96. Február, Valentin, meg minden

 Alcím: A csokoládén túl.

 Február a szerelmesek napjának, a házasság hetének, és ezzel a párkapcsolati elköteleződésnek is a hónapja. (Az megvan, hogy a január meg a válásoké? Micsoda kontraszt...)

 Mi kell ahhoz, hogy a szerelem tartós, kölcsönösen kielégítő szövetséggé alakuljon? Hogy az élet adta kihívások, természetes vagy váratlan krízisek nyomása alatt is biztonságban érezzük magunkat a társunk mellett? Felismerjük és használjuk-e az erőforrásinkat, amikor a legnagyobb szükségünk van rájuk? 

Bizony, a Valentin napi csokoládén vagy piros plüssszívecskéken túl. Mit teszel?

Csak, hogy ne álljunk meg 14-nél. Hogyan tovább?

 15-én még az új plüssel alszom, 16-án még vágok a rózsa szárából, hogy tovább tartson, 17-én még tart a csoki, 18-án...?

 Kedvesen megöleled őt 19-én is? Rámosolyogsz mindenféle számítás nélkül, még akár rá is csapsz pajkosan a fenekére?

 Vagy a következő hét keddjén mindenféle előzmény nélkül megkérdezed, megmasszírozd-e a vállát, jól esne-e neki csak úgy?

 Sőt, akár szerdán vagy csütörtökön, amikor már eléggé telítődik a héttel, átöleled hátulról, és csak lélegeztek, együtt?

 És félreteszed a fáradtságod, és megkérdezed, nem ültök le csak úgy, egy kis gyertyafénynél (nem a mobilénál) beszélgetni...? Elmondaná ő, aztán elmondanád te, és csak hallgatnátok a másikat, megoldáskeresés nélkül...

 Aztán jöhet a filmezés, a séta a ház körül vagy a természetben, és jöhet a minden, ami belefér... Minden nap valami kicsi, valami nagy, valami édes, valami személyes...

 Te mit teszel? Ti mit tesztek?

95. A tekintélyről, röviden

Fogadd el, szeresd, tiszteld a mostohaapádat/mostohaanyádat! – kéred a gyerekedtől.

Vagy: Miért nincs tekintélyem a gyereked előtt, miközben én főzök rátok/fizetem a háztartás nagy részét? – kérdi a párod.

Mindegy, ki mondja, a lényeg ugyanaz.

Ezekben a kér(d)ésekben elvárások fogalmazódnak meg a gyerek felé, egy olyan kapcsolati folyamat relációjában, amelyben figyelmen kívül hagyjuk a dolog érzelmi, lelki mozgatórugóit, és csak a kézzel fogható realitásokra koncentrálunk, azokra is leginkább egyoldalúan (mi mit tettünk az asztalra, szó szerint).

Gondolj csak bele: melyik tanárodat tudtad mélyen tisztelni és szeretni gyerekként:

- aki szakszerűen átadta neked az ismereteket, majd a lényegre szorítkozva visszakérte, vagyis jó oktató volt, elvégezte a feladatát;

- vagy azt, amelyik a tananyagon kívül mást is adott: téged érdeklő, életből vett példákat, néha kis bepillantást a saját életébe, tanulságos tapasztalataiba; vagy akár arra is kíváncsi volt időnként, Te személyesen hogy vagy, mi érdekel, egyáltalán: mi van veled? Vagyis jó pedagógus volt. Nem tananyagot tanított, hanem Téged.

Érted a különbséget?

94. Mozaikcsaládban az élet… meg a tinik

Szájal a gyerek, visszaszól, beszól, puffog, ellenáll, bezárkózik, pont azt és úgy nem akarja, ahogy mi azt kitaláltuk… A sor folytatható, igaz?

Csigavér! Ezek a normálisan érő kamasznak az ismertetőjegyei! Kifejezetten örülnünk kell, ha mindezt megtapasztaljuk, mert ezek szerint a személyiségfejlődésnek nagykönyvben megírt folyamatán megy éppen keresztül. Az is teljesen érthető, ha nekünk meg az idegeink rongyolódnak kicsit. Irány a wellness!

Szóval: mindegy, hogy saját vagy mozaikgyerek, azt értsük meg, hogy ha nem engedjük kicsit lázadozni, nem tud eltávolodni tőlünk annyira, hogy elinduljon a saját, önálló útján. S ha nem tud önállósodni, akkor fiatal felnőttként nem is lesz honnan visszatalálnia hozzánk. Merthogy az érési folyamat következő állomása ez lenne.

Energiapazarlás volna magunkra venni a kitöréseiket, önsanyargatás lenne búslakodni afölött, hogy mindenki más véleménye jobban számít nekik a miénknél.

Elég, ha arra figyelünk, hogy az igazán kockázatos kísérletezésektől megóvjuk őket, vagy legalábbis jól felvértezzük őket a veszélyeik ellen. Ezt pedig nyitottsággal, humorral, közvetlen beszélgetésekkel érhetjük el. És persze érdemes nem 14 évesen elkezdeni mindezt, hanem folyamatosan, kicsi koruktól, mindig a maguk szintjén.

Minden egyéb, amit értékként képviselünk, észrevétlenül vésődik beléjük, mint belénk is, amikor szüleink mintáit fedezzük fel egy-egy megnyilvánulásunkban. Ez számít igazán, ezért fontosak a mi – amennyire lehet, tudatos – reakcióink!!