78. Miért elsődlegesebb a Ti kapcsolódásotok a gyerekhez képest?

Egy hagyományos, nukleáris családban, tehát ahol az aktuális házasságból/kapcsolatból származó gyerekekkel alkotunk egy családot, és jellemzően ez az első házasságunk vagy tartós kapcsolatunk, természetes, hogy a párunk az első, másként nem is válhatunk szülővé. Ha a családot egy rendszerként képzeljük el, akkor úgy mondjuk, hogy elsődleges a párkapcsolati alrendszer, amely a gyerekvállalással kiegészül a szülői alrendszerrel. Mindkettő ugyanabból a két felnőttből áll, de a szerepük, funkciójuk más.

Amikor felbomlik a család, a párkapcsolati alrendszer bomlik fel, azonban a szülői megmarad, mivel a gyerekek felnevelése ugyanúgy közös felelősség, mint a vállalásuk.

De vajon megélés, működés szintjén is így van ez? A válás feldolgozása nem megy egyik napról a másikra, és van, hogy valamelyik fél sosem (vagy nagyon sokáig nem) tudja túltenni magát rajta. Ilyenkor érzelmi-lelki szempontból a párkapcsolati alrendszerben marad, bár jogilag nem köti őt exéhez semmi. Ez viszont a szülőségét is befolyásolja, sajnos nem jó irányban. Vagyis keveredik a kétféle funkció, nem sikerül leválasztani egyiket a másikról, ami ugyanakkor gátja vagy hátráltatója lehet az újabb családi rendszer kialakulásának.

Ahhoz, hogy újra képesek legyünk párkapcsolatilag kapcsolódni valakihez, szükségszerű, hogy a kirakósunkban az exünk helye, ahol korábban elhelyezkedett, teljesen üres maradjon. Ha puzzleként képzeljük el ezt a szituációt: van két egymásba passzoló rész, ami a mi kapcsolódásunkat szimbolizálja, és van még egy-két másik kapcsolódási pont is, ami mondjuk a gyerekek helye. Ha mindenki kapcsolódik, kész a család. Amikor ebből kiesik a társunk, felszabadul egy fontos hely, ahová nagyon sok esetben a gyerekünket húzzuk be, mivel az volt korábban a legbiztonságosabb kapcsolódási pontunk. Ez ideig-óráig rendben is van valamennyire, amíg a talajvesztés alábbhagy. De probléma akkor van, ha ez a kapcsolódási pont rögzül, és a gyerek olyan pozícióban van, amit nemhogy nem kért, de nem is szolgálja az érdekeit. Miért akarna felnőtt kapcsolati szerepben lenni, amikor az ő dolga a gyerekkor megélése lenne, pontosan azok közt a biztonságot nyújtó keretek között, amit egy gyereknek az ő szülője teremthet?

Egymilliós kérdés: hol lesz ezek után a puzzle-n az a kapcsolósási pont, ahol egy új versenyző (értsd: párkapcsolati jelölt) becsatlakozhat?

Még egyszer a folyamat: két puzzle csatlakozik, majd idővel esetleg kapcsolódik hozzá még egy-kettő (gyerek), aztán a két fő puzzle szétválik, majd az egyik (vagy akár mindkettő) a megüresedett kapcsolódási ponthoz áthelyezi a gyereket, mivel szüksége van az elvesztett érzelmi biztonságra (és azt feltételezi, ezzel a gyerekének is megadja ugyanezt).

Ha idővel érkezik az új szerelem, vajon hol lesz a helye? Hát, nem a párja mellett, merthogy az betelt, ott a gyerkőc. Marad a harmadik hely, ami látszólag ugyanúgy kapcsolódik a főpuzzle-hoz, de teljesen más irányból, mondhatni valamelyest mellékes szereplőként. Hogy tud ő hitelesen párként kapcsolódni, ha nincs helye a párja közvetlen közelében? És hogy lehet a gyerkőcöt „visszahelyezni” a saját helyére?

Ezek mind fontos kérdések egy nagy mozaik kirakásában.

77. Apakulcsok - könyvajánló a kapcsolódás eszközeiről, nem csak apáknak

Rég nem jelentkeztem, aminek személyes okai vannak.

Hosszú szünet után hogy is lehetne újra kezdeni? Kicsit olyan ez most, mint válás után: van a veszteség, a tehetetlenség, a lehangoltság, és hiába érzed, hogy tenni kéne valamit, tenni a dolgod, nem megy. A válás hasonlóképpen gyászreakciót vált ki belőlünk, mint a tényleges, végleges emberi veszteség. Idő kell hozzá, hogy magunkhoz térjünk, megrázzuk magunkat és továbblépjünk.

