30. És szerethetem egyáltalán a mostohagyerekem?

A kérdés talán érthetetlen így, első olvasatra. Az előző blogban például el is hangzott, hogy sem nem muszáj szeretni, sem elvárni nem lehet. 

De ha annyira jó fej a gyerek, hogy szívem szerint szeretném? Csak van nekem is gyerkőcöm, akit nem akarok megbántani ezzel...

Lehet-e nem kivételezni a sajáttal ilyen helyzetben? Lehet-e, nem megkülönböztetni mégis valamennyire,  hogy érezze, neki biztos a helye a szívünkben, bármennyire kedvesek is vagyunk a moziktesójával?

Főleg a mozaikosodás kezdeti, idealizált fantáziavilágában fordulhat elő könnyen, hogy meg akarjuk mutatni párunknak, mennyire lelkesek, elfogadóak vagyunk, és ha szerencsénk van a gyerek természetével, tényleg nem is esik nehezünkre megszeretni őt, még ha nincs is vérségi kötelék közöttünk. Nekünk fel sem tűnik, hogy elkezdünk úgy viselkedni, mintha hirtelen több gyerekünk lenne: ugyanúgy próbálunk gondoskodni róla, kedveskedni vele, érdeklődni felőle, segíteni neki stb., s észre sem vesszük, hogy mindeközben saját csemeténk árgus szemmel figyeli, mi történik körülötte, hogy fosztják meg eddigi kiváltságos helyzetétől, egyeduralkodó pozíciójától szülője szívében. 

Belegondolhatunk ebbe, s átérezhetjük, hogy ezt megélni nem is olyan könnyű. És ha csalódottságának hangot ad ilyenkor gyermekünk (jó esetben, mert általában inkább csak a megváltozott viselkedéséből, egyre nehezebben tolerálható reakcióiból következtethetünk erre), nem tud vigasz lenni számára, hogy ő is megkap mindent ugyanúgy, mint eddig, a szeretetünk osztható, nem kifosztható egy rivális által. Ahhoz, hogy ezt megértse, időre és ezzel együtt bizonyosságra van szüksége, amit türelemmel kell viselnünk és kivárnunk. 

Finomhangolás. Ez lehet az a mód, amivel meg lehet könnyíteni ezt a folyamatot. Vagyis a teljes egyenlő bánásmód helyett egy kicsit mégiscsak éreztetni vele, hogy ő elsőbb helyen van a másikhoz képest. Ugyanakkor a "másiknak" is kijár az odafigyelésből, törődésből, tudnia kell, hogy az "egyeduralom" véget ért, más lesz a fontossági sorrend, új szereplők s ezzel új szerepek és elvárások is lettek, ezzel együtt az elfogadás és megosztás tere is kitágul. 

Fontos,  hogy képzelt, elvárt vagy valóságosan megélt szülői szerepünket nevelt gyerekeink felé úgy éljük meg, hogy mindeközben óva védjük lojalitásunkat is sajátunkhoz. Nem mellesleg a mozaiktestvérek közötti jó kapcsolatot is csak így tudjuk kialakítani és megőrizni.

Van-e erről tapasztalatotok? Osszátok meg!

29. Ki lehet jönni a mostohagyerekkel?

Hát, ott kezdődik, hogy nem "mostohagyerekként" tartom számon, már csendes magányomban, a gondolataimban sem. Hanem pl. mozaikgyerekként, ha már mindenáron valami frappáns megkülönböztető jelzőt akarok adni neki (kivéve, ha magamat is mostohának tartom – de akkor meg miről beszélünk, ugye). A dolgok megnevezése befolyásolja a hozzájuk kapcsolódó érzéseinket is, hangulatokat képes közvetíteni. Mennyivel másabb, ha Karcsikára, Marcsikára úgy gondolok, mint szerelmetes párom (lovagom, kedvesem, szívemcsücske stb.) fiacskájára, lánykájára! És akkor még nem csináltam semmi egyebet, csak annyit, hogy a "rohadt kölök" helyett másként kezdtem el magamban számon tartani őt.

Jó, de ha valami gazságot művelt előző nap a bosszantásomra? Háát, van ilyen 😅 Nem kell felvenni a pléhpofát, mintha mi sem történt volna, de talán nagyobb jelentőséget sem kell adni neki, mint amekkora. Fel kell tenni a kérdést, hogy mi a jelentősége az egésznek, kit és miben befolyásol az a bizonyos eset. A mérlegelés egy elég fontos tevékenység a mozaikosodásban, mivel gyakran érezhetjük úgy, hogy valaki vagy valami pont ellenünk van, s ilyenkor eszünkbe kell jusson, hogy ez azért van, mert ebben a közösségben egyszerűen vannak számunkra kevésbé közeli és kevésbé ismert elemek, amelyek kölcsönösen bizalmatlanságot ébreszthetnek. 

