79. A párkapcsolat fejlődése - négy lépcsőfok, két veszélyes

 

 De ha az elején nem lenne a szerelem elvakító érzése, hogyan is vágnánk bele a kapcsolatba? Ha a hercegünk/hercegnőnk minden kis zavaró, nem tetsző realitását víztisztán látnánk a legelejétől…?

A párkapcsolatnak, mint az egyéni életünknek vagy a családtörténetünknek egész jól elkülönülő ciklusai, fázisai vannak. A legelső a szimbiózisé, vagyis a teljes egybeolvadásé, amikor csak a MI létezik. Annyira közel vagyunk egymáshoz, hogy képtelenek vagyunk a teljes képet meglátni, szinte csak azt érzékeljük, ami elég közel, testközelben van…

Ez a legvarázslatosabb állapot, amikor magunkat látjuk a másikban tükröződni. A teljes elfogadást éljük meg, amit legutóbb valamikor csecsemőkorunkban tapasztalhattunk.

De ahogy idővel a baba is elkezd távolodni anyjától, és egyszercsak rájön, hogy nemcsak vele egybeolvadva képes létezni, sőt, a tükörrel szemben állva azt is felfedezi, hogy ő egy különálló személy, úgy mi is elkezdünk engedni egymás szoros öleléséből, hogy kicsit távolabbról is szemléljük, megismerjük egymást, valamint újra elkezdjük érzékelni saját magunkat is. És ha kicsit hátrébb lépünk, máris feltűnhet, hogy amit eddig rózsaszínnek láttunk, az valójában lila vagy bordó, amit kereknek, az ovális, vagy netán szögletes, stb… És kezdenek újraéledni az érzékeink, amelyek eddig valami pezsgő zsongásban működtek, és meglátunk, meghallunk olyasmiket is, amik nem annyira tetszenek, kellemetlenek, netán kicsit fájnak is. Eljön az ÉN időszaka, amikor mindketten elkezdjük a saját (múltunk, élményeink, neveltetésünk, szocializációnk, kultúránk által csiszolt) szemüvegünkön keresztül fürkészni a másikat. Ez egy nagyon izgalmas rész is egyben, fontos, hogy ne ijedjünk meg tőle, hanem lássuk meg mindazt, ami bár más, de nem feltétlenül rossz, sőt, akár egy másik szemszögből nézve jó, hasznos is lehet. Építhet minket is, és a kapcsolatunkat is.

Ez a másikra való rálátás egy további szakaszban tovább tágul, nyílik a környezetünk, az ŐK felé: barátok, kollégák, hobbitársak stb. Ha erős a kapcsolódunk egymás felé, ha biztonságban érezzük magunkat, nem lesz veszélyes számunkra, ha párunkat „kiengedjük” a világunkból, ölelésünkből, ahonnan aztán jó lesz megérkezni újra egymáshoz, és megosztani az élményeinket. Azokat, amiket bár egyénileg élünk meg, de fontos, hogy el tudjuk mondani a párunknak, fontos, hogy érezzük a visszajelzéseit, megerősítését, hogy mindaz, amit teszünk, az jó, értékes. És mindaz, ami élmény fontos nekünk, azt a másik érti, átérzi, és elfogadja, hogy minket épít. Így építi a közös élményrendszerünket: az életünket. Fontos, hogy ebben a különutasságban ne vesszünk el, mert az eltávolodáshoz vezethet: akarjuk egymással megosztani az élményeinket, és legyünk kíváncsiak a másikéira!

A párkapcsolati fejlődés az újraközeledéssel zárul, amikor a MI egybeolvadt megtapasztalása, az Én és az ŐK teret kívánó megélése után TE leszel, akit sok-sok tapasztalás után a maga valóságában látok, elfogadok és szeretek. Nem idealizállak és nem démonizállak. Nincs szükségem másra, mert tudom, hogy amire szükségem van, azt megkapom tőled.

Mindez évek alatt zajlik le, de mozaikcsaládban jóval gyorsabban történik, főleg az első szakaszok. A középső két szakasz a legrizikósabb, ilyenkor a legkönnyebb feladni, elválni, mert nem jó megélni a másik autonómiáját a kezdeti szimbiózis után. Félelmet, bizonytalanságot kelt, ha távolodunk egymástól, de észben kell tartanunk, hogy nem vagyunk egyedül, a társunk várja, hogy visszatérjünk hozzá, ahogy mi is vágyunk a közelségére.

Sokat segíthet a tudatosítás, hogy mindez egy folyamat, és minden lépcsőfok egymás jobb, teljesebb megismerése felé vezet!

