56. Mozaikcsaládban az élet… és a bezártság a koronavírus-járvány idején

Most már elég jól látszik, hogy a jelenlegi helyzet nem az, amire azt mondhatjuk: ez miránk nem vonatkozik, elég távol van ahhoz, hogy az ingerküszöbünket elérje, majd megoldják (helyettünk) a problémát, stb., stb. 

Világjárvány van, és az egyik legészszerűbb, amit tehetünk, hogy lelassítjuk a folyamatát, hogy minél kevesebb áldozata legyen, és ne omoljon ránk az ellátórendszer, s ennek érdekében amennyire lehet, a fenekünkön maradunk. 

Otthon. Mindenki. Együtt. 👌😊

Huh…

Lelkesedő típus vagyok, így feledve minden korábbi rossz tapasztalatomat, élményemet, arra gondoltam, milyen klassz lesz, együtt a (mozaik)család: „papa, mama, gyerekek, csupa szív, szeretet…!” De tényleg. Elképzeltem – a közös nyaralás és a karácsony emlékezetes, de nem különösebben kívánatos pillanatait lazán félresöpörve –, milyen jó lesz újra együtt ebédelni a hétköznapokban, megosztva felügyelni a kis boldogságbomba kétévesre, esténként büntetlenül társasozni, filmezni, merthogy senkinek sem kell túl korán kelnie. S mindezt együtt, együtt… 

Na ez az. De jó lesz ez nekünk??? 

EZ lesz az egyik nagy kihívás ebben az előttünk álló nem rövid időszakban. Erre kell ráérzékenyülnünk, ráhangolódnunk, hogy egymás agyára ne menjünk, egymást fel ne faljuk a nagy együttlétben. A téli szünet két hete se semmi, de akkor legalább van valami pozitív tartalom is, és az egész időszakot belengi valami jóleső fenyő- és mézeskalácsillat. 

De most mi lengedezik? A fertőtlenítő és a szappan illata. Egyfolytában. És repedezik a bőr a sok mosakodástól, és másról se hallunk, beszélünk, csak arról. A nemmondomkiazértsemiről.

Mihalec Gábor párterapeutát már idéztem itt. A legfrissebb hírlevelében arról számol be, hogy miután Kínában feloldották a karantént, soha nem látott mennyiségben adták be házaspárok a válókeresetet, és sajnos a családon belüli bántalmazások száma is megugrott. Nem lehet ezen csodálkozni, nehezített körülmények között összezárva lenni salto mortale – parancsra.

Ezért aztán, ha nem akarjuk hozni ezeket a statisztikákat mi is, s főleg: nem akarjuk rosszabbul érezni magunkat a bőrünkben, érdemes trenírozni magunkat e téren. Foglalkozni magunkkal, párunkkal, segíteni feldolgozni a tehetetlenségérzést és a bezártság, netán munkahelyi bizonytalanság okozta szorongást, a gyerekeink felügyelete okozta elhúzódó készenlétet az élet oly sok terén (iskola, egészségi állapot, háztartás, nyűgök-bajok stb.).

És nekünk, mozaikosoknak ott van a plusz kihívás: nemcsak együtt – jóban – lenni a mozaikokkal, hanem még a láthatást is megoldani. Sajnos sokak számára nem kivitelezhető, hogy autóval háztól házig vigyék a gyerekeket, viszonylagos biztonságban a másik szülőhöz. Vagy túl messzi laknak egymástól, ahol még az autóút is macerás (mint pl. a mi esetünkben, több órás utazásokról van szó). Megoldani, hogy a gyerekek kapcsolatban is legyenek a másik szülővel, és ha a fizikai kontaktus nem jöhet szóba, valahogy kárpótolni őket, még többet adni nekik érzelmileg. Ez akkor különösen nehéz, ha a kapcsolatunk nem épp súrlódásmentes (milyen finoman fogalmazok…) az exünkkel. 

