45. A szülői elidegenítés

Nemrég felmerült az egyik blogbejegyzésemmel kapcsolatban, hogy mi van akkor, ha az egyik szülőről hazugságokat állít a másik, s kifejezetten rossz színben tünteti fel a gyerek előtt.

Van egy halom körülmény, ami megnehezítheti a gyerek és szülei kapcsolatát a válást követően, de a legfájdalmasabb, ha a saját apja/anyja igyekszik őt a másik szülő ellen nevelni. A szülő így próbál bosszút állni vélt/valós sérelmeiért, s nem veszi észre, hogy ez már a játszmázáson is túlmutató abúzus, lelki értelemben vett gyermekbántalmazás, amellyel életre szóló lelki sérüléseket okoz annak, akit elviekben a legjobban szeret… 

Sajnos ez egy nagyon gyakori jelenség az elvált szülők esetében, és a szülői elidegenítés problémakörébe tartozik. Sok tényezője van, pl. hogy hány éves a gyerek, milyenek voltak a válás körülményei, hogy folytatódott a szülők magánélete, milyen kapcsolattartásban egyeztek meg, stb... Nem mindegy, hogy mekkora a fizikai távolság a szülők között, mennyire tud a gyerek életének részese lenni a külön élő szülő. S az is számít, hogy ha új családok, mozaikcsaládok alakultak, abban mennyire van jelen a gyerek, s milyen a kapcsolata szülőjének új párjával.  

Az elidegenítésnek számos módja van, a szülők igencsak kreatívak tudnak lenni ebben, a másik szülő befeketítése csak egy a sok közül. De ott van pl., mikor az elidegenítő szülő bevonja őt a felnőttek konfliktusaiba, s arra ösztönzi, hogy ítélkezzen a másik szülőről, panaszkodjon rá, ezzel azt ültetve el benne lassan, hogy veszélyes rá/rájuk. A gyerek ezáltal öntudatlanul áldozatszerepbe kerül, anélkül, hogy tisztában lenne a valósággal. Mivel a másik szülővel kapcsolatban csupa negatív dolgok hangzanak el, elkezd tőle távolodni, sőt, idővel felsőbbrendűnek érzi magát az elutasított szülőjénél, jogot formál arra, hogy flegmán, kioktatóan beszéljen vele. Vagyis megcsúszik a teljes családi rendszer, és a normális hierarchia. 

Az is elidegenítésnek számít, amikor a külön élő szülő például valamilyen eszközön megpróbál kommunikálni a gyerekkel, s azt a másik szülő ellehetetleníti. Nem hagyja, hogy kettesben beszéljenek, beleszól, elveszi a gyerektől az eszközt, vagy akár oda sem adja neki, stb. Vagy ha a gyerek a távol élő szülőjéről mesél pozitívan, örömmel, arra az elidegenítő szülő haraggal, sértődéssel reagál, esetleg azzal bünteti a gyereket, hogy egy ideig nem beszél vele.

De mit lehet kezdeni ezzel a helyzettel? Van-e erre megoldás??

Semmiképp sem szabad beletörődni, hiszen azzal nemcsak az elidegenített szülő, hanem a gyerek is sérül!

Először is törekedni kell arra, hogy a rendelkezésre álló kapcsolattartási idő meglegyen, és az minőségi legyen. Csak az együtt átélt pozitív tapasztalatok képesek kimosni a szennyet a gyerek agyából, tehát a minta nagyon fontos, amivel találkozik. Így hiába hazudozik az ex a másik szülő életkörülményeiről, anyagi helyzetéről, új párjáról stb., hosszú távon az érik be, amit maga tapasztal meg. Ha arra várunk, hogy majd egyszer a távolból megjavulnak a dolgok, az nem fog menni, hiszen az elidegenítő szülő kezébe adunk minden hatalmat, hogy úgy formálja gyerekünk szemléletmódját, ahogy ő akarja. 

