9. Apák, elérhetők / távoliak II. - párkapcsolati alapkőletétel

  Az apák...

 Az előző bejegyzés azzal ért véget, hogy nálunk, Magyarországon egy alakuló mozaikcsaládban jellemzően az anya gyerekei az állandó tagok, az apáéi pedig többnyire csak kéthetente csatlakoznak be rövid időre. Egyáltalán nem triviális, hogy ebben a helyzetben hogy alakulnak a szülői szerepek, az egymás irányában támasztott elvárások, s megoldható-e minden konfliktusforrás, vagy el kell fogadni, hogy nincs mindenre befolyásunk... 

Nem mondok újat azzal, hogy a családfői szerep javarészt a férfié[1]. Szerintem ezzel nincs is gondja a nőknek, ha maguk is megélhetik saját felelősségeiket, ha nem pusztán a főző-takarító üzemmódban számítanak ránk. A gyereknevelés ugyanakkor közös terület kell legyen, nem hárítható egyik vagy másik félre. Mégis, amikor egy család felbomlik, óhatatlanul nagyobb rész jut annak, akivel a gyerek él. Az anyának kell egyszerre valamelyes apának is lennie; s apának, ha vele marad a gyerkőc, egyszerre afféle anyapótléknak is. Ez elég bonyolult mutatvány, nehéz megtalálni az optimális arányokat, ami jól tud működni: legyünk gondoskodó, melegséget adó tyúkanyók és játékos, de azért elvárásokat, feltételeket is szabó apucik. 

Az is nehezíti a dolgot, hogy válás után ez a legtermékenyebb táptalaja egymás ingerlésének (hogy ilyen eufemisztikusan fogalmazzak...). Mindkét fél meg akarja mutatni a maga módján, hogy ő jobban ért a gyerekhez, jobban tudja, mire van szüksége, s mitől lenne biztosabb a jövője az ő elképzelései szerint. Így ahelyett, hogy egy követ fújnának, lehetőség szerint még inkább ellentétes értékrendszert követnek a nevelésben. Az egyik azt szeretné, ha éltanuló lenne a gyerek, a másik meg, hogy többet foglalkozzon a sporttal, művészetekkel, hogy kiderüljön, miben tehetséges. Az egyik megengedi,  hogy időnként a barátainál aludjon, a másik ezt már laza gyeplőnek tartja. Az egyik fontosnak tartja, hogy haladva a korszellemmel legyen internetes közösségi élete, a másik ezt kifejezetten veszélyesnek ítéli és korlátozza. Az egyik óvodás korban is ad neki zsebpénzt, a másik korainak tartja. Egyikük szeretné, ha járna hittanra, a másik nem. Lehetne sorolni, mennyi terület van, ahol egymásnak ellen tudnak mondani a drága szülők, úgy, mintha korábban nem is közös akaratból hozták volna össze a porontyot. Persze, az sem mindegy, hogy a nagy elhatározás előtt volt-e bátorságuk ezekről beszélni, mármint arról, hogy milyen értékrendet szeretnének majd követni később. Én úgy tapasztalom – saját élményként is –, hogy ez nem annyira beszédtéma. Úgy vagyunk vele, hogy ha annyira nagyon szeretjük egymást, menet közben sem lehet baj. Esetleg: majd meggyőzzük a másikat. Aha..! Pedig lehet, egy bevállalós beszélgetéssel hamarabb kiderülne, hogy vannak olyan kérdések, amelyekben nem lesz közös nevező. Ha pedig van néhány erősen ellentétes elképzelésünk, elvünk, melyekkel kapcsolatban nincs remény a rugalmas megállapodásra, akkor kifejezetten felelőtlenség mind saját párkapcsolatunk, mind a gyerek összhangban történő nevelése szempontjából családot alapítani. Na de eső után köpönyeg, ugye, ha már ott tartunk, hogy "kinek van igaza"...

Ezt a szitut lehet még jobban megkavarni, ha a szülők mellett feltűnik a harmadik, negyedik szereplő is, az új társak személyében. (Ha még itt is, ott is hozzávesszük a nagyszülőket, akik szintén mind jót akarnak az unokáknak, és a felnőtt, elvált gyereknek is, akkor egészen hejjdekacifántos képletet kapunk, úgy érezhetjük, már-már túl sok a jóból, a törődésből...)

Maradjunk a kiindulópontnál: az anyás családhoz társul a férfi, aki történetesen apa is – hogy tényleg egy megfelelően összetett helyzetet teremtsünk. Ő is rendelkezik egy családélménnyel, felfogással, ahogy az anya is, sőt kettővel is, merthogy ugye, mindenki hozza a mintaként kapott eredeti családélményt is a maga erőteljesen rögzült szokásrendszerével. Ezt már talán egyszer sikerült úgy-ahogy átemelni a házasságba, de a mozaikcsaládban már hatványozódnak a kialakított sémák, újabb szintézisre van szükség. Elismerést érdemelnek ezért azok az újjáalakuló családok, akik egyesíteni képesek ezeket a sok helyről hozott modelleket, és működőképes rendszert tudnak kialakítani. Ez hatalmas teljesítmény, a család minden tagjától, a legszűkebb magjától a távolabbi részvevőkig egyaránt. Itt mutatkozik meg, mennyire megy a tolerancia, az egymás értékeinek észrevétele a különbözőség kritikája helyett, az elfogadás a csökönyös tagadás helyett, rugalmasság a merevség helyett.

