46. Szépet hazudni a gyereknek

Hazudhatunk-e jót, szépet a gyereknek? Milyen a jó válás?

Nemrég érdekes esetről hallottam az egyik barátnőmtől. Arról beszélgettük, hogy vannak házaspárok, akiknek bár megromlott a kapcsolatuk, mégis együtt maradnak a gyerekeik miatt, hogy azok a saját családjukban nőjenek fel. Eljátsszák a családi idillt a kedvükért, csak hogy ne sérüljenek. Arra jutottunk, hogy bár a törekvés tiszteletre méltó, de előbb-utóbb egész biztosan kiderül, hogy ez a fajta családi élet egy színjáték volt, s ez valószínűleg átkeretez majd mindent, amire egyébként az ember szívesen emlékszik a felcseperedésére visszagondolva. Családi programok, kirándulások, rokonlátogatások, melyekről azt hittük, olyan „kerek” volt mindig, egyszercsak teljesen más színezetet kapnak. Hiszen mindez nem úgy volt igaz, ahogy elhitették velünk. 

Milyen kapcsolati mintákat adnak így át ezek a szülők? Hiteles lehet-e ezután mindaz, aminek érdekében a színjátékot választották? Tudni fogja-e így a gyerekük, hogy mi számít őszinte kapcsolatnak, és hogy valójában létezhet-e hosszú távú, jól működő párkapcsolat? 

Aztán innen sodródott a beszélgetésünk arra a bizonyos érdekes esetre. A jó válásról morfondírozva hozta fel barátnőm rokonságából a példát, ahol is „túl jól” sikerült a szülőknek elválniuk. Röviden: mivel fiatalkori, valószínűleg átgondolatlan házasság volt, nem is volt mély kötődésük egymáshoz, ám a gyerekek érdekében és talán a maguk győzködése miatt is, elég sokáig benne maradtak, bár érzelmileg már messzi voltak egymástól. Végül a férj meghozta a döntést, így nem maradhatnak együtt. Mivel kívülről nézve a „szép család” illúzióját keltették, senki nem értette a válásukat, legfőképp a gyerekek nem. Ezért viselte meg őket a helyzet még jobban. Ezt tetézte még az apa egyébként jó szándékú törekvése, hogy amennyire csak lehet, még a család része akart lenni, mondván, hogy a gyerekektől nem vált el, s szeretné, ha minél kevésbé kellene megérezniük, hogy családjuk már nem a régi. 

Ezért nem egyszer előfordult, hogy úgy járt haza, mint korábban pl. a továbbképzései során: néhány nap távol, aztán egy-két nap otthonalvás. Vagy a nyaralásokon ő is részt vett, mintha mi sem történt volna. A gyerekek látták kávét főzni volt feleségének, s ugyanúgy társasoztak, mint azelőtt.

Hol itt a hiba? Hát nem ez a jó válás, kérdezhetnénk…???

Nem, ez már pont nem az, sajnos, minden jó szándék ellenére. Honnan is tudhatnák az épp kamaszkorba érkező gyerekek, hogy miről is van szó, ha szinte ugyanúgy részei életüknek szülei, mint azelőtt, ugyanazokat a gesztusokat látják, mint korábban? Persze, leültek velük beszélni a válásról, de ha mindezt nem kommunikálják valamiként a magatartásuk szintjén is, akkor ezzel inkább megnehezítik a gyerekek dolgát. Összezavarodnak, nem tudják értelmezni, ami történik körülöttük, velük, hiszen mást hallanak és mást látnak. 

Természetesen nem az a jó megoldás, hogy a szülők haragba legyenek és ne legyen a későbbiekben semmiféle kapcsolatuk, de valami jelét mégiscsak adni kell annak, hogy érzelmileg már nem kötődnek úgy egymáshoz, mint régen. Egyértelművé kell tenni a gyerekek számára, hogy bár tőlük valóban nem váltak el, de egymáshoz már nincs olyan szoros kapcsolatuk, ami megengedné a korábbihoz hasonló közös együttléteket, programokat. 

