A következő címkéjű bejegyzések mutatása: nevelés. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: nevelés. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. május 6., szombat

33. Anyák, édesek, mostohák

Sokféle érzés anyának lenni. Talán a legjellemzőbb az aggodalom, a féltés, ami valójában már akkor elkezdődik, mielőtt gyermekünket először karjainkba fognánk. Még magzatkorában megtapasztaljuk ezt a nyugtalanító érzést, amely tolakodóan furakodik a szeretet, majd az elfogultság elé, s amely ezentúl soha nem múlik, legfeljebb kegyelmes időszakokra csillapodik, esélyt adva időnként a gondtalan örömnek, büszkeségnek is.

Amikor első gyerkőcöm vártam, azt kívántam, hogyha megszületik, s anyai feladataim visszavonhatatlanul megkezdődnek, egy dolgot végig tartsak szem előtt: a gyermekem bár az enyém, de nem a tulajdonom. Figyelni akartam arra, hogy vele egy megbízást kaptam: neveljek belőle embert – ám nem a magam képére, hanem a maga egyedülálló személyiségének kiteljesedését segítve. Ez olyan szép feladatnak tűnt, és olyan megindító volt ennek a felelősségnek megízlelése! 



De azt kell  mondjam, lassan tizennégy év próbálkozásai alapján: az egyik legemberpróbálóbb küldetésről van szó, mely során az érzések legszélesebb skáláját élheti át az ember lánya a szépségestől, felemelőtől a gyötrelmesen keresztül a csalódottig, és még lehetne sorolni az anyalét megannyi árnyalatát. Siker- és kudarcélmények, melyek egy tőről fakadnak: AZ ÉN GYEREKEM, aki ilyen vagy olyan, vagy épp nem ilyen meg olyan... És tessék, itt az ősfélelmem teljes egészében: a magam elképzeléseit hajtom be vagy épp kérem számon rajta és nevelésemen, elfelejtve az alaptételt: minden ember egyedüli példány (Kosztolányi milyen szépen írt erről!), s ennek az egyediségnek a kifejlődésében kell végigkísérnem, közben életképessé, önállóvá nevelnem. Nem több, de nem is kevesebb. Éppen elég életfeladat. Kell hozzá jócskán önbizalom, magabiztosság, erő, önismeret – és szív, nagy. Nem könnyű, mikor mindezek elhagyják az embert, de az elbizonytalanodás után újra neki kell veselkedni – hiszen a feladat személyre szabott, nem átadható, mondhatjuk: küldetés.

Bár van, amikor a feladatot, vagy annak egy részét (akár nagy részét) mégis valaki más végzi. Nem az édes. S talán nem is "mostoha", de mégiscsak más. Nem az igazi. Ez az igazán nehéz – gyereknek, felnőttnek egyaránt. Anyai érzések ugyan kialakulhatnak egy nőben, szülnie sem kell feltétlenül hozzá, de egy gyerekben már közel sem alakulnak ki olyan jellemzően a gyermeki érzések, amiket csak szülei (akár a legelhanyagolóbbak) iránt érezhet. 

Talán vannak nők, nevelőanyák, akik így, anyák napja táján vágynak arra, hogy nevelt gyerekeiktől kapjanak egy kis figyelmességet, ami kifejezné a megbecsülésüket, hálájukat, amiért a mindennapokban gondjukat viseli, vagy ha már felnőttek, elismerve erőfeszítéseiket, amelyek hozzájárultak, hogy azokká válthattak, akik. Azt gondolom, utóbbit nagyobb eséllyel várhatjuk el, de még azt sem feltétlenül – a nevelőszülőség nem hálás szerep, ezt meg kell értenünk és emésztenünk. Minél kevesebb az elvárásunk, annál könnyebben fog menni. És ha jobban belegondolunk: nem is elődleges szerepünk, hiszen azzal, hogy gyermekes párt választottunk, még a párunk volt az első, vele kell elsősorban csapatot alkotnunk. A legtöbb, amit tehetünk, hogy e szövetséget a párunkkal úgy éljük meg, hogy "tartozékát" is csapattagnak tekintjük, ám nem a mi felelősségünknek – hiszen nem is az. Ha sikerül kialakítani ilyen módon egy némileg távolságtartóbb, ám valamennyire baráti kapcsolatot, akkor valószínűbb, hogy idővel a megbecsülés is megérlelődik, de sokat így se várjunk: édesgyermekünk sosem lehet, és ez így van rendjén.

Mindamellett elismerés minden anyának, mozaikanyának, nevelőnek, aki nap mint nap nekiveselkedik e szerepnek és helytáll!

2017. április 4., kedd

31. Be(le)szólhatok?

Én gyerekem, te gyereked, ki gyereke? Ki dolga, felelőssége? 

Van, hogy annyira tudnánk, annyira gondolnánk, hogy kell, mit kell – mondjuk, okítjuk,

...aztán a fejünket fogjuk, hogy miért nem tartottuk a szánkat...

Talán soha nem múló kérdés a mozaikban, amire valószínűleg legbelül mindenki tudja a legbölcsebb választ, amit mégsem sikerül oly könnyedén képviselnünk.

De mi lehet az oka ennek?

 - A féltés? Aggódunk párunk gyermeke miatt, azt gondoljuk, külső szemmel, elfogulatlanul jobban rálátunk a részletekre, amelyek elvezethetnek a jó helyzetkezeléshez?

Talán igen. Miért ne lenne fontos számunkra, hogy a gyerek dolgai rendben legyenek? Miért ne aggódhatnánk, hogy ha zűrös ügyek vannak, melyeket az elfogult szülő nem akar észrevenni, azok kihathatnak a jövőjére, s vele együtt a családéra is? Miért ne lehetne egy jó észrevételünk, jobbító javaslatunk?

- Az indulat a tekintélyhiány miatt, mivel a respekt ebben a formációban hosszadalmasan alakul ki (ha egyáltalán kialakul)? Hiszen tényleg bosszantó, ha levegőnek nézik az embert, miközben ő a lehető legnagyobb türelemmel, elfogadással fordul nevelt gyermeke felé. 

Nem lehet könnyű helyzete annak a mozaikapunak, -anyunak, akit semmibe vesz párja csemetéje - és sajnos ez elég gyakori a mozaikcsaládokban. Ilyen klímában sokkal hamarabb kicsúszik olyasmi az ember száján, ami kioktató, szemrehányó, akár élesen bíráló. Naná. Hát mit finomkodjunk, ha pimasz a kölyök?

- Irigység. Ez is közrejátszhat, ha például úgy látszik, gyerekünk alulmúlja ebben-abban párunk gyerkőcét.