Így vagyok/voltam én is hetekig. Olvastam Süveges Gergő Apakulcs című könyvét, amiről már fogalmazgattam magamban az ajánlót Nektek, mikor nagylányom édesapja megbetegedett, és pár hét leforgása alatt elveszítettük őt. Mindeközben az én édesapám is megbetegedett, ő érte is aggódni, szorítani kellett.

Apák – a lányok életében első férfiak, kiemelkedően jelentős személyek az életünkben. Vagy azért, mert rendkívüli kapcsolatban vagyunk velük, vagy azért, mert csak vágyakoztunk erre. Mindenképp meghatározó ez a kötelék, akár jó, akár nem annyira. Mintánk lesz így vagy úgy a párválasztásunkban, az életszemléletünkben, a munkához való viszonyulásunkban. De nagyon nem mindegy, hogy „így” vagy „úgy”.

Ha apa vagy, azért olvasd el Süveges Gergő könyvét, hogy mindaz, ami ebben a szerepedben a gyereked számára lenni szeretnél, a leghatékonyabban megvalósíthasd. Talán azt gondolod, megy ez ösztönösen is, de gyakorló szülőként mondom, mindig van hová fejlődni, ez a könyv pedig pont azért nagyon jó, mert praktikusan megmutatja azokat a konkrét lépéseket, amikkel egyre közelebb és közelebb kerülhetsz a gyerekedhez úgy, hogy az belőled és belőle is a legjobbat hozza ki.

Nem számít, hogy édesapja, mozaik/mostohaapja, nevelőapja vagy a gyereknek: a kapcsolódás számít, amivel ebben a szerepedben ki akarsz teljesedni. Nagyon nem magától értetődő, kell hozzá önismeret, szándék a fejlődésre, és bátorság a komfortzónán kívülinek látszó lépések megtételére. A könyv mindehhez úgy teszi az olvasó elé az egyes alkatrészeket és szerszámokat, ahogy az asszisztens dolgozik a mester kezére. A Te dolgod, hogy használd.

Három fontos kulcsot ad a kezedbe ez a könyv a gyerekeidhez: a tudás, a szövetség és a jóakarat kulcsait, és megmutatja, hogy a gyerekneveléssel járó kihívásokra hogy lehet velük jól válaszolni. Nem elméletben, nem okoskodva mondja ezt el, hanem nagyon élő, mindennapi példákon keresztül, párbeszédekbe foglalva, amelyek között mindannyiunk találhat jó pár ismerős helyzetet.

Számomra az egyik legérdekesebb felismerés az volt a könyv olvasásakor, hogy engem anyaként ugyanúgy megszólít, kimondatlanul, mert mindaz az iránymutatás, szemlélet, eszköz, amiről szól, az én szülői kompetenciáimat is gazdagítja. Nem tudom, erre a szerző mennyire gondolt már, de biztos vagyok benne, hogy az anyák legalább akkora hasznát vehetik ennek a tudástárnak, mint az édesapák. Szóval én át is keresztelném szülőkulcsokra ezeket a kapcsolaterősítő gyakorlatokat, de tisztában vagyok vele, hogy marketing szempontból jobb, ha az apák vannak a fókuszban, mivel való igaz, hogy az ő szerepükkel, a gyerekhez való kapcsolódásukkal sokkal kevesebb irodalom foglalkozik, mint az anyasággal. Szóval nincs ezzel gond, de a tartalom, állítom, unisex 😊

Csak pár gondolatot ragadok ki, ami bennem megragadt, nem feltétlen idézetként. Még én is ízlelgetem, és gyakorlom, hogy beépüljenek a mindennapjaimba.

-        nem mindegy, hogy odafordulsz vagy odamordulsz

-        a gyerek sokáig tökéletesnek gondolja, csodálja az apját, de kapcsolódni az emberihez tud

-        az elismerés nem dicshimnusz, és nem jutalom, hanem támogatás, ami megelőzi a korrigálást

-        az ösztönzés nem elvárás

-        a gyerekkel való kapcsolódás fontosabb, mint a teljesítménye

-        nem az a fontos, mekkora egy ügy jelentősége, hanem hogy a gyerek aktuálisan mekkora jelentőséget tulajdonít neki

-        jelen lenni nem csak a küzdelemben, hanem az örömben is

A kulcsok tehát: „Ismerd, támogasd, szeresd!” 