De ebben a nagy összjátékban a csatár szerepe nagy valószínűséggel mégiscsak az egyszülős felállásba becsatlakozóé, jelesül a férfiúé. Nem telepedhet bele ugyanis abba a kellemes, feltöltődést adó érzésbe, amit az új szerelem ad, mert már az elején kiderül, hogy a nő figyelme és ideje, sőt energiája meg kell osztódjon. A gyereket el kell látni, intézni kell az ügyeit, de még ha nagyobb, önállóbb, akkor is szüksége van a szülői jelenlétre és odafigyelésre. 

Ez az első akadály, amit nem olyan könnyű venni, merthogy szokatlan. Még nem alakult ki a rendszer, amiben mindenki megkapja a csak rá fordított időt. Kicsit azért ez emlékeztet arra, amikor a friss házasok családot alapítanak, s a kisbaba miatt felborul az addig megszokott együttidő-magánidő, a párok hirtelen kevesebbet kapnak egymásból és kicsit minden másból is (viszont elképesztő mennyiségű örömet és élményt a babától!). Ám ebben az esetben legalább a közösen vállat gyerek miatt hoznak áldozatot. A mozaikcsaládban ugyanakkor a férfi nem ennyire evidens módon éli meg a háttérbe kerülést. Legalábbis ez nem jellemző. Inkább az a jellemző, hogy elindul egyfajta verseny a nőért: a férfi és a gyerek részéről. Mindketten úgy élik meg az új helyzetet, hogy veszélybe kerül a nekik fenntartott rész a szerettük szívében, s nyíltan vagy tudattalanul, de elkezdenek küzdeni érte s egymással. Ezt az anyának sem könnyű elviselnie, aki nem akar és nem is tud lemondani egyikükről sem, mindkettejüket szereti. Csak amit egy anya tud, a másik két "játékos" azonban nem annyira: ez a szeretet más és más. Mennyiségben és hőfokában lehet ugyanaz, de jellegében természetesen különböző. Nem érti, miért okoz párjának gondot, ha anyaként gyerekéről áradozik, időt fordít rá, s azt sem, ha a gyerek rossz szemmel nézi, mikor szerelmét megöleli, kézenfogva sétál vele, akkor is, ha közös programra igyekeznek.

Kedves olvasók! Anyák és apák, hogy oldottátok meg ezt a helyzetet? Írjátok meg tapasztalataitokat! Használjátok a szöveg alján a "megjegyzések" lehetőséget, akár névtelenül, hadd tanuljunk egymástól, vagy legalább örüljünk: nem vagyunk egyedül!

Ami biztos: a mozaikcsalád alapja is a pár kapcsolata – abban kell biztosnak lennünk, abban kell megerősítenünk egymást, kölcsönösen és folyamatosan. Nem lehet kérdés a gyerek(ek) ellátása mellett, hogy ki az, aki egyenrangú társunk, segítőnk, boldogítónk, akire a gyerek(ek) felnövekedése után is számítani akarunk. Ezt mindkét félnek tudatosítania kell, nem elég időnként érezni, vagy épp hiányolni! 

A következő részben a mozaikapuk és mozaikgyerkőcök kapcsolatáról lesz szó, ami talán az egyik legnehezebb kérdés ebben a fejtörőben.

 

---

[1] Erről itt olvasható egy érdekes tanulmány, az egyedülálló szülőkről is szó van benne: Nagy Ildikó: A családfő intézménye– nemi szerepek a családban. Az egyszülős háztartások c. alfejezet.

8. Apák, elérhetők / távoliak I.

Az apák csodálatos lények. Akkor is nagyok maradnak, ha felnövünk. Hiányuk fájó tud lenni.

A népszámlálás nem mostanában volt, 2011-ben, akkor az egyedülálló szülők népes, bő félmilliós csoportjából közel 72 ezer édesapa nevelte egyedül gyermekét. Ma vajon hol tart ez a szám? 

Mindenesetre jó távol az anyás családokétól. Körülbelül egymillió (!) gyerek él távol édesapjától, s van kitéve a szülők vagy a bíróság döntésének, hogy mikor, mennyi ideig találkozhat vele.