Nehéz elfogadni is, de elviselni még nehezebb, ha így van, s ebben az estben minden adandó lehetőséget megragadunk, ha egy kicsi elakadást, lemaradást, kihágást tapasztalunk, hiszen ilyenkor jól elégtételt lehet venni a "kis stréberen", lám-lám, ő sem tökéletes! Ez akkor esik igazán jól, ha párunk erre még rá is játszik - mármint a gyerkőc fényezésére. A  szimpla és érdem szerint járó dicséret helyett még esetleg kontrasztot is állít a gyerekek közé. Ejh, emberi gyarlóság...

- Szimplán önérdekből. Bizony. Amit övezhet általános emberbaráti szeretet is, persze, emellett, de azért mégsem ez az elsődleges, tán.

Miért is lenne mindegy, hogy a "kis megátalkodott" szülője, azaz a párunk mennyi energiát fektet a problémamegoldásba? Heti hány emberórában mérhető a fejmosás, az iskolai-baráti konfliktusok elsimítása, a féltesókkal, mozaiktesókkal vívott harcok feletti bíráskodás stb. És mi helyett? Pl. beszélgetés, romantikus filmezés, együtt fürdés, a közös jövő tervezgetése, stb., stb. Érthető, nem? Hát csak közbeszólok, ha tudok egy gyorsabb, célravezetőbb megoldást, hogy végre én is sorra kerüljek apánál/anyánál, a gyerek meg "helyre van rakva"...

Szóval vannak itt okok, érvek...
Ráadásul mindegyikben lehet igazság!

De azt is mindenki tudja, aki élt mozaikcsaládban, hogy ez a legérzékenyebb téma, ami akár válóokká is válhat. Kegyetlen, ha belegondolunk, de mégis érdemes megtenni. Önvizsgálatot tartani, önuralmat gyakorolni, és: szemléletet váltani. Legalábbis próbálkozni vele időről, időre, és erről jelzéseket adni párunknak is, aki valószínűleg hol a kétségbeesés, hol a düh határán vívódik, miért történik mindez vele, s hogy most akkor kit válasszon: minket vagy a gyerekét???

Nyugtassuk meg: ez nem lehet választás kérdése!

És próbáljunk kettőt hátra lépni, és bízzunk benne, hogy párunk egyszercsak magától is megadja a bizalmat, és megkérdi, nincs-e ötletünk ennek-annak a helyzetnek a kezelésére.

2017. március 2., csütörtök

28. Mozaikéknál a tér és a szabályok

Lassan a negyedik lakást fogjuk kipróbálni, mióta együtt vagyunk. Kis túlzással persze, merthogy a szám úgy jön ki, hogy eleinte ugye, mindkettőnk külön kis lakásban élt. Aztán kb. egy év ismeretség után megszületett az összebútorozás elhatározása, s egy nagyobb albérletbe költöztünk. Valójában ez lett az első igazán - állandó - közös lakhelyünk. Azt már akkor is tudtuk/sejtettük, hogy a korábbihoz képest nagyobb terekre és lezárható magánterületekre lesz szükség, ahol fedezékbe/remeteségbe vonulhat az ember, ha "sok lenne a jóból". Mert a "jóból" is olykor sok tud lenni... :) Így lett olyan lakásunk, ahol a fürdő, nappali és háló mellett van külön kis dolgozólyuk (vagy, ahogy mi hívjuk, magán art mozi, mert olyan meghitt és filmezésre is ideális), és persze a gyerekszoba. Ez utóbbinál kicsit kockáztattunk: egy nagyobb méretű gardróbos szobáról van szó, ahol elég jól elfér egy emeletes ágy és még egy szimpla is, plusz egy-két íróasztal, könyvszekrény. Vagyis a kettő plusz egy gyerek (kettőnk egy-egy lánykája, plusz kéthetenként a harmadik) így elfér egy szobában. Jó ötletnek tűnt elsőre, s legfőképp praktikusnak. 

Az idő aztán igazolta is a lakásméret helyességét, még ha anyagilag nem is a legolcsóbb megoldás. Nem egyszer volt szükség különidős elvonulásokra egyik vagy másik gyerekkel, amikor magunkra tudtuk csukni az ajtót, s megbeszélni az őket foglalkoztató dolgokat, vagy épp tisztázni a nézeteltéréseket. Nem lehet mindent megbeszélni a vacsoraasztalnál vagy a nappaliban a társasjáték vagy filmezés közben, és a gyerekeknek is jólesett néha elvonulni, egyedül lenni. Aztán ahogy nőttek, egyre nagyobb lett ez az igényük. A barátság megerősödésével egyidejűleg az autonómiaigényük is nőtt, de talán még meghatározóbb a különböző életritmus, és a különböző családi szabályokhoz, szokásokhoz való alkalmazkodás. Míg az elején rivalizálást és neheztelést szült, hogy amit az egyiknek lehet, azt a másiknak nem, pl. tovább fennmaradni, netezni, addig mára ezek az éles nézeteltérések elcsitultak, ám az elfogadás nem tudott teljes alkalmazkodássá válni, természetes szükségletként merül föl a külön térigény. Meg lehet állapodni abban, ki mikor menjen zuhanyozni, kinek mikor szóljon az ébresztőórája, ki mikor takarítsa ki a szobát, de abban már nem olyan könnyű megegyezni, hogy mennyire legyen klímázva vagy fűtve a szobában, kinek milyen körülményekre van szüksége a tanuláshoz, ki meddig világíthat vagy szöszmötölhet alvásidőben (egyáltalán kinek mennyi az alvásigénye) és a reggeli készülődéskor, ki mennyit élhet társasági életet hangosan a mobilján, stb., stb., hogy a kamaszkorban egyébként is megjelenő magánszféra-szükségletről ne is szóljunk.
Hát, ezért lesz igazán jó a következő, negyedik lakásunk, ahol tényleg mindenkinek meglesz a maga kis kuckója, és ahol nem a négyzetméter lesz a legfőbb érték...



Vannak szituációk, amelyekre nem lehet általános érvényű szabályokat hozni, és ez a mozaikcsaládokban még inkább igaz. Amit az egyik szülő jogos, a gyerek érdekében való szabálynak tart, a másik alaptalan szigorúságnak gondolhatja. Amíg közös gyerekről van szó, ezek megbeszélhetők, sőt, jó esetben nem is éleződnek ki. Amikor viszont készen kapjuk más gyerekét, más szokásrenddel, más érzésvilággal, nehéz megérteni és főleg tiszteletben tartani ezt a másféleséget.