Jó, ha minél több programra, iskolai eseményre elmegy a külön élő szülő, ezzel is kifejezve, hogy a gyerek életének továbbra is része akar lenni, nem tőle vált el. Ma már nagyon sokféle kommunikációs eszköz is létezik, amelyeken keresztül felveheti vele a kapcsolatot, küldhet neki olykor egy-egy kedves, érdeklődő üzenetet. Persze arra azért vigyázni kell, nehogy túlzásba essünk, mert az visszafelé hathat.

Otthonában, ha csak egy mód van rá, legyen meg a gyerek saját kuckója, saját használati tárgyaival, hogy minél inkább azt érezze, nem vendégségbe megy, hanem haza. Meglepheti néha, ünnepeken kívül is egy-egy apró kiegészítővel, ajándékkal, ami odaköti őt.

Ugyanilyen fontos, hogy a külön élő szülő legyen biztos magában és az értékítéletében. Ezt a gyerek számára is tegye nyilvánvalóvá. Legyen következetes abban, amit normálisnak gondol a családi értékekről, összetartozásról. Ezekről beszélni kell a gyerekkel, nem lehet abban a tévképzetben hagyni, amibe másik szülője konzekvensen „neveli”. 

Fontos a kritikus gondolkodásmód kialakítása. Például korának megfelelő filmekkel, színházzal nemcsak közös élményeket szerzünk, de alkalmat biztosíthatunk a komolyabb témák megbeszélésére is.

A legszerencsésebb persze a váltott elhelyezés lenne ilyenkor (és egyébként is), de ez még mindig nem jellemző mifelénk, sajnos. Azért lehet rá törekedni, lehet érte harcolni. Sőt, ha súlyos a helyzet, a gyerek szempontjából az segítene a legtöbbet, ha egészen a külön élő szülőhöz kerülne. 

Végül: merni kell külső segítséget is kérni! Egy jó pszichológus, családterapeuta sokat lendíthet az ügyön. Nem biztos, hogy az exünkre tudunk hatni – sőt, rá valószínűleg nem fogunk tudni. De a gyerek kaphat olyan segítséget, amely révén kinyílhat a szeme, és az elidegenített szülő is szerezhet pár ötletet, amivel kapcsolatuk javulását jó irányba terelheti.

Bogár Zsuzsa pszichológus azt írja könyvében (amelynek ismertetője, adatai a Látni, olvasni érdemes c. lapfülön található): "A tapasztalat azt mutatja, hogy a gyermekek serdülőkorukra attól a szülőtől távolodnak el érzelmileg, akik arra tették fel az életüket, hogy az másról se szóljon, mint volt házastársuk és annak párja szülőszerepének aláásásáról, egész lénye besározásáról." (163. o.) 

Legyen ez egy reménykeltő üzenet azoknak, akik saját bőrükön tapasztalták meg, hogy gyermeküket megpróbálják ellenük nevelni!

Kommentbe, vagy az Ez mind megtörtént rovatba várom, akár anonim módon is megírt saját tapasztalataitokat a témával kapcsolatban!

Végül még néhány hasznos cikk:

http://drdocsakovszky.hu/a-szuloi-elidegenites-es-amit-tehet-ellene/

http://valasz.hu/itthon/szulok-harca-amikor-a-gyermek-a-fegyver-126653

https://www.life.hu/csalad/20171207-a-szuloi-elidegenites-valas-karos-a-gyermekre.html

23. És MIT kéne másképp csinálni???

Merthogy az előző bejegyzésnél az volt a (költői) kérdés, hogy LEHET-E másképp. Na de mit? És közben talán észrevettétek, hogy kicsit bővült a blog, kapott még pár gombot a fejléc, amit lehet majd töltögetni (mármint fel). Az egyiket a bloggeres statisztika szerint jóval többen nézegetik, mint a többit – kitaláljátok, melyiket?

Ez mind megtörtént... 

Vagyis beigazolódott itt is,  hogy más történetét, aki hasonló cipőben jár, szívesebben olvassuk. És ezzel valószínűleg mindannyian így vagyunk. Ezért a sok-sok bátorítás, kérés, hogy nyíljatok meg, mondjátok el, nálatok mi a helyzet, mi okoz gondot, örömet, egyáltalán hogyan alakulnak a hétköznapok a mozaikcsaládban.

