2019. február 25., hétfő

35. A legkisebb közös többszörös

Azaz a mozaikcsaládba születő kicsi,

 akinek olyan tesói lesznek, akivel csupán anya vagy apa közös, 

 és akinek majd el kell magyarázni, hogy egyik (másik) tesó miért másképp nevezi a szüleit, 

és a nagyszüleit,

aki olyan családba születik, ahol a hétvégék sosem egyformák, mert hol ez, hol az van otthon, 

és mintha minden és mindenki állandó mozgásban lenne... 




Izgalmas lesz, ahogy minderre rácsodálkozik, sőt, már most is, amikor még másfél éves sincs a mi legkisebbünk, megfigyelhető, hogy valamit sejt, hogy valamit érzékel mindebből. Pl. hogy egyik hétvégén mindenki otthon van, sőt eggyel többen is, a másikon meg csak apa, anya. Hogy az a kedvesen mosolygó lány, aki kéthetente egyszer egy rövid időre megjelenik, mennyivel másképp viselkedik, mint a másik kettő, akiket anyáék nővéreinek mondanak. Előbbi nem is nagyon szól hozzá, a másik kettő meg folyton viccelődik és játszik vele. De mindhárman nagyon kedvesen tudnak mosolyogni,  és az asztalnál is mindenkinek van helye. 

Ki tudja, talán nem is lesz olyan bonyolult elmagyarázni neki a dolgokat, talán könnyebben meg is érti majd, mint sejtenénk, és bár elég nagy a korkülönbség a (fél)testvérek, vagy inkább: mozaiktesók között, talán egyszer mégis összenőnek, egymáshoz fejlődnek, és a múltból az lesz a legnagyobb örökség, hogy 

ott lesznek egymásnak, az állandóan változó fészek ellenére mégis hordozva annak különös melegét.


2019. február 22., péntek

34. Egyszer, kétszer, hányszor??

Mármint hányszor kell próbálkozni ahhoz, hogy az ember jól csinálja? Mozaikcsalád többnyire úgy alakul, hogy előtte a pár legalább egyik tagja jó mélyen teszteli a rendszert (mármint a párkapcsolatét, házasságét), hiszen a gyermekvállalásig is eljut. Mégis milyen sokszor előfordul, hogy nem tudunk eleget erről a formációról - mármint a család és párkapcsolat helyes, sikeres működtetésről -, a válások száma legalábbis ezt mutatja. 
Na és másodszorra sikerül? Mit tudunk akkor jobban? Vagy mit nem, még mindig, ha azt is számba vesszük, hogy a következő házasságok, mozaikcsaládok az eddigi statisztikák szerint még az elsőnél is bomlékonyabbak? 

Hányszor ülünk fel ugyanarra a biciklire ugyanúgy, mire rájövünk, nem az úti célunkkal van baj, hanem azzal, amit nem tudunk elengedni/amit nem akarunk újragondolni/vagy egyszerűen elfáradunk, szeretnénk, ha más hajtaná, mi meg csak nézelődnénk...
Ez a bejegyzés egy reflexió. Az Egyszülős Központ ajánlotta a feb. 12-i Vendég a háznál adást, ahol arról volt szó többek között, hogy min tud múlni egy kívülről, és végeredményben belülről is jónak tűnő párkapcsolat kimenetele. Döbbenet, hogy ma is, a megannyi önsegítő, párkapcsolati, családi életet segítő irodalom mellett, a már nem elérhetetlen párkapcsolati és házassági tanácsadó tréningek korában mennyire magabiztosan menetelnek az egykori szerelmesek a szakítás felé. Nem egyszer, nem kétszer...

Az említett adás azért is volt roppant érdekes, mert két olyan ember is megszólalt benne, akiknek kívülről – és látszólag belülről – nézve is rendben lévő párkapcsolata, családja volt, nem terhelte egyiküket sem olyan nehézség, betegség, ami alatt össze kellett roppannia a család biztonságot adó rendszerének. Mégis mindkettejük családja felbomlott.
Egyikük arról beszélt, hogy álompárként jöttek össze, a házasságot felesleges papírnak tartották, problémamentes terhességek után problémamentes szülések és gyerekek, semmi igazán megterhelő nem volt, ami elsodorta volna őket egymás mellől. Sőt, talán pont ez volt a gond. A férfi úgy találta, hogy a nő mindent annyira flottul és magabiztosan megold, hogy akár egyedül is megbirkózna mindennel. És valóban: amint a „harmadik” megjelent és szakítottak, az anya lába alól valóban nem csúszott ki a talaj, és volt párjával is példásan megoldják a gyerekek láthatását, programjait, hiszen egy nagyszerű apáról van szó egyébként, aki gyerekeiről nem mondott le. 
A másik megszólaló, egy férfi arról beszélt, hogy az ő több évtizedes házasságukban sem volt hangos konfliktus, komoly megpróbáltatás, kívülről tekintve egy szerető család tartalmas életét élték, amiből mindenki kivette a részét. Mégis azt vették észre, hogy idővel, a hétköznapok mókuskerekében eltávolodtak egymástól, idegennek érezték a másikat, ami feltevése szerint a megfelelő kommunikáció hiányából fakadhatott.
Hogy kapcsolódik mindez a mozaikos léthez? Hát, nagyon is szorosan, amennyiben minden párkapcsolat végcélja az egymással megélt, belső békét adó, és a személyes, egyéni fejlődést is inspiráló kiteljesedés. De mi kell ehhez, ha a fenti példából kiindulva a boldog családi élet külső „kellékei” nem elegendőek? Mire van még szükség, ha alapvetően nem az úti céllal van a gond? 
Talán meglepő: de alapvetően kevésre, ami voltaképp a minden. A mindennapi személyes adagnyi figyelem: kommunikáció mind a szavak, mind az érintés, az érzelmek és az intellektus dimenzióiban – a társunk nyelvén, hogy valóban megértse. Na jó, de mennyi a személyes adag, és hogyhogy az ő nyelvén?? Hát igen, ezért mondják, hogy a jól működő párkapcsolat munka, nem magától gurul… Ha nem tudom a társam tudomására hozni, hogy fontos nekem, hogy kíváncsi vagyok, mi minden történik vele, ha rosszabb esetben a napi feladatokban elfáradva nem is érdekel már mindez, a jelzéseit, vágyait pedig észre sem akarom venni, akkor előbb-utóbb lemarad mögöttem az úton, és idővel már meg sem kérdezi, hol vagyok, merre járok, megy egyedül – esetleg mással – tovább. 
Alighanem ez a legnagyobb lecke a társunkkal megélt boldogság felé vezető úton: figyelni, megérteni és megértetni önmagunkat is.  
Kevés és minden. 
Szerencsére ma már több tucatnyi kapaszkodó van ehhez, remek könyvek, tanácsadók, tréningek, amelyekről lesz még szó itt is.