Sok vitát, konfliktust, sértődést lehet megspórolni, ha már az elején tudunk ezt-azt a mozaikos törvényszerűségekről, s tudatosan szervezzük úgy, hogy az együttélésünkben legyenek nagyon jól lehatárolható szférák, ahová nem akarunk mindenáron befurakodni, és nekünk is meg van engedve, hogy rövidebb időkre kizárjunk másokat. Nem csupán a szó szoros értelmében vett terekre, tehát szobákra, leválasztott sarkokra gondolok, hanem kicsit elvontabb szinten a fentebb említett szokás- és szabályrendszerre. Ha nem akarunk újra és újra falakba ütközni, megbotránkozni, el kell fogadnunk, hogy nem terjed ki mindenre a hatáskörünk, s azt is, hogy a békesség kedvéért meg kell engednünk egymásnak az elvonulásokat, külön időket, ahogy a némileg másféle szokásokat is. Ami belefér :)


Nehéz?

Bizony, sokszor nehéz. Sokszor a kirekesztettség érzését adja, ami még tehetetlenséggel is párosulhat.
Nincs mit tenni: el kell kezdeni másképp hozzáállni a helyzethez, és persze a saját határainkhoz is. Megéri. Ha nem vagyunk túl makacsak, előbb-utóbb úgyis rájövünk, hogy nem tudunk mást tenni – s lassan arra is, hogy mivel tudjuk pozitívba fordítani. Pl. az önmagunkkal törődésre. Hm?

2016. december 5., hétfő

19. Egy híján. ENNYI????? De ha a gyerek kekeckedik????!

Szóval, hogy is van ez? Ha rendben vagyunk, ha teszünk érte, hogy rendben legyünk a válás után, akkor csupán

 E N N Y I...???
Na jó, hát... azért talán mégsem csak ennyi...

Vártam, hogy talán megcáfoltok, felháborodtok, hogy miket beszélek, talán a holdról jövök? Nem is élek valójában mozaikcsaládban? Vagy az álmodozásaimat vetem papírra?? Merthogy piszkosul nem ENNYI!
Nem bizony, de azért a jól működő család – mozaikcsalád – ilyen alapokon állva tud tartós biztonságot adni, mégpedig mindenkinek. Mivel magam is mozaikcsaládban élek, s nem egy hasonló sorsúakat közösséggé formáló fórumnak vagyok tagja, olvasója, nem utolsó sorban alaposan utánajártam a szakirodalmakban is ennek a témának, tudom jól, hogy bármilyen család elég jó működéséhez több is kell, mint szeretet. De maradjunk a mozaikcsaládnál.


Vannak helyzetek, élesek, amikor az értékrendünkkel mélyen ellentétes történésekkel találkozunk, tőlünk nagyon távol álló magatartásbeli, érzelmi reakcióknak vagyunk tanúi (elszenvedői), érthetetlen hozzáállással számunkra megszokott, egyértelmű helyzetekben. Van, amikor gyerekeink minket, felnőtteket egymásnak kijátszva trükköznek vélt vagy valós érdekből, féltékenységből, irigységből, a másik szülő iránti lojalitásból. Például hazudnak. Vagy ami rosszabb: elcsenegetnek ezt-azt. Árulkodnak. És sajnos nem egyszer a másik szülő, sőt nagyszülő kérésére, sugalmazására. Mennyi ilyen esetről olvasni az egyedülálló szülők, jogaikat védő apák fórumain! Aligha kitalációk ezek, aligha hamis túlzások. Ennyien nem tévedhetnek. 

Ezek a történések hatnak. Hangolnak. Ezekkel valamit kezdeni kell. S ha tartós változást akarunk, nem elegendő a felszínes hozzáállás, pl. az indulatból való reagálás, visszakézből büntetés. Azzal, hogy jól leüvöltjük a hazugságon csípett gyerek fejét, mindössze azt érjük el, hogy legközelebb óvatosabb lesz, "kifinomultabb", plusz (még jobban) utálni fog, s még kevésbé lesz együttműködő.


Érdemes első (második stb.) haragunk után elgondolkodni, mi lehet az oka, hogy a gyerek nem az elvárható normák szerint viselkedik. Mennyire volt ideje átállni az új életre, a megváltozott családi viszonyokra, hierarchiára, sőt az is fontos lehet, hogy a volt házastárs és rokonok milyen érzéseket táplálnak irántunk, s ezeket az érzéseiket mennyire vetítik ki a gyerekre.
A gyerek sokszor elvárásként éli meg, hogy külön élő szülőjével, pláne annak új párjával ne legyen kedves. Vagy egyszerűen csak tabutéma otthon a másik szülő, amiből úgy érzi, valami olyan gond van vele, ami miatt neki is el kell határolódnia tőle valamennyire. De sajnos olyat is lehet hallani, hogy szófogadatlansága miatt azt mondják neki fenyegetésként: "mehetsz apádhoz/anyádhoz!" Mintegy büntetésként használják. Ez óriási teher egy gyereken, ami összezavarja, s végső soron szorongáshoz, frusztrációhoz vezethet, füllentésekbe, csalásokba sodorhatja.

Mit tehetünk, ha már zavarónak, elfogadhatatlannak érezzük a gyerek viselkedését?


1., Ha szülője vagyunk: mindenképp igyekezzünk vele beszélgetni az (ellen)érzéseiről, megértetni vele, hogy nem tőle váltunk el, ugyanúgy szeretjük, mint korábban, és örülünk, ha a másik szülőjével is jó kapcsolatban van, sőt ezt szeretnénk is. És a folytatásban elmondjuk azt is, hogy mindezekkel együtt az új családi környezet új kapcsolatokat is hozott, amelyek fontosak nekünk, és szeretnénk, ha ezt elfogadná, és részese lenne, megélné minden örömét, ami ezzel jár, de a mindenkori és az új szabályokat is be kell tartania. Itt is és a másik szülőnél is. Ha nem így lesz, akkor jöhetnek a következmények. Ezek viszont csak akkor működnek, ha be is tartjuk őket!! Ha ezt előre tisztázzuk, és nem torpanunk meg ellágyulásból vagy mert félünk, "elveszítjük" a gyerkőcöt, akkor egészen biztos, hogy nem tud vele visszaélni. Lesz még erről szó a későbbiekben.