Miért van erre szükség? Hát hogy lássuk, MI MINDENT kéne másképp csinálni. Ha nem fogalmazzuk meg, legalább nem írjuk körül a nehézségeket, hogy is lehetne azokon túllépni! A majd valahogy lesz kevés egy ilyen családi formációban, sokszor taktikai lépésekre, stratégiára van szükség ahhoz, hogy megelőzzünk vagy épp elsimítsunk valamit.

Nem okoz-e gondot pl.:

- úgy bekerülni egy egyszülős családba, hogy én magam nem vagyok szülő, ugyanakkor érzékelek ezzel kapcsolatos elvárásokat

- vagy pont hogy van már gyerekem, akár több is, de ők nem élnek velem, hiányoznak, miközben a párom gyereke halálra idegesít

- vagy a párom gyereke tündéri, édes, bírjuk egymást, de a párom exe nem hagyja, hogy afféle pótszülői szerepben részt vegyek a nevelésében

- vagy épp elvárja (az ex, de akár maga a párom is) hogy anyagilag lehetőleg egyformán adjam meg, amit lehet a nevelt és a saját gyerekemnek is

- hogy nem engedi, hogy a gyerek otthon érezze magát nálunk a láthatások idején

- hogy az exed akadályozza a láthatást, keresztbe tesz a programjaitoknak, a gyereked ellened és/vagy új családod ellen hangolja

- hogy versengést csinál az ajándékozásokból, amit a gyerekek rendesen ki is használnak

- hogy különböznek a nevelési elveitek nemcsak az ex-szel, de új pároddal is

- hogy közös nevezőre kellene jönni az óvodai-iskolai szünetek elosztásában, akárcsak a velük járó pluszköltségek vállalásában is

- hogy "a te gyereked és az én gyerekem veri a mi gyerekünket" – vagyis túl sok a konfliktus a mozaikgyerkőcök között, ami szinte ellehetetleníti a közös időtöltést

- hogy megőrülsz attól, hogy már megint keresztbe tett valamelyik mozaiktag/ex a hetek óta leszervezett programotoknak

.....................................


Tudtok még ilyet? Mert ezeket lenne jó összegyűjteni, a fenti felsorolás csak egy kis ízelítő, hogy mi minden lehet tárgya a leveleiteknek. Aztán biztos lesz egy ellenlista is a sok-sok pozitív hozadékról, sikerekről, de előbb legyen egy kis kihívás 😉

Várom történeteiket, vagy akár a fentihez hasonlóan szűkszavú-tömör problémafelvetéseiteket a listához!

5. "Az élet nem habos torta..."

Virág elvtárs megmondta.

Jó, jó, szép dolog az együttműködés, meg a megértés, meg az önfejlesztés (határaink feszegetése...?) de mi van, ha tényleg nem megy?

Mi van, amikor volt házastársunk mindent elkövet, hogy borsot törjön az orrunk alá, és a gyereket sem kíméli kitűzött céljában? Mondok példákat: nála lenne hétvégén a gyerek, de az utolsó pillanatban, mondjuk pár órával az "átadás-átvétel" előtt azt mondja, mégsem lesz jó, közbejött valami. És ezt két-három havonta egyszer-kétszer megcsinálja. Az hagyján, hogy nem érdekli, mi hogy oldjuk meg az esetleg betervezett programunkat, netán pihenésünket, de az sem érdekli, hogy a gyerek mennyire várta a találkozást vele, s mekkora csalódást okoz neki hirtelen húzásával. Nyilván az sem, hogy ilyenkor ránk hárul, hogy a gyereket megvigasztaljuk, saját programunkat hirtelen átszervezve valamilyen kárpótlást találjunk ki, s amilyen lúzerek tudunk lenni, még ki is mentjük őt, nehogy a gyerekben negatív kép alakuljon ki róla, a ritkán látott szülőről. S a gyerekek ezt jobbára el is várják, nem szeretnek rosszat hallani szüleikről, még ha tudják is, hogy mikor ki a hunyó – a szív és a vér törvényei felülírják a racionalitást, s ez bizonyára így is van rendjén. 