Hát, meg kell gondolnunk, hogy mi mennyit ér: a gyerekünk lelki jólléte vs. a mi csalódottságunk, ami miatt egy kanál vízbe fojtanánk a „kedvest”. (Ez természetesen csak költői túlzás!!! – szerk.)

A fentebb említett Mihalec doktor a Facebook-oldalán indít egy pársegítő ingyenes videosorozatot, minden este 9-kor; Mészáros Ádám, párkapcsolati mediátor pedig ingyenesen letölthetővé tette Párkapcsolati Konfliktuskezelési Kézikönyvét, szintén a fentebb említett indíttatásból.

Segítség tehát van, csak élni kell velük, és legfőképp megpróbálni naponta valami pozitívumot találni, amivel átvészelhetjük és egymást is átsegíthetjük ezen a nehéz, ismeretlen időszakon.

Ajánlom a Mozaikosok zárt csoportját is, ahol kiereszthetjük a felgyülemlett gőzt, vagy közösen ötletelhetünk, ha elakadtunk valahol.

Figyeljünk egymásra most még jobban!

47. Mi jut eszedbe a mozaikcsaládról? - Egy felmérés eredményei

Néhány hete egy kis internetes felmérést végeztem. Nem reklámoztam agyon, nem is futott sokáig, ezért ez csak amolyan „hangulatjelentés”, de annak érdekes.  Arra voltam kíváncsi, milyen érzések kapcsolódnak a mozaikcsalád fogalmához. Az alábbiakban ennek összefoglalóját teszem közzé. Mindenkinek köszönöm, aki részt vett benne!

A felmérés kérdései:

1.    Kérlek, írd be az első szót, ami eszedbe jut erről: mozaikcsalád
2.    Mi az, amit a legjobban szeretnél ebben az új családodban? (vágy)
3.    Mi okoz neked ezzel kapcsolatban problémát? (probléma)
4.    Mitől tartasz leginkább ezzel kapcsolatban? (félelem)

Egy kis statisztika

Legtöbbször a következő kifejezések tűntek fel: szeretet, család, mi, nehéz, elfogadás, remény.

Válaszadók és jellemző válaszaik:

6 férfi, 38-45 évesek:

1.    vágy: nyugalom, egység, béke
2.    probléma: leginkább semmi
3.   félelem: az elfogadás, megfelelés hiánya, tehetetlenség pl. a gyereknevelésben

11 nő, 34-44 évesek:

1.  vágy: egység, nyugalom, boldogság, a mozaiktagok kölcsönösen szeressék egymást
2.   probléma: exek, elvárások, a kapcsolat a mostohagyerekekkel, nincs összhang
3.   félelem: tehetetlenség az exekkel, mostohagyerekekkel kapcsolatban; hogy nem tud hosszú    távon jól (együtt)működni a párkapcsolat és a család

14-en hiányosan válaszolták meg a kérdéseket, de a legjellemzőbb válaszok: elfogadás, család, megfelelés, remény.

Következtetések

1., Az első érdekesség, hogy bár több felületen is megjelent a felmérés, nagyon kevesen vállalták, hogy kitöltik. Feltételezésem szerint arról van szó, hogy nagyon személyes, és nagyon kényes témára kérdeztem, amely sok esetben a családi/párkapcsolati kudarcainkat is érinti. Ilyesmiről az ember nemhogy nem szívesen vall, de ha lehet, messze el is kerüli a témát. Pedig megannyi tapasztalat támasztja alá, hogy sokszor már az is elindíthat egy problémából történő elmozdulást, ha beszélünk róla egy kívülállóval, vagy pont sorstárssal. Megváltozhat a szemléletmódunk, elkezdhetünk másképp tekinteni a problémára, és így jobb válaszokat adni a bennünket foglalkoztató kérdésekre.

2., A „mozaikcsalád” kifejezés elég vegyes reakciókat váltott ki, mégis a legtöbb arra a vágyra vonatkozik, hogy szeretnénk magunkat egy egységes, szeretetkapcsolatokon alapuló családként látni. Ami persze nehéz mutatvány ebben a formációban. 

