75. Az egységes szülői front kialakítása a mozaikcsaládokban

A szülői attitűdök különbözőségéből egy átlag nukleáris családban is simán adódhatnak nehézségek, hát még akkor, ha az új család két részcsaládból formálódik ki, ahol más-más szokások, értékek, rutinok alakultak ki, arról nem is szólva, hogy ezek a részcsaládok valamiféle veszteségből születtek, aminek feldolgozása ki tudja, kinél hol tart épp... Izmos kihívást jelent, amikor ilyen előzmények után összhangot, nyugalmat szeretnénk magunk körül. Ahhoz, hogy ezt elérjük, nélkülözhetetlen az egységes szülői front kialakítása.

Persze, mikor még a randizás szakaszában vagyunk, minden ideálisnak, vagy legalábbis jónak tűnik, ez természetes, hiszen ösztönösen a legjobb oldalunkat mutatjuk, és a kapcsolat fennmaradásáért azt tükrözzük vissza a párunknak, amit látni szeretne. Ha észre is veszünk néhány különbséget egymás értékrendjében, nevelési stílusában, apróságként kezeljük, abban bízva, hogy ezek nem fognak problémát okozni, s ha mégis, együtt majd mindent megoldunk, hiszen szeretjük egymást. Leginkább arra koncentrálunk, hogy párunk ne rendelkezzen olyan tulajdonságokkal, ami kudarcos előző kapcsolatunk felbomlásához vezetett, a komolyabb vitás kérdéseket pedig inkább kerüljük.

Magam is hallottam már olyat, hogy az a jó párkapcsolat, amelyikben nincs nézetkülönbség, és ebből következően az a jó szülőpáros, akik mindenben egy véleményen vannak. Csakhogy ez nem „jó” kapcsolat, hanem idealisztikus kapcsolat, aminek ebből kifolyólag csekély a realitása. Ebben az értelemben az egységes front valami olyasmit jelenthet, hogy mindkét szülő mindegyik gyerekben ugyanazokat a vonásokat értékeli,  ugyanabban a hangnemben fegyelmezi őket, ugyanazokat a követelményeket támasztja feléjük, és ugyanazokat a következményeket helyezi kilátásba. Ez csak fokozódik, amikor mozaikcsaládba csöppenünk, és párunk elvárná, hogy úgy neveljük gyerekünket, ahogy ő a sajátját. Azért csak így kimondva-leírva is érzem, hogy ez mennyire necces… Mintha azt kérné párunk, mi magunk változzunk a kedvére. Nem szerencsés elvárás…

De hát akkor mit tehetünk? Mikor nevezhetjük magunkat egységesen működő szülőknek?

Akkor, amikor párunk mellé állunk a szülői erőfeszítéseiben, megmutatjuk a kis trónörökösöknek, hogy mi támogatjuk egymást = egy fronton vagyunk.

Nem biztos, hogy minden kérdésben egyetértünk, például ahogy párunk kezelt egy helyzetet. De nem a gyerekek előtt kezdjük azt megvitatni, hanem kettesben. Ha a gyerekek azt látják, mi magunk sem vagyunk biztosak egymásban, ők miért bíznának abban, hogy amit felnőttként mondunk, az jó lesz nekik? Miért fogadnák el párunkat hiteles felnőttnek az életükben?

A gyerekek nagyon rugalmasak, képesek jól alkalmazkodni a különböző nevelési stílusokhoz. Talán van másnak is olyan élménye, hogy édesapja másképp volt szigorú, mint édesanyja, tudta, mit lehet egyiknél, mit a másiknál – felnőttként visszagondolva pedig jó esetben rájövünk, hogy valójában mindketten jót akartak, csak ki így, ki úgy tudta elérni (természetesen az ilyen témáknál gyakran felemlegetett "atyai" pofonokat nem soroljuk ide!).

Persze ez nem jelenti azt, hogy bátran éljünk a teljesen szembemenő nevelési elveinkkel, mert abból csak az sülhet ki, hogy a gyerek összezavarodik, és idővel mindig a könnyebb utat fogja választani, ami nem vezet jóra. De ha megismertük ezeket, dolgozzunk azon, hogy eljussunk egy mindkettőnk számára elfogadható keresztmetszetig, amit aztán már a magunk temperamentumának megfelelően tudunk képviselni. Ha a gyerekek azt látják, hogy köztünk összhang van, s hogy bízunk egymás értékítéletében, egyetértünk egymás helyzetkezelésével – amit egyébként jó is, ha időnként verbálisan kifejezünk – akkor egyrészt biztonságot adunk nekik, megalapozzuk a bizalmat párunk felé, másrészt elősegítjük, hogy rugalmasabban alkalmazkodjanak új helyzetükhöz, a megváltozott körülményekhez, legyen az a testvérsorrendben elfoglalt helyük megváltozása, a régi szokásaik kiegészülése frissekkel, vagy épp új családszabályok megjelenése stb.