2., Ha mozaikszülője vagyunk: míg apróbb, hétköznapi bakikat mi is helyrerakhatunk finoman, lehetőleg kedvesen vagy viccelődve, amiből érezheti a gyerkőc, hogy mi is felelősséget vállalunk érte, addig a nagyobb vagy kényesebb problémákat mindig a párunkkal beszéljük meg, s ha lehet, hagyjuk rá a dolog megoldását. Azzal talán nem ártunk, ha elmondjuk kedvesünknek véleményünket, esetleg rosszérzéseinket, ezt jó, ha elbírja egy kapcsolat, de a döntést hagyjuk rá, mert mégiscsak ő ismeri legjobban a gyerekét, hogy miként lehet jobban a közelébe férkőzni. Persze az is előfordulhat, hogy pont külső szemmel, elfogulatlanul nekünk van praktikusabb ötletünk – ehhez kell a jól megalapozott kapcsolat, ami bízik a másik ítélőképességében és jóindulatában. Bizalmi kérdés, bizony! :)

3., Ha ennél nagyobb a gond: ekkor érdemes nevelési tanácsadóhoz vagy pszichológushoz fordulni. Utóbbi amúgy is ajánlott a válás/az egyik szülő elvesztése után, még akár a gyerek jelenléte nélkül is, hiszen fontos tanácsokat kaphatunk a szakembertől a megváltozott helyzet minél jobb kezelésére. Érdemes pár ezer forintot belefektetni – ha jó szakembert találunk, biztosan megtérül, s ennyit megér a nyugalmunk!

2016. november 18., péntek

16. Lányok apa nélkül II. – az első 7 tudnivaló

Lányokat nevelni nem teher, hanem kiváltság - 15 dolog, amit egy lányos apának tudnia kell

Kérdés, hogy a 15 dolog, amiről a fenti cikkben szó van, mennyire alkalmazható egy mozaikcsaládban. Ahol ugyan van férfi, de nem édesapaként van jelen – legalábbis párja gyerkőcének nem. Beszéljünk  most róluk, hiszen rajtuk is sok múlik a gyerek – jelen esetben a mininőci – alakulásában.

Érdemes megnyitni a cikket, ha valaki nem olvasta volna még, mert én csak a pontokat veszem sorra, a kiegészítések már ránk, mozaikosokra lesznek hangolva. 👍

1. "Azt akarja, hogy szeressék": persze, hogy azt akarja, de pont ez az, amit egyáltalán nem lehet elvárni egy nevelőapától, legfeljebb nagyon-nagyon hálásnak lenni a sorsnak, ha ez így alakult. Sőt: kölcsönösen nem elvárható, hogy a gyerekkel szeressék egymást. A szeretet nem elvárható, az egymásnak kijáró tisztelet viszont megkövetelhető. És ez nem kevés a jó kapcsolat megalapozásához. A szeretetet pedig lehet tanulni, fejleszteni (és drága szülőtársak: átadni a képességet rá!), ami nem elhanyagolható olyan kapcsolatok esetében, ahol az együttélés adott, a közös múlt viszont nem. Ahogy én látom, jobb egy görcsök nélküli, még akár távolságtartóbb, de egymást különösebben nem piszkáló mosti-kölyök kapcsolat, amiben ott az elfogadás esélye is, mint egy erőltetett, merev-rideg, feszült-illedelmes viszony. Előbbi hamarabb szelídülhet, melegedhet szeretetté, utóbbi még nagyobb űrt üthet az amúgy is sebzett lánykaszívbe.

2. Befolyással vagyunk a jövőbeni partnere kiválasztásában: naná! Hát látja, milyen egy jó pasi – meg a rossz is, persze, hiszen nem vak, nem süket! Ha semmi mást nem teszel, drága férfiú, mint hozod a formád dolgozó/önmagára adó/magával is törődő/hobbival, sporttal is foglalkozó úriemberként, anélkül is példakép leszel, hogy nekünk, anyáknak különösebben magyaráznunk kéne a férfierényeket. Jól ki van ez találva! 👌

3. Hallgasd az ő zenéjét: ezt valószínűleg a legkönnyebb megoldani, csak egy icipici jófejség kell hozzá, és talán többet lehet haladni ilyesmivel a közeledésben, a tisztelet kivívásában, mint egy atyai (vagy anyai) szentbeszéddel. Meddig tart időnként megengedni, hogy betegyen két-három friss kedvencét...?

4. Figyeli, hogyan bánunk az édesanyjával: azért ez sem egyoldalú szerintem. Szóval az igaz, hogy ahogy szerelmünk velünk bánik, az lesz a minta (a jó is, rossz is!!), de ha igazán jót akarunk neki, akkor nem árt, ha magunknak is azt akarjuk, s teszünk érte! Tehát mi is dolgozunk a kapcsolatért, nem várjuk el, hogy magától (= egyedül a fehér lovon ülő hercegtől várva) jó legyen – és egyáltalán nem baj, ha a kölcsönös törődésnek, finom szeretetmegnyilvánulásoknak, gesztusoknak gyerekeink is tanúi. Egy ölelés, egy apró ajándék, kedves, elismerő szavak, egymás segítése a házimunkákban, figyelmes beszélgetés, de akár egy vita, balhé okos megoldása is mind-mind üzenet arról, hogyan működik egy elég jó kapcsolatban a férfi és a nő.

5. Ne riadjunk meg attól, hogy felnő: nna, ez valószínűleg nem fenyegeti a nevelőszülőket 😊 Inkább megkönnyebbülés, hogy túlvagyunk rajta, megúsztuk, átvészeltük, nem váltunk el (újra...), SZABADSÁÁÁG!

6. Tanítsuk meg a lányunknak, hogyan kell helyesen végezni a fekvőtámaszt: bevallom, én mozaikgyerekként nem örülnék ilyesminek... De értem, és tulajdonképpen valami hasonló azzal is elérhető, ha pl. a családdal közösen túrázunk időnként, bicajozunk, focizunk, ilyesmi, amiben van egy kis erőnléti kihívás is, fejlődési lehetőség, próba, amit együtt csinálunk, valamennyire közösen aratható le a babérkoszorú. Mi pl. megkerültük a Balcsit ötösben, és ez mindannyiunk számára egy meghatározó élmény volt! Egyszerre volt kalandos, és tanított kitartást és együttműködést is.

7. Gyűjtsünk közös emlékeket: ez is kicsit olyan, mint az előző: van rá egy csomó lehetőség, de leginkább közösen, az egész családdal – ugyanis (erről is szólni kell) az apa-lánya programok főleg az édesapa-lánya kapcsolatban működhetnek biztonságosan mindkét fél számára, egyébként a nemi különbségek miatt óvatosságot igényel. Kivéve, ha nagyon kicsi korában "kapja" meg a kislány a nevelőapucit, mert akkor jól is alakulhat ez a kvázi szülői kötődés.


Nna, ne nyújtsuk hosszúra, a többi pont néhány nap múlva következik. 

Írjátok meg a pontokról a véleményeteket!

2016. október 18., kedd

11. Apák, elérhetők / távoliak IV. - és gyerekek, távoliak...


 
Az apák...

