88. Miért ne mondhatnám meg a párom gyerekének...?

„Miért ne mondhatnám meg a párom gyerekének, hogy pakoljon el maga után?” 

„Miért nem szólhatok rá, hogy most már hagyja abba ezt a viselkedést?” 

„Miért nem kérhetem meg, hogy este 10.00 után már ne hallgasson hangosan zenét?” 

Talán találkoztatok már ti is ezekkel vagy ezekhez hasonló kérdésekkel, estleg ti magatok is feltettétek már egyiket-másikat valamikor. 

A kérdés nem az itt, hogy miért ne mondhatnád meg a gyereknek, hanem hogy miért te mondanád meg neki? 

A másik kérdés az, hogy mikor teszed fel ezt a kérdést, a harmadik pedig, hogy mit és kivel beszéltetek meg a házirendről a családotokon belül. 

Hagyományos családban nem merülnének fel ezek a kérdések, ám a mozaikosban nagyon is érthetően jelen vannak. 

Figyelembe kell venni néhány dolgot: 

- A gyerek elsősorban a vér szerinti szülőjétől fogad el iránymutatást, aminek megvan az a „történelmi” megalapozottsága, hogy őt ismeri születésétől fogva, hozzá kötődik, vele van bizalmas kapcsolatban. 

Ha óvodába, iskolába kerül, ott normális esetben szót fogad a nevelőinek, akik pozíciójukból fakadóan tekintélyt képviselnek. De megfigyelhető, hogy ez a kapcsolat, ha jó a pedagógus, idővel bizalommá fejlődik, amiben a gyerek szinte a kedvére akar tenni nevelőjének, igyekszik, hogy amit kérnek tőle, azt a legjobban teljesítse. Ezért dicséretet, elismerést is kap viszonzásul, ami tovább erősíti a kapcsolatukat. A pozícionális tekintély kapcsolativá fejlődik. De a jó pedagógus tudatosan készíti ezt elő. Van egy ismerkedési fázis, ahol elsősorban ő érdeklődik, feltérképezi a gyerekek személyiségét, temperamentumát, félénkségét, terhelhetőséségét, akár a szülői értekezlet révén a szükséges háttérinformációkat. Innen indul a dolog. A gyerek megismerésével, amihez aztán hozzárendelhető a legjobban passzoló közeledési forma, kommunikációs stílus. 

Amikor új párunk belép a család életébe, valami hasonló utat kell végigjárnia ahhoz, hogy a gyerek elkezdjen benne bízni, majd kötődni. Minél kisebb a gyerek, annál könnyebben megy ez, de pusztán elvárásként nem fog sikerülni. 

- Eleinte nagyon fontos, hogy a vér szerinti szülő levegye a számonkérés/fegyelmezés terhét a párjáról, és a nevelési feladatokat továbbra is ő vigye egyedül. Ahogy idővel elkezd kialakulni a bizalom a gyerek és az új társ között (az együtt töltött pozitív idők, a közös élmények, az érzékelhető érdeklődés és az elismerések következtében), el lehet kezdeni a szabályok közös képviseletét. Vagyis a pár megbeszéli, mit szeretnének otthon, majd azt elmondják a gyerekeknek, és megbeszélik, hogy ha a vér szerinti szülő esetleg nincs otthon, a párja is ezeket fogja képviselni, neki is ugyanúgy szót kell fogadni. Végül a gyerekekkel együtt azt is jó megbeszélni, mi lesz a következménye, ha valami nem teljesül. Tiszta sor, mindenki tudja, mi vonatkozik rá. Enélkül nem fog menni. 

- Időben ez eltarthat jó néhány hónapig vagy akár egy-két évig is, az új családtagok hátterétől függően: milyen volt a válás, milyen a külön élő szülővel a kapcsolat, vannak-e személyes (pszichés) terheltségek stb. És függ a gyerekek korától is: egy kiskamasz-kamasz gyerek, aki egyre inkább a kortársai felé kacsingat és a szülőkről való leválás útjára kezd lépni, nem biztos, hogy valaha is tud olyan közel kerülni a mozaikszülőjéhez, mint egy olyan gyermek, aki kisgyermekként „kapta” szülője társát. Ezt számításba kell venni, amikor ellenállásba ütközünk, ahelyett, hogy személyes sérelemként fognánk fel a távolságtartást. 