Ellenkező esetben a gyerekekben folyamatosan ott fog munkálni a vágy, hogy megpróbálják újra összehozni szüleiket, hiszen „nincsenek is rosszban”, végülis „olyan jól vannak együtt” még mindig…!

Ha mindenképp el kell válni, s a család bomlik, akkor azt természetesen a gyerekekkel kíméletesen, de meg kell beszélni. Azt is, hogy nem ők tehetnek róla, és azt is, hogy ezen nem tudnak változtatni, próbáljanak megbékélni a helyzettel. Törekedni kell arra, hogy szülőként együttműködőek legyünk, de kell egy bizonyos távolságot is tartani, határokat húzni, még akkor is, ha valamelyik félben esetleg lelkiismeret-furdalás van. A gyerekekhez fűződő kapcsolat attól még ugyanolyan szoros lehet, de azt nem várhatjuk el, hogy a korábbihoz hasonlóan folyjon a családi életünk. Ezzel csak elhúznánk, mélyítenénk az érzelmi, lelki sérüléseket.

41. Családi szabályok, élhető rendszer 2.

Az előző bejegyzésben néhány általános, bár nem triviális javaslatot gyűjtöttem össze, melyekkel érdemes a mozaikcsaládos életet megalapozni. Most néhány konkrétabb tipp következik, amelyek természetesen testreszabhatóak, hiszen itt az „ahány ház, annyi szokás” mondás szó szerint hatványozottan értendő, vagyis akár családon belül is nagy különbségek lehetnek a családtagok személyiségét, szocializációját, érték- és szokásrendszerét tekintve… 😊

Elöljáróban annyit, hogy a szabályokat mindig a saját otthonunkban igyekezzünk betartatni, a távol élő szülőnél ne is próbáljuk bevezetni azokat, mert az szinte biztos kudarc. Ha pl. más a viszonyulás a lefekvési időhöz vagy a közösségimédia-használathoz, mindig a saját meggyőződésünkhöz ragaszkodjunk, ha a gyerek alkudozni akar. A gyerekek pedig jól alkalmazkodnak a különböző szabályokhoz, otthon és az iskolában is, legfeljebb több időt kell hagyni a szabályok kialakítására.

Az egyik legalapvetőbb szabály az egymáshoz való viszonyulás kérdése, egymás tisztelete. Ez elengedhetetlen a normális működéshez, úgyis mondhatnám: az együttműködéshez. Mindegy, hogy ki kinek a kicsodája, az alapvető tiszteletet meg kell adni a másiknak. A jó modor elvárása nem a gyerek-szülő kapcsolat kérdése, hanem az együttélésé. Más szavakkal: egy felnőttnek nem kell ahhoz szülőnek is lennie, hogy meghallgassák és udvariasak legyenek vele, és fordítva. Ha együtt élsz valakivel, tartoztok egymásnak a figyelmességgel. S mivel a szabályok az egész családra vonatkozó értékrend részei, tehát nemcsak a gyerekekre vonatkoznak, ezt elmagyarázva jobban azonosulhatnak vele a kis mozaikok.

A familyeducation.com nevű oldalon frappáns összefoglalását láthatjuk annak, hogy mi a különbség a családi értékrend, a szabályok és a határok között.

•       Az értékek: általános viselkedési iránymutatás a családon belüli magatartáshoz,  problémák kezeléséhez (pl. „mi mindent megbeszélünk”).
•      A szabályok ennél konkrétabbak, pl. tévézés csakis lecke után.
•      A határok pedig speciális magatartási korlátok, pl. este 9-ig haza kell érni.

Az értékrend része lehet az például, hogy igyekszünk hetente többször együtt étkezni, ha lehet, a vacsoránál, mikor egy kicsit több idő van a beszélgetésre, egymás meghallgatására. Szabály lehet, hogy ilyenkor mindenki kap szót, és nem szóljuk le a másikat, ugyanakkor nem is élünk vissza a lehetőséggel, hagyjuk érvényesülni a többieket is. Határhúzás, hogy az asztalnál nem használunk elektronikai eszközt.

