80. "Apa és anya szerelmesek" - miért fontos, hogy a szülők közötti szövetség látható legyen?

Miért olyan fontos, hogy a gyerek is lássa, jól vagytok, Ti szülők, együtt?

Négyéves kislányunk az alábbi rajzzal lepett meg minket nemrég:

 

Amikor férjemmel megkérdeztük, ki van a képen, azt mondta, apa és anya. És miért van a szívecske közöttük? Erre azt mondta, azért, mert szerelmesek. Fantasztikus érzés volt ezt hallani ettől a csöpp gyerektől! Aztán persze azt is megkérdeztük, ő hol van, merthogy nem látjuk a képen. Erre azt válaszolta, hogy a tesói vigyáznak rá, mert mi (a szülei) kirándulunk. Hát így 😊

De nem csak örömködéből osztom meg mindezt, hanem azért, hogy írhassak és meg is erősítselek Titeket arról, hogy:

-        a gyereknek biztonságot ad a köztetek tapasztalható egység

-        nyugalmat, hogy ketten együtt elég erősek vagytok ahhoz, hogy gondoskodjatok róla

-        érzelmi, lelki jóllétet biztosítotok neki, hiszen egymásnak is megadjátok

-        mintát szolgáltattok arról, hogy a család alapja a Ti szövetségetek

-        és hogy a szülők járnak elöl a családi hierarchiában, de úgy, hogy az jó szívvel követhető legyen az aprónép számára.

Ugyanakkor már most leszögezem, hogy mi sem vagyunk ám „minta pár” abban az értelemben, ahogy talán néhányan elképzelik: szoktunk vitatkozni, sőt, veszekedni is, van időnként feszültség, ugyanakkor gondot fordítunk arra, hogy azt is megmutassuk, hogy alapvetően jól vagyunk egymással, szeretjük a másikat a hibáink ellenére (másképp fogalmazva: azokkal együtt), és ha néha nehéz is, kitartunk egymás mellett, nem dobjuk ki, amink már van, amit az évek alatt egymástól kaptunk: elismerést, figyelmet, tiszteletet, megerősítést, a valakihez tartozás érzését, stb.

Szóval nem magától értetődő, egyáltalán. Mozaikcsaládban még annyira sem. Ott vannak a mozaikgyerekek, akiknek mindig nehezebb lesz megélni azt, ami a közös kicsinek olyan kézenfekvő. Ők veszteséggel érkeztek a családba, nekik azzal is meg kell küzdeniük. Főleg a kapcsolat elején még meg is nehezítheti számukra az új helyzet elfogadását, ha a felnőttek „turbékolását” látják. Jobb, ha erre is odafigyelünk, mert teljesen más helyzet az ő megélésük, mint a miénk, és megint teljesen más a közös kicsié.

Ahhoz, hogy ez jól alakuljon, fontos a tudatosság, ami talán az egyik legnehezebb a mozaikozásban: úgy legyünk újra boldogok a válás után, hogy közben figyeljünk is egy csomó körülményre, háttérre, amelyek pedig a fékezést követelik.

Nem mondom, hogy mi mindent tudtunk, vagy ha tudtunk, úgy is csináltuk… Elkövettünk pár hibát, mert azt hittük, ránk nem vonatkozik ez vagy az a szabály. És így sokkal, sokkal nehezebb ez az út.

A jó hír, hogy most már látom a folyamatot, ismerem azokat a pontokat, ahol egy jól elhelyezett beavatkozással könnyebb lehet az út. Mit értek beavatkozás alatt? Ha az általánosan megfogalmazott, és alapvetően jó szándékú, ámde mégiscsak általános tanácsok helyett a konkrét szereplők jól körvonalazott nehézségére a két „főszereplő”, vagyis a pár a maga célirányos és MŰKÖDŐ megoldásait találja meg. Kérdezed, hogy miért? Mert csak ez fog működni: ha Te Magad jössz rá, akár segítséggel is, de Te Magad, hogy min kell változtatni, vagy mit kell tenned, mert azt meg is fogod tenni. Amíg ezt más mondja Neked, addig nem lesz Tiéd a tudás és az irányítás sem. Márpedig az életed és a családod életét Neked kell irányítanod!

