38. Kinek a kije?

Mozaikcsaládban annyi mindenki lehetünk egymásnak, attól függően, hogy közössé alakuló életünk éppen melyik fázisában vagyunk…

Párunk gyerekének pl. lehetünk ismerőse, apja nője, anyja pasija, ha még nem tart ott, hogy a szülője párjának nevezzen, s nekünk sem lesz ő rögtön „gyerkőcünk”, idő kell, míg mindkét fél részéről kialakul a bizalom ehhez.

Lehetünk barátfélesége is, aki nem akar szülői feladatotokat semmilyen szinten, mondván, van a gyereknek apja, anyja. De ez a barátféleség kaphat elég tiszteletet tőle, mivel jó hozzá, segítőkész, és nem is akar szülője helyébe lépni, vagy őt túlszárnyalni. Könnyebben alakulhat ebből kvázi rokoni, nevelői státusz, mintha erőltetnénk.

Ellenségként is tekinthet ránk, betolakodóként, ha csak párunkra figyelünk, csak a vele töltött időt igyekszünk minőségivé tenni, s a gyerekre csak mint szükséges csatolmányra tekintünk. Vagy épp ellenkezőleg: egycsapásra „pótszülők” szeretnénk lenni, aki – igaz, a legjobb szándékkal – a nevelésébe kezd. 

Meg kell értenünk, hogy a mozaikcsaládban évekbe telhet, míg ahhoz hasonló családi kapcsolatok jönnek létre, mint eredeti családunkban, ahol a kezdetektől, együtt váltunk szülővé, s alakítottuk ki érték- és szokásrendszerünket.

Társunk számára is lehetünk az első idők nagy szerelméből akadékoskodó és megértésre képtelen idegen, aki tehetetlenül áll párja és annak exe és gyermeke elvárásainak kereszttüzében. Nem értjük, mit miért kér a másik, mit miért tart soknak vagy épp kevésnek, holott elvileg mind ugyanazt akarjuk: végre nyugalmat, egyetértést, harmóniát. 

Máshonnan, más élethelyzetből csöppenünk egymás életébe, és egy sokszereplős kirakós darabkáiként kell megtalálnunk a helyünket ott. Ez nem megy egycsapásra, de sikerülhet. Ha minden jól megy, idővel – sok-sok konfliktuson túl is akár – valóban családtagokként tekinthetünk egymásra, s ez a külvilág számára is egyértelmű lehet!

27. Hernyóból pillangóvá - a nagy átalakító show Mozaikéknál

Ilyen volt - ilyen lett – ismerős a játék, ugye? Az az érdekes benne, hogy a végeredménynek, amit látunk, valójában ugyanaz az alapja, csak valamiféle többletet kapott. Nem is feltétlenül mennyiségben, hanem inkább minőségben. Valami pluszt: jobbat, profibbat. Azt is mondhatjuk: hozzáértést. 

Ez a tuningolás az éppen csak megalakuló, keszekusza mindennapokkal megáldott mozaikcsaládokra is bizony, ráfér. Emlékszem, hogy az első könyv után, amit még szerelmetes páromuramtól kaptam ebben a témában, a felébresztett tudásszomjtól vezérelve elkezdtem keresni, kutatni a hasonló cikkeket, további kiadványokat, mert szerettem volna bevált megoldásokat, jó gyakorlatokat tanulni, amiket a saját életünkben hasznosíthatunk. Kegyetlen ám, amikor azt gondolja a naiv ember lánya, hogy most, hogy végre újra párt talált, s vele még gyereke(ke)t is, ugyan mi állhat az útjukba, hisz van már családi tapasztalásuk, jóról-rosszról egyaránt. És akkor jön nem egy, nem kettő és nem kis útonállás, ami bizony elég módszeresen képes háborgatni a boldogság és harmónia felé vezető utat. Majdhogynem  a végsőkig elmenve. Ilyenkor jól jönne a tudás, okosítás. Ha csak olvasunk a bennünket érintő nehéz helyzetek okairól, azok törvényszerű jelentkezéséről (legyen az gyereknevelési dilemma vagy párkapcsolati krízis, kapuzárási pánik, bármi), máris felenged a kétségbeesés és a tehetetlenség érzése. És hol van ez a Nyugaton már sokfelé természetes dologként kezelt pszichológiai és terápiás támogatástól, amivel pedig emberi kapcsolatok menthetők meg és tehetők működőképessé!