Annak az apának (vagy ritkább esetben anyának), aki bekerül az egyszülős családba, s vele együtt kezdődik egy új család kialakítása, több nehézséggel is szembe kell néznie. Az egyik, hogy tudatosítsa, a legváratlanabb és legnehezebb pillanatokban is, hogy párjával egy csapatot alkotnak, s ők ketten az alapjai az új formációnak. Bár triviálisnak tűnik, ez mégsem olyan egyszerű azokban a helyzetekben, amikor úgy tűnik, párunk a gyerkőcét elénk helyezi. Talán előtérbe helyezi ideiglenesen, mert az adott helyzet megköveteli, de tudnunk kell, hogy nem elénk helyezi! Fontos, hogy ne csináljunk mesterségesen hierarchiát egy olyan rendszerben, ahol annak nem volt ideje magától kialakulni.

A másik nehézség a becsatlakozó családtagnak a párja gyermekével való viszonya. Talán ez a legismertebb probléma a mozaikcsaládokban: neveljem/ne neveljem? Ezt nem dönthetjük el egyedül, hiába vannak előfeltevéseink a jól működő családról. Ez egy másik színtér, új szereplőkkel és kicsit árnyaltabb, másabb szabályokkal. Ezeket ugyanakkor együtt kell kialakítanunk, s amennyire lehet, a gyerekek bevonásával. Sok, nagyon sok beszélgetésre van szükség, de tudni kell, hogy minden vita vagy veszekedés egy-egy lépcsőfok a jobban, rutinosabban alakuló családi jövő felé.

Ez a bejegyzés a harmadik nehézségről szól, amiről ritkábban hallani, pedig valószínűleg az egyszülős háztartásba bekerülő apák (ritkább esetben anyák) sokan megélik: a szerepkonfliktusról, hogy saját gyermekeik nevelésében alig vehetnek részt, párjukéiban pedig még kevésbé, bár úgy érzik, talán kellene. 

Ahelyett, hogy okoskodásba kezdenék, azt tanácsolom, próbáljuk magunkat beleképzelni annak a szülőnek a helyébe, aki távol él gyerekétől, s csak rövid időkre láthatja őt. Attól pedig próbáljunk elvonatkoztatni, hogy köztünk, párunkkal mi történt, hisz az egy másik kapcsolat, a szülőitől teljesen eltérő. 

Milyen érzés lehet a külön élő szülőnek, hogy kimarad a gyerek cseperedésének, eszmélésének szakaszaiból, a közvetlen, személyes jelenlétéből, hangulataiból, lemarad a gyerek számára fontos mindennapi történésekről, a pillanatnyi együtt nevetések és vigasztalások lehetőségéről, a spontán tanítás, nevelés alkalmairól...? De lehetünk konkrétabbak is: tudja, hogy szükség lenne rá, hogy a matekban segítsen, hogy motiválja őt, amikor nem akar elmenni edzésre, hogy mellé álljon, amikor zűrök vannak a baráti körében, vagy hogy ráébressze a virtuális világ sokszor önámító hamisságára. 

Ehelyett mit tud tenni, amikor kéthetente hétvégén – nálunk, Magyarországon többnyire így van – találkoznak? Felveszi a porondmester szerepét és szórakoztat. Sarkítva mondom, de én úgy látom, hogy többnyire erről van szó: apa, hogy besűrítse a rendelkezésére álló rövidke időbe mindazt az érzést, szeretetet, odafigyelést a gyerekre, amire mindkettejüknek szükségük van, fejvesztve ontja a programokat, viszi ide-oda-amoda a gyereket, játszik, kirándul, filmet néz vele – pótol
/Persze, mindig mindenhol meg lehet villantani a másik oldalt is: ahol nincs ilyen nagy érdeklődés a gyerek iránt, ahol szinte gond, teher a kéthetenkénti láthatás is, és inkább az okoz fejtörést, hogy miként lehetne "elpasszolni" az alkalmat, ami gondoskodást, felelősséget és pénzt is igényel. Brrr...!!! Nem róluk akarok most írni./

Nekem biztosan nagyon nehéz lenne elviselnem, hogy nem vehetek részt a gyerekem életében, s el kell fogadnom, hogy a befolyásom nélkül, sőt akár a szülőtársam új partnere ráhatásával alakul a személyisége, sorsa. Nekem pedig marad az időnkénti szórakoztató szerep. Zavarna, hogy bár szeretnék segíteni neki a tanulásban, de a rövidke időt, amikor együtt vagyunk, sajnálom a kötelességekre fordítani. S ha már itt tartunk, jóval nehezebb így "nevelni" is, értékrendet, egyáltalán valamilyen rendszert közvetíteni, hiszen iszonyatosan kevés az idő ahhoz, hogy a minta rögzüljön, ahhoz meg pláne, hogy magyarázgassunk, (ki)oktassunk, hogy mit hogy lenne jó csinálni. Igen, fennáll a veszélye, ha a szülő egy ilyen erősen korlátozott rendszerben jó hatással, befolyással szeretne lenni gyerkőcére, az akár kioktatásként és nyaggatásként hathat, s még akár a gondviselő szülőtől is megkaphatja, hogy "miért szól bele". Emiatt sokan le is mondanak arról, hogy gyerekük életébe komolyabban beleszóljanak, konfliktuskerülő módon a gondviselőre bízzák a feladatot.

Kedves külön élő szülők! Találkoztatok már ezzel a problémával, megéltetek hasonló érzéseket? Írjatok, s ha van rá megoldásotok, osszátok meg!


Eközben benne élünk egy új családban, új gyerek(ek)kel, aki felé közvetíthetnénk ugyan az általunk fontosnak gondolt értékrendet, de vele kapcsolatban meg folyamatosan behúzva kell tartani a kéziféket, nehogy túl messzire menjünk, nehogy azt gondoljuk, ugyanúgy nevelhetjük, mintha a sajátunk lenne. Erről az előző blogban volt szó, amiből kiderült, alapvető (lenne), hogy a párunkkal közösen egyezzünk meg a mértékben s az értékben. A család szerves, élő és folyamatosan változó-fejlődő rendszer, amihez ha nem tudunk rugalmasan alkalmazkodni s vele alakulni, akkor megrekedhetünk, mint egy akadozó mókuskerékben, amiből legfeljebb egy jókora felborulás tud kizökkenteni – ez viszont magával ránthat másokat is. 

Ezért gondolom azt,  hogy nekünk, gondviselő szülőknek két, sőt három irányban is nagy felelősségünk van abban, hogy az új családszekér jól fusson:

1., szülőtársunkat nem fosztjuk meg sem manipulációval, sem nyilvánvaló akadályoztatással attól a jogától, hogy gyerekünkkel foglalkozzon, hasson rá, annyi időt töltsön vele, amennyit szeretnének mindketten (vagy többen). Ezzel ugyanis egyfelől elejét vesszük az ennek hiányából fakadó frusztrációnak és kapcsolatunk további elmérgesedésének, másfelől esélyes, hogy szülőtársunk a jogos kompetenciaérzéstől elégedett lesz, gyermekünk pedig a jogos érzelmi-lelki szükségletei betöltése miatt megnyugszik.

