31. Be(le)szólhatok?

Én gyerekem, te gyereked, ki gyereke? Ki dolga, felelőssége? 

Van, hogy annyira tudnánk, annyira gondolnánk, hogy kell, mit kell – mondjuk, okítjuk,

...aztán a fejünket fogjuk, hogy miért nem tartottuk a szánkat...

Talán soha nem múló kérdés a mozaikban, amire valószínűleg legbelül mindenki tudja a legbölcsebb választ, amit mégsem sikerül oly könnyedén képviselnünk.

De mi lehet az oka ennek?

 - A féltés? Aggódunk párunk gyermeke miatt, azt gondoljuk, külső szemmel, elfogulatlanul jobban rálátunk a részletekre, amelyek elvezethetnek a jó helyzetkezeléshez?

Talán igen. Miért ne lenne fontos számunkra, hogy a gyerek dolgai rendben legyenek? Miért ne aggódhatnánk, hogy ha zűrös ügyek vannak, melyeket az elfogult szülő nem akar észrevenni, azok kihathatnak a jövőjére, s vele együtt a családéra is? Miért ne lehetne egy jó észrevételünk, jobbító javaslatunk?

- Az indulat a tekintélyhiány miatt, mivel a respekt ebben a formációban hosszadalmasan alakul ki (ha egyáltalán kialakul)? Hiszen tényleg bosszantó, ha levegőnek nézik az embert, miközben ő a lehető legnagyobb türelemmel, elfogadással fordul nevelt gyermeke felé. 

Nem lehet könnyű helyzete annak a mozaikapunak, -anyunak, akit semmibe vesz párja csemetéje - és sajnos ez elég gyakori a mozaikcsaládokban. Ilyen klímában sokkal hamarabb kicsúszik olyasmi az ember száján, ami kioktató, szemrehányó, akár élesen bíráló. Naná. Hát mit finomkodjunk, ha pimasz a kölyök?

- Irigység. Ez is közrejátszhat, ha például úgy látszik, gyerekünk alulmúlja ebben-abban párunk gyerkőcét.

Nehéz elfogadni is, de elviselni még nehezebb, ha így van, s ebben az estben minden adandó lehetőséget megragadunk, ha egy kicsi elakadást, lemaradást, kihágást tapasztalunk, hiszen ilyenkor jól elégtételt lehet venni a "kis stréberen", lám-lám, ő sem tökéletes! Ez akkor esik igazán jól, ha párunk erre még rá is játszik - mármint a gyerkőc fényezésére. A  szimpla és érdem szerint járó dicséret helyett még esetleg kontrasztot is állít a gyerekek közé. Ejh, emberi gyarlóság...

- Szimplán önérdekből. Bizony. Amit övezhet általános emberbaráti szeretet is, persze, emellett, de azért mégsem ez az elsődleges, tán.

Miért is lenne mindegy, hogy a "kis megátalkodott" szülője, azaz a párunk mennyi energiát fektet a problémamegoldásba? Heti hány emberórában mérhető a fejmosás, az iskolai-baráti konfliktusok elsimítása, a féltesókkal, mozaiktesókkal vívott harcok feletti bíráskodás stb. És mi helyett? Pl. beszélgetés, romantikus filmezés, együtt fürdés, a közös jövő tervezgetése, stb., stb. Érthető, nem? Hát csak közbeszólok, ha tudok egy gyorsabb, célravezetőbb megoldást, hogy végre én is sorra kerüljek apánál/anyánál, a gyerek meg "helyre van rakva"...

Szóval vannak itt okok, érvek...

Ráadásul mindegyikben lehet igazság!

De azt is mindenki tudja, aki élt mozaikcsaládban, hogy ez a legérzékenyebb téma, ami akár válóokká is válhat. Kegyetlen, ha belegondolunk, de mégis érdemes megtenni. Önvizsgálatot tartani, önuralmat gyakorolni, és: szemléletet váltani. Legalábbis próbálkozni vele időről, időre, és erről jelzéseket adni párunknak is, aki valószínűleg hol a kétségbeesés, hol a düh határán vívódik, miért történik mindez vele, s hogy most akkor kit válasszon: minket vagy a gyerekét???