Tekintélyt elvárni felesleges, a jó kapcsolatért dolgozni viszont érdemes. Mind a saját belső békénk érdekében, mind az egész családi klíma, nem utolsó sorban a párkapcsolati harmóniánk érdekében. Merthogy egy feszültségektől terhelt mozaikos viszony minden kapcsolatra kihatással van, és ha nincsenek erőfeszítések a kezelésére, nem tud megoldódni magától. Az első lépés tehát a vér szerinti szülőé, a második a társáé, a gyerek pedig a saját tempójában fog tudni felzárkózni, amihez mindkettejüktől türelemre, rugalmasságra és jó adag humorra/lazaságra van szükség.

87. Mostohatesó, mozaiktesó, tesó?

Gyakori kérdés, mikor egyedülálló szülők egymásba bonyolódnak, és már az összeköltözést fontolgatják, hogy hogy is lesz a gyerekekkel: bírni fogják-e egymást vagy inkább ölni, bíráskodni kell-e majd folyton közöttük, vagy rájuk hagyni, mi van, ha rossz lesz a hangulat…

Van itt pár fontos kérdés, amit érdemes feltenned magadnak:

- Te, amikor aggódsz, akkor pontosan mi az, amitől félted a gyermeked? Kiről is szólnak ezek az aggodalmak, az ő jóllétéről vagy a Te lelkiismeretfurdalásodról, bűntudatodról, vagy kudarcélményedről?

- Hogy nyugtattad meg az egyszülős időszakodban, amikor mondjuk valamelyik ovis vagy osztálytársával összebalhéztak, és mi változott (benned) azóta, amiért másként kell szerinted megtámogatni ilyenkor a szomorúságában?

- Ha édestesók lennének, miben tekintenél másként a kakaskodásukra? Kivételeznél-e az egyikkel a másik kárára?

- Ha édestesók lennének, szövetkeznél-e az egyikkel a másik ellen?

A mozaiktesók kezdetben, mikor még csak randizgattok, a legtöbb esetben nagyon jól elvannak egymással, de minimum semleges a viszonyuk. Ahhoz, hogy elkezdjenek egymással természetesen viselkedni, értsd: merjenek konfliktusokba belemenni egymással, klikkesedni, undokoskodni, szükség van a tartósabb együttéléshez, ezért ez inkább az összeköltözést követően mutatkozik meg a maga szépségében. Örüljetek neki, mert ez azt jelenti, már nem idegenkednek annyira egymástól, vannak egymás iránt érzéseik, elvárásaik. Hagyjátok őket megvívni a csatáikat, mint az édestestvérek esetében is, ne helikopterezzetek a vér szerinti csemetétek felett megmentőként. És ami legalább ennyire fontos: ne kezdjétek el a gyereketekkel kibeszélni a párotok gyerekét, mintha ez lenne a vigasztalás egy igazságtalannak érzett helyzetben. Ezzel ugyanis egyfelől ti magatok ássátok az árkot a gyerekek között is, és ezzel együtt a gyerekek és a párotok között. Merthogy összekapcsolódnak ezek az érzelmi szálak.

Végül: a szabályaitok vonatkozzanak minden gyerekre egyformán, arra is, aki csak kéthetente jön pár napra. Ettől lesztek egy család, ettől nem fogja vendégként érezni magát a ritkán jövő, és így kerülhetitek el, hogy kivételezés miatt legyenek – jogos – feszültségek a gyerekek között és persze a gyerekek-mozaikszülők-szülők között is.

Szóval: elsősorban rajtatok múlik, a gyerekek milyen testvérei lesznek egymásnak: mostoha- vagy mozaiktesói. Megéri az utóbbiért dolgozni - magatokon és egymással.

86. Úgy működünk, ahogy kommunikálunk

 Számomra nagyon érdekes tapasztalatokat ad, mikor a hozzám fordulók kommunikációját figyelem, legyen az írásbeli levélváltás, vagy verbális, mivel a dinamikája sokszor érzékletesen tükrözi a családi, kapcsolati működést is.