Ebből kiindulva a mozaikosodás közepette azt is érdemes számba venni, hogy bármennyire is kompetensnek érezzük magunkat családfőként, családanyaként, ez egy teljesen más műfaj, ahol más kapcsolati dinamika jellemző, más mérföldkövek övezik utunkat. Érdemes tájékozódni!

1., Először is meg kell birkózni a szituációval – az új család minden tagjának –, hogy vannak itt a rendszerben szervesen egymáshoz nem tartozó elemek 😱. Már az elején megbukhat a dolog, ha azt gondoljuk, a két szép szemünkért és ölelésre tárt karjainkért önként és dalolva fogad majd párunk gyermeke, vagy pedig gyermekünk a párunkat. Ezekben az első időkben (hónapokban, egy-két évben) még
- keressük a helyünket, szerepünket; megbecsülésünket;
- próbáljuk megérteni, mi a gond azzal, hogy a gyerek az első, hiszen a válás óta csak ő jelentette a családot;
- tagadjuk, hogy másféle család lennénk, hogy gondjaink vannak egymással.
Közben szenvedünk, de azért mámorítóan szerelmesek is vagyunk; a gyereket meg is értjük, de nem is akarjuk néha megérteni, sőt, inkább mi várunk tőle megértést; baromi jó pótszülők akarunk lenni és ugyanezt, ugyanúgy várjuk párunktól is, meg akarjuk mutatni, hogy mi tudjuk,  hogy kell, hogy lesz jó, és merő görcsökké válunk, ha ellentétes reakciókat kapunk.  Az amerikai pszichológusnő, Patricia Papernow a mozaikcsaládoknak ezt a kezdeti fejlődési szakaszát a nagy várakozások és a valóságtól való sokkolódás idejének nevezte – elég beszédesen. Aki benne van/volt ebben a családformában, tudja, mit jelent ez, de jó, ha tudatosítjuk is, hogy ez nem egyedi elmebaj, ideggyengeségből fakadó pokoljárás, hanem valaminek a kezdete. Igencsak ambivalens érzésekkel teli, merthogy csodálatos, egymásra hangolódós, nem ritkán idilli pillanatok váltakoznak az elkeseredett, csalódott és "mindenből elegem van" szituációkkal, amelyeket aztán ugyanilyen ellentétes érzelmektől fűtött nagy tisztázó beszélgetések követnek.

Sokan már itt elvéreznek. Majdnem mi is rámentünk. Nehéz időszak volt, sok-sok feszültséggel, és azzal a téves érzéssel, hogy gyerekünk, családunk, múltunk visszautasításra került. De szerencsére mindig, amikor egyikünk el akarta engedni a másik kezét, ő utánanyúlt, nem engedte 💑 Aztán apránként kezdett leesni, hogy ennek a családnak mi ketten vagyunk az alapja, szövetségesei kell legyünk egymásnak, a gyerekek pedig nem képezhetik féltékenység alapját (bár az időnkénti elborulások azért még beleférnek), és a mázas, valóságtól elrugaszkodott ideál-családképet hátra kell hagyni, egymást pedig nem vegzálni ezekkel az elvárásokkal.