3. Érdekes volt látni a férfiak és nők eltérő hozzáállását a meglévő problémákhoz. Mondhatni, tipikus, hogy a férfiak nem nagyon beszélnek nehézségekről, mintha nem is léteznének problémák. Persze amikor a jövővel kapcsolatban merül fel a kérdés, már más a helyzet. A nők ehhez képest – helyesen, nem magukban elnyomva – szóvá tették, hogy mind az exekkel, mind a családhoz tartozó gyerekekkel kapcsolatban vannak nehézségeik.

4., Amikor a jövőbeli félelmekre kérdeztünk rá, kiderült, a legerősebb aggodalom a kirekesztettség mellett az új család okozta bonyodalmakkal kapcsolatos tehetetlenségérzettel függ össze. Attól félünk leginkább, hogy képtelenek leszünk hosszú távon jól menedzselni mozaikcsaládunkat, elsimítani a gyerekekkel kapcsolatos feszültségeket, s megőrizni a párkapcsolati összhangot.

5., Érthető, hogy mindezek miatt legfőbb vágyunk a nyugalom, és az egység megtapasztalása.

Bár a felmérésben nagyon kevesen vettek részt, mégis jól kirajzolódnak a mozaikcsaládokban tapasztalható legáltalánosabb nehézségek, félelmek és vágyak. Ahhoz, hogy ezek ne elmélyüljenek, hanem inkább a kívánt cél irányába elmozduljanak, az első, hogy szembenézünk velük, és a társunkkal elkezdünk róluk komolyan beszélgetni. Sajnos sok esetben félünk ezektől a beszélgetésektől, a konfrontációtól, és inkább a szőnyeg alá seperjük a problémáinkat. 

Érdemes úgy hozzáállni a nehezebb témákhoz, hogy tisztázzuk: nem a „győzelemre” hajtunk, nem arra, hogy „ledaráljuk” a másikat, mert azt gondoljuk, valamit ő csinál rosszul, hanem a célunk az: LEGYEN BÉKESSÉG ÉS ÖSSZETARTÁS a családban! És ennek érdekében gondoljuk végig:

1., az, ahogy eddig csináltuk, milyen eredményeket hozott,

2., s amivel elégedetlenek vagyunk, hogy csinálhatnánk másképp.

Vegyünk egy nagy levegőt, és próbáljunk meg annak a szemszögéből tekinteni a problémánkra, aki azt véleményünk szerint okozza. Ha ugyanis arra várunk, hogy mindig más változzon, s mi semmit nem alakítunk a saját hozzáállásunkon, ugyan mitől tudna változni a helyzet?? A szemléletváltás és nyitottság csodákra képes!

Ha pedig nehezen jönne a csoda (mozaikcsaládban ez nem ritka), célszerű segítséget kérni a nehézségek megoldásához. Ajánlom a blogon található konzultációs lehetőséget, keress bizalommal!

ÚJRAKEZDENI ÉR!!!

46. Szépet hazudni a gyereknek

Hazudhatunk-e jót, szépet a gyereknek? Milyen a jó válás?

Nemrég érdekes esetről hallottam az egyik barátnőmtől. Arról beszélgettük, hogy vannak házaspárok, akiknek bár megromlott a kapcsolatuk, mégis együtt maradnak a gyerekeik miatt, hogy azok a saját családjukban nőjenek fel. Eljátsszák a családi idillt a kedvükért, csak hogy ne sérüljenek. Arra jutottunk, hogy bár a törekvés tiszteletre méltó, de előbb-utóbb egész biztosan kiderül, hogy ez a fajta családi élet egy színjáték volt, s ez valószínűleg átkeretez majd mindent, amire egyébként az ember szívesen emlékszik a felcseperedésére visszagondolva. Családi programok, kirándulások, rokonlátogatások, melyekről azt hittük, olyan „kerek” volt mindig, egyszercsak teljesen más színezetet kapnak. Hiszen mindez nem úgy volt igaz, ahogy elhitették velünk. 