Ha ezeket nem tartja be valaki, akkor azt a mozaikszülő (mostoha) is szóvá teheti, így támogatva párját, és kifejezve egyetértésüket. Előfordulhat az is, hogy a szülő épp nincs otthon, s a gyerek megpróbál kibújni a szabály alól, pl. tanulás helyett a barátaival akar csetelni, de a szabály ilyenkor is szabály. Mondhatja a mozaikszülő, hogy „egyetértek anyával abban, hogy gépezni csak a lecke után lehet, ha kell, segítek benne…” Ha ilyenkor a gyerek vitatkozik, lehetünk határozottak: „megmutatod a leckédet, aztán foglalkozhatsz, amivel szeretnél.”

Lehet, hogy a gyerekek közt olyan egyéni különbségek vannak (akár korban, akár más téren), hogy nem lehet mindent egységesen elvárni, ilyenkor érdemes kettesben átbeszélni ezt párunkkal, és az engedményeket jól alátámasztva közölni a gyerkőcökkel. De pl. a házimunkában való részvétel mindenkire kell, hogy vonatkozzon, ami hozzájárul az összetartozás és a „mindenki felelős valamiért a családban” érzéséhez. 

Megkönnyítheti az új családi rendszer rögzülését, ha pl. a hűtőre vagy más központi helyre kifüggesztjük a legfontosabb pontokat, s időnként jutalmazzuk a betartásukat pl. egy különlegesebb közös programmal, sütizéssel stb. 

Eredményesebb, ha pozitív szabályokban gondolkodunk a tiltások vagy szankciók helyett. Pl. kedvesen köszönni egymásnak, udvariasnak lenni, kopogni, ha valakihez bemegyünk… Jó, ha megdicsérjük a gyerekeket, elismerve az erőfeszítéseiket, pl. „ma milyen segítőkész voltál, pedig láttam, milyen nehéz volt neked. Szép munka volt!”

Egy ausztrál szülőportálon olvastam, és ez nagyon tetszik: a családi szabályok létrehozása szülői csapatmunka, és nem könnyű. A csapatmunka arról is szól, hogy egymást támogatjuk, hogy a gyerekek ne játszanak ki egymás ellen. Ha nem értünk egyet valamiben partnerünkkel, azt sose a gyerekek előtt beszéljük meg, főleg ne veszekedve! 

Segíthet megtalálni, hogy mi a legjobb a családunk számára, ha elfogadjuk: nincs egyetlen helyes és legjobb módja a dolgok szervezésének. És ez azt is jelenti, hogy mindkét felnőttnek kell egy kicsit igazodnia a másikhoz! 

Végezetül: ahogy a gyerekek idősebbek lesznek, és a családban is változhatnak a dolgok, érdemes rendszeresen felülvizsgálni a szabályokat, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy még mindig működnek és szükségesek.

Remélem, segítettem egy kicsit a mozaikos együttélés jobb megalapozásában! Minden ezzel kapcsolatos saját tapasztalatot nagyon szívesen fogadok, osszátok meg! A bejegyzést is! 😊

Bejegyzésemben az itt található cikkeket is felhasználtam:

https://parentinfo.org/article/the-new-blended-family-parenting-rules

https://raisingchildren.net.au/grown-ups/family-diversity/blended-families-stepfamilies/rules-in-blended-families

https://www.familyeducation.com/life/disciplining-stepchildren/setting-rules-limits-your-stepfamily

https://www.familylives.org.uk/advice/your-family/stepfamilies/becoming-a-stepfamily/stepfamily-house-rules-and-boundaries/

40. Családi szabályok, élhető rendszer 1.

Házasodunk, családot alapítunk, kialakulnak a szokásaink, a saját képünkre formált belső működésünk, majd valami miatt borul az egész, meg a bili, és ott találjuk magunkat a gyerekkel (vagy anélkül, attól függ, hogy sikerült „megállapodni”), egyedülállóként. 