2., A pszichológiában, családterápiában az egyes tagok alkotta  kis közösségeket alrendszereknek nevezik. Így pl. a felnőtt pár is egy alrendszert alkot, és a szülő is a gyerek(ek)kel. A mozaikosodás középső szakaszában ezeknek az alrendszereknek az összehangolása a feladat. A már-már szimbiózisban élő szülő és gyerek elkezd nyitni a pótszülő felé, egyre inkább megengedi, hogy a szűk közösségbe bejöjjön és jól érezze magát. Ez persze alapvetően a gyerek "engedménye", az érzelmi szükségleteinek és fejlődésének ütemében, de azért a szülőben is előfordulhat kezdetben egyfajta tartózkodás, amit le kell vetkőznie: bíznia kell párjában, aki gyermeke szülője nem lehet ugyan, de támogatója, jóakarója igen. Ez tehát az összecsiszolódás szakasza, amikor már ki lehet mondani, hogy a felnőttek a gyerekektől különálló alrendszert alkotnak, s ezen rendszeren belül is, mint bármely párkapcsolatban kialakulnak az egyéni igények, szokások, elvárások, keretek-határok, amelyek összefésülésre várnak.
Közben pedig a gyerekek is jól leválasztódnak korábbi túl szoros kapcsolatukból a vér szerinti szülőről. Ez ekkor már nem lesz sokkhatás, mert eltelt annyi idő, hogy érzelmileg biztonságban legyenek. Mindenki külön-külön és sértődés és rivalizálás nélkül megkapja a maga idejét a számára fontos családtagtól. Szabályok születnek, kezd kialakulni a család életvezetésének rutinja. Szuper érzés lelkiismeret-furdalás nélkül kimondani, hogy drágám, most még megírjuk a gyerekkel a leckét, elmondom a mesét, de te addig foglalkozz csak magaddal, utána jövök, s a tiéd vagyok! Vagy a gyereknek: ma hamarabb lesz lefekvés, de ha akarsz, még az ágyban játszhatsz, olvashatsz kicsit, anya pedig ma este Jóskával/Ödönnel tölti az estét, kikapcsolódnak.
Ha elég türelmesek vagyunk, ebben a szakaszban, a mozaikosodás kb. 3. évében komolyabb nyitás is elképzelhető a mozaikgyerek és pótszülője közt: már nem idegenek egymásnak, s mivel nem voltak erőltetve a régi családban rögzült szerepek, ekkor spontán módon kezdhetnek közelíteni egymás felé, az elvárások nélküli biztonságérzetben.
 
3., Kb. a 4-5. évre el lehet jutni egy bensőséges, intim és viszonylag stabil formációig, ahol a tagok értékelik ezt a közösséget, átérzik, hogy a korábbi sok feszültség ellenére mégiscsak jobb ez és jobb így. Sok-sok közös élményen vannak már ekkor túl (a társasjáték, kirándulás, mozizás megannyi lehetőség a közös beszélgetésekre, nevetésre, ezáltal az egymáshoz való közeledésre). Nem kínos definiálni, ki kinek a kicsodája, és nem sértődünk meg lépten-nyomon minden félreérthető megjegyzésen, amin egyébként ha vérszerinti családtagok lennénk, szintén nem kapnánk fel a vizet. Ekkorra van annyi muníció a csapatban, hogy a nagyobb konfliktusok, amelyek korábban napokra megtépázták a hangulatot, viszonylag simán, de legalábbis nem vérremenően meg tudnak oldódni. Nem hibáztatjuk állandóan egymás gyerekét vagy egymást vagy az exeinket, hanem igyekszünk egymásra és magunkra figyelni, s leginkább: ELŐRE!

Drága Mozaikosok! Ti hol jártok ezen az úton? 
Vannak-e köztes állomások, amelyekről itt nincs szó?

25. Vélt vagy valós igények? Apák kereszttűzben, esetleg a saját csapdájukban?

Kicsit hosszúra sikeredett a cím, de jól körvonalazza a téma sokszínűségét. Az előző bejegyzésben már érintettük a problémát, hogy nem egy esetben abból fakad a konfliktus mozaikéknál, hogy apa egyszerre próbál megfelelni a gyermekének és sokszor a gyermeke anyjának is, miközben az aktuális társ is ugyanezt várná – talán nem is jogtalanul. Ez is forrása lehet az elvált apák körében gyakori depressziónak (azon kívül, hogy megfelelni akarásuk mellett esetleg még azzal is meg kell küzdeniük, hogy mindeközben párjuk gyermeke kifejezetten elutasítja őket). 