Nagyon fontos a pozitív önértékelés. S így: önbizalomhiányos felnőttek hátrányban! Komolyan. Sokan képesek megbántódni (mit megbántódni, vérig sértődni!) egy-egy flegmaság miatt, magukra veszik, mintha lenne alapja a fricskának vagy az ellenséges hangnemnek. Ezt el kell felejteni!! Teljesen más szinten és helyzetben van a felnőtt és a gyerek, nem lehet egy súlycsoportos meccsként felfogni. A legjobb, ha nem is gondolunk meccsre, hanem inkább valami kalandjátékra, aminek vannak időnként örömteli és izgalmas, máskor meg felfedezni való, s időnként félelmetes, kibogozásra váró részei is. Nekünk, felnőtteknek épp elég a gondoskodásra, nevelésre koncentrálni, hogy meglegyen minden, ami kell – miért vegyünk a nyakunkba még szükségtelen érzelmi terheket is? Haragudjunk egy kicsit a gyerekre, ha jólesik, de vigyázzunk, nehogy ezzel magunkra vagy párunkra rakjunk újabb nehézségeket – feleslegesen. Ahogy mondani szokás: engedjük el, minél hamarabb, saját érdekünkben is!

Elég sok minden a mi egyéni hozzáállásunktól függ. Például a jóhiszeműségünktől. Hogy jót feltételezve állunk-e a gyerekhez, vagy eleve (esetleg a rossz élmények hatására) negatívan. Hiszen nem könnyű az újabb és újabb huncutságok (hogy erősebb kifejezéssel ne éljek) ellenére jóindulatúan állni a dolgokhoz. Nem könnyű, de nem is lehetetlen. Ráadásul ebbe bele lehet ám jönni. El kell dönteni, hogy másképp állunk a dolgokhoz, s tudatosan figyelni a saját megnyilvánulásainkat, ahogy megszólítjuk, ahogy köszöntjük őt, ahogy eldöntjük, hogy felteszünk-e neki valami őt érintő kérdést stb. Előbb-utóbb le fog esni a gyerkőcnek, hogy nem akarunk neki rosszat, s nincs veszélyben a szüleivel való kapcsolata sem miattunk.

Szeretni pedig nem muszáj! Erőltetni sem lehet. Elvárni sem. 

Amit lehet, hogy elég időt és teret adunk egymás megismerésének, a neheztelésmentes együttélésnek. Sokat segíthet a humor is, nem kell minden helyzetben morális  fáklyvivőként komolykodnunk! 

Egyébként érdekes, hogy sokszor nem is a gyerek, hanem a szülei azok, akik generálják a negatív hozzáállást. A különélő szülő a féltékenység miatt, az együttélő szülő pedig a versengés miatt (ha párjának is van gyereke, vagy ha nincs, hát a párja "kegyeiért"). Észre sem veszik, mennyivel könnyebb lenne mindenkinek, s leginkább az eredeti családból kikényszerült gyereknek az új családban való létezés, ha tüzet szüntetnének. 

Szóval, ki lehet jönni a párunk gyerekével? 

28. Mozaikéknál a tér és a szabályok

Lassan a negyedik lakást fogjuk kipróbálni, mióta együtt vagyunk. Kis túlzással persze, merthogy a szám úgy jön ki, hogy eleinte ugye, mindkettőnk külön kis lakásban élt. Aztán kb. egy év ismeretség után megszületett az összebútorozás elhatározása, s egy nagyobb albérletbe költöztünk. Valójában ez lett az első igazán - állandó - közös lakhelyünk. Azt már akkor is tudtuk/sejtettük, hogy a korábbihoz képest nagyobb terekre és lezárható magánterületekre lesz szükség, ahol fedezékbe/remeteségbe vonulhat az ember, ha "sok lenne a jóból". Mert a "jóból" is olykor sok tud lenni... :) Így lett olyan lakásunk, ahol a fürdő, nappali és háló mellett van külön kis dolgozólyuk (vagy, ahogy mi hívjuk, magán art mozi, mert olyan meghitt és filmezésre is ideális), és persze a gyerekszoba. Ez utóbbinál kicsit kockáztattunk: egy nagyobb méretű gardróbos szobáról van szó, ahol elég jól elfér egy emeletes ágy és még egy szimpla is, plusz egy-két íróasztal, könyvszekrény. Vagyis a kettő plusz egy gyerek (kettőnk egy-egy lánykája, plusz kéthetenként a harmadik) így elfér egy szobában. Jó ötletnek tűnt elsőre, s legfőképp praktikusnak. 