A lényeg, hogy a gyerek kiszakad a megszokott élethelyzetéből, s egy teljesen újba csöppen, ahol aztán idővel feltűnik egy új szereplő (vagy akár több is). Arra most nem is térek ki, hogy a válást követően a szülővel kettesben töltött idő milyen újabb szokásokat hozott, s az új „játékos” mennyi idő múlva és milyen körülmények között érkezett. Induljunk ki abból az optimális helyzetből, hogy az új kapcsolat tényleg komoly, olyannyira, hogy összeköltözés lesz belőle.

Mit kell ahhoz tenni, hogy jó reménység szerint belátható időn belül élhető, mindenki számára elfogadható családi közösség alakuljon ki? Úgynevezett mozaikcsalád? 

Mivel minden család magja, így a mozaikosé is a felnőtt pár, elsősorban rajtuk múlik, milyen lesz a családi életük. Mindegy, hogy ki szülő, ki mozaikszülő (köznyelven mostoha, bár én ezt a szót nem szeretem), nekik kell megegyezniük abban, milyen értékeket tartanak mindketten fontosnak. Ezt követően lehet, sőt ajánlott a gyerekekkel (persze koruknak megfelelő módon) kialakítani ehhez az értékrendhez passzoló házi szabályokat, szokásokat, s velük egyeztetve meghatározni a következményeket is. Így nagyobb eséllyel érzik magukénak azokat, s fognak aszerint viselkedni. 

Ha beleolvasunk a külföldi mozaikcsaládos irodalmakba, mindegyik kiemeli, hogy mielőtt bármiféle „nevelésbe”, szabályalkotásba belekezdenénk, időt kell adnunk a gyerekeknek, hogy hozzászokjanak a változásokhoz, s először a velük való kapcsolatunkon kell dolgozni. És nem árt, ha tudatosan tesszük ezt. Ha pl. az elejétől haverkodósra vesszük a figurát, nem várhatjuk el, hogy pár hét-hónap múlva kompetens felnőttként tekintsenek ránk, aki határokat szab majd nekik. Ugyanígy annak se lenne értelme, ha az összeköltözés után azonnal rendszabályozni akarnánk a közös életünket, az biztosan ellenállásba ütközne. 

Vagyis kell egy átmenet, amihez elengedhetetlen a türelem, és a gyerek érzéseinek megértése is. Ha belegondolunk, pont nem rajta múlott, hogy kiszakadt a megszokott családi közegből, s arról se kérdezte meg őt senki, hogy akar-e együtt élni egy számára idegen emberrel. Mintha nem lenne beleszólása az életébe. Ha csak annyit teszünk, hogy őszintén elmondjuk neki, látjuk a szomorúságát, és tudjuk, hogy nehéz elfogadnia ezt az új élethelyzetet, már tettünk egy lépést felé, hiszen ezzel azt érezheti, hogy elismerjük a veszteségét, nem csak úgy önkényesen belekényszerítjük egy helyzetbe. És ez akkor is igaz, ha valószínűleg jobb körülmények közé került a válás óta. 

Arról, hogy a mozaikszülőnek van-e joga beleszólni a gyerekek nevelésébe, érdekes módon teljesen mást mond a hazai két mozaikcsaládos szakkönyv. Fischer Eszter szerint jobb, ha a mostoha megtartja a két lépés távolságot, míg Bogár Zsuzsa szerint máshogy nincs is értelme a mozaikcsaládnak, mint hogy egyenjogú szülőként állnak a család élére. Bevallom, én mindkettőt végletnek tartom, és valahol a kettő közötti aranyutat tartom működőképesnek, de az is lehet, hogy azért, mert nálunk ez vált be. Ahogy minden család, úgy a benne élő gyerekek is mind mások és mások.

Jó, ha elég érzékenyek vagyunk ahhoz, hogy lássuk, meddig mehetünk el, amivel még megőrizhetjük a belénk vetett bizalmat, és mi az a választóvonal, amin túl már tolakodás vagy határszegés lenne a fellépésünk.

A következő bejegyzésben még néhány konkrét tipp következik a családi szabályok kialakításához.