46. Szépet hazudni a gyereknek

Hazudhatunk-e jót, szépet a gyereknek? Milyen a jó válás?

Nemrég érdekes esetről hallottam az egyik barátnőmtől. Arról beszélgettük, hogy vannak házaspárok, akiknek bár megromlott a kapcsolatuk, mégis együtt maradnak a gyerekeik miatt, hogy azok a saját családjukban nőjenek fel. Eljátsszák a családi idillt a kedvükért, csak hogy ne sérüljenek. Arra jutottunk, hogy bár a törekvés tiszteletre méltó, de előbb-utóbb egész biztosan kiderül, hogy ez a fajta családi élet egy színjáték volt, s ez valószínűleg átkeretez majd mindent, amire egyébként az ember szívesen emlékszik a felcseperedésére visszagondolva. Családi programok, kirándulások, rokonlátogatások, melyekről azt hittük, olyan „kerek” volt mindig, egyszercsak teljesen más színezetet kapnak. Hiszen mindez nem úgy volt igaz, ahogy elhitették velünk. 

Milyen kapcsolati mintákat adnak így át ezek a szülők? Hiteles lehet-e ezután mindaz, aminek érdekében a színjátékot választották? Tudni fogja-e így a gyerekük, hogy mi számít őszinte kapcsolatnak, és hogy valójában létezhet-e hosszú távú, jól működő párkapcsolat? 

Aztán innen sodródott a beszélgetésünk arra a bizonyos érdekes esetre. A jó válásról morfondírozva hozta fel barátnőm rokonságából a példát, ahol is „túl jól” sikerült a szülőknek elválniuk. Röviden: mivel fiatalkori, valószínűleg átgondolatlan házasság volt, nem is volt mély kötődésük egymáshoz, ám a gyerekek érdekében és talán a maguk győzködése miatt is, elég sokáig benne maradtak, bár érzelmileg már messzi voltak egymástól. Végül a férj meghozta a döntést, így nem maradhatnak együtt. Mivel kívülről nézve a „szép család” illúzióját keltették, senki nem értette a válásukat, legfőképp a gyerekek nem. Ezért viselte meg őket a helyzet még jobban. Ezt tetézte még az apa egyébként jó szándékú törekvése, hogy amennyire csak lehet, még a család része akart lenni, mondván, hogy a gyerekektől nem vált el, s szeretné, ha minél kevésbé kellene megérezniük, hogy családjuk már nem a régi. 

Ezért nem egyszer előfordult, hogy úgy járt haza, mint korábban pl. a továbbképzései során: néhány nap távol, aztán egy-két nap otthonalvás. Vagy a nyaralásokon ő is részt vett, mintha mi sem történt volna. A gyerekek látták kávét főzni volt feleségének, s ugyanúgy társasoztak, mint azelőtt.

Hol itt a hiba? Hát nem ez a jó válás, kérdezhetnénk…???

Nem, ez már pont nem az, sajnos, minden jó szándék ellenére. Honnan is tudhatnák az épp kamaszkorba érkező gyerekek, hogy miről is van szó, ha szinte ugyanúgy részei életüknek szülei, mint azelőtt, ugyanazokat a gesztusokat látják, mint korábban? Persze, leültek velük beszélni a válásról, de ha mindezt nem kommunikálják valamiként a magatartásuk szintjén is, akkor ezzel inkább megnehezítik a gyerekek dolgát. Összezavarodnak, nem tudják értelmezni, ami történik körülöttük, velük, hiszen mást hallanak és mást látnak. 

Természetesen nem az a jó megoldás, hogy a szülők haragba legyenek és ne legyen a későbbiekben semmiféle kapcsolatuk, de valami jelét mégiscsak adni kell annak, hogy érzelmileg már nem kötődnek úgy egymáshoz, mint régen. Egyértelművé kell tenni a gyerekek számára, hogy bár tőlük valóban nem váltak el, de egymáshoz már nincs olyan szoros kapcsolatuk, ami megengedné a korábbihoz hasonló közös együttléteket, programokat. 

Ellenkező esetben a gyerekekben folyamatosan ott fog munkálni a vágy, hogy megpróbálják újra összehozni szüleiket, hiszen „nincsenek is rosszban”, végülis „olyan jól vannak együtt” még mindig…!

Ha mindenképp el kell válni, s a család bomlik, akkor azt természetesen a gyerekekkel kíméletesen, de meg kell beszélni. Azt is, hogy nem ők tehetnek róla, és azt is, hogy ezen nem tudnak változtatni, próbáljanak megbékélni a helyzettel. Törekedni kell arra, hogy szülőként együttműködőek legyünk, de kell egy bizonyos távolságot is tartani, határokat húzni, még akkor is, ha valamelyik félben esetleg lelkiismeret-furdalás van. A gyerekekhez fűződő kapcsolat attól még ugyanolyan szoros lehet, de azt nem várhatjuk el, hogy a korábbihoz hasonlóan folyjon a családi életünk. Ezzel csak elhúznánk, mélyítenénk az érzelmi, lelki sérüléseket.

