)t is, ugyan mi állhat az útjukba, hisz van már családi tapasztalásuk, jóról-rosszról egyaránt. És akkor jön nem egy, nem kettő és nem kis útonállás, ami bizony elég módszeresen képes háborgatni a boldogság és harmónia felé vezető utat. Majdhogynem  a végsőkig elmenve. Ilyenkor jól jönne a tudás, okosítás. Ha csak olvasunk a bennünket érintő nehéz helyzetek okairól, azok törvényszerű jelentkezéséről (legyen az gyereknevelési dilemma vagy párkapcsolati krízis, kapuzárási pánik, bármi), máris felenged a kétségbeesés és a tehetetlenség érzése. És hol van ez a Nyugaton már sokfelé természetes dologként kezelt pszichológiai és terápiás támogatástól, amivel pedig emberi kapcsolatok menthetők meg és tehetők működőképessé!

Ebből kiindulva a mozaikosodás közepette azt is érdemes számba venni, hogy bármennyire is kompetensnek érezzük magunkat családfőként, családanyaként, ez egy teljesen más műfaj, ahol más kapcsolati dinamika jellemző, más mérföldkövek övezik utunkat. Érdemes tájékozódni!

1., Először is meg kell birkózni a szituációval – az új család minden tagjának –, hogy vannak itt a rendszerben szervesen egymáshoz nem tartozó elemek 😱. Már az elején megbukhat a dolog, ha azt gondoljuk, a két szép szemünkért és ölelésre tárt karjainkért önként és dalolva fogad majd párunk gyermeke, vagy pedig gyermekünk a párunkat. Ezekben az első időkben (hónapokban, egy-két évben) még
- keressük a helyünket, szerepünket; megbecsülésünket;
- próbáljuk megérteni, mi a gond azzal, hogy a gyerek az első, hiszen a válás óta csak ő jelentette a családot;
- tagadjuk, hogy másféle család lennénk, hogy gondjaink vannak egymással.
Közben szenvedünk, de azért mámorítóan szerelmesek is vagyunk; a gyereket meg is értjük, de nem is akarjuk néha megérteni, sőt, inkább mi várunk tőle megértést; baromi jó pótszülők akarunk lenni és ugyanezt, ugyanúgy várjuk párunktól is, meg akarjuk mutatni, hogy mi tudjuk,  hogy kell, hogy lesz jó, és merő görcsökké válunk, ha ellentétes reakciókat kapunk.  Az amerikai pszichológusnő, Patricia Papernow a mozaikcsaládoknak ezt a kezdeti fejlődési szakaszát a nagy várakozások és a valóságtól való sokkolódás idejének nevezte – elég beszédesen. Aki benne van/volt ebben a családformában, tudja, mit jelent ez, de jó, ha tudatosítjuk is, hogy ez nem egyedi elmebaj, ideggyengeségből fakadó pokoljárás, hanem valaminek a kezdete. Igencsak ambivalens érzésekkel teli, merthogy csodálatos, egymásra hangolódós, nem ritkán idilli pillanatok váltakoznak az elkeseredett, csalódott és "mindenből elegem van" szituációkkal, amelyeket aztán ugyanilyen ellentétes érzelmektől fűtött nagy tisztázó beszélgetések követnek.

Sokan már itt elvéreznek. Majdnem mi is rámentünk. Nehéz időszak volt, sok-sok feszültséggel, és azzal a téves érzéssel, hogy gyerekünk, családunk, múltunk visszautasításra került. De szerencsére mindig, amikor egyikünk el akarta engedni a másik kezét, ő utánanyúlt, nem engedte 💑 Aztán apránként kezdett leesni, hogy ennek a családnak mi ketten vagyunk az alapja, szövetségesei kell legyünk egymásnak, a gyerekek pedig nem képezhetik féltékenység alapját (bár az időnkénti elborulások azért még beleférnek), és a mázas, valóságtól elrugaszkodott ideál-családképet hátra kell hagyni, egymást pedig nem vegzálni ezekkel az elvárásokkal.

2., A pszichológiában, családterápiában az egyes tagok alkotta  kis közösségeket alrendszereknek nevezik. Így pl. a felnőtt pár is egy alrendszert alkot, és a szülő is a gyerek(ek)kel. A mozaikosodás középső szakaszában ezeknek az alrendszereknek az összehangolása a feladat. A már-már szimbiózisban élő szülő és gyerek elkezd nyitni a pótszülő felé, egyre inkább megengedi, hogy a szűk közösségbe bejöjjön és jól érezze magát. Ez persze alapvetően a gyerek "engedménye", az érzelmi szükségleteinek és fejlődésének ütemében, de azért a szülőben is előfordulhat kezdetben egyfajta tartózkodás, amit le kell vetkőznie: bíznia kell párjában, aki gyermeke szülője nem lehet ugyan, de támogatója, jóakarója igen. Ez tehát az összecsiszolódás szakasza, amikor már ki lehet mondani, hogy a felnőttek a gyerekektől különálló alrendszert alkotnak, s ezen rendszeren belül is, mint bármely párkapcsolatban kialakulnak az egyéni igények, szokások, elvárások, keretek-határok, amelyek összefésülésre várnak.
Közben pedig a gyerekek is jól leválasztódnak korábbi túl szoros kapcsolatukból a vér szerinti szülőről. Ez ekkor már nem lesz sokkhatás, mert eltelt annyi idő, hogy érzelmileg biztonságban legyenek. Mindenki külön-külön és sértődés és rivalizálás nélkül megkapja a maga idejét a számára fontos családtagtól. Szabályok születnek, kezd kialakulni a család életvezetésének rutinja. Szuper érzés lelkiismeret-furdalás nélkül kimondani, hogy drágám, most még megírjuk a gyerekkel a leckét, elmondom a mesét, de te addig foglalkozz csak magaddal, utána jövök, s a tiéd vagyok! Vagy a gyereknek: ma hamarabb lesz lefekvés, de ha akarsz, még az ágyban játszhatsz, olvashatsz kicsit, anya pedig ma este Jóskával/Ödönnel tölti az estét, kikapcsolódnak.
Ha elég türelmesek vagyunk, ebben a szakaszban, a mozaikosodás kb. 3. évében komolyabb nyitás is elképzelhető a mozaikgyerek és pótszülője közt: már nem idegenek egymásnak, s mivel nem voltak erőltetve a régi családban rögzült szerepek, ekkor spontán módon kezdhetnek közelíteni egymás felé, az elvárások nélküli biztonságérzetben.
 