Nyugtassuk meg: ez nem lehet választás kérdése!

És próbáljunk kettőt hátra lépni, és bízzunk benne, hogy párunk egyszercsak magától is megadja a bizalmat, és megkérdi, nincs-e ötletünk ennek-annak a helyzetnek a kezelésére.

30. És szerethetem egyáltalán a mostohagyerekem?

A kérdés talán érthetetlen így, első olvasatra. Az előző blogban például el is hangzott, hogy sem nem muszáj szeretni, sem elvárni nem lehet. 

De ha annyira jó fej a gyerek, hogy szívem szerint szeretném? Csak van nekem is gyerkőcöm, akit nem akarok megbántani ezzel...

Lehet-e nem kivételezni a sajáttal ilyen helyzetben? Lehet-e, nem megkülönböztetni mégis valamennyire,  hogy érezze, neki biztos a helye a szívünkben, bármennyire kedvesek is vagyunk a moziktesójával?

Főleg a mozaikosodás kezdeti, idealizált fantáziavilágában fordulhat elő könnyen, hogy meg akarjuk mutatni párunknak, mennyire lelkesek, elfogadóak vagyunk, és ha szerencsénk van a gyerek természetével, tényleg nem is esik nehezünkre megszeretni őt, még ha nincs is vérségi kötelék közöttünk. Nekünk fel sem tűnik, hogy elkezdünk úgy viselkedni, mintha hirtelen több gyerekünk lenne: ugyanúgy próbálunk gondoskodni róla, kedveskedni vele, érdeklődni felőle, segíteni neki stb., s észre sem vesszük, hogy mindeközben saját csemeténk árgus szemmel figyeli, mi történik körülötte, hogy fosztják meg eddigi kiváltságos helyzetétől, egyeduralkodó pozíciójától szülője szívében. 

Belegondolhatunk ebbe, s átérezhetjük, hogy ezt megélni nem is olyan könnyű. És ha csalódottságának hangot ad ilyenkor gyermekünk (jó esetben, mert általában inkább csak a megváltozott viselkedéséből, egyre nehezebben tolerálható reakcióiból következtethetünk erre), nem tud vigasz lenni számára, hogy ő is megkap mindent ugyanúgy, mint eddig, a szeretetünk osztható, nem kifosztható egy rivális által. Ahhoz, hogy ezt megértse, időre és ezzel együtt bizonyosságra van szüksége, amit türelemmel kell viselnünk és kivárnunk. 

Finomhangolás. Ez lehet az a mód, amivel meg lehet könnyíteni ezt a folyamatot. Vagyis a teljes egyenlő bánásmód helyett egy kicsit mégiscsak éreztetni vele, hogy ő elsőbb helyen van a másikhoz képest. Ugyanakkor a "másiknak" is kijár az odafigyelésből, törődésből, tudnia kell, hogy az "egyeduralom" véget ért, más lesz a fontossági sorrend, új szereplők s ezzel új szerepek és elvárások is lettek, ezzel együtt az elfogadás és megosztás tere is kitágul. 

Fontos,  hogy képzelt, elvárt vagy valóságosan megélt szülői szerepünket nevelt gyerekeink felé úgy éljük meg, hogy mindeközben óva védjük lojalitásunkat is sajátunkhoz. Nem mellesleg a mozaiktestvérek közötti jó kapcsolatot is csak így tudjuk kialakítani és megőrizni.

Van-e erről tapasztalatotok? Osszátok meg!

29. Ki lehet jönni a mostohagyerekkel?

Hát, ott kezdődik, hogy nem "mostohagyerekként" tartom számon, már csendes magányomban, a gondolataimban sem. Hanem pl. mozaikgyerekként, ha már mindenáron valami frappáns megkülönböztető jelzőt akarok adni neki (kivéve, ha magamat is mostohának tartom – de akkor meg miről beszélünk, ugye). A dolgok megnevezése befolyásolja a hozzájuk kapcsolódó érzéseinket is, hangulatokat képes közvetíteni. Mennyivel másabb, ha Karcsikára, Marcsikára úgy gondolok, mint szerelmetes párom (lovagom, kedvesem, szívemcsücske stb.) fiacskájára, lánykájára! És akkor még nem csináltam semmi egyebet, csak annyit, hogy a "rohadt kölök" helyett másként kezdtem el magamban számon tartani őt.