79. A párkapcsolat fejlődése - négy lépcsőfok, két veszélyes

 

 De ha az elején nem lenne a szerelem elvakító érzése, hogyan is vágnánk bele a kapcsolatba? Ha a hercegünk/hercegnőnk minden kis zavaró, nem tetsző realitását víztisztán látnánk a legelejétől…?

A párkapcsolatnak, mint az egyéni életünknek vagy a családtörténetünknek egész jól elkülönülő ciklusai, fázisai vannak. A legelső a szimbiózisé, vagyis a teljes egybeolvadásé, amikor csak a MI létezik. Annyira közel vagyunk egymáshoz, hogy képtelenek vagyunk a teljes képet meglátni, szinte csak azt érzékeljük, ami elég közel, testközelben van…

Ez a legvarázslatosabb állapot, amikor magunkat látjuk a másikban tükröződni. A teljes elfogadást éljük meg, amit legutóbb valamikor csecsemőkorunkban tapasztalhattunk.

De ahogy idővel a baba is elkezd távolodni anyjától, és egyszercsak rájön, hogy nemcsak vele egybeolvadva képes létezni, sőt, a tükörrel szemben állva azt is felfedezi, hogy ő egy különálló személy, úgy mi is elkezdünk engedni egymás szoros öleléséből, hogy kicsit távolabbról is szemléljük, megismerjük egymást, valamint újra elkezdjük érzékelni saját magunkat is. És ha kicsit hátrébb lépünk, máris feltűnhet, hogy amit eddig rózsaszínnek láttunk, az valójában lila vagy bordó, amit kereknek, az ovális, vagy netán szögletes, stb… És kezdenek újraéledni az érzékeink, amelyek eddig valami pezsgő zsongásban működtek, és meglátunk, meghallunk olyasmiket is, amik nem annyira tetszenek, kellemetlenek, netán kicsit fájnak is. Eljön az ÉN időszaka, amikor mindketten elkezdjük a saját (múltunk, élményeink, neveltetésünk, szocializációnk, kultúránk által csiszolt) szemüvegünkön keresztül fürkészni a másikat. Ez egy nagyon izgalmas rész is egyben, fontos, hogy ne ijedjünk meg tőle, hanem lássuk meg mindazt, ami bár más, de nem feltétlenül rossz, sőt, akár egy másik szemszögből nézve jó, hasznos is lehet. Építhet minket is, és a kapcsolatunkat is.

Ez a másikra való rálátás egy további szakaszban tovább tágul, nyílik a környezetünk, az ŐK felé: barátok, kollégák, hobbitársak stb. Ha erős a kapcsolódunk egymás felé, ha biztonságban érezzük magunkat, nem lesz veszélyes számunkra, ha párunkat „kiengedjük” a világunkból, ölelésünkből, ahonnan aztán jó lesz megérkezni újra egymáshoz, és megosztani az élményeinket. Azokat, amiket bár egyénileg élünk meg, de fontos, hogy el tudjuk mondani a párunknak, fontos, hogy érezzük a visszajelzéseit, megerősítését, hogy mindaz, amit teszünk, az jó, értékes. És mindaz, ami élmény fontos nekünk, azt a másik érti, átérzi, és elfogadja, hogy minket épít. Így építi a közös élményrendszerünket: az életünket. Fontos, hogy ebben a különutasságban ne vesszünk el, mert az eltávolodáshoz vezethet: akarjuk egymással megosztani az élményeinket, és legyünk kíváncsiak a másikéira!

A párkapcsolati fejlődés az újraközeledéssel zárul, amikor a MI egybeolvadt megtapasztalása, az Én és az ŐK teret kívánó megélése után TE leszel, akit sok-sok tapasztalás után a maga valóságában látok, elfogadok és szeretek. Nem idealizállak és nem démonizállak. Nincs szükségem másra, mert tudom, hogy amire szükségem van, azt megkapom tőled.

Mindez évek alatt zajlik le, de mozaikcsaládban jóval gyorsabban történik, főleg az első szakaszok. A középső két szakasz a legrizikósabb, ilyenkor a legkönnyebb feladni, elválni, mert nem jó megélni a másik autonómiáját a kezdeti szimbiózis után. Félelmet, bizonytalanságot kelt, ha távolodunk egymástól, de észben kell tartanunk, hogy nem vagyunk egyedül, a társunk várja, hogy visszatérjünk hozzá, ahogy mi is vágyunk a közelségére.