2., párunkat nem fosztjuk meg attól a lehetőségtől, hogy gyermekünk számára értéket közvetítsen, mintegy szülői felelősséggel megóvja – ha kell dorgálással, de nem szidással, kioktatással – a bajtól, jó irányba terelgesse szép szóval. Bízzunk benne, hogy akit szeretünk, annak az értékrendje nem lehet annyira különböző a miénktől, hogy gyerekünket rossz irányba vinné, és legyünk bátrak előhozakodni, ha valamit mégis másképp látunk, s amiben azt kérjük, lépjen vissza, hagyja ránk. Legyünk bátrak ahhoz, hogy újra és újra elővegyük a gyerek fejlődésével járó sajátos viselkedésekhez való viszonyulásunkat, elvárásainkat, és rájöhetünk, hogy bizony, az ellentétes nem mennyivel másképp tud látni dolgokat, amiben még igaza is lehet! Engedjük kompetensnek lenni párunkat a gyereknevelésben, és legyünk hálásak, ha erre hajlandó. /Olyan is lehet persze, hogy párunk nem is tart ott, hogy szükségét érezné ennek a félig-meddig pótszülői szerepnek, erről is lesz majd szó a későbbiekben, elöljáróban csak annyit: kierőszakolni az ilyesmit nem lehet.)

3., végül nem feledkezhetünk meg a gyerkőcről sem, akinek hirtelen eggyel (vagy esetleg kettővel, ha mindkét szülője párra talál) több felnőtt lett az életében, aki így vagy úgy, de megmondhatja neki a "tutit". Gondviselőként a legtöbb, amit tehetünk, hogy csemeténknek a korának megfelelően elmagyarázzuk, hogy apa/anya helyét senki sem akarja elfoglalni, s nem is foglalhatja el, hiszen abból mindenkinek egyetlen egy jut. Párunk mi miattunk van velünk, minket választott, nem az ő külön élő szülőjét akarja pótolni. Hozzá kell szoknia, hogy a kétszemélyes együttlakás után most kibővül a család, ahol nem ő lesz mindig az első. Meg kell tanulnunk alkalmazkodni egymáshoz, és részéről is több türelemre lesz szükség. Jót teszünk gyermekünkkel, ha rendszeresen megerősítjük benne, hogy örülünk, ha másik szülőjével jó kapcsolatban van, hiszen a válás a kettőnk megromlott kapcsolata miatt történt, s nem befolyásolhatja az ő viszonyulását édesapjához/édesanyjához. Ugyanígy új párunktól sem kell tartania, sőt még szeretnie sem kötelező, de azt szeretnénk, ha elfogadná a döntésünk, választásunk, s megadná párunknak azt a tiszteletet, amelyet más embereknek is megadunk. Arról is érdemes beszélnünk idővel, amikor már huzamosabb ideje együtt élünk, hogy szeretnénk ha ilyen-olyan ügyekben elfogadná párunk tanácsait is, mert azokban ugyanúgy gondolkodunk. Ettől függetlenül is lesz ellenállás, ez szinte biztos, de legalább enyhítjük az erejét, és elősegítjük az alkalmazkodást.

Kutatások szerint az elvált apák a mozaikosodás közben hajlamosabbak a depresszióra. Számomra elsőre megdöbbentő volt ez az állítás, de ha végiggondoljuk a fentieket, talán nem kell csodálkozunk annyira. Persze vannak jó példák is, amikor a szülők válás után is, vagy legalább a viharosabb időszak lecsengése után képesek a gyerek érdekében együttműködni. Ez a gyerek számára a legideálisabb mind lelkileg, mind az iskolai és szocializációs fejlődését tekintve. Nem kell összezavarodnia, hogy apa vagy anya mondja-e jól, kivel illik jóban vagy rosszban lennie stb. Ugyanakkor fontos az új pár szempontjából is, hogy a konfliktusok ne mérgesedjenek el, hiszen ezek mind kihatással vannak az otthoni légkörre. Nem kell mindenbe belefolynunk, nem kell mindent beengednünk, ami leginkább párunkra és előző családjára tartozik – fordítsuk meg a hozzáállásunkat, és vegyük úgy, hogy jaj de jó, ez nem a mi felelősségünk, de jó, hogy párunk levette a vállunkról! Talán marad így is elég töprengeni valónk az élet dolgairól... Arról nem is beszélve, hogy vannak megoldhatatlan problémák is minden családban. Olyasmik, amit az idő fog elrendezni. Ha hagyjuk...

Van középút...? 

Szerintem van. Családommal mi is ezt az utat próbálgatjuk, egyre magabiztosabban, magamozaikosabban :)

2016. október 9., vasárnap

9. Apák, elérhetők / távoliak II. - párkapcsolati alapkőletétel



  Az apák...

 Az előző bejegyzés azzal ért véget, hogy nálunk, Magyarországon egy alakuló mozaikcsaládban jellemzően az anya gyerekei az állandó tagok, az apáéi pedig többnyire csak kéthetente csatlakoznak be rövid időre. Egyáltalán nem triviális, hogy ebben a helyzetben hogy alakulnak a szülői szerepek, az egymás irányában támasztott elvárások, s megoldható-e minden konfliktusforrás, vagy el kell fogadni, hogy nincs mindenre befolyásunk... 

Nem mondok újat azzal, hogy a családfői szerep javarészt a férfié[1]. Szerintem ezzel nincs is gondja a nőknek, ha maguk is megélhetik saját felelősségeiket, ha nem pusztán a főző-takarító üzemmódban számítanak ránk. A gyereknevelés ugyanakkor közös terület kell legyen, nem hárítható egyik vagy másik félre. Mégis, amikor egy család felbomlik, óhatatlanul nagyobb rész jut annak, akivel a gyerek él. Az anyának kell egyszerre valamelyes apának is lennie; s apának, ha vele marad a gyerkőc, egyszerre afféle anyapótléknak is. Ez elég bonyolult mutatvány, nehéz megtalálni az optimális arányokat, ami jól tud működni: legyünk gondoskodó, melegséget adó tyúkanyók és játékos, de azért elvárásokat, feltételeket is szabó apucik. 