Jó, de ha valami gazságot művelt előző nap a bosszantásomra? Háát, van ilyen 😅 Nem kell felvenni a pléhpofát, mintha mi sem történt volna, de talán nagyobb jelentőséget sem kell adni neki, mint amekkora. Fel kell tenni a kérdést, hogy mi a jelentősége az egésznek, kit és miben befolyásol az a bizonyos eset. A mérlegelés egy elég fontos tevékenység a mozaikosodásban, mivel gyakran érezhetjük úgy, hogy valaki vagy valami pont ellenünk van, s ilyenkor eszünkbe kell jusson, hogy ez azért van, mert ebben a közösségben egyszerűen vannak számunkra kevésbé közeli és kevésbé ismert elemek, amelyek kölcsönösen bizalmatlanságot ébreszthetnek. 

Nagyon fontos a pozitív önértékelés. S így: önbizalomhiányos felnőttek hátrányban! Komolyan. Sokan képesek megbántódni (mit megbántódni, vérig sértődni!) egy-egy flegmaság miatt, magukra veszik, mintha lenne alapja a fricskának vagy az ellenséges hangnemnek. Ezt el kell felejteni!! Teljesen más szinten és helyzetben van a felnőtt és a gyerek, nem lehet egy súlycsoportos meccsként felfogni. A legjobb, ha nem is gondolunk meccsre, hanem inkább valami kalandjátékra, aminek vannak időnként örömteli és izgalmas, máskor meg felfedezni való, s időnként félelmetes, kibogozásra váró részei is. Nekünk, felnőtteknek épp elég a gondoskodásra, nevelésre koncentrálni, hogy meglegyen minden, ami kell – miért vegyünk a nyakunkba még szükségtelen érzelmi terheket is? Haragudjunk egy kicsit a gyerekre, ha jólesik, de vigyázzunk, nehogy ezzel magunkra vagy párunkra rakjunk újabb nehézségeket – feleslegesen. Ahogy mondani szokás: engedjük el, minél hamarabb, saját érdekünkben is!

Elég sok minden a mi egyéni hozzáállásunktól függ. Például a jóhiszeműségünktől. Hogy jót feltételezve állunk-e a gyerekhez, vagy eleve (esetleg a rossz élmények hatására) negatívan. Hiszen nem könnyű az újabb és újabb huncutságok (hogy erősebb kifejezéssel ne éljek) ellenére jóindulatúan állni a dolgokhoz. Nem könnyű, de nem is lehetetlen. Ráadásul ebbe bele lehet ám jönni. El kell dönteni, hogy másképp állunk a dolgokhoz, s tudatosan figyelni a saját megnyilvánulásainkat, ahogy megszólítjuk, ahogy köszöntjük őt, ahogy eldöntjük, hogy felteszünk-e neki valami őt érintő kérdést stb. Előbb-utóbb le fog esni a gyerkőcnek, hogy nem akarunk neki rosszat, s nincs veszélyben a szüleivel való kapcsolata sem miattunk.

Szeretni pedig nem muszáj! Erőltetni sem lehet. Elvárni sem. 

Amit lehet, hogy elég időt és teret adunk egymás megismerésének, a neheztelésmentes együttélésnek. Sokat segíthet a humor is, nem kell minden helyzetben morális  fáklyvivőként komolykodnunk! 

Egyébként érdekes, hogy sokszor nem is a gyerek, hanem a szülei azok, akik generálják a negatív hozzáállást. A különélő szülő a féltékenység miatt, az együttélő szülő pedig a versengés miatt (ha párjának is van gyereke, vagy ha nincs, hát a párja "kegyeiért"). Észre sem veszik, mennyivel könnyebb lenne mindenkinek, s leginkább az eredeti családból kikényszerült gyereknek az új családban való létezés, ha tüzet szüntetnének. 

Szóval, ki lehet jönni a párunk gyerekével?