A párkapcsolatnak, mint az egyéni életünknek vagy a családtörténetünknek
egész jól elkülönülő ciklusai, fázisai vannak. A legelső a szimbiózisé, vagyis
a teljes egybeolvadásé, amikor csak a MI létezik. Annyira közel vagyunk
egymáshoz, hogy képtelenek vagyunk a teljes képet meglátni, szinte csak azt érzékeljük,
ami elég közel, testközelben van…
Ez a legvarázslatosabb állapot, amikor magunkat látjuk a
másikban tükröződni. A teljes elfogadást éljük meg, amit legutóbb valamikor
csecsemőkorunkban tapasztalhattunk.
De ahogy idővel a baba is elkezd távolodni anyjától, és
egyszercsak rájön, hogy nemcsak vele egybeolvadva képes létezni, sőt, a tükörrel
szemben állva azt is felfedezi, hogy ő egy különálló személy, úgy mi is elkezdünk
engedni egymás szoros öleléséből, hogy kicsit távolabbról is szemléljük,
megismerjük egymást, valamint újra elkezdjük érzékelni saját magunkat is. És ha
kicsit hátrébb lépünk, máris feltűnhet, hogy amit eddig rózsaszínnek láttunk,
az valójában lila vagy bordó, amit kereknek, az ovális, vagy netán szögletes,
stb… És kezdenek újraéledni az érzékeink, amelyek eddig valami pezsgő
zsongásban működtek, és meglátunk, meghallunk olyasmiket is, amik nem annyira
tetszenek, kellemetlenek, netán kicsit fájnak is. Eljön az ÉN időszaka, amikor mindketten
elkezdjük a saját (múltunk, élményeink, neveltetésünk, szocializációnk, kultúránk
által csiszolt) szemüvegünkön keresztül fürkészni a másikat. Ez egy nagyon
izgalmas rész is egyben, fontos, hogy ne ijedjünk meg tőle, hanem lássuk meg
mindazt, ami bár más, de nem feltétlenül rossz, sőt, akár egy másik szemszögből
nézve jó, hasznos is lehet. Építhet minket is, és a kapcsolatunkat is.
Ez a másikra való rálátás egy további szakaszban tovább
tágul, nyílik a környezetünk, az ŐK felé: barátok, kollégák, hobbitársak stb. Ha
erős a kapcsolódunk egymás felé, ha biztonságban érezzük magunkat, nem lesz veszélyes
számunkra, ha párunkat „kiengedjük” a világunkból, ölelésünkből, ahonnan aztán
jó lesz megérkezni újra egymáshoz, és megosztani az élményeinket. Azokat,
amiket bár egyénileg élünk meg, de fontos, hogy el tudjuk mondani a párunknak,
fontos, hogy érezzük a visszajelzéseit, megerősítését, hogy mindaz, amit
teszünk, az jó, értékes. És mindaz, ami élmény fontos nekünk, azt a másik érti,
átérzi, és elfogadja, hogy minket épít. Így építi a közös élményrendszerünket:
az életünket. Fontos, hogy ebben a különutasságban ne vesszünk el, mert az
eltávolodáshoz vezethet: akarjuk egymással megosztani az élményeinket, és legyünk
kíváncsiak a másikéira!
A párkapcsolati fejlődés az újraközeledéssel zárul, amikor a
MI egybeolvadt megtapasztalása, az Én és az ŐK teret kívánó megélése után TE
leszel, akit sok-sok tapasztalás után a maga valóságában látok, elfogadok és
szeretek. Nem idealizállak és nem démonizállak. Nincs szükségem másra, mert
tudom, hogy amire szükségem van, azt megkapom tőled.
Mindez évek alatt zajlik le, de mozaikcsaládban jóval
gyorsabban történik, főleg az első szakaszok. A középső két szakasz a legrizikósabb,
ilyenkor a legkönnyebb feladni, elválni, mert nem jó megélni a másik autonómiáját
a kezdeti szimbiózis után. Félelmet, bizonytalanságot kelt, ha távolodunk
egymástól, de észben kell tartanunk, hogy nem vagyunk egyedül, a társunk várja,
hogy visszatérjünk hozzá, ahogy mi is vágyunk a közelségére.
Sokat segíthet a tudatosítás, hogy mindez egy folyamat, és
minden lépcsőfok egymás jobb, teljesebb megismerése felé vezet!