Az is nehezíti a dolgot, hogy válás után ez a legtermékenyebb táptalaja egymás ingerlésének (hogy ilyen eufemisztikusan fogalmazzak...). Mindkét fél meg akarja mutatni a maga módján, hogy ő jobban ért a gyerekhez, jobban tudja, mire van szüksége, s mitől lenne biztosabb a jövője az ő elképzelései szerint. Így ahelyett, hogy egy követ fújnának, lehetőség szerint még inkább ellentétes értékrendszert követnek a nevelésben. Az egyik azt szeretné, ha éltanuló lenne a gyerek, a másik meg, hogy többet foglalkozzon a sporttal, művészetekkel, hogy kiderüljön, miben tehetséges. Az egyik megengedi,  hogy időnként a barátainál aludjon, a másik ezt már laza gyeplőnek tartja. Az egyik fontosnak tartja, hogy haladva a korszellemmel legyen internetes közösségi élete, a másik ezt kifejezetten veszélyesnek ítéli és korlátozza. Az egyik óvodás korban is ad neki zsebpénzt, a másik korainak tartja. Egyikük szeretné, ha járna hittanra, a másik nem. Lehetne sorolni, mennyi terület van, ahol egymásnak ellen tudnak mondani a drága szülők, úgy, mintha korábban nem is közös akaratból hozták volna össze a porontyot. Persze, az sem mindegy, hogy a nagy elhatározás előtt volt-e bátorságuk ezekről beszélni, mármint arról, hogy milyen értékrendet szeretnének majd követni később. Én úgy tapasztalom saját élményként is –, hogy ez nem annyira beszédtéma. Úgy vagyunk vele, hogy ha annyira nagyon szeretjük egymást, menet közben sem lehet baj. Esetleg: majd meggyőzzük a másikat. Aha..! Pedig lehet, egy bevállalós beszélgetéssel hamarabb kiderülne, hogy vannak olyan kérdések, amelyekben nem lesz közös nevező. Ha pedig van néhány erősen ellentétes elképzelésünk, elvünk, melyekkel kapcsolatban nincs remény a rugalmas megállapodásra, akkor kifejezetten felelőtlenség mind saját párkapcsolatunk, mind a gyerek összhangban történő nevelése szempontjából családot alapítani. Na de eső után köpönyeg, ugye, ha már ott tartunk, hogy "kinek van igaza"...

Ezt a szitut lehet még jobban megkavarni, ha a szülők mellett feltűnik a harmadik, negyedik szereplő is, az új társak személyében. (Ha még itt is, ott is hozzávesszük a nagyszülőket, akik szintén mind jót akarnak az unokáknak, és a felnőtt, elvált gyereknek is, akkor egészen hejjdekacifántos képletet kapunk, úgy érezhetjük, már-már túl sok a jóból, a törődésből...)

Maradjunk a kiindulópontnál: az anyás családhoz társul a férfi, aki történetesen apa is – hogy tényleg egy megfelelően összetett helyzetet teremtsünk. Ő is rendelkezik egy családélménnyel, felfogással, ahogy az anya is, sőt kettővel is, merthogy ugye, mindenki hozza a mintaként kapott eredeti családélményt is a maga erőteljesen rögzült szokásrendszerével. Ezt már talán egyszer sikerült úgy-ahogy átemelni a házasságba, de a mozaikcsaládban már hatványozódnak a kialakított sémák, újabb szintézisre van szükség. Elismerést érdemelnek ezért azok az újjáalakuló családok, akik egyesíteni képesek ezeket a sok helyről hozott modelleket, és működőképes rendszert tudnak kialakítani. Ez hatalmas teljesítmény, a család minden tagjától, a legszűkebb magjától a távolabbi részvevőkig egyaránt. Itt mutatkozik meg, mennyire megy a tolerancia, az egymás értékeinek észrevétele a különbözőség kritikája helyett, az elfogadás a csökönyös tagadás helyett, rugalmasság a merevség helyett.

De ebben a nagy összjátékban a csatár szerepe nagy valószínűséggel mégiscsak az egyszülős felállásba becsatlakozóé, jelesül a férfiúé. Nem telepedhet bele ugyanis abba a kellemes, feltöltődést adó érzésbe, amit az új szerelem ad, mert már az elején kiderül, hogy a nő figyelme és ideje, sőt energiája meg kell osztódjon. A gyereket el kell látni, intézni kell az ügyeit, de még ha nagyobb, önállóbb, akkor is szüksége van a szülői jelenlétre és odafigyelésre. 

Ez az első akadály, amit nem olyan könnyű venni, merthogy szokatlan. Még nem alakult ki a rendszer, amiben mindenki megkapja a csak rá fordított időt. Kicsit azért ez emlékeztet arra, amikor a friss házasok családot alapítanak, s a kisbaba miatt felborul az addig megszokott együttidő-magánidő, a párok hirtelen kevesebbet kapnak egymásból és kicsit minden másból is (viszont elképesztő mennyiségű örömet és élményt a babától!). Ám ebben az esetben legalább a közösen vállat gyerek miatt hoznak áldozatot. A mozaikcsaládban ugyanakkor a férfi nem ennyire evidens módon éli meg a háttérbe kerülést. Legalábbis ez nem jellemző. Inkább az a jellemző, hogy elindul egyfajta verseny a nőért: a férfi és a gyerek részéről. Mindketten úgy élik meg az új helyzetet, hogy veszélybe kerül a nekik fenntartott rész a szerettük szívében, s nyíltan vagy tudattalanul, de elkezdenek küzdeni érte s egymással. Ezt az anyának sem könnyű elviselnie, aki nem akar és nem is tud lemondani egyikükről sem, mindkettejüket szereti. Csak amit egy anya tud, a másik két "játékos" azonban nem annyira: ez a szeretet más és más. Mennyiségben és hőfokában lehet ugyanaz, de jellegében természetesen különböző. Nem érti, miért okoz párjának gondot, ha anyaként gyerekéről áradozik, időt fordít rá, s azt sem, ha a gyerek rossz szemmel nézi, mikor szerelmét megöleli, kézenfogva sétál vele, akkor is, ha közös programra igyekeznek.

Kedves olvasók! Anyák és apák, hogy oldottátok meg ezt a helyzetet? Írjátok meg tapasztalataitokat! Használjátok a szöveg alján a "megjegyzések" lehetőséget, akár névtelenül, hadd tanuljunk egymástól, vagy legalább örüljünk: nem vagyunk egyedül!


Ami biztos: a mozaikcsalád alapja is a pár kapcsolata – abban kell biztosnak lennünk, abban kell megerősítenünk egymást, kölcsönösen és folyamatosan. Nem lehet kérdés a gyerek(ek) ellátása mellett, hogy ki az, aki egyenrangú társunk, segítőnk, boldogítónk, akire a gyerek(ek) felnövekedése után is számítani akarunk. Ezt mindkét félnek tudatosítania kell, nem elég időnként érezni, vagy épp hiányolni! 