Aki óvatoskodó, udvariaskodó, a konfrontálódástól tartva mást mond, mint ami a valóság, az valószínűleg a kapcsolataiban is hajlamos az alárendelődésre, túlzott megfelelésre, kevéssé tudja érvényesíteni az akaratát, kommunikálni a szükségleteit. Vagy ha meg is teszi, passzív agresszív módon, ami nem tud kölcsönös megelégedést adni. A közös munkánk során el kell jutnia az önismeretben oda, hogy felvállalja az igényeit, és az adás mellett kérni is tudjon, és a kapcsolata a kölcsönösség irányába mozduljon a jelenlegi egyenlőtlen helyzetből.

Van, aki hiányosan kommunikál, lényeges részleteket „elfelejtve”, kihagyva, mintegy „csapdát” állítva a partner (vagy a segítő munka) elé, ami így jó alkalmat ad arra, hogy ne menjünk bele a lényegi kérdésekbe. Egyfajta hamis önvédelemből (ami valójában önbecsapás) úgy alakítja a kommunikációt, hogy az ne tudjon érzékeny pontokat érinteni. Az ilyen személy otthon sem beszél nyíltan, érthetően, amiből persze konfliktusok adódnak, de a veszekedés mindig csak a felszíni apróságokon megy, nem tudnak leásni a problémák gyökeréig. Nem arról beszélnek, amiről kellene. Szükség van egy biztonságos közeg megteremtésére, amiben el lehet kezdeni lebontani a gátakat, és ahol a fájdalom már elviselhető.

Vannak, akik ugyanazt ugyanúgy hajtogatják, bármi is a kiinduló pont, oda vezetik ki a kommunikációt, ahol „biztonságban, pozíciójukban” érzik magukat, ahonnan nem is akarnak kimozdulni. Nekik nagyon nehéz megbirkózni a félelmeikkel, frusztrációikkal. Amikor otthon teszik ezt, a másik tehetetlennek érzi magát, vagy épp dühösnek, hogy már megint a régi nóta, de unom már…! És elmenekülnek vagy alárendelődnek ennek a dinamikának. Melyik a jobb?? Itt az első, hogy egyre korábban felismerjük az ismétlődő ciklust, és tudatosan kilépjünk belőle, helyet adva az érdemi beszélgetésnek.

Vannak, akik folyton elterelik a szót a lényegről, tudatosan hoznak be szerteágazó történeteket, visszaemlékezéseket, vagy használnak túlzásokat és valótlan elemeket, hogy a beszélgetést a másik védekezése révén más irányba vigyék, messzire az eredeti kérdéstől. Veszélyes lenne a valóságról beszélni. Nemcsak maga érezné rosszul magát miatta, hanem a kapcsolatnak is ártana vele. Legalábbis ezt feltételezi. Ezért nem ér a végére egy otthoni csetepaté során sem belátható időn belül. Elképesztően nagy energiákat feccölnek bele, hihetetlenül lefárasztják egymást, és még csak meg sem oldják a problémájukat. Kimerítő. Jó, ha le tudunk lassulni, visszatérni az elejére, koncentrálni arra az egyetlen kérdésre, kételyre, ami elindította a beszélgetést.

Játszmák. A segítő munkát is gátolják vagy akár véget is vethetnek neki ezek a hozzáállások, a kliens pedig megnyugodhat abban, hogy nincs segítség a problémára…

Így áldozza be a jelenlegi énjének a legjobb jövőbeni énjét és a kapcsolatát.

Ehhez képest, ha hozunk egy – nem tagadom – nehéz, és egyáltalán nem komfortos döntést, hogy legközelebb szembenézünk a valódi kérdéssel, kimondjuk, amit kell, rákérdezünk, amire kell, és újra és újra arról beszélünk, ami számunkra a nehézséget okozza, akkor valami elképesztő módon ki fog derülni, hogy egy sor félelmünk, ami korábban a kimondás útjában állt, csupán félreértés vagy feltételezés volt, esetleg előítélet. Óriási felismerések, egymásra találások, ráhangolódások lehetnek belőle, ha meg merjük ezt tenni. Nem támadva, nem győzni akarva, hiszen az továbbra sem fog új irányokba vezetni az egymás felé vezető úton. Hanem átadva, beleengedve magunkat a másik felfedezésének, megértésének. Felszabadító érzés.