78. Miért elsődlegesebb a Ti kapcsolódásotok a gyerekhez képest?

Egy hagyományos, nukleáris családban, tehát ahol az aktuális házasságból/kapcsolatból származó gyerekekkel alkotunk egy családot, és jellemzően ez az első házasságunk vagy tartós kapcsolatunk, természetes, hogy a párunk az első, másként nem is válhatunk szülővé. Ha a családot egy rendszerként képzeljük el, akkor úgy mondjuk, hogy elsődleges a párkapcsolati alrendszer, amely a gyerekvállalással kiegészül a szülői alrendszerrel. Mindkettő ugyanabból a két felnőttből áll, de a szerepük, funkciójuk más.

Amikor felbomlik a család, a párkapcsolati alrendszer bomlik fel, azonban a szülői megmarad, mivel a gyerekek felnevelése ugyanúgy közös felelősség, mint a vállalásuk.

De vajon megélés, működés szintjén is így van ez? A válás feldolgozása nem megy egyik napról a másikra, és van, hogy valamelyik fél sosem (vagy nagyon sokáig nem) tudja túltenni magát rajta. Ilyenkor érzelmi-lelki szempontból a párkapcsolati alrendszerben marad, bár jogilag nem köti őt exéhez semmi. Ez viszont a szülőségét is befolyásolja, sajnos nem jó irányban. Vagyis keveredik a kétféle funkció, nem sikerül leválasztani egyiket a másikról, ami ugyanakkor gátja vagy hátráltatója lehet az újabb családi rendszer kialakulásának.

Ahhoz, hogy újra képesek legyünk párkapcsolatilag kapcsolódni valakihez, szükségszerű, hogy a kirakósunkban az exünk helye, ahol korábban elhelyezkedett, teljesen üres maradjon. Ha puzzleként képzeljük el ezt a szituációt: van két egymásba passzoló rész, ami a mi kapcsolódásunkat szimbolizálja, és van még egy-két másik kapcsolódási pont is, ami mondjuk a gyerekek helye. Ha mindenki kapcsolódik, kész a család. Amikor ebből kiesik a társunk, felszabadul egy fontos hely, ahová nagyon sok esetben a gyerekünket húzzuk be, mivel az volt korábban a legbiztonságosabb kapcsolódási pontunk. Ez ideig-óráig rendben is van valamennyire, amíg a talajvesztés alábbhagy. De probléma akkor van, ha ez a kapcsolódási pont rögzül, és a gyerek olyan pozícióban van, amit nemhogy nem kért, de nem is szolgálja az érdekeit. Miért akarna felnőtt kapcsolati szerepben lenni, amikor az ő dolga a gyerekkor megélése lenne, pontosan azok közt a biztonságot nyújtó keretek között, amit egy gyereknek az ő szülője teremthet?

Egymilliós kérdés: hol lesz ezek után a puzzle-n az a kapcsolósási pont, ahol egy új versenyző (értsd: párkapcsolati jelölt) becsatlakozhat?

Még egyszer a folyamat: két puzzle csatlakozik, majd idővel esetleg kapcsolódik hozzá még egy-kettő (gyerek), aztán a két fő puzzle szétválik, majd az egyik (vagy akár mindkettő) a megüresedett kapcsolódási ponthoz áthelyezi a gyereket, mivel szüksége van az elvesztett érzelmi biztonságra (és azt feltételezi, ezzel a gyerekének is megadja ugyanezt).

Ha idővel érkezik az új szerelem, vajon hol lesz a helye? Hát, nem a párja mellett, merthogy az betelt, ott a gyerkőc. Marad a harmadik hely, ami látszólag ugyanúgy kapcsolódik a főpuzzle-hoz, de teljesen más irányból, mondhatni valamelyest mellékes szereplőként. Hogy tud ő hitelesen párként kapcsolódni, ha nincs helye a párja közvetlen közelében? És hogy lehet a gyerkőcöt „visszahelyezni” a saját helyére?

Ezek mind fontos kérdések egy nagy mozaik kirakásában.

77. Apakulcsok - könyvajánló a kapcsolódás eszközeiről, nem csak apáknak

Rég nem jelentkeztem, aminek személyes okai vannak.

Hosszú szünet után hogy is lehetne újra kezdeni? Kicsit olyan ez most, mint válás után: van a veszteség, a tehetetlenség, a lehangoltság, és hiába érzed, hogy tenni kéne valamit, tenni a dolgod, nem megy. A válás hasonlóképpen gyászreakciót vált ki belőlünk, mint a tényleges, végleges emberi veszteség. Idő kell hozzá, hogy magunkhoz térjünk, megrázzuk magunkat és továbblépjünk.