A következő részben a mozaikapuk és mozaikgyerkőcök kapcsolatáról lesz szó, ami talán az egyik legnehezebb kérdés ebben a fejtörőben.
 


[1] Erről itt olvasható egy érdekes tanulmány, az egyedülálló szülőkről is szó van benne: Nagy Ildikó: A családfő intézménye– nemi szerepek a családban. Az egyszülős háztartások c. alfejezet.

2016. szeptember 28., szerda

4. Megosztani és tanulni

Minap, ahogy utaztam a villamoson, egy megálló erejéig akaratlanul fültanúja voltam egy telefonbeszélgetésnek.

Harmincas nő édesanyjának panaszkodik. Egyértelműen mozaikos történet, melynek a rövid beszélgetésidő ellenére két ága is kibontakozott:

1., a mostohagyerek, vagy ahogy nekem szimpatikusabb: a mozaikgyerek hazalátogatásaival adódó problémák. Kb. negyedévente érkezik hozzájuk párja gyereke, s akkor párja "egy nap alatt meg akarja váltani a világot". "Egy kamasz gyerekkel amúgy is egy csomó gond van, nem még a mostohagyerekkel...!" – így a nő. Nem derültek ki a részletek, de arról lehetett szó, hogy a ritka látogatások miatt kevésbé van hatása az apának gyereke nevelésére, s így valószínűleg nehezebben találják meg a hangot, másrészt talán elégedetlen a gyerek édesanyjának nevelésével is. Erre abból is lehet következtetni, hogy:

2. a nő szinte magából kikelve bírálja párját, aki állítása szerint durván kritizálja volt feleségét. A nő nem érti, miért van az, hogy az emberek több évnyi, évtizednyi együttélés után képesek kígyót-békát kiabálni egymásra, mintha nem is az ő választottjuk lett volna valaha...

Számomra nagyon megerősítő volt ez a rövid, illetlen belecsöppenés mások magánéletébe. 
Abban erősített meg, mennyire fontos lenne, hogy sajátos helyzetben lévő férfiak-nők, például válás után egyedülállóként vagy mozaikcsaládot "foltozgatóként" találjanak hasonló szituációban lévő társakat, akikkel megbeszélhetik sokszor közös problémáikat, helyzeteiket. Az ember hajlamos azt gondolni, hogy gondja egyedül a sajátja, megoldani is csak ő tudhatja, s ehhez nincs szüksége másokra.

Sokan szégyellik is a családi zűröket, pedig pont ez az a terep, ahol szinte kivétel nélkül rendszeresen padlót fogunk – vagy azért, mert annyira jó dolgunk volt gyerekként, hogy családunkban idilli mintát sajátítottunk el, ami működésképtelen a mai világban (ez elég valószerűtlen, lássuk be), vagy mert pont hogy túl sok gondunk volt a szüleinkkel, amit aztán görcsösen meg akarunk javítani a saját családunkban, csak hát az nem megy olyan könnyen, mint képzelnénk. Jó, jó, ezek szélsőségek, valóban, és ha szociológiailag-pszichológiailag megvizsgálnánk a válások okait, akkor láthatnánk, hogy ennél nyilvánvalóan jóval összetettebb a kérdés. De szerintem azzal nem túlzok, hogy senkinek sem könnyű kialakítani a maga jól működő családját, ahol "anya, apa, gyerekek, csupa szív, szeretet", ahogy dr. Szabó-Tóth Kinga, a Miskolci Egyetem Szociológiai Intézetének igazgatója mondta egy interjúban, tervezett kutatása kapcsán.

Rengeteget számít, hogy nyitottak vagyunk-e a gondjaink feltárására, megbeszélésére, nem utolsó sorban, akarunk-e tanulni, akarjuk-e jobban csinálni, ami ugye, munkával jár.

Sorstársakkal beszélgetve például megnyugodhatnánk, hogy válás után nem csak nekünk okoz nehézséget a gyerekünkkel (vagy új párunk gyerekével) való jó kapcsolat kialakítása, ami alatt a kényeztetés- és játszmamentes kapcsolatot értem, s amelyben a gyerek nem lesz a szülők postagalambja, netán pingponglabdája. Elég gyakori jelenség, hogy a szülők amolyan eszközként használják gyereküket volt házastársuk ellen, a legkülönfélébb taktikákkal keresztbe téve egymásnak, nem törődve a gyerek érzéseivel. Vagy épp túlkompenzálás történik, tehát bűntudattól vezérelve ajnározzák a gyereket, s egymást túllicitálva vesznek meg neki mindenféle szükségtelen, ám lehetőleg drága holmit, "hadd lássa a gyerek, ki törődik vele jobban..." Amit persze az élelmesebb gyerekek jól ki is használnak, nemegyszer kijátszva egymás ellen a szülőket. Az olvasók körében is biztosan van néhány saját élmény a témában... Megosztva ezeket talán tippeket is kaphatnánk olyan helyzetekre, amelyeket mások már megéltek és megértettek.

Persze nem lehet általánosítani, sőt, van, ahol a nehéz körülmények miatt nemhogy túlkompenzálás merül fel, hanem kemény nélkülözés, és esetleg a volt házastárs teljes eltűnése miatt a hatalmi harcok sem kapnak szárnyra feltétlenül. Ebben az esetben is meg vannak a veszélyei, hogy "félremenjenek a dolgok", de hát egy hagyományos családban, két szülővel sem működik mindig minden tökéletesen, ugye. /Az egyszülős családokról, arról, hogy miként lehet a legjobbat kihozni ebből a formációból, alig egy éve jelent meg egy átfogó könyv, Nagy Anna tollából: Egyedülálló Szülők Könyve/

A lényeg, hogy nem egyedi esetekről van szó, mégis olyanokról, amelyek letörhetik az embert, elvehetik a kedvét a családozástól, s félbeszakadhat valami, ami valójában úgy igazán még el sem kezdődött. Statisztikák szerint jóval nagyobb az esélye a fölbomlásra egy mozaikcsaládnak, mint egy hagyományosnak – azonban igyekezhetünk, hogy legalábbis a mi családunk ne gyarapítsa ezt az arányt!

Ha kicsit jobban értenénk a gyerekeink viselkedésének lélektani hátterét, ha nem tekintenénk a volt házastársunkra ellenségként, mintha soha semmi közünk nem lett volna az ő értékrendjéhez, szemléletmódjához, s ha nyitottak tudnánk lenni az együttműködésre a személyes ellentétek ellenére is, akkor mindenki egy kicsit jobban érezhetné magát...

Bréking: erre a jó kis cikkre ma bukkantam, egy nappal a poszt közlése után, és felcsillant a szemem: nahát, nagyon hasonlót szeretnénk... Felhívás gyermekes, elvált anyukákhoz