3., Kb. a 4-5. évre el lehet jutni egy bensőséges, intim és viszonylag stabil formációig, ahol a tagok értékelik ezt a közösséget, átérzik, hogy a korábbi sok feszültség ellenére mégiscsak jobb ez és jobb így. Sok-sok közös élményen vannak már ekkor túl (a társasjáték, kirándulás, mozizás megannyi lehetőség a közös beszélgetésekre, nevetésre, ezáltal az egymáshoz való közeledésre). Nem kínos definiálni, ki kinek a kicsodája, és nem sértődünk meg lépten-nyomon minden félreérthető megjegyzésen, amin egyébként ha vérszerinti családtagok lennénk, szintén nem kapnánk fel a vizet. Ekkorra van annyi muníció a csapatban, hogy a nagyobb konfliktusok, amelyek korábban napokra megtépázták a hangulatot, viszonylag simán, de legalábbis nem vérremenően meg tudnak oldódni. Nem hibáztatjuk állandóan egymás gyerekét vagy egymást vagy az exeinket, hanem igyekszünk egymásra és magunkra figyelni, s leginkább: ELŐRE!

Drága Mozaikosok! Ti hol jártok ezen az úton? 
Vannak-e köztes állomások, amelyekről itt nincs szó?

26. Mozaikevolúció: egy - szülő - egyszülő - mozaik

Nem lehetne, hogy ha szeretjük egymást, elviseljük egymás gyerekeit, exeit, pikk-pakk összeköltözünk és kész? Nem lehet, hogy gyorsan gyarapítjuk a létszámot és élünk, mint egy "normális" család? Nem lehetne, hogy balhézás helyett szépen átadjuk magunkat az új férj/feleség/apu/anyu szerepének, nem törődünk a testidegen féltékenységgel, a gyerekek rivalizálásával, az innen-onnan érkező manipulációs kísérletekkel? Most tényleg! Hát nem lehetne ezeket a köröket kihagyva rögtön ott kezdeni, amire mindannyian vágyunk a családunk felbomlása óta, egyfolytában és sóvárogva, kiéhezve???

Ááááááá! 

Dehogy!

Tényleg. Kár siettetni. Abból csak a baj van. Mint minden valamire való szerves képződménynek, a családnak is van fejlődéstörténete. A mozaikcsaládnak is. 😃 Nem lehet megspórolni - legalábbis ez idáig nincsen erre utaló jel. Azonban talán nem árt tudni, hogy melyek ezek a szakaszok a családi formáció alakulásában. Életciklusok ugyanúgy felfedezhetők itt is, mint pl. a természeti életben - és ugye, nem esünk kétségbe, ha a nyáron legszebben pompázó fa levelei egyszercsak elkezdenek színt váltani, majd le is hullanak, a gyümölcseiről nem is beszélve, aztán olyan kopár lesz, hogy ha nem tudnánk, hogy tavasszal újra rügyezni fog, depresszióba is esnénk miatta...

Persze, azért azt is figyelembe kell venni, hogy míg egy hagyományos család kialakulásának első lépése két felnőtt ember egy párrá válása, jó esetben házassága, amit a gyerekek születése, fejlődése, majd kirepülése stb. követ, addig a mozaikcsaládok néhány állomást átugranak, vagy éppen felcserélnek (pl. a közös gyermekvállalás csak évek múlva történik meg, miközben egymás gyermekeivel már közös családi életet élnek). De még így is vannak olyan mérföldkövek, jelenségek, amelyek abból fakadnak, hogy egy rendezettnek mondható családi élethez idő kell. A családtagok egymásra hatása, sőt: először is egymás elfogadása, megismerése eleve nem kevés türelmet igényel, s ha siettetjük, akkor borítékolható a további állomások, ezzel együtt a megcélzott végállomás kihagyása, azaz az élhető család megélése.

Ennek az "evolúciónak" a címben jelzett menetrendje egyértelmű, ezt talán nem is kell nagyon taglalni, legfeljebb annyival egészíthetjük ki, hogy míg az egyedülálló párt talál, majd vele szülőtárs lesz, s így egy család, ebből egyszülővé válni kétféleképpen is lehetséges: válással vagy - sajnálatos módon - özvegyüléssel. S bár látszólag az újabb család formálódásakor hasonló a forgatókönyv, azért a belső dinamika eltérő lehet, hiszen más helyzettel kell megküzdenie annak a gyermeknek, aki végleg elveszítette szülőjét, s mással, akitől "csupán" külön költözött. A mozaikcsaládba érkező új tag ezekben az esetekben más és más reakciókkal találkozik.

Ha ilyen-olyan utakon, de eljutottunk a mozaikcsaládig, az útnak még közel sincs vége. Az összecsiszolódásnak, s hogy viszonylag kiegyensúlyozottan működjön is az új családi közösség, évek, sokszor hosszú évek kellenek. Ennek a túlélő kalandtúrának a szakaszairól a következő bejegyzésben lesz szó.