36. Családtámogatási csomag – és a „bónuszok”, amikről nem beszélnek

Merthogy mást is kaphat a lelkes ifjú pár, amikor belevág a családalapításba, felvérteződve a legújabb támogatásokkal. Milyen hangos volt a bejelentés fogadtatása, és milyen kettős: egyrészt lelkesedés, öröm, hogy végre olyan segítséget kapnak a fiatalok az életkezdéshez, amiből minden eddiginél többre telik az álmaik megvalósításához; másfelől a józanságra intő, kiábrándító kritika. Huszonéves szerelmesek mit értenek majd meg mindebből? 

Nem célom politikai szempontból elemezni a csomagot, engem – mint ezt-azt már megélt (lásd Magamról c. lapfül) embert – mindössze elgondolkodtatott, hogy a kihirdetett reformtámogatások vajon képesek-e meghozni a várt eredményt, vagyis a pozitív demográfiai változást. 

Belegondoltam, hogy ha manapság minden második házasság válással végződik, és több mint félmillió az egyedülálló szülő, s 150 ezer körüli mozaikcsaládról tudunk (valójában mindegyik szám magasabb), akkor mi lesz azokkal a fiatalokkal, akik ma a bőkezű támogatáson felbuzdulva családot alapítanak/vállalnak, felvesznek milliós kölcsönöket, majd x év múlva maguk is a statisztikát erősítik, mert mitől változna a tendencia, ha annak okaival nem foglalkozunk…? (Lásd. Kapocs, 2016/3. szám, Újjáalakuló családok – változó szerepek, minták, újféle társadalmi érték(t)rend c. írásom, amely Mozaiko-Sokk c. Facebook-oldalon is megtalálható.)

Kamatostul kell visszafizetniük a „támogatást”!!

Nem szeretnék vészmadár lenni, mindössze fontosnak tartom felhívni arra a figyelmet, hogy a családalapítással még nem értek véget a feladatok. Tulajdonképpen minden, ami erőpróba és igazi eredmény, az ezután kezdődik. Tudjuk, hogy egy pár kapcsolatának első nagy kihívása az első gyermek megszületése. Ebben a rendszerben rövid időn belül 3-4 gyermek megszületése a „legjövedelmezőbb”. Ma, amikor a megváltozott társadalmi helyzet, az erős urbanizáció és főváros felé áramlás következtében egyre többen kezdenek új életet szüleiktől távol, közel sem kaphat annyi segítséget egy friss szülőpár, mint 30, 40 évvel ezelőtt, és régebben, amikor nemcsak a nagyszülőkkel, de más hozzátartozókkal is jobban megoszthatók voltak a napi feladatok. Most inkább azzal kell megküzdeni, hogy a megélhetésért hajtó és este hazaérkező férj ne egy kimerült, a gyerekek által lestrapált nőt kapjon odahaza, mert az egyenes út a válás felé. 

Ehhez ki ad támogatást? Muníciót? Lelki segítséget? Párkapcsolatit? Logisztikait? Rugalmas munkaidő…? Stb. stb…

Nem tartanám ördögtől valónak, hogy amikor a családtámogatásokról beszélnek a törvényalkotók, akkor ne csak egy gyerekkacajos, babarózsaszín jövőképet rajzoljanak fel, hanem igyekezzenek arra is felhívni a figyelmet, hogy milyen felelősséggel jár a családalapítás, és legyenek rajta, hogy a megkötött házasságok stabilabbak legyenek (megfelelő társadalmi környezettel, szociálpolitikával, lelki egészségvédelemmel stb.). Talán nem arra számítanak, hogy a felvett támogatásoknak köszönhetően kevesebb lesz a válás is, merthogy a párok belekényszerülnek a helyzetükbe, hiszen ez legalább annyira álságos mintázat lenne, mint amikor a múltban azért maradtak házasságban a párok, mert „nem volt szokás” válni.

Csodálatos dolog a család, pláne a nagycsalád.

 Fantasztikus lenne, ha a beharangozott támogatások nemcsak pozitív demográfiai adatokkal szolgálnának majd, s főleg nem adósságba hajszolt, feladataik alatt összeroskadt és felbomlott családokat eredményeznének, hanem termékeny, hosszú távon eredményes és boldog társadalmat tudnának megalapozni!

35. A legkisebb közös többszörös

Azaz a mozaikcsaládba születő kicsi,

 akinek olyan tesói lesznek, akivel csupán anya vagy apa közös, 

 és akinek majd el kell magyarázni, hogy egyik (másik) tesó miért másképp nevezi a szüleit, 

és a nagyszüleit,

aki olyan családba születik, ahol a hétvégék sosem egyformák, mert hol ez, hol az van otthon, 

és mintha minden és mindenki állandó mozgásban lenne... 

Izgalmas lesz, ahogy minderre rácsodálkozik, sőt, már most is, amikor még másfél éves sincs a mi legkisebbünk, megfigyelhető, hogy valamit sejt, hogy valamit érzékel mindebből. Pl. hogy egyik hétvégén mindenki otthon van, sőt eggyel többen is, a másikon meg csak apa, anya. Hogy az a kedvesen mosolygó lány, aki kéthetente egyszer egy rövid időre megjelenik, mennyivel másképp viselkedik, mint a másik kettő, akiket anyáék nővéreinek mondanak. Előbbi nem is nagyon szól hozzá, a másik kettő meg folyton viccelődik és játszik vele. De mindhárman nagyon kedvesen tudnak mosolyogni,  és az asztalnál is mindenkinek van helye. 