Az egyedülálló és a gyermeküket egyedül nevelő apák helyzetéről, sokszor kudarcba fulladó erőfeszítéseikről a gyermekelhelyezés és láthatás kapcsán, vagy a gyámhivatalokkal vívott harcaikról egyre többet hallani manapság, különösen az egyes érdekvédelmi közösségek fórumain. De ugyanígy kezd beszédtéma lenni, hogy apának lenni jó, tevékenyen részt venni a gyerek életében igazi, férfias kihívás, s nem ciki apaként elmenni szülői értekezletre, orvoshoz vinni a csemetét stb. S a gyerekkel közös apaprogramot szervezni külön élményteli tud lenni, legyen az játszóterezés, kertészkedés, bicajozás vagy akár palacsintasütés. Már nem "csak" a család eltartásának nyomasztó szerepe társul az apákhoz, különösen, hogy ebből a feladatból jócskán igyekszünk kivenni a részünket mi, anyák is. Külön jó hír a mindenkori és bármilyen formációjú családban élő apuciknak, hogy mostanában dobták piacra az első Apa magazint, még friss, ropogós, és igazán ígéretes, én már kézbe is vehettem, a mi családunk mozaikapuja jóvoltából.

De most azokról írnék, akik kifejezetten olyan nagyon bevállalósak, hogy gyermekét egyedül nevelő  anyával új család alapítására adják fejüket. Ez igazán bátor dolog, tekintve, hogy többnyire ők vannak bizonyos értelemben hátrányban egy ilyen családban. Róluk szeretnék a következő részekben írni, mert azok a férfiak, akik egymaguk nevelik a gyerkőcüket, ők eleve bajnokok a szememben, ők már kiálltak egy nagy próbát, nekik talán nem olyan nagy kihívás, ha új választottjuk hozzájuk költözik – bár nyilván ezt is nehezítheti, ha a hölgy nem egyedül érkezik, vagy mondjuk a pár nem tud mit kezdeni a helyzettel, hogy a férfiú figyelme közel sem csak szerelmére irányul...

 Na de akik maguk is apák, csak nem velük él gyerkőcük, s így kerülnek egy anyás családba, hát azért az is egy izmos kaland, megmérettetés a javából...

Gondoljunk bele:

- a saját gyermekük nincs a közelükben, nem tudnak rá hatni, új partnerüké ugyanakkor velük él, de vele más szerepbe kényszerülnek ebben a családformában, ami azért nem megy ösztönösen

- az apa is mint olyan, teljes jogú szülő, még sincsen meg minden joga, beleszólása, hatása saját, külön élő gyermeke nevelésére; leginkább az időfaktor miatt, illetve nem egyszer a volt házastárs különféle akadályozása miatt (attól most tekintsünk el, hogy vannak persze olyanok is, akik nem is nagyon törekszenek élni ezzel a jogukkal, de sajnos ez mindkét szülő esetében előfordulhat).

 Ebbe nem nagyon szoktunk belegondolni. Valahogy a közbeszéd úgy alakult, hogy ha bekövetkezik a válás (márpedig sajnos hazánkban kb. minden második házasság így végződik), akkor a szerencsés másik oldal megnyugodva mázlista sorsában kicsit sajnálkozik és/vagy magában egy picikét kárörvend, s ezzel egy időben jól megmondja a véleményét, hogy bezzeg ez azért meg azért alakult így, mert hogy nem törődött a családdal, az asszonnyal, csalta a zembert stb... Megy az okosság, amivel semmivel sem lesz előrébb senki az ég világon. S a közbeszéd, hogy visszakanyarodjak, úgy alakult, hogy többnyire a férfiak a csúf gonoszak, semmirekellők, apának meg végképp nem jók.

Na most én ehhez képest – összhangban a bevezetővel – azt látom, hogy bizony nagyon sok elvált férfi valóban úgy gondolja, hogy feleségétől vált el, ám apának nem szűnt meg lenni, s nem is áll szándékában. Sőt! Ha a magyar joggyakorlattól nem lenne ennyire idegen, mint ma, jóval több apa gondoskodhatna gyermekéről, nem csak kéthetente hétvégén, ahogy ez manapság jellemző.

Tőlünk nyugatabbra nem egy országban már evidencia a közös szülői felügyelet, ami a gyerek szempontjából a leghumánusabb megoldása a válás utáni gyerekelhelyezésnek. Nem mellesleg mindenki szempontjából, hisz nemcsak a gyerek nyer ezzel – bár kétség kívül ő a legtöbbet, de a szülők is, akiknek így egy jól követhető és egyikük számára sem túlzottan megterhelő életritmus alakítható ki. 

Szóval az elég jellemző nálunk, hogy az alakuló mozaikcsaládban az anya gyerekei az állandó tagok, az apáéi pedig többnyire csak kéthetente csatlakoznak be. Ilyen helyzetben hogy alakulnak a hétköznapok, hogy alakulnak a szülői szerepek, az egymás felé támasztott elvárások, megoldható-e minden konfliktusforrás, vagy el kell fogadni, hogy nincs mindenre befolyásunk...

Ezekről lesz szó a következőkben.

1. Mozaikok

Egyedülálló szülők

Párok gyerekkel - anyák a sajátjukkal/apák a sajátjukkal

Nők, gyerek nélkül

Férfiak, egyedülállók
 
Gyerekek - enyém, tiéd, közös

Apa nélkül, anya nélkül, mozaikapával, mozaikanyával

Féltestvérek

Mostohatestvérek (mozaiktestvérek)

Fogadott nagyszülők 

M O Z A I K CS A L Á D