Mindehhez persze hozzátartozik az is, hogy mi magunk is igyekezzünk megismerni a gyereket, feltérképezni a személyiségét – mert bármennyire lehetünk összhangban a párunkkal, ha nem tudjuk úgy képviselni, hogy az eljusson a szívéig. Ez is "munka" – de eredmények, ugye, csak munkából, befektetésből származnak…

A szülői egységfront tehát nem kell, hogy a teljes egyezést jelentse szülői mivoltunkban, magatartásunkban, hanem azt az erőt, ami gyerekeink számára is érezhető kell legyen: amit párunk képvisel, a mellé oda tudunk állni.

74. Filmlista mozaikcsalád témájú filmezésekhez

 

Mozaikos témájú filmek

Érdemes kicsit utánaolvasni a filmeknek, és a könnyedebb, emészthetőbbek közül akár családi filmezést is szervezni jó sok pop cornnal és figyelő szemekkel, fülekkel, mert utána hasznos tud lenni a beszélgetés is a gyerekekkel: mi tetszett, mi volt durva, mi az, amivel otthon is találkoztak már, stb., helyzettől függően.

És kérlek, kommentben folytassátok a listát! Köszi és jó böngészgetést!

Az első igazi nyár

Bonus family 

Sráckor

Easy 

Casual

Firefly Lane

Bezzegszülők 

Éles tárgyak

Hatalmas kis hazugságok 

Édesek és mostohák

Házassági történet

A tintahal és a bálna

Enyém, tiéd, miénk

Megjött apuci 1 és 2

Instant család

Kavarás

Egyről a kettőre

Modern family

Mad Men

Sírhant művek

Utódlás

73. Egyszülőségem története – a lányomnak ajánlva, és mindazoknak, akik a válás után is élni szeretnének

 Mozaikcsaládba az egyszülőségen át vezet az út. De nem mindegy, hogy hogyan.

Mikor magam is azon kaptam magam, hogy a válást követően az idő nagy részében rám van utalva az akkor hat év körüli gyermekem, „kicsit” riasztó volt a feladat nagysága, a felelősség. A hétköznapokban ugyanúgy, mint az ünnepek, vakációk alkalmával az volt a legfőbb szervezési szempont, hogy kislányom épp hol van, kivel van, mit csinál, hová kell elvinnem, honnan kell hazahoznom stb. Enyém volt a feladat, hogy a havi bevételt jól osszam be, és mivel a „tartásdíj” valami nevetségesen alacsony kiegészítésként folyt a kasszába (de legalább befolyt!), meg kellett oldani, hogy pluszbevételre tegyek szert, hiszen egy komplett jövedelem esett ki a háztartás költségvetéséből. Bár a családom mögém állt, számíthattam rájuk, még így is kemény volt nappal a munkahelyen, éjszaka meg az íróasztal fölött kávéval, cigivel, hogy meglegyen a lektori munka is határidőre. Megvolt, de még így is előfordult, hogy a fizetésre várva egy-két napig izgalmas kihívásként csak párszáz forintos vásárlásokat intéztünk: zsemle, tej, parizer: pipa!

A két munka között anyaként egyensúlyoztam a feladatok sűrűjében. A legtöbb dologban nekem kellett döntenem: iskolai programok, kötelességek, baráti pizsipartik, különórák, és ehhez jött az évek során a mindenféle téma, kérdés, amit meg kellett beszélni, fel kellett dolgozni – egyedül. Az első serdülő kori lázadások, visszabeszélések, osztálytársak, barátok ügyei…

Ezt biztosan mindenki érti, aki valaha volt egyedülálló szülő, abban a nálunk megszokott értelemben, hogy a válás után leginkább kéthetente egy hétvégére lehet számítani a másik szülőre. Vagy még arra sem, mert könnyen „közbejöhetett valami”.

Állandó félelmem volt, hogy vajon mit rontok el épp, mivel okozok visszafordíthatatlan károkat a gyerek személyiségfejlődésében, mert kicsinek/kevésnek érzem magam a feladat jó megoldására. Pszichológustól és baráttól is kértem tanácsot, mit hogy kéne csinálnom. És próbálkoztam, mint ama malac a jégen… A legbiztosabb, amit meg tudtam adni gond nélkül, hogy szerettem, törődtem a gyerekemmel, figyeltem rá, elvittem ide-oda, világot látni (legnagyobb közös kalandunk egy franciaországi nyaralás, amiért rendesen meg kellett dolgoznom, de életre szóló kirándulás volt!), társasági életet szerveztem hozzánk hol az én, hol az ő barátaival, hogy lássa, van élet a válás után is, lehet örülni, szórakozni. Hálás vagyok apámnak és fivéreimnek, akik atyai szeretettel vették körül, amikor a közvetlen közelében nem volt más férfiminta.