Így vagyok/voltam én is hetekig. Olvastam Süveges Gergő Apakulcs című könyvét, amiről már fogalmazgattam magamban az ajánlót Nektek, mikor nagylányom édesapja megbetegedett, és pár hét leforgása alatt elveszítettük őt. Mindeközben az én édesapám is megbetegedett, ő érte is aggódni, szorítani kellett.

Apák – a lányok életében első férfiak, kiemelkedően jelentős személyek az életünkben. Vagy azért, mert rendkívüli kapcsolatban vagyunk velük, vagy azért, mert csak vágyakoztunk erre. Mindenképp meghatározó ez a kötelék, akár jó, akár nem annyira. Mintánk lesz így vagy úgy a párválasztásunkban, az életszemléletünkben, a munkához való viszonyulásunkban. De nagyon nem mindegy, hogy „így” vagy „úgy”.

Ha apa vagy, azért olvasd el Süveges Gergő könyvét, hogy mindaz, ami ebben a szerepedben a gyereked számára lenni szeretnél, a leghatékonyabban megvalósíthasd. Talán azt gondolod, megy ez ösztönösen is, de gyakorló szülőként mondom, mindig van hová fejlődni, ez a könyv pedig pont azért nagyon jó, mert praktikusan megmutatja azokat a konkrét lépéseket, amikkel egyre közelebb és közelebb kerülhetsz a gyerekedhez úgy, hogy az belőled és belőle is a legjobbat hozza ki.

Nem számít, hogy édesapja, mozaik/mostohaapja, nevelőapja vagy a gyereknek: a kapcsolódás számít, amivel ebben a szerepedben ki akarsz teljesedni. Nagyon nem magától értetődő, kell hozzá önismeret, szándék a fejlődésre, és bátorság a komfortzónán kívülinek látszó lépések megtételére. A könyv mindehhez úgy teszi az olvasó elé az egyes alkatrészeket és szerszámokat, ahogy az asszisztens dolgozik a mester kezére. A Te dolgod, hogy használd.

Három fontos kulcsot ad a kezedbe ez a könyv a gyerekeidhez: a tudás, a szövetség és a jóakarat kulcsait, és megmutatja, hogy a gyerekneveléssel járó kihívásokra hogy lehet velük jól válaszolni. Nem elméletben, nem okoskodva mondja ezt el, hanem nagyon élő, mindennapi példákon keresztül, párbeszédekbe foglalva, amelyek között mindannyiunk találhat jó pár ismerős helyzetet.

Számomra az egyik legérdekesebb felismerés az volt a könyv olvasásakor, hogy engem anyaként ugyanúgy megszólít, kimondatlanul, mert mindaz az iránymutatás, szemlélet, eszköz, amiről szól, az én szülői kompetenciáimat is gazdagítja. Nem tudom, erre a szerző mennyire gondolt már, de biztos vagyok benne, hogy az anyák legalább akkora hasznát vehetik ennek a tudástárnak, mint az édesapák. Szóval én át is keresztelném szülőkulcsokra ezeket a kapcsolaterősítő gyakorlatokat, de tisztában vagyok vele, hogy marketing szempontból jobb, ha az apák vannak a fókuszban, mivel való igaz, hogy az ő szerepükkel, a gyerekhez való kapcsolódásukkal sokkal kevesebb irodalom foglalkozik, mint az anyasággal. Szóval nincs ezzel gond, de a tartalom, állítom, unisex 😊

Csak pár gondolatot ragadok ki, ami bennem megragadt, nem feltétlen idézetként. Még én is ízlelgetem, és gyakorlom, hogy beépüljenek a mindennapjaimba.

-        nem mindegy, hogy odafordulsz vagy odamordulsz

-        a gyerek sokáig tökéletesnek gondolja, csodálja az apját, de kapcsolódni az emberihez tud

-        az elismerés nem dicshimnusz, és nem jutalom, hanem támogatás, ami megelőzi a korrigálást

-        az ösztönzés nem elvárás

-        a gyerekkel való kapcsolódás fontosabb, mint a teljesítménye

-        nem az a fontos, mekkora egy ügy jelentősége, hanem hogy a gyerek aktuálisan mekkora jelentőséget tulajdonít neki

-        jelen lenni nem csak a küzdelemben, hanem az örömben is

A kulcsok tehát: „Ismerd, támogasd, szeresd!” 

S a karika, amely tartja őket: „Nézz rá!”