Ki tudja, talán nem is lesz olyan bonyolult elmagyarázni neki a dolgokat, talán könnyebben meg is érti majd, mint sejtenénk, és bár elég nagy a korkülönbség a (fél)testvérek, vagy inkább: mozaiktesók között, talán egyszer mégis összenőnek, egymáshoz fejlődnek, és a múltból az lesz a legnagyobb örökség, hogy 

ott lesznek egymásnak, az állandóan változó fészek ellenére mégis hordozva annak különös melegét.

34. Egyszer, kétszer, hányszor??

Mármint hányszor kell próbálkozni ahhoz, hogy az ember jól csinálja? Mozaikcsalád többnyire úgy alakul, hogy előtte a pár legalább egyik tagja jó mélyen teszteli a rendszert (mármint a párkapcsolatét, házasságét), hiszen a gyermekvállalásig is eljut. Mégis milyen sokszor előfordul, hogy nem tudunk eleget erről a formációról - mármint a család és párkapcsolat helyes, sikeres működtetésről -, a válások száma legalábbis ezt mutatja. 

Na és másodszorra sikerül? Mit tudunk akkor jobban? Vagy mit nem, még mindig, ha azt is számba vesszük, hogy a következő házasságok, mozaikcsaládok az eddigi statisztikák szerint még az elsőnél is bomlékonyabbak? 

Hányszor ülünk fel ugyanarra a biciklire ugyanúgy, mire rájövünk, nem az úti célunkkal van baj, hanem azzal, amit nem tudunk elengedni/amit nem akarunk újragondolni/vagy egyszerűen elfáradunk, szeretnénk, ha más hajtaná, mi meg csak nézelődnénk...

Ez a bejegyzés egy reflexió. Az Egyszülős Központ ajánlotta a feb. 12-i Vendég a háznál adást, ahol arról volt szó többek között, hogy min tud múlni egy kívülről, és végeredményben belülről is jónak tűnő párkapcsolat kimenetele. Döbbenet, hogy ma is, a megannyi önsegítő, párkapcsolati, családi életet segítő irodalom mellett, a már nem elérhetetlen párkapcsolati és házassági tanácsadó tréningek korában mennyire magabiztosan menetelnek az egykori szerelmesek a szakítás felé. Nem egyszer, nem kétszer...

Az említett adás azért is volt roppant érdekes, mert két olyan ember is megszólalt benne, akiknek kívülről – és látszólag belülről – nézve is rendben lévő párkapcsolata, családja volt, nem terhelte egyiküket sem olyan nehézség, betegség, ami alatt össze kellett roppannia a család biztonságot adó rendszerének. Mégis mindkettejük családja felbomlott.

Egyikük arról beszélt, hogy álompárként jöttek össze, a házasságot felesleges papírnak tartották, problémamentes terhességek után problémamentes szülések és gyerekek, semmi igazán megterhelő nem volt, ami elsodorta volna őket egymás mellől. Sőt, talán pont ez volt a gond. A férfi úgy találta, hogy a nő mindent annyira flottul és magabiztosan megold, hogy akár egyedül is megbirkózna mindennel. És valóban: amint a „harmadik” megjelent és szakítottak, az anya lába alól valóban nem csúszott ki a talaj, és volt párjával is példásan megoldják a gyerekek láthatását, programjait, hiszen egy nagyszerű apáról van szó egyébként, aki gyerekeiről nem mondott le. 

A másik megszólaló, egy férfi arról beszélt, hogy az ő több évtizedes házasságukban sem volt hangos konfliktus, komoly megpróbáltatás, kívülről tekintve egy szerető család tartalmas életét élték, amiből mindenki kivette a részét. Mégis azt vették észre, hogy idővel, a hétköznapok mókuskerekében eltávolodtak egymástól, idegennek érezték a másikat, ami feltevése szerint a megfelelő kommunikáció hiányából fakadhatott.

Hogy kapcsolódik mindez a mozaikos léthez? Hát, nagyon is szorosan, amennyiben minden párkapcsolat végcélja az egymással megélt, belső békét adó, és a személyes, egyéni fejlődést is inspiráló kiteljesedés. De mi kell ehhez, ha a fenti példából kiindulva a boldog családi élet külső „kellékei” nem elegendőek? Mire van még szükség, ha alapvetően nem az úti céllal van a gond? 

Talán meglepő: de alapvetően kevésre, ami voltaképp a minden. A mindennapi személyes adagnyi figyelem: kommunikáció mind a szavak, mind az érintés, az érzelmek és az intellektus dimenzióiban – a társunk nyelvén, hogy valóban megértse. Na jó, de mennyi a személyes adag, és hogyhogy az ő nyelvén?? Hát igen, ezért mondják, hogy a jól működő párkapcsolat munka, nem magától gurul… Ha nem tudom a társam tudomására hozni, hogy fontos nekem, hogy kíváncsi vagyok, mi minden történik vele, ha rosszabb esetben a napi feladatokban elfáradva nem is érdekel már mindez, a jelzéseit, vágyait pedig észre sem akarom venni, akkor előbb-utóbb lemarad mögöttem az úton, és idővel már meg sem kérdezi, hol vagyok, merre járok, megy egyedül – esetleg mással – tovább. 

Alighanem ez a legnagyobb lecke a társunkkal megélt boldogság felé vezető úton: figyelni, megérteni és megértetni önmagunkat is.  

Kevés és minden. 

Szerencsére ma már több tucatnyi kapaszkodó van ehhez, remek könyvek, tanácsadók, tréningek, amelyekről lesz még szó itt is.