Vagy például kap egy ígéretet a gyerek volt párunktól: egy közös programot, egy ajándékot, vagy hogy ott lesz egy fellépésén, meccsén stb. – s hopp, valami megint közbejött, másra kellett a pénz, nem engedték el a munkahelyéről stb., stb...  

Esetleg nem fizeti a (különben egyáltalán nem vállalhatatlan összegű) tartásdíjat, vagy megvárja, hogy szóljunk, kérjük, mintha az nem is a közös gyerek érdekét szolgálná, hanem esetleg a sajátunkat.

És így tovább... Csak ezt az egészet valahogy túl kell élni, különösebb kirohanások nélkül, sőt, tulajdonképpen még jó képet is vágva hozzá, nehogy azt érezze a másik, hogy elevenünkbe talált, mert annál szívesebben fogja ezt játszani velünk. S jól tudjuk, hogy bár velünk játszik, de a gyerek szenved jobban, amit meg inkább enyhítenénk.

Szomorú ez – elképesztő, milyen változatos formában képesek ezt megtenni egymással a drága, valaha egymást ölelő, most inkább gyilkoló "exek", biztosan az olvasók is tudnának mesélni...

 Mit lehet tenni ilyen megromlott kapcsolatban, ahol nyilvánvalóan elvarratlan szálak vannak, kibeszéletlen sérelmek, le nem zárt érzések, elvárások, sőt, vágyak...? Asszimetrikus kapcsolat ez (mert az tagadhatatlan, hogy kapcsolatról van, volt és lesz is szó a két szülő között, válás ide, oda), amelyben valószínű, hogy a "gyengébb", sérültebb vagy érzelmileg kiszolgáltatottabb félnek van szüksége a kompenzációra, ezért keresi a lehetőséget ereje megmutatására. Ezért akadályozza adott esetben a láthatást, az ünnepek, vakációk rendjének korrekt, a gyerek szempontjait előtérbe helyező elosztását, és sajnos ezért nem állja meg, hogy ne tegyen megjegyzést a másikra a gyerek előtt, vagy utalgasson arra, mi mindent csinál rosszul...

S minthogy bizonyos értelemben nem egyenrangú felek állnak szemben egymással, vagyis érzelmileg más szintnél tartanak, ami befolyásolja a másikhoz való viszonyulást, kommunikációt, együtt(nem)működést, fontos, hogy aki előrébb jár, minden bölcsességét és lelki tartalékát latba vetve tartson ki, és ne menjen bele a játszmákba. 

Ne menjünk bele a játszmákba! 

Ami kipróbáltan nem működő helyzetkezelés, khm-khm..: hiszti, dühroham, fenyegetőzés, érvelés...

Működőképes "taktika": hatalmas önuralom és türelem, higgadt reakció, korrekt, sőt megértő és együttműködést kereső kommunikáció, amiben lehetőleg mindenkinek legyen valamennyire igaza (nyer-nyer megoldásra törekvés). Ezt persze gyakorolni kell, és jó, ha készülünk rá előre, hogy élesben lehetőleg ne az indulataink befolyásolják a reakciónkat, mert abból sok jó nem sülhet ki. 

Az a meglepő, hogy ez idővel tényleg képes működni, méghozzá azért, mert a méregfogát húzzuk ki a konfliktusainknak azzal, hogy nem úgy reagálunk, ahogy azoknak "értelmük" lehetne a másik számára.  Energiabefektetés, igen, de talán egy életre szóló, energiavámpír hadviselést csökkenthetünk le pár átmeneti évre, s ez végeredményben nemcsak nekünk jó, hanem gyerekünk is hálás lesz érte.

Persze minden eset egyedi, és sajnos vannak tényleg nagyon eldurvuló kapcsolatok, ahol esetleg más, egyéni problémák is felmerülnek, itt érdemes meggondolni mediátor bevonását, vannak, akik nagyon profi szinten rendezik a fennálló vitákat. Egyéb, gyámügyi, pszichológiai, jogi kategóriákat már nem is említek, az már egy komolyabb téma.

Tortára fel!! :)