2017. május 6., szombat

33. Anyák, édesek, mostohák

Sokféle érzés anyának lenni. Talán a legjellemzőbb az aggodalom, a féltés, ami valójában már akkor elkezdődik, mielőtt gyermekünket először karjainkba fognánk. Még magzatkorában megtapasztaljuk ezt a nyugtalanító érzést, amely tolakodóan furakodik a szeretet, majd az elfogultság elé, s amely ezentúl soha nem múlik, legfeljebb kegyelmes időszakokra csillapodik, esélyt adva időnként a gondtalan örömnek, büszkeségnek is.

Amikor első gyerkőcöm vártam, azt kívántam, hogyha megszületik, s anyai feladataim visszavonhatatlanul megkezdődnek, egy dolgot végig tartsak szem előtt: a gyermekem bár az enyém, de nem a tulajdonom. Figyelni akartam arra, hogy vele egy megbízást kaptam: neveljek belőle embert – ám nem a magam képére, hanem a maga egyedülálló személyiségének kiteljesedését segítve. Ez olyan szép feladatnak tűnt, és olyan megindító volt ennek a felelősségnek megízlelése! 



De azt kell  mondjam, lassan tizennégy év próbálkozásai alapján: az egyik legemberpróbálóbb küldetésről van szó, mely során az érzések legszélesebb skáláját élheti át az ember lánya a szépségestől, felemelőtől a gyötrelmesen keresztül a csalódottig, és még lehetne sorolni az anyalét megannyi árnyalatát. Siker- és kudarcélmények, melyek egy tőről fakadnak: AZ ÉN GYEREKEM, aki ilyen vagy olyan, vagy épp nem ilyen meg olyan... És tessék, itt az ősfélelmem teljes egészében: a magam elképzeléseit hajtom be vagy épp kérem számon rajta és nevelésemen, elfelejtve az alaptételt: minden ember egyedüli példány (Kosztolányi milyen szépen írt erről!), s ennek az egyediségnek a kifejlődésében kell végigkísérnem, közben életképessé, önállóvá nevelnem. Nem több, de nem is kevesebb. Éppen elég életfeladat. Kell hozzá jócskán önbizalom, magabiztosság, erő, önismeret – és szív, nagy. Nem könnyű, mikor mindezek elhagyják az embert, de az elbizonytalanodás után újra neki kell veselkedni – hiszen a feladat személyre szabott, nem átadható, mondhatjuk: küldetés.

Bár van, amikor a feladatot, vagy annak egy részét (akár nagy részét) mégis valaki más végzi. Nem az édes. S talán nem is "mostoha", de mégiscsak más. Nem az igazi. Ez az igazán nehéz – gyereknek, felnőttnek egyaránt. Anyai érzések ugyan kialakulhatnak egy nőben, szülnie sem kell feltétlenül hozzá, de egy gyerekben már közel sem alakulnak ki olyan jellemzően a gyermeki érzések, amiket csak szülei (akár a legelhanyagolóbbak) iránt érezhet. 

Talán vannak nők, nevelőanyák, akik így, anyák napja táján vágynak arra, hogy nevelt gyerekeiktől kapjanak egy kis figyelmességet, ami kifejezné a megbecsülésüket, hálájukat, amiért a mindennapokban gondjukat viseli, vagy ha már felnőttek, elismerve erőfeszítéseiket, amelyek hozzájárultak, hogy azokká válthattak, akik. Azt gondolom, utóbbit nagyobb eséllyel várhatjuk el, de még azt sem feltétlenül – a nevelőszülőség nem hálás szerep, ezt meg kell értenünk és emésztenünk. Minél kevesebb az elvárásunk, annál könnyebben fog menni. És ha jobban belegondolunk: nem is elődleges szerepünk, hiszen azzal, hogy gyermekes párt választottunk, még a párunk volt az első, vele kell elsősorban csapatot alkotnunk. A legtöbb, amit tehetünk, hogy e szövetséget a párunkkal úgy éljük meg, hogy "tartozékát" is csapattagnak tekintjük, ám nem a mi felelősségünknek – hiszen nem is az. Ha sikerül kialakítani ilyen módon egy némileg távolságtartóbb, ám valamennyire baráti kapcsolatot, akkor valószínűbb, hogy idővel a megbecsülés is megérlelődik, de sokat így se várjunk: édesgyermekünk sosem lehet, és ez így van rendjén.

Mindamellett elismerés minden anyának, mozaikanyának, nevelőnek, aki nap mint nap nekiveselkedik e szerepnek és helytáll!