Nem egy mozaiktörténet szól arról, hogy az "új asszony" szerepébe került nőknek elkeseredett tehetetlenségben kell nézniük, ahogy társuk küzd a régi családdal: 

- a volt feleséggel, aki követelőzik, egyre több gyerektartást szeretne, ami egyébként bizonyíthatóan nem is a gyerekre megy teljes egészében; 

- vagy ellene hangolja a gyereket; vagy nem ellene, hanem az új párja ellen (aki mellesleg a láthatások idején gondoskodik a gyerkőcről);

- esetleg olykor-olykor akadályozza a láthatásokat, pl. rászervez más programot stb.; kiszámíthatatlanná téve a látogatások rendjét;

- de olyan esetet is ismerek, amikor nő létére nem törődik felelősen a gyerekkel, nem segíti az iskolai előrehaladását, ellenben ha valami probléma akad, apát hívja segítségül;

- de a gyerek is borsot törhet az orra alá: pl. megpróbálhatja kijátszani a szülőket egymás ellen;

- azt mondhatja, hogy ha nem kap meg ezt vagy azt, ha nem tehet meg ezt vagy azt, akkor el sem megy hozzá legközelebb láthatásra;

- undokoskodhat a pótszülővel, stb.

(Zárójelben jelzem, hogy ezek a fenti küzdenivalók természetesen nem kizárólag az apákat sújthatják!)

Ezek némelyike (mindegyike...?) külön-külön talán a legtöbb egyszülős vagy mozaikcsaládban felüti a fejét, de olyan is van, hogy csupán az aggódó, frusztrálódó apa képzeletében születik meg és fertőz elképesztő rombolást végezve. 

Vannak feltételezések a férfiben, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy ne legyen balhé az exszel, hogy simán menjen a következő láthatás, hogy örömmel jöjjön a gyerek és jól érezze magát nála. Sokszor olyan mélyek ezek a feltételezések és olyan rögzültek, hogy ha rákérdeznénk, beszéltek-e már ezekről kettesben, megpróbálták-e tisztázni, kiderülne, hogy ez fel sem merült bennük. Mert minek? Úgysem értené meg a másik, úgyis csak a hibát keresné benne stb. Jobb megelőzni a bajt és ráhagyni a dogokat, vagy fizetni inkább, és nem megkérdőjelezni, hogy erre-arra szükség van, hogy ez vagy az a nevelési szabály úgy van jól, hogy ide vagy oda menjenek csak ők, a régi, közös család, és az új társ bele se szóljon semmibe, ami a gyerekkel kapcsolatos... 

EZEK SOKSZOR FELTÉTELEZÉSEK! NEM KOMMUNIKÁLUNK EGYMÁSSAL! ELEVE NEGATÍV DOLGOKAT FELTÉTELEZÜNK A MÁSIKRÓL!

Azt gondolom, hogy meg kell érjen annyit az új párkapcsolatunk, alakuló új családi életünk és a külön élő gyerekünkkel való viszonyunk, hogy merjünk feltenni volt házastársunknak fontos kérdéseket, mielőtt feltételezzük a válaszait, s merjünk javaslatokkal előállni a közös gyerekkel kapcsolatos elképzeléseinkről, merjünk határokat szabni a követelőzésnek és esetleges zaklatásoknak, merjünk ellenállni a manipulációnak és zsarolásnak. Merjünk beszélni, megbeszélni, nem meghátrálni az első vitánál!

Ha ezt nem tesszük meg, valaki be fogja dobni a törölközőt. Könnyen előfordulhat, hogy pont azzal fog megromlani vagy megszakadni a kapcsolatunk, aki végig a legfontosabb szereplő vagy támogató volt mellettünk.

23. És MIT kéne másképp csinálni???

Merthogy az előző bejegyzésnél az volt a (költői) kérdés, hogy LEHET-E másképp. Na de mit? És közben talán észrevettétek, hogy kicsit bővült a blog, kapott még pár gombot a fejléc, amit lehet majd töltögetni (mármint fel). Az egyiket a bloggeres statisztika szerint jóval többen nézegetik, mint a többit – kitaláljátok, melyiket?

Ez mind megtörtént... 

Vagyis beigazolódott itt is,  hogy más történetét, aki hasonló cipőben jár, szívesebben olvassuk. És ezzel valószínűleg mindannyian így vagyunk. Ezért a sok-sok bátorítás, kérés, hogy nyíljatok meg, mondjátok el, nálatok mi a helyzet, mi okoz gondot, örömet, egyáltalán hogyan alakulnak a hétköznapok a mozaikcsaládban.