Nem tudom, mindeközben adtam-e elég lehetőséget a gyászra is – a családunk felbomlásának elgyászolására. Azt tudom, hogy engedtem sírni, dühösnek lenni, panaszkodni. De nem tudom, nem volt-e erősebb a vágyam, hogy mindent mihamarabb magunk mögött hagyjunk… Talán sürgető voltam, hiszen magam is túl akartam lenni rajta. Új kapcsolatokat akartam, a régi barátaimat, és leginkább: levegőt!

A magam módján segítettem őt, de most már látom, és azt hiszem, ez talán elkerülhetetlen is: az egyedülálló szülőségemben szorosabban kötöttem magamhoz, mint amennyire szüksége lett volna rá gyerekként. És ezt csak most, hosszú évek múlva látom, miután már tanultam róla. Pedig arra tudatosan figyeltem, hogy pl. ne aludjunk együtt, legyen neki saját kis gyerekkuckója, ne vonjam be az érzéseimbe, szerethesse az édesapját szabadon… De mégis előfordult, hogy nehezteltem az apjára egy-egy utolsó pillanatban lemondott láthatás vagy ígéret miatt. És az se volt szép, hogy amikor egyszer, még az elején, hazatérve az apjától újságolta nekem mintegy köszönés helyett, hogy képzeljem, kistesója lesz, én meg, leforrázva, csak annyit tudtam rá kibökni, hogy ő nem a testvére, hanem a féltestvére. Felkavaró mindezt felidézni, leírni – mert tudom, hogy ilyesmikkel mennyire megnehezíthettem a dolgát. Szégyellem magam emiatt, bár azóta azt hiszem, sikerült jóvá tennem: biztattam a kapcsolódásra a kistestvéréhez, ami – talán az én első reakcióm miatt is – nem ment olyan magától értetődően.

Szóval, ha most visszagondolok, lassan 9 éve mozaikcsaládosként, ezek az én plusszaim és mínuszaim, amit egyszülősként „elkövettem”:

+ hagytam a lányomat gyereknek lenni, nem terheltem a felnőtt problémáimmal, igaz, nem is titkoltam el mindent előle, ha úgy gondoltam, segít megértenie egy-egy helyzetet

+ nem tőle vártam az érzelmi megerősítést, az intimitás pótlását, amit a párkapcsolatban elveszítettem

+ segítettem neki, hogy az apjával jó kapcsolata maradjon, nem hangoltam tudatosan ellene, nem faggattam a vele töltött időről, hogy aztán belekössek, és „megengedtem” neki, hogy örüljön az ott töltött napoknak

– minden akartam lenni neki, pedig az lehetetlen, apja például biztosan nem lehettem volna sosem

– bár próbálkoztam, mégsem sikerült elég jól világossá tennem számára, hogy felnőttként az én dolgom, hogy lesz-e új párkapcsolatom, és hogy az nem vesz el a szeretetemből iránta

– túlféltettem, túlgondoltam sokszor a dolgokat, lehettem volna ösztönösebb, lazább. Például kár volt pár évvel a válásom után baráti találkozásnak álcázni egy közös programot a felbukkanó udvarlóval. Már jóval a szakítás után tudtam meg kislányomtól, hogy ő végig tudta, mi az ábra, pedig nagyon gondosan ügyeltem, hogy ennek ne legyenek jelei. Mennyivel tisztább, és mindenki számára szorongásmentesebb helyzet lett volna, ha a maga szintjén világosan és tapintatosan elmondom neki, hogy most jött el az ismerkedés és újrakezdés ideje…

– és sajnos azt sem tudtam megakadályozni, hogy a kettesben töltött évek alatt ne csússzak bele némileg szimbiotikus kapcsolatba vele, ami kétség kívül megnehezítette a mozaikosodást a számára is, amikor eljött az ideje. Ma már tudom, hogy hagynom kellett volna jobban megélni a maga gondjait, bajait, és hagyni, hogy maga oldjon meg belőlük több mindent. Nem kellett volna annyira helikoptereznem felette, nem kellett volna átvennem annyi sok fájdalmát, mintha az enyém is lett volna. Ezzel nem segítettem az önbizalmát ☹

A lista bizonyára nem teljes – most ennyire futotta a visszaemlékezésben, és ez sem kevés, azt hiszem. Azért írtam le, mert látnotok kell, hogy amikor arról beszélek, mit lenne jó elkerülni, s mit így vagy úgy csinálni inkább, akkor abban bőven benne vannak a saját tapasztalataim, tanulópénzem is, a megszerzett ismeretek mellett. 

A lányom, sok viharon túl, ma kiegyensúlyozott – annyira, mint egy átlagos tinédzser 😊 Simán összeveszik velem egy pillanat alatt, de ki is kéri a véleményem, és ami fontos: helyén van a szíve. Szeret és szeretik, vagyis van bizalma és felé is működik a bizalom. És nekem ez a legfontosabb. Mert hiszem:  végül nem az elkövetett hibák, hanem a javítási készség és a hitelesség számít.