Milyen kapcsolati mintákat adnak így át ezek a szülők? Hiteles lehet-e ezután mindaz, aminek érdekében a színjátékot választották? Tudni fogja-e így a gyerekük, hogy mi számít őszinte kapcsolatnak, és hogy valójában létezhet-e hosszú távú, jól működő párkapcsolat? 

Aztán innen sodródott a beszélgetésünk arra a bizonyos érdekes esetre. A jó válásról morfondírozva hozta fel barátnőm rokonságából a példát, ahol is „túl jól” sikerült a szülőknek elválniuk. Röviden: mivel fiatalkori, valószínűleg átgondolatlan házasság volt, nem is volt mély kötődésük egymáshoz, ám a gyerekek érdekében és talán a maguk győzködése miatt is, elég sokáig benne maradtak, bár érzelmileg már messzi voltak egymástól. Végül a férj meghozta a döntést, így nem maradhatnak együtt. Mivel kívülről nézve a „szép család” illúzióját keltették, senki nem értette a válásukat, legfőképp a gyerekek nem. Ezért viselte meg őket a helyzet még jobban. Ezt tetézte még az apa egyébként jó szándékú törekvése, hogy amennyire csak lehet, még a család része akart lenni, mondván, hogy a gyerekektől nem vált el, s szeretné, ha minél kevésbé kellene megérezniük, hogy családjuk már nem a régi. 

Ezért nem egyszer előfordult, hogy úgy járt haza, mint korábban pl. a továbbképzései során: néhány nap távol, aztán egy-két nap otthonalvás. Vagy a nyaralásokon ő is részt vett, mintha mi sem történt volna. A gyerekek látták kávét főzni volt feleségének, s ugyanúgy társasoztak, mint azelőtt.

Hol itt a hiba? Hát nem ez a jó válás, kérdezhetnénk…???

Nem, ez már pont nem az, sajnos, minden jó szándék ellenére. Honnan is tudhatnák az épp kamaszkorba érkező gyerekek, hogy miről is van szó, ha szinte ugyanúgy részei életüknek szülei, mint azelőtt, ugyanazokat a gesztusokat látják, mint korábban? Persze, leültek velük beszélni a válásról, de ha mindezt nem kommunikálják valamiként a magatartásuk szintjén is, akkor ezzel inkább megnehezítik a gyerekek dolgát. Összezavarodnak, nem tudják értelmezni, ami történik körülöttük, velük, hiszen mást hallanak és mást látnak. 

Természetesen nem az a jó megoldás, hogy a szülők haragba legyenek és ne legyen a későbbiekben semmiféle kapcsolatuk, de valami jelét mégiscsak adni kell annak, hogy érzelmileg már nem kötődnek úgy egymáshoz, mint régen. Egyértelművé kell tenni a gyerekek számára, hogy bár tőlük valóban nem váltak el, de egymáshoz már nincs olyan szoros kapcsolatuk, ami megengedné a korábbihoz hasonló közös együttléteket, programokat. 

Ellenkező esetben a gyerekekben folyamatosan ott fog munkálni a vágy, hogy megpróbálják újra összehozni szüleiket, hiszen „nincsenek is rosszban”, végülis „olyan jól vannak együtt” még mindig…!

Ha mindenképp el kell válni, s a család bomlik, akkor azt természetesen a gyerekekkel kíméletesen, de meg kell beszélni. Azt is, hogy nem ők tehetnek róla, és azt is, hogy ezen nem tudnak változtatni, próbáljanak megbékélni a helyzettel. Törekedni kell arra, hogy szülőként együttműködőek legyünk, de kell egy bizonyos távolságot is tartani, határokat húzni, még akkor is, ha valamelyik félben esetleg lelkiismeret-furdalás van. A gyerekekhez fűződő kapcsolat attól még ugyanolyan szoros lehet, de azt nem várhatjuk el, hogy a korábbihoz hasonlóan folyjon a családi életünk. Ezzel csak elhúznánk, mélyítenénk az érzelmi, lelki sérüléseket.