44. A nagyfiúk nem sírnak

A piac és a játszótér olyan, mint egy ingyen színház. Mindig történik valami szórakoztató vagy elgondolkodtató. Bár az elmúlt hétvégén a piacon is belefutottunk kis családommal érdekes történetekbe, ezúttal mégis a játszótéri élményemet osztom meg, mert az most jobban megérintett.

Ahogy a kis másfélévesemet beültettem a hintába, a mellettünk lengedező ötéves forma kisfiú rögtön szóba elegyedett velünk. Azzal kezdte, hogy a homokozóba nem szabad leülni, mert „pisztos” lesz a nadrágunk. Biztosan látta, ahogy a kicsi azelőtt önfeledten tapicskolt a homokban, és szórta, gyúrta, aminek persze jól látható jelei is lettek a ruháján. Hát, mondtam a kiskölyöknek, előfordul az ilyesmi a játszón. Majd a mosógép megoldja 😊

Aztán nem sokkal ezután, ki tudja, miért, azt találta mondani, hogy a nagyfiúk nem sírnak, csak a babák. Na, ezen már jobban meglepődtem. Bár valójában hozta a sok évtizedes nevelési mintát, mégis, az ember azt gondolná, hogy éppen eleget hallani arról, milyen káros, ha a kisfiúkat az érzelmeik elfojtására nevelik. Miért és kinek jó az, ha szorongó, lelki életében hazugságokra kényszerített fiúkat küldünk az életbe, hogy amúgy persze majd egészséges párkapcsolatra tegyenek szert? Mert az azért elvárás, nem? Hogy legyen majd lovagias, megértő, csupaszív fiatalember, aki a gondolatát is kitalálja szíve hölgyének. 

 

Hogyan? Hogyan, ha a legalapvetőbb érzelmeit, frusztrációit nem hagyjuk megélnie, és nem segítjük feldolgoznia akkor, amikor mindezeket még tanulnia kell?

Annyit mondtam ennek a hintázó kiskrapeknak, hogy szerintem egyáltalán nem gond, ha a nagyfiúk sírnak. Sőt, ha valami fáj, vagy szomorúak vagyunk, bárki sírhat, mert aztán elmúlik.

Szerencsére a kisfiú azzal zárta le, hogy ő is szokott sírni. Na mondom, látod, nincs ezzel baj. 

Az anyukája és az én bölcs másfélévesem meg csak hallgatott, figyelt, itt-ott elmosolyintotta magát. Remélem, jó helyre kerültek a mondatok.

Aki mozaikcsaládban él, az már megélte, vagy éppen mostanság éli meg, hogy az élet mennyi fájdalmat képes hordozni, mennyi hiányt, mennyi tehetetlenséget, mennyi miértet… És ezt a gyerekeknek is hamar meg kell tapasztalniuk. 

Engedjük meg nekik, fiúknak, lányoknak egyaránt, hogy éljék meg a fájdalmaikat, hiányaikat, akár a külön élő szülőjük vagy a régi otthonuk hiányát... Beszéljük meg velük, biztosítsuk őket afelől, hogy megértjük és átérezzük, ami nyomasztja őket.

Nem kerül semmibe, és nemhogy elrontani nem fogjuk őket, hanem inkább ezzel segítjük elő, hogy egészséges, érzelmeiket megélni és kifejezni képes felnőttekké váljanak.

43. Kapcsolatok, és amit tehetünk értük

„…csak egyetlen igazi fényűzés van: az emberi kapcsolatoké.”

Tinédzser koromban olvastam pár regényt Saint-Exupérytől, akinek nem A kis herceg az egyetlen műve, amiben magvas gondolatok lelhetők fel. Olyannyira, hogy több oldalnyi idézetet szedtem össze a könyveiből, és felolvasásokat tartottam a barátaimnak belőle 😊 Az egyik legütősebb gondolata számomra a fenti, ami A bajtársak c. művéből való.

Semmi sem számít jobban az emberi kapcsolatoknál itt, a földön. Lehetek bármennyire okos, tehetséges, erős, bátor, ha nincs, akivel mindezt megoszthatom, akivel mindezek mentén interakcióba léphetek, nem sokat ér az egész.

        Ettől gazdagodunk igazán, ez tud hosszú távon megelégedettséget és örömet okozni. 

Ugyanakkor ez a mondat nem azt jelenti, hogy halmozzuk a kapcsolatokat, gyűjtsünk érdekviszonyokat. A fényűzés itt nem a mennyiségre vonatkozik. A minőségi kapcsolatok azok, amelyek pazarrá tehetik életünket. Nem kell ezekből olyan sok, de mondjuk alapvetően meghatározza a mindennapjainkat, hogy a családunkkal (mozaikcsaládunkkal) milyen kapcsolatban is vagyunk. 

Szóval rajta, dolgozzunk a fényűző, pompás életen: figyeljünk oda gesztusainkra, adjunk időt és figyelmet a másiknak, kérdezzük-hallgassuk, öleljük, ha kell kérjünk bocsánatot, s ha kell, bocsássunk meg, és legfőképp: ha mindez nehéz, legalább próbáljuk meg minden nap, törekedjünk a jóra és a még jobbra! 

 Na és mi van, ha „vad” tinikkel vagyunk körülvéve? Hogy lesz ebből fényűző kapcsolat??

Szájal a gyerek, visszaszól, beszól, puffog, ellenáll, bezárkózik, pont azt és úgy nem akarja, ahogy mi azt kitaláltuk… A sor folytatható, igaz? 

Csigavér! Ezek a normálisan érő kamasznak az ismertetőjegyei! Kifejezetten örülnünk kell, ha mindezt megtapasztaljuk, mert ezek szerint a személyiségfejlődésnek nagykönyvben megírt folyamatán megy éppen keresztül. Az is teljesen rendben van, ha nekünk meg gyarapodnak (emiatt) az ősz hajszálaink, az idegeink pedig kicsit rongyolódnak. Irány a wellness! 🤣

Szóval: mindegy, hogy saját vagy mozaikgyerek, azt értsük meg, hogy ha nem engedjük kicsit lázadozni, nem tud eltávolodni tőlünk annyira, hogy elinduljon a saját, önálló útján. S ha nem tud önállósodni, akkor fiatal felnőttként nem is lesz honnan visszatalálnia hozzánk. Merthogy az érési folyamat következő állomása ez lenne. 

Energiapazarlás volna magunkra venni a kitöréseiket, önsanyargatás lenne búslakodni afölött, hogy mindenki más véleménye jobban számít nekik a miénknél. Hogy mozaikszülőként mintha nem is léteznénk...

Elég, ha arra figyelünk, hogy az igazán kockázatos kísérletezésektől megóvjuk őket, vagy legalábbis jól felvértezzük őket a veszélyeik ellen. Ezt pedig nyitottsággal, humorral, közvetlen beszélgetésekkel érhetjük el. És persze érdemes nem 14 évesen elkezdeni mindezt, hanem folyamatosan, kicsi koruktól, mindig a maguk szintjén. Igen, tudom, mozaikcsaládban ez még nehezebb, de nem lehetetlen!

Minden egyéb, amit értékként képviselünk, észrevétlenül vésődik beléjük, mint belénk is, amikor szüleink mintáit fedezzük fel egy-egy megnyilvánulásunkban. Ez számít igazán, ezért fontosak a mi – amennyire lehet, tudatos – reakcióink!! ❤️😘