Sokat segíthet a tudatosítás, hogy mindez egy folyamat, és minden lépcsőfok egymás jobb, teljesebb megismerése felé vezet!

78. Miért elsődlegesebb a Ti kapcsolódásotok a gyerekhez képest?

Egy hagyományos, nukleáris családban, tehát ahol az aktuális házasságból/kapcsolatból származó gyerekekkel alkotunk egy családot, és jellemzően ez az első házasságunk vagy tartós kapcsolatunk, természetes, hogy a párunk az első, másként nem is válhatunk szülővé. Ha a családot egy rendszerként képzeljük el, akkor úgy mondjuk, hogy elsődleges a párkapcsolati alrendszer, amely a gyerekvállalással kiegészül a szülői alrendszerrel. Mindkettő ugyanabból a két felnőttből áll, de a szerepük, funkciójuk más.

Amikor felbomlik a család, a párkapcsolati alrendszer bomlik fel, azonban a szülői megmarad, mivel a gyerekek felnevelése ugyanúgy közös felelősség, mint a vállalásuk.

De vajon megélés, működés szintjén is így van ez? A válás feldolgozása nem megy egyik napról a másikra, és van, hogy valamelyik fél sosem (vagy nagyon sokáig nem) tudja túltenni magát rajta. Ilyenkor érzelmi-lelki szempontból a párkapcsolati alrendszerben marad, bár jogilag nem köti őt exéhez semmi. Ez viszont a szülőségét is befolyásolja, sajnos nem jó irányban. Vagyis keveredik a kétféle funkció, nem sikerül leválasztani egyiket a másikról, ami ugyanakkor gátja vagy hátráltatója lehet az újabb családi rendszer kialakulásának.

Ahhoz, hogy újra képesek legyünk párkapcsolatilag kapcsolódni valakihez, szükségszerű, hogy a kirakósunkban az exünk helye, ahol korábban elhelyezkedett, teljesen üres maradjon. Ha puzzleként képzeljük el ezt a szituációt: van két egymásba passzoló rész, ami a mi kapcsolódásunkat szimbolizálja, és van még egy-két másik kapcsolódási pont is, ami mondjuk a gyerekek helye. Ha mindenki kapcsolódik, kész a család. Amikor ebből kiesik a társunk, felszabadul egy fontos hely, ahová nagyon sok esetben a gyerekünket húzzuk be, mivel az volt korábban a legbiztonságosabb kapcsolódási pontunk. Ez ideig-óráig rendben is van valamennyire, amíg a talajvesztés alábbhagy. De probléma akkor van, ha ez a kapcsolódási pont rögzül, és a gyerek olyan pozícióban van, amit nemhogy nem kért, de nem is szolgálja az érdekeit. Miért akarna felnőtt kapcsolati szerepben lenni, amikor az ő dolga a gyerekkor megélése lenne, pontosan azok közt a biztonságot nyújtó keretek között, amit egy gyereknek az ő szülője teremthet?

Egymilliós kérdés: hol lesz ezek után a puzzle-n az a kapcsolósási pont, ahol egy új versenyző (értsd: párkapcsolati jelölt) becsatlakozhat?

Még egyszer a folyamat: két puzzle csatlakozik, majd idővel esetleg kapcsolódik hozzá még egy-kettő (gyerek), aztán a két fő puzzle szétválik, majd az egyik (vagy akár mindkettő) a megüresedett kapcsolódási ponthoz áthelyezi a gyereket, mivel szüksége van az elvesztett érzelmi biztonságra (és azt feltételezi, ezzel a gyerekének is megadja ugyanezt).

Ha idővel érkezik az új szerelem, vajon hol lesz a helye? Hát, nem a párja mellett, merthogy az betelt, ott a gyerkőc. Marad a harmadik hely, ami látszólag ugyanúgy kapcsolódik a főpuzzle-hoz, de teljesen más irányból, mondhatni valamelyest mellékes szereplőként. Hogy tud ő hitelesen párként kapcsolódni, ha nincs helye a párja közvetlen közelében? És hogy lehet a gyerkőcöt „visszahelyezni” a saját helyére?

Ezek mind fontos kérdések egy nagy mozaik kirakásában.