Miért van erre szükség? Hát hogy lássuk, MI MINDENT kéne másképp csinálni. Ha nem fogalmazzuk meg, legalább nem írjuk körül a nehézségeket, hogy is lehetne azokon túllépni! A majd valahogy lesz kevés egy ilyen családi formációban, sokszor taktikai lépésekre, stratégiára van szükség ahhoz, hogy megelőzzünk vagy épp elsimítsunk valamit.

Nem okoz-e gondot pl.:

- úgy bekerülni egy egyszülős családba, hogy én magam nem vagyok szülő, ugyanakkor érzékelek ezzel kapcsolatos elvárásokat

- vagy pont hogy van már gyerekem, akár több is, de ők nem élnek velem, hiányoznak, miközben a párom gyereke halálra idegesít

- vagy a párom gyereke tündéri, édes, bírjuk egymást, de a párom exe nem hagyja, hogy afféle pótszülői szerepben részt vegyek a nevelésében

- vagy épp elvárja (az ex, de akár maga a párom is) hogy anyagilag lehetőleg egyformán adjam meg, amit lehet a nevelt és a saját gyerekemnek is

- hogy nem engedi, hogy a gyerek otthon érezze magát nálunk a láthatások idején

- hogy az exed akadályozza a láthatást, keresztbe tesz a programjaitoknak, a gyereked ellened és/vagy új családod ellen hangolja

- hogy versengést csinál az ajándékozásokból, amit a gyerekek rendesen ki is használnak

- hogy különböznek a nevelési elveitek nemcsak az ex-szel, de új pároddal is

- hogy közös nevezőre kellene jönni az óvodai-iskolai szünetek elosztásában, akárcsak a velük járó pluszköltségek vállalásában is

- hogy "a te gyereked és az én gyerekem veri a mi gyerekünket" – vagyis túl sok a konfliktus a mozaikgyerkőcök között, ami szinte ellehetetleníti a közös időtöltést

- hogy megőrülsz attól, hogy már megint keresztbe tett valamelyik mozaiktag/ex a hetek óta leszervezett programotoknak

.....................................


Tudtok még ilyet? Mert ezeket lenne jó összegyűjteni, a fenti felsorolás csak egy kis ízelítő, hogy mi minden lehet tárgya a leveleiteknek. Aztán biztos lesz egy ellenlista is a sok-sok pozitív hozadékról, sikerekről, de előbb legyen egy kis kihívás 😉

Várom történeteiket, vagy akár a fentihez hasonlóan szűkszavú-tömör problémafelvetéseiteket a listához!

5. "Az élet nem habos torta..."

Virág elvtárs megmondta.

Jó, jó, szép dolog az együttműködés, meg a megértés, meg az önfejlesztés (határaink feszegetése...?) de mi van, ha tényleg nem megy?

Mi van, amikor volt házastársunk mindent elkövet, hogy borsot törjön az orrunk alá, és a gyereket sem kíméli kitűzött céljában? Mondok példákat: nála lenne hétvégén a gyerek, de az utolsó pillanatban, mondjuk pár órával az "átadás-átvétel" előtt azt mondja, mégsem lesz jó, közbejött valami. És ezt két-három havonta egyszer-kétszer megcsinálja. Az hagyján, hogy nem érdekli, mi hogy oldjuk meg az esetleg betervezett programunkat, netán pihenésünket, de az sem érdekli, hogy a gyerek mennyire várta a találkozást vele, s mekkora csalódást okoz neki hirtelen húzásával. Nyilván az sem, hogy ilyenkor ránk hárul, hogy a gyereket megvigasztaljuk, saját programunkat hirtelen átszervezve valamilyen kárpótlást találjunk ki, s amilyen lúzerek tudunk lenni, még ki is mentjük őt, nehogy a gyerekben negatív kép alakuljon ki róla, a ritkán látott szülőről. S a gyerekek ezt jobbára el is várják, nem szeretnek rosszat hallani szüleikről, még ha tudják is, hogy mikor ki a hunyó – a szív és a vér törvényei felülírják a racionalitást, s ez bizonyára így is van rendjén. 