28. Mozaikéknál a tér és a szabályok

Lassan a negyedik lakást fogjuk kipróbálni, mióta együtt vagyunk. Kis túlzással persze, merthogy a szám úgy jön ki, hogy eleinte ugye, mindkettőnk külön kis lakásban élt. Aztán kb. egy év ismeretség után megszületett az összebútorozás elhatározása, s egy nagyobb albérletbe költöztünk. Valójában ez lett az első igazán - állandó - közös lakhelyünk. Azt már akkor is tudtuk/sejtettük, hogy a korábbihoz képest nagyobb terekre és lezárható magánterületekre lesz szükség, ahol fedezékbe/remeteségbe vonulhat az ember, ha "sok lenne a jóból". Mert a "jóból" is olykor sok tud lenni... :) Így lett olyan lakásunk, ahol a fürdő, nappali és háló mellett van külön kis dolgozólyuk (vagy, ahogy mi hívjuk, magán art mozi, mert olyan meghitt és filmezésre is ideális), és persze a gyerekszoba. Ez utóbbinál kicsit kockáztattunk: egy nagyobb méretű gardróbos szobáról van szó, ahol elég jól elfér egy emeletes ágy és még egy szimpla is, plusz egy-két íróasztal, könyvszekrény. Vagyis a kettő plusz egy gyerek (kettőnk egy-egy lánykája, plusz kéthetenként a harmadik) így elfér egy szobában. Jó ötletnek tűnt elsőre, s legfőképp praktikusnak. 

Az idő aztán igazolta is a lakásméret helyességét, még ha anyagilag nem is a legolcsóbb megoldás. Nem egyszer volt szükség különidős elvonulásokra egyik vagy másik gyerekkel, amikor magunkra tudtuk csukni az ajtót, s megbeszélni az őket foglalkoztató dolgokat, vagy épp tisztázni a nézeteltéréseket. Nem lehet mindent megbeszélni a vacsoraasztalnál vagy a nappaliban a társasjáték vagy filmezés közben, és a gyerekeknek is jólesett néha elvonulni, egyedül lenni. Aztán ahogy nőttek, egyre nagyobb lett ez az igényük. A barátság megerősödésével egyidejűleg az autonómiaigényük is nőtt, de talán még meghatározóbb a különböző életritmus, és a különböző családi szabályokhoz, szokásokhoz való alkalmazkodás. Míg az elején rivalizálást és neheztelést szült, hogy amit az egyiknek lehet, azt a másiknak nem, pl. tovább fennmaradni, netezni, addig mára ezek az éles nézeteltérések elcsitultak, ám az elfogadás nem tudott teljes alkalmazkodássá válni, természetes szükségletként merül föl a külön térigény. Meg lehet állapodni abban, ki mikor menjen zuhanyozni, kinek mikor szóljon az ébresztőórája, ki mikor takarítsa ki a szobát, de abban már nem olyan könnyű megegyezni, hogy mennyire legyen klímázva vagy fűtve a szobában, kinek milyen körülményekre van szüksége a tanuláshoz, ki meddig világíthat vagy szöszmötölhet alvásidőben (egyáltalán kinek mennyi az alvásigénye) és a reggeli készülődéskor, ki mennyit élhet társasági életet hangosan a mobilján, stb., stb., hogy a kamaszkorban egyébként is megjelenő magánszféra-szükségletről ne is szóljunk.

Hát, ezért lesz igazán jó a következő, negyedik lakásunk, ahol tényleg mindenkinek meglesz a maga kis kuckója, és ahol nem a négyzetméter lesz a legfőbb érték...

Vannak szituációk, amelyekre nem lehet általános érvényű szabályokat hozni, és ez a mozaikcsaládokban még inkább igaz. Amit az egyik szülő jogos, a gyerek érdekében való szabálynak tart, a másik alaptalan szigorúságnak gondolhatja. Amíg közös gyerekről van szó, ezek megbeszélhetők, sőt, jó esetben nem is éleződnek ki. Amikor viszont készen kapjuk más gyerekét, más szokásrenddel, más érzésvilággal, nehéz megérteni és főleg tiszteletben tartani ezt a másféleséget.

