Szülőnek lenni nem könnyű, de míg
minket, anyákat többnyire egyfajta glóriás elismerés övez, addig az apák jelentőségét
inkább csak az utóbbi évtizedben kezdték el pedzegetni. A sztereotípiák erősek,
és a férfiakról sokáig jellemzően családfenntartóként, kenyérkeresőként
hallhattunk, mint akik a munkával le is tudták atyai kötelességeiket. Közben
meg a család eltartása már jó ideje nem kizárólagos feladatuk, mi, nők is
kivesszük a részünket belőle, de ami ennél is lényegesebb: a férfiak maguk is
kezdték megelégelni a nekik dedikált szerepet, felismerve és kiállva azért,
hogy a gyereknevelés, a családi életben való minőségi jelenlét legalább annyira
fontos része életüknek.
Kérdés, mi történik a derék
férfiakkal, akik például egy válás miatt hirtelen elveszítik apaként mindazt a
felelősséget, amit maguk vállaltak, önként, s abban örömüket lelve. S megkapják
helyette – legalábbis nálunk, Magyarországon még ez a gyakoribb – a szórakoztató-rendezvényszervező
hétvégi apuka szerepét, akinek a pénztárcájába szabad belenyúlni, jó mélyen, de
gyereke mindennapjainak már ne akarjon része lenni.
Esetleg lehet pótapuka! Egyedülálló
anyák megmentője, akitől csillogó szemekkel, reménytelve várják az
elvesztett/elküldött vér szerinti pótlását, s vele a kereteket, a fegyelmet, amit
egyedül, nőként nehéz megteremteni. Ha ez ironikusan hat, akkor jelentem:
önirónia is van benne, hiszen magam is egyedülálló anyából lettem második
feleség, nekem is voltak várakozásaim új társammal kapcsolatban a gyerekezés
terén. Azt hiszem, ez megbocsátható, különösen, ha az együttélés során ki
tudjuk alakítani a megfelelő viszonyulásokat egymáshoz. Ahol nem az elvárások
dominálnak, hanem a kölcsönösség. Ahol nem a verseny, hogy ki a jobb, hanem valamiféle
win-win felállás. S akkor máris kiderül, hogy szó sincs pótapukáról, hiszen az
apákat nem lehet pótolni, ahogy az anyákat sem. Ám lehet adni a gyerekhez
fűződő kapcsolatnak plusz tartalmakat, amely mind a férfi, mind a gyerek
számára pozitív megerősítés lehet a szerepüket, helyüket illetően.
De visszatérve eredeti
kérdésünkhöz: még ha új családot, mozaikost is alapítanak, vér szerinti
gyermekük számára nem szűnnek meg apának lenni! Az apák és a mozaikapák
(nemszeretem szóval élve: mostohaapák) közé nem tehetünk egyenlőségjelet,
hiszen a vér szerinti szülőnek egyértelmű többlete van a gyerekéhez fűződő
kapcsolatában: a vérkötelék, a leszármazottiság, ezzel együtt – jó esetben – a
mély érzelmi kapcsolódás lehetősége. Ezt a gyerekek is zsigerileg érzik (ezért
van az, hogy még a legnemtörődömebb, vagy akár bántalmazó apákhoz is
ragaszkodni tudnak, akarnak). A legjobb tehát, amit tehetünk gyerekünkért, hogy
engedjük kapcsolódni az apjához, őt pedig hagyjuk apjának lenni – értsd kapjon
lehetőséget a gyerekről való gondoskodásra, a nevelésére, ügyeibe való
beleszólásba is! S akkor a távolság, az időbeli korlát, vagy egy karantén sem
állhat tartósan kettejük közé.
Végezetül, amiért ez az írás valójában
megszületett: van jó néhány dolog, amiért az édesapáknak és a mozaikapáknak
egyaránt hálásak lehetünk, és ennek a hálának a kifejezésére a gyerekeinket is rávezethetjük
(míg maguktól nem megy). Ez itt az én lajstromom, de a sor folytatható
kinek-kinek szíve, tapasztalatai szerint, és én örülnék, ha meg is osztanátok!
Tehát, köszönöm a mindenkori
apáknak, köztük a sajátomnak és a gyermekeim apjainak is 😊: a szeretetet, gondoskodást, a biztonságot,
következetességet, a játékot, de a kereteket is, az értékrendet, a munkamorált,
a szemléletmódot, de a lehetőséget is azt megkérdőjelezni, a türelmet, az érdeklődést, a kíváncsiságot, a
szabadság és a humor szeretetét, a lazaságot és a fegyelmet, a mintát a
szerelemre, a párkapcsolatok működésére, csakúgy, mint a hibákat, amelyekből
tanulni lehet. Köszönöm, hogy megmutatták a kitartás, a tanulás, a
fejlődés-önfejlesztés értékét, a változni-változtatni tudás jelentőségét,
vagyis a rugalmasságot!
A jelenlétet és a részvételt az igazán fontos kapcsolatokban.
Köszönöm!