Az idő aztán igazolta is a lakásméret helyességét, még ha anyagilag nem is a legolcsóbb megoldás. Nem egyszer volt szükség különidős elvonulásokra egyik vagy másik gyerekkel, amikor magunkra tudtuk csukni az ajtót, s megbeszélni az őket foglalkoztató dolgokat, vagy épp tisztázni a nézeteltéréseket. Nem lehet mindent megbeszélni a vacsoraasztalnál vagy a nappaliban a társasjáték vagy filmezés közben, és a gyerekeknek is jólesett néha elvonulni, egyedül lenni. Aztán ahogy nőttek, egyre nagyobb lett ez az igényük. A barátság megerősödésével egyidejűleg az autonómiaigényük is nőtt, de talán még meghatározóbb a különböző életritmus, és a különböző családi szabályokhoz, szokásokhoz való alkalmazkodás. Míg az elején rivalizálást és neheztelést szült, hogy amit az egyiknek lehet, azt a másiknak nem, pl. tovább fennmaradni, netezni, addig mára ezek az éles nézeteltérések elcsitultak, ám az elfogadás nem tudott teljes alkalmazkodássá válni, természetes szükségletként merül föl a külön térigény. Meg lehet állapodni abban, ki mikor menjen zuhanyozni, kinek mikor szóljon az ébresztőórája, ki mikor takarítsa ki a szobát, de abban már nem olyan könnyű megegyezni, hogy mennyire legyen klímázva vagy fűtve a szobában, kinek milyen körülményekre van szüksége a tanuláshoz, ki meddig világíthat vagy szöszmötölhet alvásidőben (egyáltalán kinek mennyi az alvásigénye) és a reggeli készülődéskor, ki mennyit élhet társasági életet hangosan a mobilján, stb., stb., hogy a kamaszkorban egyébként is megjelenő magánszféra-szükségletről ne is szóljunk.

Hát, ezért lesz igazán jó a következő, negyedik lakásunk, ahol tényleg mindenkinek meglesz a maga kis kuckója, és ahol nem a négyzetméter lesz a legfőbb érték...

Vannak szituációk, amelyekre nem lehet általános érvényű szabályokat hozni, és ez a mozaikcsaládokban még inkább igaz. Amit az egyik szülő jogos, a gyerek érdekében való szabálynak tart, a másik alaptalan szigorúságnak gondolhatja. Amíg közös gyerekről van szó, ezek megbeszélhetők, sőt, jó esetben nem is éleződnek ki. Amikor viszont készen kapjuk más gyerekét, más szokásrenddel, más érzésvilággal, nehéz megérteni és főleg tiszteletben tartani ezt a másféleséget.

Sok vitát, konfliktust, sértődést lehet megspórolni, ha már az elején tudunk ezt-azt a mozaikos törvényszerűségekről, s tudatosan szervezzük úgy, hogy az együttélésünkben legyenek nagyon jól lehatárolható szférák, ahová nem akarunk mindenáron befurakodni, és nekünk is meg van engedve, hogy rövidebb időkre kizárjunk másokat. Nem csupán a szó szoros értelmében vett terekre, tehát szobákra, leválasztott sarkokra gondolok, hanem kicsit elvontabb szinten a fentebb említett szokás- és szabályrendszerre. Ha nem akarunk újra és újra falakba ütközni, megbotránkozni, el kell fogadnunk, hogy nem terjed ki mindenre a hatáskörünk, s azt is, hogy a békesség kedvéért meg kell engednünk egymásnak az elvonulásokat, külön időket, ahogy a némileg másféle szokásokat is. Ami belefér :)


Nehéz?

Bizony, sokszor nehéz. Sokszor a kirekesztettség érzését adja, ami még tehetetlenséggel is párosulhat.
Nincs mit tenni: el kell kezdeni másképp hozzáállni a helyzethez, és persze a saját határainkhoz is. Megéri. Ha nem vagyunk túl makacsak, előbb-utóbb úgyis rájövünk, hogy nem tudunk mást tenni – s lassan arra is, hogy mivel tudjuk pozitívba fordítani. Pl. az önmagunkkal törődésre. Hm?