Vagy például kap egy ígéretet a gyerek volt párunktól: egy közös programot, egy ajándékot, vagy hogy ott lesz egy fellépésén, meccsén stb. – s hopp, valami megint közbejött, másra kellett a pénz, nem engedték el a munkahelyéről stb., stb...  

Esetleg nem fizeti a (különben egyáltalán nem vállalhatatlan összegű) tartásdíjat, vagy megvárja, hogy szóljunk, kérjük, mintha az nem is a közös gyerek érdekét szolgálná, hanem esetleg a sajátunkat.

És így tovább... Csak ezt az egészet valahogy túl kell élni, különösebb kirohanások nélkül, sőt, tulajdonképpen még jó képet is vágva hozzá, nehogy azt érezze a másik, hogy elevenünkbe talált, mert annál szívesebben fogja ezt játszani velünk. S jól tudjuk, hogy bár velünk játszik, de a gyerek szenved jobban, amit meg inkább enyhítenénk.

Szomorú ez – elképesztő, milyen változatos formában képesek ezt megtenni egymással a drága, valaha egymást ölelő, most inkább gyilkoló "exek", biztosan az olvasók is tudnának mesélni...

 Mit lehet tenni ilyen megromlott kapcsolatban, ahol nyilvánvalóan elvarratlan szálak vannak, kibeszéletlen sérelmek, le nem zárt érzések, elvárások, sőt, vágyak...? Asszimetrikus kapcsolat ez (mert az tagadhatatlan, hogy kapcsolatról van, volt és lesz is szó a két szülő között, válás ide, oda), amelyben valószínű, hogy a "gyengébb", sérültebb vagy érzelmileg kiszolgáltatottabb félnek van szüksége a kompenzációra, ezért keresi a lehetőséget ereje megmutatására. Ezért akadályozza adott esetben a láthatást, az ünnepek, vakációk rendjének korrekt, a gyerek szempontjait előtérbe helyező elosztását, és sajnos ezért nem állja meg, hogy ne tegyen megjegyzést a másikra a gyerek előtt, vagy utalgasson arra, mi mindent csinál rosszul...

S minthogy bizonyos értelemben nem egyenrangú felek állnak szemben egymással, vagyis érzelmileg más szintnél tartanak, ami befolyásolja a másikhoz való viszonyulást, kommunikációt, együtt(nem)működést, fontos, hogy aki előrébb jár, minden bölcsességét és lelki tartalékát latba vetve tartson ki, és ne menjen bele a játszmákba. 

Ne menjünk bele a játszmákba! 

Ami kipróbáltan nem működő helyzetkezelés, khm-khm..: hiszti, dühroham, fenyegetőzés, érvelés...

Működőképes "taktika": hatalmas önuralom és türelem, higgadt reakció, korrekt, sőt megértő és együttműködést kereső kommunikáció, amiben lehetőleg mindenkinek legyen valamennyire igaza (nyer-nyer megoldásra törekvés). Ezt persze gyakorolni kell, és jó, ha készülünk rá előre, hogy élesben lehetőleg ne az indulataink befolyásolják a reakciónkat, mert abból sok jó nem sülhet ki. 

Az a meglepő, hogy ez idővel tényleg képes működni, méghozzá azért, mert a méregfogát húzzuk ki a konfliktusainknak azzal, hogy nem úgy reagálunk, ahogy azoknak "értelmük" lehetne a másik számára.  Energiabefektetés, igen, de talán egy életre szóló, energiavámpír hadviselést csökkenthetünk le pár átmeneti évre, s ez végeredményben nemcsak nekünk jó, hanem gyerekünk is hálás lesz érte.

Persze minden eset egyedi, és sajnos vannak tényleg nagyon eldurvuló kapcsolatok, ahol esetleg más, egyéni problémák is felmerülnek, itt érdemes meggondolni mediátor bevonását, vannak, akik nagyon profi szinten rendezik a fennálló vitákat. Egyéb, gyámügyi, pszichológiai, jogi kategóriákat már nem is említek, az már egy komolyabb téma.

Tortára fel!! :)