Sok vitát, konfliktust, sértődést lehet megspórolni, ha már az elején tudunk ezt-azt a mozaikos törvényszerűségekről, s tudatosan szervezzük úgy, hogy az együttélésünkben legyenek nagyon jól lehatárolható szférák, ahová nem akarunk mindenáron befurakodni, és nekünk is meg van engedve, hogy rövidebb időkre kizárjunk másokat. Nem csupán a szó szoros értelmében vett terekre, tehát szobákra, leválasztott sarkokra gondolok, hanem kicsit elvontabb szinten a fentebb említett szokás- és szabályrendszerre. Ha nem akarunk újra és újra falakba ütközni, megbotránkozni, el kell fogadnunk, hogy nem terjed ki mindenre a hatáskörünk, s azt is, hogy a békesség kedvéért meg kell engednünk egymásnak az elvonulásokat, külön időket, ahogy a némileg másféle szokásokat is. Ami belefér :)


Nehéz?

Bizony, sokszor nehéz. Sokszor a kirekesztettség érzését adja, ami még tehetetlenséggel is párosulhat.
Nincs mit tenni: el kell kezdeni másképp hozzáállni a helyzethez, és persze a saját határainkhoz is. Megéri. Ha nem vagyunk túl makacsak, előbb-utóbb úgyis rájövünk, hogy nem tudunk mást tenni – s lassan arra is, hogy mivel tudjuk pozitívba fordítani. Pl. az önmagunkkal törődésre. Hm?

3. Meglepetések, határ(talanság)ok, korlát(oltság)ok

Hű, ez a cím talán merész így, első olvasatra. 

A meglepetés még csak érthető - hiszen aligha unalmas, egyhangú egy olyan család, ahol szinte hétről hétre más "szereplők" ülik körül a vacsoraasztalt. Már ha egyáltalán körülülik, nem pedig mindenki a maga szokásrendszere szerint intézi az esti rituálét, fittyet hányva a mozaikmami (-papi) családegyesítő törekvéseire.

De ha már itt tartunk, ez jó példa lehet a másik két címfogalom magyarázatára is.

Egy mozaikszülő számára általában nagy kihívás megteremteni azt az elképzelt idillt, amit saját eredeti családja, szocializációja formált benne, s amit első házassága kudarca miatt az újdonsült mozaikcsaládjában is szeretne megvalósítani. Itt nyer értelmet a határ és korlát fogalma, amely minta, utánzás és esetleg konvenciók, elvárások hosszú év(tized)ek alatt kialakult konstrukciója, s amely megakadályozza a szülőt, hogy rugalmasan közeledjen az új családtagokhoz és az ő hozott mintáikhoz. 

Vagyis jól megsértődik, ha például a mozaikgyerek úgy dönt, nem akar egy asztalhoz ülni anyu/apu friss szerelmével, holott a közös étkezések, ugye, igazán jó hatással vannak a gyerek lelkére, sőt az egész családi közösségre...

Aha, na persze. Csak nem azok, amik durrbele módon, atomcsapásszerűen érik a gyereket, aki nem olyan rég még a másik szülője jelenlétét/hangját/nevetését/ölelését élvezte. 

S a határok, korlátok a jó szándékú szülőt a párjához sem engedik aznap már közel, még rendesen össze is veszik vele, mert azt gondolja, ő tehet róla, hogy ilyen a gyereke, az ő nevelése, vagy ha nem az övé, hát az exé... 

De a mozaikcsalád azért olyan csodálatos képződmény, mert benne élve idővel az ember, a mozaikszülő ráébred, hogy ha nem is mind, de sok-sok konfliktusa, kudarca valójában saját határaiból, korlátaiból fakad, amelyek nem is annyira merevek, mint amilyennek elsőre tűnnek. Kiderül, tud ő határTALANul jó fej is lenni. Túl tud lépni eredeti elképzelései határvonalain, így közelebb kerülve új családtagjaihoz, mellyel nem mellékesen párja kötődését is megerősíti.

A korlátoltság tehát a címben egyáltalán nem degradáló minőségű, még ha negatív felhangok is társulnak hozzá, mivel az elején általában természetes és törvényszerű módon gondolja a pár egyik tagja a másikról - két szerelmes pillantás között villámokat szórva -, hogy konfliktusaik a másik korlátoltságából fakadnak, aki nem képes megérteni, ráhangolódni az új helyzetre, amelyben persze az ő csemetéje is hunyó lehet adott esetben. 

A kifejezés csak akkor állandósul ebben a pejoratív jelentéstartalomban, amikor kézzel-lábbal kitartunk eredeti elképzelésünk mellett, nem törődve azzal a napnál világosabb ténnyel, hogy most egészen más kávéházban ülünk, más figurák kerültek mellénk a sakktáblán, s ők nem ellenkező színűek.

S ez a lényeg: nem baj, ha az elején azt gondoljuk, ez így nem fog menni, ez egy őrültek háza, ez maga a káosz,  nem kérünk több meglepetést (jót sem), mert ha eléggé szeretjük egymást, akkor ez EL FOG MÚLNI. Tényleg. 

Persze nem teljesen magától. Többek között erről fog szólni ez a blog. 

Ja, és a sok jó, amiket az előző bejegyzésben belengettem? Az is lesz, csak most elkapott a határtalanság... :)