Merthogy mást is kaphat a lelkes ifjú pár, amikor belevág a
családalapításba, felvérteződve a legújabb támogatásokkal. Milyen hangos volt a
bejelentés fogadtatása, és milyen kettős: egyrészt lelkesedés, öröm, hogy végre
olyan segítséget kapnak a fiatalok az életkezdéshez, amiből minden eddiginél
többre telik az álmaik megvalósításához; másfelől a józanságra intő, kiábrándító
kritika. Huszonéves szerelmesek mit értenek majd meg mindebből?
Nem célom politikai szempontból elemezni a csomagot, engem –
mint ezt-azt már megélt (lásd Magamról c. lapfül) embert – mindössze
elgondolkodtatott, hogy a kihirdetett reformtámogatások vajon képesek-e
meghozni a várt eredményt, vagyis a pozitív demográfiai változást.
Belegondoltam, hogy ha manapság minden második házasság
válással végződik, és több mint félmillió az egyedülálló szülő, s 150 ezer
körüli mozaikcsaládról tudunk (valójában mindegyik szám magasabb), akkor mi
lesz azokkal a fiatalokkal, akik ma a bőkezű támogatáson felbuzdulva családot
alapítanak/vállalnak, felvesznek milliós kölcsönöket, majd x év múlva maguk is
a statisztikát erősítik, mert mitől változna a tendencia, ha annak okaival nem
foglalkozunk…? (Lásd. Kapocs, 2016/3. szám, Újjáalakuló családok – változó szerepek,
minták, újféle társadalmi érték(t)rend c. írásom, amely Mozaiko-Sokk c. Facebook-oldalon
is megtalálható.)
Kamatostul kell visszafizetniük a „támogatást”!!
Nem szeretnék vészmadár lenni, mindössze fontosnak tartom
felhívni arra a figyelmet, hogy a családalapítással még nem értek véget a
feladatok. Tulajdonképpen minden, ami erőpróba és igazi eredmény, az ezután
kezdődik. Tudjuk, hogy egy pár kapcsolatának első nagy kihívása az első gyermek
megszületése. Ebben a rendszerben rövid időn belül 3-4 gyermek megszületése a „legjövedelmezőbb”.
Ma, amikor a megváltozott társadalmi helyzet, az erős urbanizáció és főváros
felé áramlás következtében egyre többen kezdenek új életet szüleiktől távol,
közel sem kaphat annyi segítséget egy friss szülőpár, mint 30, 40 évvel ezelőtt,
és régebben, amikor nemcsak a nagyszülőkkel, de más hozzátartozókkal is jobban
megoszthatók voltak a napi feladatok. Most inkább azzal kell megküzdeni, hogy a
megélhetésért hajtó és este hazaérkező férj ne egy kimerült, a gyerekek által
lestrapált nőt kapjon odahaza, mert az egyenes út a válás felé.
Ehhez ki ad támogatást? Muníciót? Lelki segítséget?
Párkapcsolatit? Logisztikait? Rugalmas munkaidő…? Stb. stb…
Nem tartanám ördögtől valónak, hogy amikor a
családtámogatásokról beszélnek a törvényalkotók, akkor ne csak egy gyerekkacajos,
babarózsaszín jövőképet rajzoljanak fel, hanem igyekezzenek arra is felhívni a
figyelmet, hogy milyen felelősséggel jár a családalapítás, és legyenek rajta,
hogy a megkötött házasságok stabilabbak legyenek (megfelelő társadalmi környezettel, szociálpolitikával, lelki egészségvédelemmel stb.). Talán nem arra számítanak,
hogy a felvett támogatásoknak köszönhetően kevesebb lesz a válás is, merthogy a
párok belekényszerülnek a helyzetükbe, hiszen ez legalább annyira álságos mintázat
lenne, mint amikor a múltban azért maradtak házasságban a párok, mert „nem volt
szokás” válni.
Csodálatos dolog a család, pláne a nagycsalád.
Fantasztikus
lenne, ha a beharangozott támogatások nemcsak pozitív demográfiai adatokkal
szolgálnának majd, s főleg nem adósságba hajszolt, feladataik alatt összeroskadt és felbomlott családokat eredményeznének, hanem termékeny, hosszú távon eredményes és boldog
társadalmat tudnának megalapozni!