S a karika, amely tartja őket: „Nézz rá!”

76. Elköteleződés, biztonság a mozaikcsaládban: házasság, szerződés?

 Annyi mindent másképp gondolunk, ha már egyszer megégettük magunkat! Emlékszem, milyen lassan engedtem egyre közelebb második férjem, mennyire nehéz volt a félelmeimet elengednem, hogy helyet adjak a fészeknek, amiben egy új család születhet.

Aztán ahogy teltek a hónapok, évek, és elhittük mindketten, hogy ez most jobb, ez most működni fog, három lányunk mellé jöhetett a negyedik, közös is. És jöhetett a házasság is.

Ennek már négy éve, de el kell mondjam, nem volt olyan meseszerű. Vagyis nem úgy volt az, ahogy a romantikus filmekben látható. Számomra az elköteleződés záloga a házasságkötés volt, és nehéz volt megértenem, hogy páromnak miért nem. Nehéz volt megértenem azt is, hogy mikor a lakásbérleti díjak az égbe szöktek, miért nem volt evidens, hogy inkább saját lakásban gondolkodjunk, mint albérletben. Öt-hat főre kerestünk otthont, ami eleve leszűkítette a kiadó lakások kínálatát, és még mennyi szempontnak kellett megfelelni…! Legyen jó helyen a munkahely és iskolák szempontjából, legyen mindenkinek saját szobája (kamasz gyerekeknél ennek már van jelentősége), két mosdó, elegendő tároló-pakolóhely… Szóval nem volt egyszerű…  

Amiről én azt gondoltam, az elköteleződés hiánya, arról kiderült, a korábbi élettapasztalatokból fakadó félelmek, bizonytalanságok. Csak ilyesmit nem mond az ember, mert magának is nehéz bevallani. De ha mondja is, az teljesen más dimenzió, mint amikor az esküvőt tervezgeti az ember lánya.

Tehát egyik oldalon ott van a szerelem, az újrakezdés izgalmas reménye, a másikon meg a múlt, annak minden aggasztó tapasztalatával, plusz a kérdésekkel teli jövőkép az újonnan becsatlakozó családtagokkal: menni fog? Együtt tudunk élni? Meg fogjuk szokni/szeretni egymást?

Ilyenkor nem szentségtörés megfontolni a házassági szerződés lehetőségét. Mondom ezt én, akinek egyáltalán nem esett jól ez a gondolat, mikor felmerült nálunk. Mi, nők – azt hiszem, itt nem túlzás az általánosítás – sokkal nagyobb biztonságban érezzük magunkat a kapcsolat törvényesítésével. Miért ne adnánk meg ezt a biztonságot a férjünknek, ha neki a pénzügyek tisztázása jelenti azt? Nem érthető-e, hogy a felelősségvállalás két irányú, amiért mindketten felelünk? Nem érthető-e, hogy a jelen biztonságát is nehéz megteremteni, és akkor még a nagy távlatokról nem is beszéltünk, aminek a legvégén az öröklés kérdései is ott vannak…

Ez az egész valószínűleg nem lenne kérdés, ha nem lenne annyi zűrös válás, vagyonmegosztási per, amire rámegy az ember egészsége, pénze, ideje, és még szülőként, munkavállalóként sem tud normálisan funkcionálni. Baj-e, ha ezt meg akarja előzni az ember? Nem ad-e pont egy házassági szerződés nagyobb biztonságot, kiszámíthatóságot, valójában mindkét félnek?

Ha jobban akarjuk csinálni, mint az előzőt, ez lehet az egyik kulcsa mind az érzelmi, mind az anyagi biztonságunknak: házasság és szerződés, amely így együtt kézzelfogható erőt képezhet a kapcsolatunkban.  Azt gondolom, ha ez így elsőre meredeken is hangzik, elgondolkodni mindenképp érdemes rajta. És aztán beszélgetni is róla a párunkkal, különösen, ha úgy érezzük, van valami nyugtalanító köztünk, amit nem tudunk megfogalmazni – könnyen lehet, hogy ilyenfajta bizonytalanságok vannak mögötte.

Ha érdekesnek találtad a posztod, kérlek, lájkold, kommenteld, hogy minél többekhez eljusson!

Ha pedig jó lenne egy kis segítség a bizonytalanságaitok megoldásához, jelentkezzetek be konzultációra: baranyaiszilvia@mozaikosok.hu